Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)
1991-06-15 / 162. szám
191. június 15., szombat A felébredés — igaz — elviselhetetlen szenvedéseket okoz. Különösen ha amiből fölébred az ember, nem álom volt, hanem évtizedekig tartó szívós önámítás. Mintha egyszeriben ránk dőlt volna az egész életünk. Nincsenek többé fogódzóink, s minden valahogy vaktában és céltalanul történik. Az az óhaj, nem is óhaj, sőt nem is vágy, hanem egyenesen megszállott akarás, hogy Tamás megváltozzon, abroncsként feszült tudatomon legalább húsz éven át szakadatlanul Ha most megkísérlem felidézni házasságunk elmúlt két évtizedét, nem látok belőle mást, csak azt a mindent átható, görcsös akarást, hogy mi is normálisan éljünk végre, mint a többiek mint akárki más. Mert a mi életünkben mindig minden zűrzavaros volt és kiszámíthatatlan. Alapvetően az idézett élő folyamatos zűrzavart, hogy mi ketten sem együtt, sem egymás nélkül nem tudtunk élni rendesen. S az életünk abban telt, hogy egymás ellenében akartuk megteremteni kapcsolatunk bensőségességét. Tamás valamiféle imaginikus régióban fent, én pedig itt alant, a mindennapi életben. E kettő azonban kizárja egymást. Csuna izzó boldogtalanság, örök torzsalkodás volt az életünk. Nekem jutott az a hálátlan szerep, hogy úgy tűnhetett kettőnk közül nekem van igazam, s hogy áldozata vagyok Tamás szeszélyesnek. Mert Tamás valóban szeszélyes volt és kiszámíthatatlan s ez számtalanszor okozott kisiklást mindennapi életünk apró cseprő, ám megkerülhetetlen ügyeinek bonyolításában. Soha sem lehetett rá megbízhatóan számítani. Olykor egész éjszaka haza sem jött, sőt az is előfordult hogy napokig színét sem lehetett látni. Az ilyesminek gyorsan híre kel egy akkora városban, ahol mi élünk. Mi mást lehetne várni egy művészembertől, vonogatták a vállukat az emberek, és lekicsinylően vagy enyhe kárörömmel legyintettek, ha fülükbe jutott egy-egy ilyen eset. Soha sem tudták volna meg, hogy a férjem „művészember” ha nem lett volna rendhagyó a viselkedése, hiszen írásait soha sem olvasta senki. Én viszont — láttam a rám vetődő tekintetekből — lassacskán az a „szerencsétlen asszonyka” lettem a szemükben, akinek az a „bolond művészember” a férje Szükségszerűen teljesen elszigetelődtünk a környezettől. Engem egyre jobban nyomasztott ez a helyzet, Tamás viszont mintha észre sem vette volna. Őt, úgy látszott, semmi más nem érdekli, csak az irodalom. Volt egy lapjuk, úgy hívták, Életjel. Azzal a néhány barátjával, akivel kapcsolatot tartott fenn, másról sem beszéltek mint az Életjelről. Ezt az Életjel körüli esztelen buzgalmukat én egyre növekvő ellenszenvvel és keserűséggel figyeltem. Nyilván meghatározó körülmény volt számomra, hogy abból a bizonyos irodalomból, amelyről folyton-folyvást szó volt, én ki vagyok rekesztve. Viszont semmi olyasmi sem akadt, ahol én körön belül érezhettem volna magam a határvárosban, ahol élünk, soha semmi és senki sem honosodhatott meg igazán. Itt mindig is csak anynyira futotta, hogy az ember megmelegedjen egy kicsit, s akkor máris bekövetkezett egy-egy országcsere. E század folyamán jó néhányszor cserélt e város gazdát, ami mindig a lakosság majdnem teljes kicserélődését vonta maga után. Ki tudja, hányszor menekültek el innen az itt lakók, és váltották fel őket jövevények. Mindezt fokozta még a nyelvi megosztottság is, s az óhatatlanul vele járó szétforgácsoltság. Egyszóval, e városban mindig is minden átmeneti volt, még a szokásoknak sem volt idejük meggyökeresedni, nemhogy némi kultúrának , gyökértelenségből és soknyelvűségből következő általános megosztottságból eredőleg itt valójában soha sem alakulhatott ki számottevő érdeklődés az irodalom és a művészetek iránt. (Az itteni ember örült, ha élni hagyták.) Egy maroknyi „lelkes őrült” igyekezett itt irodalmat művelni, ki-ki a maga nyelvén, e nyelvi megosztottság révén tovább szűkítve a kört. Mindezzel Tarnás legalább annyira tisztában volt, mint én, csakhogy ez mit sem változtatott a helyzeten. Rettenetes dolog kívülállóként látni mások oktalan és hiábavaló lobogását. Most utólag sem tudom felidézni azt a belső folyamatot, amely a kívülálló sóvárgásából elutasítássá alakult át bennem. Észrevétlenül váltam mereven elutasítóvá. Nem ismertem ugyan be nyíltan, de a lelkem mélyén gyűlölni kezdtem mindent, ami Tamásban az irodalommal állt összefüggésben. Valószínűleg e gyűlölet és megvetés alakított olyanná, amilyenné lettem: lélektelenül racionálissá, szőrszálhasogatóan pedánssá, és unos-untalan egyformán fegyelmezetté. Tamás sokat szenvedett az általános közöny és érdektelenség miatt, ami írásait rendre körülvette. „Mintha eleve az örökkévalóság számára íródna, amit írok” — hallottam másoknak szóló kétségbeesett és önkínzóan ironikus kifakadását nem egyszer. Helyzetét tovább súlyosbította, hogy időről-időre rettenetes kételyei voltak a saját irodalmi képességeit illetően. Ilyenkor én valósággal hivalkodtam a magam kívülállóságával. „Én ehhez nem értek döntsd el magad” — soha sem mondtam ezt ki de benne volt a legapróbb mozdulatomban is. Tamás egész lényéből hiányzott az igazi rosszindulatra való képesség. Szinte együgyűen ragaszkodot hozzám. Az én fegyelmezettségem az ő szemében a biztonságot jelentette. Soha sem volt képes felismerni bizonyos esetleges összefüggést a saját menekülési kényszerei és az én magatartásom között. Ez mindig meghökkentett Én ugyanis mindig úgy éreztem, hogy az az élettelen és lélektelen rend, amelyet teremtettem nemcsak lakásunkban, hanem egész életvitelünkben is, Tamást óhatatlanul szökésre készteti időről-időre. Egyszóval, hogy én vagyok az a konkrét prés, amelyből. Hányszor ajánlottam csupa képmutató alázattal és megértéssel hangomban hogy váljunk el, szentelje magát egészen az írásnak, én készségesen visszavonulok az életéből a gyerekekkel. Holott pontosan tudtam, hogy Tamás erre a lépésre soha sem tudná elszánni magát. Elsősorban azért, mert soha sem volt egészen biztos a saját képességeiben, másodszor pedig, mert a legcsekélyebb visszajelzésre sem számíthatott soha annak a közegnek a részéről, amelyben élnünk megadatott. Az írás számára mindig együtt járt e külső kudarccal, a belső kudarc eshetőségével viszont ez idő tájt még nem volt igazán mersze szembenézni. Lassacskán azonban túlsok gyülemlett össze szökéseiből. Ha most visszagondolok, nem is fordult ez elő oly gyakran, mint ahogyan azt akkor átéltem, de úgy látszik, egyre inkább ezekre az alkalmakra összpontosítottam, és szép lassan és biztosan elszabadult bennem a pokol. Alig emlékszem másra, mint Tamás végtelenségig ismétlődő fogadalmaira egy-egy hazakeveredés után, hogy ezentúl minden megváltozik, ő hátat fordít egész addigi életmódjának. Úgy tettem, mint aki lassacskán megkönnyebbül, s kezd feloldódni az új helyzetben, holott mást sem csináltam, mint árgus szemekkel figyeltem ügyetlen csetlés-botlását az általam oly tökéletesen megszervezett mindennapi életünkben. És mégis ezek voltak a lehető legjobb éveink. Tamás ekkor már nem volt kezdő író. Már annyira benne volt az írásban, hogy heteken át egyfolytában minden percét lekötötte. Nem is annyira maga az írás, hanem a mesterség megfejtett és megfejtésre váró titkaiban való szenvedélyes érdekeltség. Azt hiszem, egyedül ez tudta benne újra meg újra megteremteni azt az érzékeny belső egyensúlyt, amely oly nélkülözhetetlenül fontos volt számára, hiszen légtorna volt az a javából, amit ez idő tájt Tamás művelt. De még ebben a jó korszakában is csak ritkán tudott írni, nehéz küzdelmek, vívódások és tehetetlenségek előzték meg minden egyes nekáramodását. Ez nyilván alkat kérdése. El-eltünedezett olykor egész éjszakára is, hogy aztán félholtra nyűtzen az éjszakázástól, alkoholtól és a töméntelen egymás után szívott cigarettától, meg persze a lelkiismeret-furdalástól, csak álldogált a közelemben, hogy szóra méltassam végre. S ez a csöndes, megadó és ügyetlen toporgása körülöttem, hogy feloldozzam végre „bűnei” alól, sokszor napokig is eltartott. Merthogy én látni sem bírtam ilyenkor. S még cukkoltam is magamat, hogy csak minél mélyebb és szívósabb legyen bennem a meggyőződés, hogy nekem tökéletesen igazam van. Mintha színpadon lettem volna, s valami eszményi közönség előtt alakítanám ezt az egészet, ahol a legapróbb árnyalatokig hatolóan méltányolják teljesítményemet. Hisz tudom én jól, mint jelent hiábavalóan sóvárogni, hogy belül kerülj a körön. Ott állsz a tulajdon helyeden. Se ki, se be. Másutt egyszerűen nincs helyed, egy talpalatnyi sem. Ismered a járást, már mozdulnál is, csörömpölnél JUHÁSZ ERZSÉBET Eszményi kettős az ismerős edények között, de elég egy szemvillanás, s már érzed is, hogy dermed meg a kezed a levegőben, s hűl ki alattad a tulajdon helyed. Tamás ott toporog előttem, agyonnyűtten, holtfáradtan és porig alázottan az én mereven sehová sem néző tekintetem előtt. A gyerekek patyolattisztán ülnek az uzsonnához terített asztalnál. Vanília- és szegfűszegillat lengi be az egész lakást, mint valaha nagyanyáink szobáit vasárnap délután. Csillogó tisztaság és rend van mindenütt. Ragyog az egész lakás a könnyű délelőtti napsütésben. S neki elég végignéznie önmagán, hogy ne találjon se igazolást, se magyarázatot arra, hogy miért is nem maradt velünk. Miért kellett kültelki, szutykos lebujokban, züllött férfiak és nők társaságában köznevetség tárgyává tennie magát. Én pedig — milyen emberfelettien jó formában voltam ilyenkor! — egyetlen árnyalatnyi rosszkedv, keserűség nélkül tettemvettem, percnyi pontossággal beosztva az időmet reggeltől estig. Még a gyerekekkel is játszottam, és ment minden, mint a karikacsapás, csak épp nem létezett számomra. Úgy átnéztem a feje felett, mintha nemcsak hogy a lakásba nem tette volna be a lábát, hanem az életembe se soha, de soha. Ma már, hogy világosodik lassacskán elmém, egyre pontosabban tudom, hogy Tamás hazatéréseinek ezeken a délelőttjein voltam mindig is önmagam teljében, a fogalom minden vonatkozásában. Mint aki egész életében ezekre a délelőttökre készülődött. Soha semmilyen más körülmény elé nem csalhatta volna belőlem a könnyedség, otthonosság azon viselkedésbeli árnyalatait, mint az afölötti harag és keserűség, hogy Tamás megaláz engem, cserben hagy, s utána újra meg újra visszatér, mintha mi sem történt volna. Én pedig egész éjszaka, sőt olykor két-három napon át is megszűnhetek számára létezni. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, mint egy gép, amelyet egyetlen gombnyomással használaton kívül lehet helyezni. Anyámat, aki mindig abnormálisan elnéző volt az emberekkel szemben, sohasem tudtam félrevezetni. Elég volt átlépnie küszöbünket, máris tisztában volt a helyzettel. — Még mindig túl nagy fontosságot tulajdonítasz saját magadnak — figyelmeztetett olykor szelíden, anélkül, hogy szikrányit is hitt volna abban, hogy szavai elérnek hozzám. Úgy néztem rá ilyenkor, mint egy ellenszenves és értetlen idegenre. Nem szóltam semmit, de magamban fortyogtam a keserűségtől és a dühtől. Hogy én, akit lépten-nyomon semmibe vesznek, aki utolsó rongynak érzi magát, én tulajdonítanék túlzott fontosságot saját magamnak? Az az igazság, hogy lassacskán mindenkitől elvadultam. Tamás barátaitól mindig is idegenkedtem. Ők is tőlem.- Másról sem tudtak beszélni, mint az irodalomról. Halálosan untam, s nőttön nőtt bennem az ellenszenv mindaz iránt, ami az irodalommal állt öszszefüggésben, hogy végül már hajmeresztő ostobaságnak tekintettem az egészet. Tamás barátait pedig egy telen egyig tökkelütötteknek, híján az alapvető műveltségnek, anyanyelvismeretüket is beleértve. Úgy gondoltam, Tamás sokkal különb, mint ők, csak ezek a sehonnaiak húzták le maguk közé. Hogy félreértés ne essék, nem az irodalom meglétében és különös, magasabb értelmében és hasznában kételkedtem én, hanem abban, amit Tamás és barátai e címen műveltek. E szerencsétlen, hányattatott sorsú határvárosban sohasem volt irodalom, nincs és nem is lesz. Hiú és ostoba képzelgés, hogy valaha is lehetne. Mindaz, ami itt irodalom néven fut, hetedrendű utánérzése mindannak, ami élni érdemes helyeken már réges-rég megíródott. Az én szememben Tamás irodalmi tevékenysége egyre inkább szorongató agyrémnek tűnt, annyira híján volt a leghalványabb reális feltételezettségnek. Hisz itt senki, de senki nem olvasta el az írásait soha, még a barátai is csak elvétve. Két könyve is megjelent, annyi kelt el belőle, amennyit ő maga megvett. Még az a szorongató kérdés sem merülhetett fel, hogy vajon ki vette meg azt az egyet, ami ezen kívül elkelt. Hisz nemcsak elutasítás és megvetés lakozott énbennem iránta, hanem őszinte törődés és aggodalom is. Ezért a semmiért kell neki az irodalomra tékozolnnia az egész életét? És ennyire tökéletesen hiábavalóan, a legcsekélyebb várható elégtétel nélkül?! Az idők folyamán ugyanis megbizonyosodtam róla, hogy Tamás minden zaklatottsága, kiszámíthatatlansága, beilleszkedésre való képtelensége irodalmi megszállottságának következménye. Hisz nem volt ő se alantas, se csapodár természetű soha. Csak rosszul érezte magát mindig és mindenütt. Egyedül az íróasztalánál tudott magára találni könyv vagy papír fölé hajoltában. Ugyane tökéletesen védtelen mozdulat, e fokozhatatlan kiszolgáltatottság volt egy határon túl elviselhetetlen. Mégis, mintha számomra is ez lett volna az egyetlen mozdulat, amely jelentést és értelmet adhatna az életemnek. Annak, hogy sohasem lehettem más Tamás életében, mint háttér, egyadta elmosódottság papír fölé hajolásának oly nehezen kiküzdhető mozdulatához. S ilyenkor úgy éreztem, mintha nekem is sikerült volna feloldódnom, hogy végre ne érezzem annak a görcsös akarásnak a nyomását hogy ha törik, ha szakad, fegyelmezettnek kell látszanom. Ilyenkor mintha kihasadt volna végre az idő, mely oly kíméletlenül megrendszabályozta legapróbb mozdulatomat, gondolatomat és érzésemet is, egyszeriben könnyű voltam, szabad és szárnyaló. Mintha átváltoztam volna a patyolattiszta ablakaimon megcsillanó lénnyé, mely önfeledten ott sugárzik e példás rendbe rakott lakás emberüres látványa előtt. Mert soha máskor nem lehetett az idő fogalmát elvonatkoztatnom attól az itt és most tartó valamitől, ami a közegét képezte mindennapi életünknek, de amit embertelen sűrűsége alapján tudtam, mindig is a legelevenebben érzékelni. A férjemre való várakozásokkal tudnám ezt az egészet a legjobban érzékeltetni. Ahogy múltak a percek és órák, és szinte eszemet vesztettem már a hiábavaló füleléstől, hogy hátha fölhangzanak, kiemelkedve lassacskán az idegen és érdektelen zajok kaotikus egyvelegéből Tamás közeledő léptei, s amikor végre leszállt az este és csillapultak, majd végképp el is ültek a zajok, arra lettem figyelmes, hogy nemcsak a hallószervem, hanem egész testem is egyadta görcs, az idő megállt, kőkemény fallá változva torlaszol el minden hangot, a közeledés és távolodás legapróbb mozdulatát is, s hogy e mozdíthatatlan fallal birkózom én — mióta már! — teljesen eredménytelenül és hiábavalóan. Mint akit a tulajdon folytatódásától torlaszoltak el. Akárha maga az az életreszólóan elgémberedett mozdulat, magam is, egyetlen, iszonyúan üres és örökre érinthetetlen papír fölé görnyedőben ...úl hosszú élet adatott meg mindkettőnknek ahhoz, hogy megúszhattak volna a tévhiteinkből való kijózanodást. Tamás lassacskán teljesen elbizonytalanodott. Máig sem tudom, volt-e mersze tisztázni önmagával saját tehetetlenségének fokát. Kezdetben csak feltűnően halogatta az írást. Egyre ritkábban hajolt az üres papír fölé. Aztán végképp abbahagyta, az írást is a szökdöséseket is. Így, játszmák nélkül oly irdatlanul nehéz. Minden vaktában történik és céltalanul. Az idő is elveszítette minden rugalmasságát. Már nincs sűrűje, mindig simán áthatolható. A végtelenségig ismétlődően hétfő van, csütörtök vagy péntek. Csak az a felfoghatatlan húsz év ne volna, amikor megfejthetetlen okokból, s egymással soha még csak nem is érintkezve, s mégis eszményien összehangolódva, ott keringtünk, ki-ki a maga kényszerképzetének pályáján. De ha már egyáltalán, miért nem maradhattunk végig ugyanott?! Miért nem képzelhettük mindvégig, hogy „életjelt” adunk magunkról, mondatokat róva a papírra — minden haszon és értelem híján —, eleve az örökkévalóság számára. Vagy mintha itt bárhol és bármikor igazán otthont lehetne teremteni, őriztük volna, csak azért is a „családi fészket”, ha mégoly lakhatatlan volt is. Nagy belső megiramodásban lobogva így vagy úgy, semmiért egészen, egyikünk a magas leveggésben fent, másikunk túlságosan is alacsonyan lent, de hihettük volna végig, hogy benne vagyunk valamiben, ha mégoly téves előfeltevéseken alanul is az égés?. Csak felébrednünk ne kellett volna soha már Mert ez a kettős önámítás volt a legigazabb, ami tőlünk kitellett. Annyi izzó harag és keserűség után itt ülök korán megtört és elöregedett életünk romjai felett. Egyre makacsabbul, egyre lázasabban kutatom a föléhajolásnak azt a szögét, amelyből nézve kirajzolódnak eszményien kettős kényszerpályánk körvonalai. A rálátásnak azt a szögét, ahonnan nézve felfeslik a gyülemlő, ólmos egykedvűség egyre vastagodó rétege, s lassan áttörnek majd e kettős kudarc gyönyörűségesen igazi és életre szólóan gyógyíthatatlan sebei. Csernik Attila illusztrációja MecmSió M