Magyar Szó, 1993. március (50. évfolyam, 58-87. szám)
1993-03-17 / 73. szám
1993. március 17., szerda Nincs semmilyen külön ismertetőjelük, mégis ahogy belépnek a váróterembe, mérget mernék rá venni, hogy baranyaiak. Két középkorú asszony meg egy férfi, ünneplőben, folmálnázva. Egyenesen a jegypénztárhoz tartanak. Nemcsak a szememmel követem őket. Jóllehet alig húsz kilométerre lehetnek a szülőfalujuktól, mégis olyan riadtak, mintha nem is a zombori buszállomás várótermébe, hanem valamelyik nemzetközi repülőtér forgatagába keveredtek volna. Jól sejtettem: Csúzára kérnek jegyet. De amikor fizetni akarnak, a pénztáros megkocogtatja az ablakot s mutogatni kezd a kiragasztott, kézzel írt papírlapra: krajinai dinárt nem fogadunk el. Miután megértik, miről van szó, kétségbeesetten egymás felé fordulnak: most mit csináljunk? - Én mondtam, hogy kérjünk kölcsön rendes dinárt a Lajoséktól - villan szemrehányóan az egyik asszony a férfira. - Igen, de hogy adnád neki vissza? - vélekedik a férfi, majd visszalép a kisablakhoz s megpróbálja magyarázni a pénztárosnak, hogy nekik csak ilyen dinárjuk van, idefelé jövet is ilyennel fizettek. Mindhiába. Most félrehúzódnak, leeresztik csomagjaikat a lábukhoz, és tanácstalanságukban meg se tudnak szólalni. Mi járatban lehettek itt? Valószínűleg temetésre jöhettek. Mind feketében vannak, nyomott hangulatban, elveszetten. Vagy csak vendégségben voltak. Vagy ezekért a nagy csomagokért, amikkel megpakolták magukat. Hallom, odaát még üresebbek a boltok, mint mifelénk. Hallom, hogy Baranyát még inkább kifosztották, mint Bácskát. Kirabolták őket is. Elrabolták a nyugalmukat. Majdnem sírva mondja az egyik asszony: - Nálunk nem kapni érte semmit, itt meg nem fogadják el. Anynyit ér, mint az életünk, semmit. - Várjatok itt meg, visszamegyek Lajosékhoz - szánja el magát a férfi. - Hátha össze tudnak kaparni három buszjegyre valót. Mikor elsiet, a másik asszony, aki alighanem felesége a férfinek, tartós nekikeseredettségében mondja: - Az embernek mindenütt csak ég az arca. Akik ezt csinálták velük s velünk, azoké nem ég.* * * Míg Bezdánban a zombori buszra várakozom, hirtelen lefékez, mellettem egy meglehetősen csapzott, de márkás gépkocsi, pélmonostori rendszámmal, olyannal, amilyet már az új hatalom hozott forgalomba. Amióta megindult ez a háború, a rendőrség új egyenruhát kapott, bizonyos kocsik új rendszámokat nemzeti színű jelzéssel, bizonyos utcák új névtáblákat, sőt bizonyos helységek is új helységnévtáblát. Szóval a háború kitörése óta a változások szemmel láthatóak. A csapzott gépkocsiból egy kisuvickolt fiatal katonatiszt ugrik ki. Valóban kiugrik a kocsiból, mintha attól tartana, hogy a kocsi azonnal felrobban vagy mintha a buszra várókra akarna lecsapni. A határozott fellépésű katona egyenruhájáról leolvasható, hogy nem a Jugoszláv Hadsereg kötelékeibe tartozik, hanem a krajinaiba vagy valamelyik szabadcsapat szabadon csapongó tisztje. Pardon, főtisztje. Mert úgy viselkedik, mint egy dölyfös tábornok. Jobban itthon érzi magát itt, Bezdán főutcáján, mint az idevezényelt szegény hazai tartalékosok. Vajon „otthon”, Baranyában, hogy izeg-mozoghat az a fiatalember? Nem csap le ránk, még csak belénk se köt. Egy csinos lányt szólít meg. • - Zombor felé? - Igen - válaszolja a lány. - Szívesen elvisszük. Fáradjon be - s már ugrik is a kocsihoz, hogy kitárja az ajtaját. Beülnek, elrohannak. Valaki sziszegve megjegyzi: - Ezek épp úgy viselkednek, mintha itt is ők lennének az urak. Vagy úgy, ahogy az itteni gazdáik, dünnyögöm magamban. * * * Újra Zombor, most egy nyilvános vécében. Míg a kisdolgomat végzem, a vécésnéni a barátnőjével beszélget, feketézés közben. Bent a fülkében, de minden szavukat hallani. - Bemondta a rádió, hogy hamarosan visszajönnek az usztasák! - Melyik rádió? - A fene tudja, melyik, de a mi nyelvünkön mondta. - No, arra kíváncsi lennék! - Tán várod őket? - Az usztasákat? Várja az ördög. - Akkor mért vagy rájuk kíváncsi? - Nem rájuk vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy mit kapnának. A mieinktől. Pillanatnyi csend. - Én meg azt várom már, hogy hagyják abba, mert ha nem, éhen halunk. Nem is mondtam még, hogy az este megváltam a macskámtól. -No! - Nekiadtam egy rokon kislánynak. Szégyellem megmondani, de már gond volt az eltartása. Távozóban megnézem magamnak a két társalgót. Két ágrólszakadt, töpörödött öregasszony. Mint általában a vécésnénik. NÉMETH István Baranya árnyéka Magyar Szó Vajon ki él vissza mivel? LV Nyomozás egy humánus horgosi akciót megkérdőjelező olvasói levél nyomán Amikor legutóbb jelentős beruházásra (a gázvezeték építésére) készült a horgosi iskola, a szülők találgattak: vajon mennyi pénzzel kell majd hozzájárulniuk. Semennyivel - jelentette ki akkor Huzsvár Matild igazgatónő -, az iskola új szárnya ugyanis a horgosi lakosság segítőkész anyagi támogatásával készült el, és ez arra kötelezi az intézményt, hogy pénzügyi gondjaira önerőből találjon megoldást, és ne terhelje ismét különféle kiadásokkal a diákok szüleit. Akinek iskoláskorú gyermeke vagy unokája van, az közvetlenül tapasztalhatja, hogy bármilyen nehéz helyzetben van is az iskola, valóban nem próbálja áthárítani a terheket a szülőkre. A lakosság viszont ezt úgy méltányolja, hogy lehetőségeihez mérten mégis igyekszik segíteni. A legutóbbi szép összefogás pedig az volt, amikor a sárgaságjárvány megelőzése végett összefogtak a horgosi vállalatok, és egy hétvégén feljavították az iskola higiéniai feltételeit. Szombati napon bonyolódott le a gyors akció, így az utána következő hétfőn már örömmel dicsekedtek a diákok, hogy végre meleg vízben moshattak kezet. Aki korábban látta a télvíz idején jéghideg vízben csutakolt, kipirosodott és kicserepesedett gyermekkezeket, az megérezte a dicsekvésben a hálát. A gyermekek örömében azonban nem mindenki osztozott. Már egy-két nappal a gyors mosdó-, csap- és bojlerszerelés után olyan pletykák terjengtek Horgoson, hogy a Vitamin paprikagyár ajándékozott két vízmelegítő egyikét valaki elirányította Kanizsára. Ezen el- élmeditálgattak az emberek, az igazi megdöbbenést azonban egy titokzatos K. M. levele váltotta ki, amely a Magyar Szó Közös íróasztalunk rovatában jelent meg szerdán Ismét visszaéltek a polgárok bizalmával címmel. A névtelenség homályába burkolózó olvasó azzal vádolja az igazgatónőt és társait, hogy a maguk javára fordították a segítséget. - Szemenszedett hazugság, aljas rágalom - jelentette ki ifjabb Bacskulin István polgármester. - Kérésemre, illetve a gyerekek érdekében a vállalatok közösen megoldottak egy nagy problémát. Amit adtak, az mint ott van az iskolában. Egyetlen személy kínált készpénzt, azon a szemem láttára vásároltak tisztítószereket a takarítónők. Kikérem magamnak a község, a horgosi vállalatok és minden horgosi polgár nevében, hogy egy ilyen rendkívül humánus akciót valaki megpróbáljon lejáratni. Egyúttal kérem K. M.et, hogy keressen fel, és tárgyaljuk meg nyíltan a dolgokat. Huzsvár Matild igazgatónő értetlenül áll a vádaskodás előtt. Nincs szándékában levelezgetni az ismeretlen olvasóval, nem is érti, miért ő lett a célpont, hiszen az akció idején nem tartózkodott az iskolában. - Amikor kitudódott, hogy nincs melegvizünk, km fertőtlenítőszerünk, pénzt kínáltak az emberek. Ezt nem fogadtuk el, csak a tisztító- és fertőtlenítőszereket - mondta az igazgatónő, azt a névsort mutatva, amelyen pontosan feltüntették, ki mit ajándékozott az iskolának (egyetlen takarításhoz lett elegendő az összes tisztítószer). A Vitamin munkásai már pénteken vezették a villanyt, a vízművesek szombaton egész nap megállás nélkül dolgoztak. Az egyik vízmelegítőt délelőtt, a másikat délután szerelték fel, a másodikat tudtommal valóban Kanizsáról hozták, de egyenesen az üzletből. Még vasárnap is dolgoztak az emberek - mondta Sors Róbert, az iskola főkönyvelője, és Balázs Piri Mária igazgatóhelyettes. - Én nem zárkózom el a nyilatkozattól, de cáfolnom sincs mit, hiszen itt sem voltam azon a napon, amikor az akció bonyolódott - utalt az olvasói levél vádaskodásainak alaptalanságára Huzsvár Matild. A vállalatok segítőkész - az akcióban közreműködő - képviselőit rendkívül felháborította a rosszindulatú támadás. Mélységesen elítélik az állítólagos K. M. törekvését, hogy visszaéljen a közvélemény esetleges tájékozatlanságával. Egy dologban igaza volt (a talán valóban létező?) K. M.-nek. Valóban nehéz időket élünk. Csakhogy ezekben a nehéz időkben nem alaptalan vádaskodásra, hanem pontosan olyan összefogásra van szükség, mint amilyen a horgosi volt. A gyerekek nevében is köszönet érte a Vitaminnak, a Vízműveknek, a Bácska birtoknak, a Hűtőháznak, a kanizsai csempegyárnak és a kispiaci magántéglagyárnak. MISKOLCZI Magdolna NEMZETKÖZI SEGÉLY IS ÉRKEZIK Ottjártunkkor Körmöczi Miklós, az egyház északi kerületének titkára, a nemzetközi ADRA adventista fejlesztési és segélyalapítvány újvidéki megbízottja a vámhivatalban volt éppen. Miután megérkezett, elmondta, hogy jelentős nemzetközi segély érkezését is várják. Főleg Németországban és Belgiumban indítottak átfogó gyűjtési akciót. Valamennyi városban a polgármester is bekapcsolódott az emberbaráti segély összegyűjtésébe. Megtudtuk, hogy ezúttal több mint húszezer családi csomagot visznek Szarajevóba. Ennek felét Vajdaságba, Szabadkán, Kikindán, Zomborban, Zrenjaninban, Palánkán, Mitrovicán és Újvidéken gyűjtik össze. Körmöczi úr megköszönte az illetékeseknek, a polgároknak, a magánvállalkozóknak, hogy lehetővé teszik ennek az eddiginél jóval nagyobb segélynek az eljuttatását az éhezőkhöz Bosznia- Hercegovinába. Elmondta azt is, hogy a lakosság lehetőségei, teherbírása sajnos korlátozódni látszik. Ez megmutatkozik a jelenlegi akción is. Eddig csak az előre bejelentett és számba vett családi küldeményeket hozzák a hozzátartozók. Még nem kaptak egy szeretetcsomagot sem, pedig eredeti céljuk az volt, hogy ezúttal névtelen csomagot is osztanak az éhezőknek. Az asztal sarkán levő, rögtönzött perselybe is csak elvétve kerül pénzadomány. Ennek ellenére a dobozon ez áll: köszönjük, hogy hozzájárulásával segíti az ADRA-t a csomagok elküldésében. A küldeményeket kedden pakolják fel a teherautókra. A konvoj a tervek RIPORT 9 Az élet a legnagyobb érték Olykor a biztató szó is jólesik - Ma indul az emberbaráti segély Szarajevóba az ADRA szervezésében A hosszú sorokon az utcán már meg sem lepődünk, hiszen naponta állunk sorba kenyérért, tejért, sőt az életmentő gyógyszerért is. Megszokhattuk, hogy sokan hangosan is kinyilvánítják nemtetszésüket, a rendszert okolják a már-már elviselhetetlen helyzetért. Mások a pult mögött álló, hozzánk hasonló kiszolgáltatottakra zúdítják mérgüket, mint a minap Újvidék központjában, amikor szarajevói barátainknak szánt gyógyszerért álltunk sorba... Szinte ezzel egyidőben szintén Újvidék belterén az adventista egyház székháza előtt a Pap Pál utcában is idősek és fiatalok egyaránt várakoztak napokig hosszú sorokban. Valamiben különböztek a sajnos egyre inkább megszokottá váló zsörtölődök, elégedetlenkedők sokaságától. Fájdalmas némaságba burkolózva, lassan haladtak előre. Nem érdekelte őket az idő múlása. Ha valaki utat kérve előbb be akart jutni az épületbe, szó nélkül félrehúzták csomagjaikat. Nem kérdezősködtek, megjegyzéseket sem tettek. A szitkozódás pedig talán eszükbe sem jutott. Tudták, hogy a csomaggal érkezők úgyis a sor végére állnak. Itt nem tolakodott senki és még fenyegető szóra sem volt szükség. Mindenki végezte a maga dolgát. Valamennyien arra gondoltak, hogy a várva-várt élelmet, orvosságot, levelet megkapják szeretteik a majd egy éve blokád alatt levő, ostromlott Szarajevóban. szerint ma hajnalban indul Szarajevóba. A CSOMAGOK KÜLÖN SZÁMOT KAPNAK A déli órákban Újvidéken bejegyezték a 3054. és a 3055. csomagot. Egy fiatal, huszonéves lány hozta. Nem tudta, hogy előre be kellett volna jelentkeznie. A nemzetközi emberbaráti segély, az ENSZ, az UNPROFOR védjeleivel ellátott dobozokba csomagolta a nélkülözhetetlen mindennapra valót szüleinek. Kérdésünkre fegyelmezetten, de láthatóan a könnyekkel küszködve mondja, hogy édesanyjának és édesapjának Szarajevó szívébe küldi a csomagot. Nem tud róluk semmit már fél éve. Jómaga tavaly május első napjaiban érkezett Becsére. Rokonainál van, mindennel elhalmozzák, csak az otthonát nem tudják pótolni. De a mama és a tata hiányzik neki a legjobban... Az 1568-as csomagot Andelka küldi Nadának a boszniai fővárosba. Az 551-es küldemény Vladimir Sladicnak megy, a leveleket, az orvosságot külön borítékban, kis dobozkában adják át. Minden láncszerűen, kevés beszéddel, gyorsan elintéződik. A már lekötött csomagokat újból kibontják, tüzetesen átnézik, és csak ezután ragasztják le, kötik át. Mileva Agbaba hálás, köszönő szavakkal lépett be az egyház udvari helységébe. Levelet kapott fivére családjától, azt írták, eddig mindent megkaptak, amit küldött. Bátyja már nem él, menyüknek, Radmila Radmilovicnak és két gyermekének megy a 611 -es csomag. A szerető nagynénitől és nagybácsitól, akik a nap minden percében rájuk gondolnak. ENNEK AZ ŐRÜLTSÉGNEK EL KELL MÚLNIA Mindazt, ami ott történik, nem érti az itt élő rokonság. Tehetellenségükben széttárt karokkal mondják, hogy mást nem tehetnek: csomagot küldenek, biztató leveleket írnak. Ennek az ép ésszel fel nem fogható őrültségnek egyszer el kell múlnia. Ha már így van, akkor minél hamarabb. Már eddig is több millió ártatlan áldozata van az embertelen polgárháborúnak. Sorjáznak továbbra is a csomagok: Drinko Omerovicnak, Mirko Vujičić küldi az 1660-as számmal ellátott csomagot. Luka Bjelicának az 536-osat Stojan és Zlatkca Bjelica, Pavle Todorovicnak fivére, Dusan Todorovic, Zivkónak felesége, Erzsébet küldi. Ratomir Dabic összeszorult szívvel mondta, hogy a fiának, Milánnak és családjának küldi a 283-as csomagot. Réveteg tekintettel kisvártatva hozzátette, hosszú hónapok óta nem tud róluk semmit. Hajrudin Delalié küldeménye 219-es számot kap, a címzett pedig Dusán Jojlié. A megtört emberbe az ADRA barátságos, együttérző aktivistái öntenek lelket, mondva, hogy az Élet a legnagyobb érték, hogy a reményt sohasem szabad feladni... A háborúk egyszer véget érnek. Még az ilyen is. STANYÓ TÓTH GIZELLA Türelmes várakozók az udvarban (Oros András felvétele)