Magyar Szó, 1995. szeptember (52. évfolyam, 203-228. szám)
1995-09-01 / 203. szám
2 KÜLPOLITIKA NEMZETKÖZI FIGYELŐ Napirenden tartani a fenyegetéseket Az ENSZ és a NATO igazi szerepvállalása akkor következik, ha majd minden boszniai háborús fél elfogadja a béketervet A ZDF, a német televízió második műsora, amelyet az Astra műhold is sugároz, szerdán este, műsorcsúcsidőben, élő egyenes adásban beszélgetést folytatott a NATO boszniai megtorló akciójáról. A stúdió vendége volt Klaus Kinkel német külügyminiszter, Haris Silajdjic, Bosznia-Hercegovina miniszterelnöke, valamint Christoph Bertram biztonsági szakértő. Brémából negyedik partnerként mindvégig be volt kapcsolva a műsorba Hans Kosbhruck, az EU mostani megbízottja. A mintegy félórás beszélgetésből idézünk néhány jellegzetes gondolatot. Tesszük ezt annál inkább, mert számos külföldi hírforrás is hivatkozott a ZDF-ben elhangzottakra. Műsorvezető: Miért éppen most indult be az akció? Christoph Bertram: A júliusi londoni konferencián a NATO határozottan kimondta, hogyan fog cselekedni, de sem Cepa, sem Goraidé esetében nem váltotta be fenyegetését, a szarajevói vérengzéssel viszont betelt a pohár... Sajnos nem is a Balkánról van szó, hanem a nyugati katonai szövetség szavahihetősége került veszélybe. Ennek be kellett következnie, tekintet nélkül arra, hogy hol történik a világon (hasonló eset). Másrészt, ha az ember ilyen sokáig nem ad a saját ígéretére, bizony sokáig kell bombáznia, amíg szavahihetővé válik... Műsorvezető: Kinkel úr, oly sokszor mondták már, hogy eddig és nem tovább, mert... Most cselekedett a NATO. Mi a cél tulajdonképpen és hogy lehet elérni? Klaus Kinkel: Igazat kell adnom Bertram úrnak, a londoni konferencián valóban azt mondtuk, hogy eddig és nem tovább, meghúztuk ugyan a piros vonalat Goraidé viszonylatában, ugyanez vonatkozott Szarajevóra. És most a szavakat tett követte. Nézetem szerint végre. Nekünk, németeknek mindig kicsit tartózkodóaknak kellett lennünk a katonáinkkal, egészen a közelmúltig nem is vettünk részt semmiben. A döntő kérdés az, hogy miként fognak a szerbek most reagálni. Különösen Pale. Nagyobb lesz-e a hajlandóság ezek után a részükről a tárgyalóasztalhoz ülni, ez a kérdés. Én mindannyiunk nevében hőn óhajtom, hogy ez legyen a reakciójuk. Az is meghatározója lesz a további fejleményeknek, hogy Milošević hogyan fog reagálni. Az amerikaiak ragadták magukhoz a kezdeményezést, noha az ő tervük tartalmilag a kontaktcsoport terve, néhány kibővített variációval kiegészítve. Én nagyon szeretném, ha az abban foglaltakat a palei szerbek is elfogadnák, hiszen a többiek már igent mondtak. Koschnick úrnak nagyon igaza van, amikor azt mondja, hogy az ottani elvakult szerb vezetés a kerékkötő, amely nem akarja tudomásul venni, hogy nincs fegyverrel kivívott béke és rendezés. Műsorvezető: Silajdžić úr, Karadiic azt mondta, a boszniai szerbek tovább folytatják a harcot, másrészt, amint jelentik, aláírtak egy dokumentumot, amelyben a boszniai szerbek elfogadják a Holbrooke- tervet Mi a véleménye erről, megint csak propagandamanőver vagy valóban érdemi bekapcsolódás ez a részükről a békefolyamatba? Haris Silajdžić: Az, hogy Paléban mit mondanak, az immár nem is olyan fontos. Ami fontos és lényeges, s ez a kezdettől fogva így volt: mi történik, mit mondanak Belgrádban. Az a lényeg, amit a belgrádi rezsim mond. Én magam most már nagyon is jól tudom, hogy a belgrádi rezsim tökéletesen megértette, hogy a dolgok gyökeresen megváltoztak. A nemzetek közössége azután, hogy a probléma lényegét a boszniai problémában határozta meg, most eljutott a megoldáshoz is. Ha Karadžić és társasága Belgrádnak az útjába kerülnek, akkor eltávolítják őket a színről. Hiszen egészen világos, hogy a háború folytatása immár nem érdeke a belgrádi rezsimnek, hiszen az azzal a veszéllyel járna, hogy belerántják Szerbiát és Montenegrót is. Emiatt gondolom, hogy a belgrádi jelzés figyelemre méltó. A Biharnál aratott győzelmeink, a horvátok krajinai katonai sikerei és a jelen légicsapások tükrében Belgrádnak mindenképpen újra kell gondolnia politikáját. Bizonyára tudják, hogy immár nem rendelkeznek a hatalom monopóliumával, következésképpen a hatalmi egyensúly az, ami meghozza a békét. Műsorvezető: Koschnick úr, amit Silajdžić úr mond, az viszonylag optimistán cseng, nevezetesen, hogy a Karadžić által megtestesített katonai és politikai zavaró tényező immár nem létezik többé, remélem, hogy az előttünk álló éjszaka erre nem cáfol rá, és hogy a megoldás kulcsa Belgrádban van. Ön is így gondolja? Hans Koschnik: Én nem látnám azt, hogy az a tényező teljes egészében megsemmisült volna. Még szörnyű dolgok történhetnek. Karaažićnak még lehetnek válaszai... Ennek ellenére meggyőződésem, hogy az esetleges megtévesztő külső jelek ellenére Belgrádban jelen van a konszenzusos megoldásra való készség. Látják ők is, hogy Szerbiát és Montenegrót beleránthatják a háborúba. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy mit forralhatnak még a palei szerbek. Én nem tudom, hogy mi játszódik le a fejükben, de egyet viszont tudok, nevezetesen, hogy a nemzetek közössége nem engedheti meg, hogy valahol, bárhol, erőszakkal szerezzenek érvényt akaratuknak; ez a konfliktusrégióval szomszédos országoknak ugyanúgy érdeke, mint az egész régiónak. Enynyiben gondolom, hogy a béke esélye ma nagyobb, mint tegnapelőtt. Műsorvezető: Vannak viszont olyanok is, akik azt emelik előtérbe, milyen nagy mértékben megnőtt a légi akcióval a háború eszkalációjának veszélye. Egon Bahr, az SPD biztonsági szakértője például úgy fogalmazott, hogy a soron következő napok roppant nagy veszélytől lesznek terhesek... Azt is lehetne mondani, hogy a NATO, voltaképpen a Nyugat bekapcsolódott a háborúba. Christoph Bertram: Igen, a NATO aktív részese a háborúnak, ez nem is kérdéses. A NATO azelőtt mindig visszariadt ettől, attól is, amikor bevetett egy-két harci gépet. Számomra a kérdés az: végigjátssza-e a szerepet a nyugati katonai szövetség, avagy a legelső adandó alkalommal megint viszszakozik, mondván, hogy mi megtettük a dolgunkat, s akkor jönnek az oroszok, meg a közvélemény, hogy most már elég volt, hiszen békejelzések érkeznek Belgrádból és Paléból, és akkor megint ott leszünk, ahol voltunk. Vagy nem most kell továbblépni, amikor megtettük az első lépést? Kitartani az elhatározás mellett és a fenyegetést is napirenden tartani. Ez az egyik dolog. A másik: mi történik, ha a béketervet történetesen minden fél elfogadta? Akkor kezdődnek csak az igazi gondok! A NATO és az ENSZ szerepvállalása csak akkor kezdődik igazából. Arról kell majd gondoskodniuk, hogy az igen kis területre beszorított bosnyák állam létezni tudjon, az iszonyatos sebek begyógyításáról nem is beszélve. Átfogó és igen nagyméretű katonai támogatás, felügyelet nélkül ez nem fog menni. (D.) Magyar Szó 1995. szeptember 1 péntek A menekültek átmeneti elhelyezése ne váljon végleges betelepítéssé Kívánatos egy magyar-jugoszláv kisebbségvédelmi megállapodás megkötése -Göncz Árpád válasza Kasza Józsefnek Köszönettel nyugtázom hozzám intézett nyílt levelét Mélyen átérzem az Ön és városa, a Vajdaság valamennyi magyar lakosa szorongatott helyzetét Szívemből remélem, hogy még levelem vétele előtt meggyőződött a Magyar Rádió, Televízió, sajtó jelentéseiből, hogy a magyar kormány folyamatosan figyelemmel kíséri a Vajdaságban kialakult állapotot Ami engem illet, magam is rendszeresen tájékozódom az Önök helyzetéről. Biztosíthatom róla, hogy hazánk az Önök kormányával fenntartott kapcsolatain keresztül szót emel biztonságukért, aggályainak hangot ad a nemzetközi fórumokon és minden tőle telhetőt elkövet annak érdekében, hogy a Vajdaságban kialakult tragikus menekülthelyzet a magyarságot létében ne veszélyeztesse. A jövőre nézve elképzelhetőnek és kívánatosnak tartom egy magyar- jugoszláv kisebbségvédelmi megállapodás megkötését. Amíg a tragikus események az egész térséget sújtják, Magyarország természetesnek tartja, hogy a menekülteket magyarlakta területeken is megillesse humanitárius segítség. Ilyen természetű segítséget adtunk és folyamatosan adunk is. Ugyanakkor természetesnek tartjuk, hogy Jugoszlávia a menekültek átmeneti elhelyezését ne alakítsa végleges betelepedéssé a magyarlakta területeken. Szívemből remélem, hogy erőfeszítéseink és az Önök erőfeszítése nem maradnak eredménytelenek. A szerbeknek több a fegyverük, a muzulmánoknak több a katonájuk Brit katonai szakértők elemzése A boszniai szerbek fegyverzetének legnagyobb része a Jugoszláv Hadseregtől ered, Szerbia nem sok fegyvert szállít a boszniai szerbeknek, állítják a NATO légitámadása kapcsán a brit hadiszakértők. A NATO a szerdai légitámadáskor a tüzérségi állásokat, rakétarendszereket, radarállomásokat, kommunikációs rendszereket, fegyverraktárakat és a boszniai szerbek vezérkari állásait vette célba. A támadások a NATO számára is kockázatosak voltak, mivel az egyesített légelhárító rendszert bombázták. A Jane’s Defence tekintélyes brit lap állítása szerint a boszniai szerb hadsereg 64 000 embert számlál. „Ez a szám akár megkétszereződhetne, ha ők (a boszniai szerbek) minden harcképes embert mozgósítanának”, mondta Tim Ripley Jugoszlávia-szakértő, a lancaster egyetemnek illetékes központjának tagja. A boszniai muzulmánok hadserege 160 000 embert számlál. A szerbeknek előnyük van, ami a tankok, páncélos szállítójárművek és tüzérség számát illeti. A NATO támadása előtt a szakemberek 500-600 szerb kézen lévő tankról beszéltek. A Jane’s Defence szerint a szerbeknek 335 tankjuk és 488 páncélos járművük van. Ripley szerint csak 50 tank tartozik a nehéz M-72- esek, vagyis az M-84-esek közé. A többi T- 55 típusú a második világháborúból visszamaradt ócskavas. A boszniai szerbeknek több mint 650 tüzérségi lövegük, 76-203 milliméteres kaliberű aknavetőjük van, mondta Ripley. A Jane’s Defence viszont legfeljebb 500-ra becsüli a számukat. Ripley szintén úgy véli, a boszniai szerbeknek 60 Orkan típusú többcsövű rakétakilövőjük van és legalább 12 kis FROG-7-es típusú föld-föld rakétájuk. A szakemberek szerint a NATO fő célpontjai a SAM-2 és a SAM-6 rakétarendszerek voltak. Az egyik SAM-6- ossal találták el júniusban az F-16 típusú repülőt Radarvezérlésű rakétáik is vannak, mondja Ripley, főleg Banjalukában vannak elhelyezve. (Beta, Reuter) Kis-Moszkva Pekingben A Zsutan-piacon cirill betűs a tábla Pekingnek nincs igazi, jellegzetes folyója, mégis sok itt a vízi ember. Nem is akármilyenek, kínaiul laovaik („nagyorrúak”), azaz: külföldiek. Anyanyelvükön, oroszul „cselnoknak” nevezik magukat, azaz csónakosok ők, akik nagy pakkjaikkal, kínai áruikkal Peking és valamelyik orosz (üzbég, kazah, kirgiz) nagyváros között ingáznak. Valamikor a hatvanas-hetvenes években a leleményes lengyelek teremtették meg a műfajt, ők voltak az őscsernokosok, akik végigbatyuzták Levantét, Kelet-Európát Bejrúttól, Isztambultól Gdanskig. Manapság is még szinte valamennyi kelet-európai államban lengyel piacnak nevezik azon kies placcokat, amelyek - a szegedi Cserepes sortól a gdanski kikötőbazárig - történelmi szerepet játszottak a diktatúrák gazdasági fellazításában. Véletlen, hogy a pekingi Zsitanpark melletti óriási bódétengert is lengyel piacnak nevezik, noha manapság már csak elvétve fordul meg ott egyegy derék pólyák. A kínai Zsitan-piacot ma az oroszok uralják. Az egykori szuperhatalom polgárait megillető magabiztossággal, a lehető legtermészetesebb módon csak anyanyelvükön, oroszul kommunikálnak korunk csónakosai. Az ügyes, alkalmazkodó kínaiak meg kénytelenek elsajátítani az oroszt. A mai harmincas-negyvenes bazáros generáció tagjai között már nincsenek sokan az iskolából az oroszt magukkal hozók. Azok az évjáratok, amelyek még a nagy kínai-szovjet barátság időszakában, az ötvenes években tanulták a kötelező oroszt, már nyugdíjas korúak. A Zsutan-piac és vidéke ma már csak annyira kínai, amennyire amerikai Brooklynban, az orosz emigráció Mekkájában a híres Brighton Street. Peking Kis-Moszkvájában mindenütt cirill betűs feliratokat látni. Hogy hitelesebb legyen a légkör, azon a birodalmi bürokrata bikkfanyelven íródtak, amely olyannyira ismerős a mai Oroszország, a közelkülföld Kirgizia, Kazahsztán, Ukrajna újsütetű polgárainak „Árubázis”, „Vámügyintézés, csomagolás”, „Teherautó, riksaszolgálat”. A piac körül az oroszokra szakosodott szállodák, taxisok, vendéglők gyűrűje. Szenya élelmiszerboltja, Tánya és Léna vendéglője, Orosz Klub. A kitűnő kínai hagymás hús, édes-savanyú disznódarabok mellett tősgyökeres orosz ételek: snicel, langet, pelmenyi. A kínai felszolgálólányok kiválóan értik, amikor az üzletkötésekben megfáradt, megszomjazó Szásák, Másák, Borják pivót (sört) rendelnek. A sarokban wurlitzer bömböli a legújabb moszkvai slágereket, Mása Raszputyina, Leontyev nótáit, de a finnyásabbak választhatnak a fehérgárdista románcokból vagy az amerikai-orosz emigráció csillagának, Willy Tokarevnek dalaiból is. - Hívjál csak Zsenyának, a vezetéknevem nem fontos - közli velem a ruhásszekrény méretű szőke fiatalember. Zsenya havonta egyszer-kétszer fordul Moszkva és Peking között. Vonattal jár, egy alkalommal legalább 300 kiló cuccot visz. Van a Zsutanon néhány törzseladója, azoktól vesz pólókat nagy tételben. Itt mindenki előbb-utóbb szakosodik. Ki a ruhákra, ki a sportcipőkre, ki a művirágokra. Én havonta 25-30 ezer dollárt forgatok. A költségeim levonása után van úgy három-négyezer dollár hasznom. De megdolgozom érte. A vonatút Moszkváig, ahogy mondják, nem piskóta, pedig én láttam-átéltem egyet s mást Afganisztánban, ahol rohamosztagosként szolgáltam. Hatan-nyolcan összeállunk, véd- és dacszövetségben, egyikünk mindig ébren van. Sok itt a kalóz, a csibész kalauz, a bandita. A Szojuz (a volt Szovjetunió) határállomásán fölszáll fogadott testőrünk, kiosztja a csoport férfitagjainak a kilenc milliméteres Makarovokat, amelyeket majd a végállomáson, Moszkvában begyűjt. Aztán kezdődik elölről minden. Utazás, Zsuan-piac, utazás, értékesítés. Vékonydongájú kínai fiú izzad a riksán. Mögötte, a négyzetméternyi rakodótéren csomagok garmadája, mellettük a kocsi szélén két terebélyes, agyonfestett, agyonhidrogénezett bárisnya cseveg. Zsenya is fölkapja a fehér-kék-piros sávos, durva szövésű műanyag táskákat, a csernokosok egyenszerelését, odainti az ismerős riksást, fölpakolnak. A kínai elvigyorodik, kacsint - Nu, pojéhali - mondja oroszul, ízes pekingi akcentussal. Harákol, köp egy hegyeset, aztán beletapos a pedálba. (Népszabadság) (Reuter tetőfotó) Abból az alkalomból, hogy az IRA északír terrorszervezet egy évvel ezelőtt tűzszünetet hirdetett, Gerry Adams, a Sinn Fein elnöke (a képen) sajtókonferencián javasolta Londonnak, hogy valamennyi érdekelt politikai párt bevonásával kezdjenek tárgyalásokat a megbékélésről, a brit kormány pedig ezzel szemben követeli, hogy az IRA adja át összes fegyverét