Magyar Szó, 1993. március (50. évfolyam, 58-87. szám)

1993-03-17 / 73. szám

1993. március 17., szerda N­incs semmilyen külön ismer­tetőjelük, mégis ahogy belép­nek a váróterembe, mérget mernék rá venni, hogy baranyaiak. Két középkorú asszony meg egy férfi, ünneplőben, folmálnázva. Egyenesen a jegypénztárhoz tarta­nak. Nemcsak a szememmel köve­tem őket. Jóllehet alig húsz kilométerre le­hetnek a szülőfalujuktól, mégis olyan riadtak, mintha nem is a zombori buszállomás várótermébe, hanem valamelyik nemzetközi re­pülőtér forgatagába keveredtek vol­na. Jól sejtettem: Csúzára kérnek je­gyet. De amikor fizetni akarnak, a pénztáros megkocogtatja az ablakot s mutogatni kezd a kiragasztott, kézzel írt papírlapra: krajinai di­nárt nem fogadunk el. Miután megértik, miről van szó, kétségbeesetten egymás felé fordul­nak: most mit csináljunk? - Én mondtam, hogy kérjünk kölcsön rendes dinárt a Lajoséktól - villan szemrehányóan az egyik asszony a férfira. - Igen, de hogy adnád neki vissza? - vélekedik a férfi, majd visszalép a kisablakhoz s meg­pró­bálja magyarázni a pénztárosnak, hogy nekik csak ilyen dinárjuk van, idefelé jövet is ilyennel fizettek. Mindhiába. Most félrehúzódnak, leeresztik csomagjaikat a lábukhoz, és tanács­talanságukban meg se tudnak szó­lalni. Mi járatban lehettek itt? Valószí­nűleg temetésre jöhettek. Mind fe­ketében vannak, nyomott hangulat­ban, elveszetten. Vagy csak vendég­ségben voltak. Vagy ezekért a nagy csomagokért, amikkel megpakolták magukat. Hallom, odaát még üre­sebbek a boltok, mint mifelénk. Hallom, hogy Baranyát még inkább kifosztották, mint Bácskát. Kirabolták őket is. Elrabolták a nyugalmukat. Majdnem sírva mondja az egyik asszony: - Nálunk nem kapni érte sem­mit, itt meg nem fogadják el. Any­­nyit ér, mint az életünk, semmit. - Várjatok itt meg, visszamegyek Lajosékhoz - szánja el magát a férfi. - Hátha össze tudnak kaparni há­rom buszjegyre valót. Mikor elsiet, a másik asszony, aki alighanem felesége a férfinek, tar­tós nekikeseredettségében mondja: - Az­ embernek mindenütt csak ég az arca. Akik ezt csinálták velük s velünk, azoké nem ég.* * * Míg Bezdánban a zombori busz­ra várakozom, hirtelen lefékez, mel­lettem egy meglehetősen csapzott, de márkás gépkocsi, pélmonostori rendszámmal, olyannal, amilyet már az­ új hatalom hozott forgalom­ba. Amióta megindult ez a háború, a rendőrség új egyenruhát kapott, bi­zonyos kocsik új rendszámokat nemzeti színű jelzéssel, bizonyos ut­cák új névtáblákat, sőt bizonyos helységek is új helységnévtáblát. Szóval a háború kitörése óta a változások szemmel láthatóak. A csapzott gépkocsiból egy kisuvickolt fiatal katonatiszt ugrik ki. Valóban kiugrik a kocsiból, mintha attól tar­tana, hogy a kocsi azonnal felrob­ban vagy mintha a buszra várókra akarna lecsapni. A határozott fellépésű katona egyenruhájáról leolvasható, hogy nem a Jugoszláv Hadsereg kötelé­keibe tartozik, hanem a krajinaiba vagy valamelyik szabadcsapat sza­badon csapongó tisztje. Pardon, főtisztje. Mert úgy viselkedik, mint egy dölyfös tábornok. Jobban itthon érzi magát itt, Bezdán főutcáján, mint az idevezé­nyelt szegény hazai tartalékosok. Vajon „otthon”, Baranyában, hogy izeg-mozoghat az a fiatal­ember? Nem csap le ránk, még csak be­lénk se köt. Egy csinos lányt szólít meg. • - Zombor felé? - Igen - válaszolja a lány. - Szívesen elvisszük. Fáradjon be - s már ugrik is a kocsihoz, hogy ki­tárja az ajtaját. Beülnek, elrohannak. Valaki sziszegve megjegyzi: - Ezek épp úgy viselked­nek, mintha itt is ők lenné­nek az urak. Vagy úgy, ahogy az itteni gazdáik, dünnyögöm ma­gamban. * * * Újra Zombor, most egy nyilvános vécében. Míg a kisdolgomat végzem, a vé­­césnéni a barátnőjével be­szélget, feketézés közben. Bent a fülkében, de minden szavukat hallani. - Bemondta a rádió, hogy hamarosan visszajön­nek az usztasák! - Melyik rádió? - A fene tudja, melyik, de a mi nyelvünkön mond­ta. - No, arra kíváncsi len­nék! - Tán várod őket? - Az usztasákat? Várja az ördög. - Akkor mért vagy rájuk kíváncsi? - Nem rájuk vagyok kí­váncsi, hanem arra, hogy mit kapnának. A mieinktől. Pillanatnyi csend. - Én meg azt várom már, hogy hagyják abba, mert ha nem, éhen halunk. Nem is mondtam még, hogy az este megváltam a macs­kámtól. -No! - Nekiadtam egy rokon kislány­nak. Szégyellem megmondani, de már gond volt az eltartása. Távozóban megnézem magam­nak a két társalgót. Két ágrólsza­­kadt, töpörödött öregasszony. Mint általában a vécésnénik. NÉMETH István Baranya árnyéka Magyar Szó Vajon ki él vissza mivel? LV Nyomozás egy humánus horgosi akciót megkérdőjelező olvasói levél nyomán Amikor legutóbb jelentős beru­házásra (a gázvezeték építésére) ké­szült a horgosi iskola, a szülők talál­gattak: vajon mennyi pénzzel kell majd hozzájárulniuk. Semennyivel - jelentette ki akkor Huzsvár Ma­­tild igazgatónő -, az iskola új szár­nya ugyanis a horgosi lakosság segí­tőkész anyagi támogatásával készült el, és ez arra kötelezi az intézményt, hogy pénzügyi gondjaira önerőből találjon megoldást, és ne terhelje is­mét különféle kiadásokkal a diákok szüleit. Akinek iskoláskorú gyermeke vagy unokája van, az közvetlenül tapasztalhatja, hogy bármilyen ne­héz helyzetben van is az iskola, va­lóban nem próbálja áthárítani a ter­heket a szülőkre. A lakosság viszont ezt úgy méltányolja, hogy lehetősé­geihez­ mérten mégis igyekszik segí­teni. A legutóbbi szép összefogás pe­dig az volt, amikor a sárgaságjár­vány megelőzése végett összefogtak a horgosi vállalatok, és egy hétvé­gén feljavították az iskola higiéniai feltételeit. Szombati napon bonyo­lódott le a gyors akció, így az utána következő hétfőn már örömmel di­csekedtek a diákok, hogy végre me­leg vízben moshattak kezet. Aki ko­rábban látta a télvíz idején jéghideg vízben csutakolt, kipirosodott és ki­­cserepesedett gyermekkezeket, az megérezte a dicsekvésben a hálát. A gyermekek örömében azon­ban nem mindenki osztozott. Már egy-két nappal a gyors mosdó-, csap- és bojlerszerelés után olyan pletykák terjengtek Horgoson, hogy a Vitamin paprikagyár aján­dékozott két vízmelegítő egyikét va­laki elirányította Kanizsára. Ezen el- élmeditálgattak az emberek, az igazi megdöbbenést azonban egy ti­tokzatos K. M. levele váltotta ki, amely a Magyar Szó Közös íróasz­talunk rovatában jelent meg szer­dán Ismét visszaéltek a polgárok bi­zalmával címmel. A névtelenség ho­mályába burkolózó olvasó azzal vá­dolja az igazgatónőt és társait, hogy a maguk javára fordították a segít­séget. - Szemenszedett hazugság, aljas rágalom - jelentette ki ifjabb Bacs­­kulin István polgármester. - Kéré­semre, illetve a gyerekek érdeké­ben a vállalatok közösen megoldot­tak egy nagy problémát. Amit ad­tak, az mint ott van az iskolában. Egyetlen személy kínált készpénzt, azon a szemem láttára vásároltak tisztítószereket a takarítónők. Kiké­rem magamnak a község, a horgosi vállalatok és minden horgosi polgár nevében, hogy egy ilyen rendkívül humánus akciót valaki megpróbál­jon lejáratni. Egyúttal kérem K. M.­­et, hogy keressen fel, és tárgyaljuk meg nyíltan a dolgokat. Huzsvár Matild igazgatónő ér­tetlenül áll a vádaskodás előtt. Nincs szándékában levelezgetni az ismeretlen olvasóval, nem is érti, miért ő lett a célpont, hiszen az ak­ció idején nem tartózkodott az isko­lában. - Amikor kitudódott, hogy nincs melegvizünk, km fertőtlenítő­sze­rünk, pénzt kínáltak az emberek. Ezt nem fogadtuk el, csak a tisztító- és fertőtlenítőszereket - mondta az igazgatónő, azt a névsort mutatva, amelyen pontosan feltüntették, ki mit ajándékozott az iskolának (egyetlen takarításhoz lett elegendő az összes tisztítószer).­­ A Vitamin munkásai már pén­teken vezették a villanyt, a vízmű­vesek szombaton egész nap megál­lás nélkül dolgoztak. Az egyik víz­melegítőt délelőtt, a másikat dél­után szerelték fel, a másodikat tud­tommal valóban Kanizsáról hozták, de egyenesen az üzletből. Még va­sárnap is dolgoztak az emberek - mondta Sors Róbert, az iskola fő­könyvelője, és Balázs Piri Mária igazgatóhelyettes. - Én nem zárkózom el a nyilat­kozattól, de cáfolnom sincs mit, hiszen itt sem voltam azon a na­pon, amikor az akció bonyolódott - utalt az olvasói levél vádaskodá­sainak alaptalanságára Huzsvár Matild. A vállalatok segítőkész - az akci­óban közreműködő - képviselőit rendkívül felháborította a rosszin­dulatú támadás. Mélységesen elíté­lik az állítólagos K. M. törekvését, hogy visszaéljen a közvélemény esetleges tájékozatlanságával. Egy dologban igaza volt (a talán valóban létező?) K. M.-nek. Való­ban nehéz időket élünk. Csakhogy ezekben a nehéz időkben nem alap­talan vádaskodásra, hanem ponto­san olyan összefogásra van szükség, mint amilyen a horgosi volt. A gye­rekek nevében is köszönet érte a Vitaminnak, a Vízműveknek, a Bácska birtoknak, a Hűtőháznak, a kanizsai csempegyárnak és a kispia­­ci magántéglagyárnak. MISKOLCZI Magdolna NEMZETKÖZI SEGÉLY IS ÉRKEZIK Ottjártunkkor Körmöczi Miklós, az egyház északi kerületének titká­ra, a nemzetközi ADRA adventista fejlesztési és segélyalapítvány újvi­déki megbízottja a vámhivatalban volt éppen. Miután megérkezett, el­mondta, hogy jelentős nemzetközi segély érkezését is várják. Főleg Né­metországban és Belgiumban indí­tottak átfogó gyűjtési akciót. Vala­mennyi városban a polgármester is bekapcsolódott az emberbaráti se­gély összegyűjtésébe. Megtudtuk, hogy ezúttal több mint húszezer családi csomagot visznek Szarajevóba. Ennek felét Vajdaságba, Szabadkán, Kikindán, Zomborban, Zrenjaninban, Palán­­kán, Mitrovicán és Újvidéken gyűj­tik össze. Körmöczi úr megköszönte az illetékeseknek, a polgároknak, a magánvállalkozóknak, hogy lehető­vé teszik ennek az eddiginél jóval nagyobb segélynek az eljuttatását az éhezőkhöz Bosznia- Hercegoviná­ba. Elmondta azt is, hogy a lakosság lehetőségei, teherbírása sajnos kor­látozódni látszik. Ez megmutatko­zik a jelenlegi akción is. Eddig csak az előre bejelentett és számba vett családi küldeményeket hozzák a hozzátartozók. Még nem kaptak egy szeretetcsomagot sem, pedig eredeti céljuk az volt, hogy ezúttal névtelen csomagot is osztanak az éhezőknek. Az asztal sarkán levő, rögtönzött perselybe is csak elvétve kerül pénzadomány. Ennek ellené­re a­ dobozon ez áll: köszönjük, hogy hozzájárulásával segíti az AD­­RA-t a csomagok elküldésében. A küldeményeket kedden pakolják fel a teherautókra. A konvoj a tervek RIPORT 9 Az élet a legnagyobb érték Olykor a biztató szó is jólesik - Ma indul az emberbaráti segély Szarajevóba az ADRA szervezésében A hosszú sorokon az utcán már meg sem lepődünk, hiszen naponta állunk sorba kenyérért, tejért, sőt az életmentő gyógyszerért is. Meg­szokhattuk, hogy sokan hangosan is kinyilvánítják nemtetszésüket, a rendszert okolják a már-már elvi­selhetetlen helyzetért. Mások a pult mögött álló, hozzánk hasonló ki­szolgáltatottakra zúdítják mérgü­ket, mint a minap Újvidék központ­jában, amikor szarajevói barátaink­nak szánt gyógyszerért álltunk sor­ba... Szinte ezzel egyidőben szin­tén Újvidék belterén az ad­ventista egyház sz­ékháza előtt a Pap Pál utcában is idősek és fiatalok egyaránt várakoztak napokig hosszú sorokban. Valami­ben különböztek a sajnos egyre in­kább megszokottá váló zsörtölődök, elégedetlenkedők sokaságától. Fáj­dalmas némaságba burkolózva, las­san haladtak előre. Nem érdekelte őket az idő múlása. Ha valaki utat kérve előbb be akart jutni az épü­letbe, szó nélkül félrehúzták cso­magjaikat. Nem kérdezősködtek, megjegyzéseket sem tettek. A szit­­kozódás pedig talán eszükbe sem jutott. Tudták, hogy a csomaggal érkezők úgyis a sor végére állnak. Itt nem tolakodott senki és még fe­nyegető szóra sem volt szükség. Mindenki végezte a maga dolgát. Valamennyien arra gondoltak, hogy a várva-várt élelmet, orvossá­got, levelet megkapják szeretteik a majd egy éve blokád alatt levő, ost­romlott Szarajevóban. szerint ma hajnalban indul Szara­jevóba. A CSOMAGOK KÜLÖN SZÁMOT KAPNAK A déli órákban Újvidéken beje­gyezték a 3054. és a 3055. csoma­got. Egy fiatal, huszonéves lány hozta. Nem tudta, hogy előre be kellett volna jelentkeznie. A nem­zetközi emberbaráti segély, az ENSZ, az UNPROFOR védjeleivel ellátott dobozokba csomagolta a nélkülözhetetlen mindennapra va­lót szüleinek. Kérdésünkre fegyel­mezetten, de láthatóan a könnyek­kel küszködve mondja, hogy éde­sanyjának és édesapjának Szarajevó szívébe küldi a csomagot. Nem tud róluk semmit már fél éve. Jómaga tavaly május első napjaiban érke­zett Becsére. Rokonainál van, min­dennel elhalmozzák, csak az ottho­nát nem tudják pótolni. De a mama és a tata hiányzik neki a legjob­ban... Az 1568-as csomagot Andelka küldi Nadának a boszniai főváros­ba. Az 551-es küldemény Vladimir Sladicnak megy, a leveleket, az or­vosságot külön borítékban, kis do­bozkában adják át. Minden láncsze­rűen, kevés beszéddel, gyorsan el­intéződik. A már lekötött csomago­kat újból kibontják, tüzetesen átné­zik, és csak ezután ragasztják le, kö­tik át. Mileva Agbaba hálás, köszönő szavakkal lépett be az egyház udva­ri helységébe. Levelet kapott fivére családjától, azt írták, eddig mindent megkaptak, amit küldött. Bátyja már nem él, menyüknek, Radmila Radmilovicnak és két gyermekének megy a 611 -es csomag. A szerető nagynénitől és nagybácsitól, akik a nap minden percében rájuk gon­dolnak. ENNEK AZ ŐRÜLTSÉGNEK EL KELL MÚLNIA Mindazt, ami ott történik, nem érti az itt élő rokonság. Tehetellen­­ségükben széttárt karokkal mond­ják, hogy mást nem tehetnek: cso­magot küldenek, biztató leveleket írnak. Ennek az ép ésszel fel nem fogható őrültségnek egyszer el kell múlnia. Ha már így van, akkor minél hamarabb. Már eddig is több mil­lió ártatlan áldozata van az em­bertelen polgárháborúnak. Sor­jáznak továbbra is a csomagok: Drinko Omerovicnak, Mirko Vu­­jičić küldi az 1660-as számmal el­látott csomagot. Luka Bjelicának az 536-osat Stojan és Zlatkca Bjeli­­ca, Pavle Todorovicnak fivére, Dusan Todorovic, Zivkónak fele­sége, Erzsébet küldi. Ratomir Da­­bic összeszorult szívvel mondta, hogy a fiának, Milánnak és család­jának küldi a 283-as csomagot. Réveteg tekintettel kisvártatva hozzátette, hosszú hónapok óta nem tud róluk semmit. Hajrudin Delalié küldeménye 219-es számot kap, a címzett pedig Dusán Jojlié. A megtört emberbe az ADRA ba­rátságos, együttérző aktivistái ön­tenek lelket, mondva, hogy az Élet a legnagyobb érték, hogy a reményt sohasem szabad feladni... A háborúk egyszer véget érnek. Még az ilyen is. STANYÓ TÓTH GIZELLA Türelmes várakozók az udvarban (Oros András felvétele)

Next