Magyar Szó, 1996. november (53. évfolyam, 259-282. szám)

1996-11-01 / 259. szám

4 BELPOLITIKA IMR-Rába kooperáció Rába motorokat gyárt a belgrádi traktorgyár A Belgrádi Gazdasági Kamará­ban tegnap szerződést írt alá az IMR, a Rába LG és a Dinara, amely­nek értelmében tartós együttműkö­dést alakítanak ki közepes erejű dí­zelmotorok előállításának fejlesztési programjában. A szerződés aláírásá­val létrejöttek a feltételek, hogy el­lássák a hazai piacot hiánycikknek számító motorokkal, valamint, hogy hosszú távon bekapcsolódjanak szá­mos szerbiai és belgrádi vállalat ter­melési programjába. Branislav Vujinovic, a kamara el­nöke hangsúlyozta, hogy a jelentős üzleti vállalkozás is azt bizonyítja, hogy fejlettek a gazdasági kapcsola­tok Magyarországgal. Nagyszámú vállalatnak van szüksége ilyen öko­lógiai motorra, így például a FAP- nak, az Október 14-nek, az Ikar Busnak, a Neobusnak, a Zmajnak, az IMR-nek, a MIN-nek, a Sever­nek, a Radoje Dakiénak és a hajó­gyáraknak, mondta. Zalán Barnabás, a Rába korporá­ció vezérigazgatója elmagyarázta, hogy a jugoszláv vállalatok kezdet­ben a Magyarországról érkező mo­torrészeket állítják össze, később pe­dig, amikor bejáródnak, maguk ál­lítják elő a motorokat. Vasa Pindovic, az IMR vezériga­z­gatója közölte, hogy az együttműkö­dés számos hazai, többnyire belgrá­di vállalatra terjedt ki, amelyek be­kapcsolódnak az öktológiai motor előállításába, és ennek köszönhető­en új munkahelyeket nyitnak. Sava Ćorović, a Dinara vezér­igazgatója hangsúlyozta, hogy a ha­zai vállalatok a programnak egy ré­szét már elsajátították, egy ideje már előállítanak különböző meneteket és szivattyúkat, és hamarosan a mo­torházat is Jugoszláviában öntik. A szerződés aláírásakor jelen volt Tóth János, Magyarország jugoszlá­viai nagykövete, Tomislav Milenko­­vic, szövetségi kereskedelmi minisz­terhelyettes, Milovan Vasic, köztár­sasági ipari miniszterhelyettes, a Szerbiai és a Belgrádi Gazdasági Ka­mara képviselői, valamint a magyar­­országi és a belgrádi vállalatok igaz­gatói. (Tanjug) A TÖRÖKKANIZSAI LEPENKÁBAN Szalma mint nyersanyag A törökkanizsai Lepenka papír- és csomagolóanyaggyár elegendő nyersanyaggal rendelkezik a csoma­golópapír előállítására, jelentette ki Velimir Zagorac vezérigazgató. A mezőgazdasági vállalatoktól a gyár 7000 tonna szalmát szerzett be, amelynek egy részét az aratás után saját szervezésben gyűjtötte be. A szalma kilogrammjáért átlag 22,5 párát fizetett, többet az eddigi árnál, korábban ugyanis egy kilogram­mért negyed kilogramm búza árát fizették. A gyár megoldotta a régi papír hiányát a hazai piacon. Oroszor­szágból és Magyarországról havonta mintegy 1500 tonna hulladék papírt importál, ami elegendő a zavartalan termeléshez az elkövetkező időszak­ban. A behozatali hulladék papír ára azonos a hazaiéval. (Tanjug) AZ ÚJVIDÉKI TERMÉNYTŐZSDÉRŐL Nagy búzakereslet Az újvidéki terménytőzsdén je­lenleg a legkeresettebb termék a magbúza és az árubúza. Megnöve­kedett a kínálat, de még így sem tudta teljes egészében fedezni a ke­resletet, és ez az ár alakulását is be­folyásolta. A különböző búzavető­mag-fajtákat kilogrammonként 2,50-2,52 dinárért árulták, az áru­búzát pedig 1,30 dinárért. Ilyen helyzetben, a még feldolgozás nél­küli magbúza iránt is volt kereslet, azzal a céllal, hogy növeljék a kezelt magbúza kínálatát a piacon. A búza magas ára következtében változó volt a T 500-as liszt ára, 1,92-1,95 dinár között alakult kilo­grammonként. Növekedett a mesterségesen szá­rított kukorica kínálata, ami érthető is, hiszen gyors ütemben folyik a be­takarítás, így a következő időszak­ban várhatóan még nagyobb lesz a kínálat. Ez valószínűleg befolyásolja az árát is. A kukoricát most 0,85- 0,92 dinárért árulják, a leszállítási határidőtől függően. A tőzsdén nagy a kínálat hízósertésből és hízó­marhából, valamint borjúból. A töb­bi áru esetében a kínálat azonos a kereslettel, vagy pedig nagyobb, mint a kereslet. (Tanjug) (1.) Középkori krónikáink a magyarság honfoglalást megelőző történetéről csupán egyben biztosak: őse­ink valahonnan keletről jöttek. Az arab, bizánci, szláv és nyugati latin korabeli források jóval több és pontosabb adatokat szolgáltatnak honfoglaló előde­ink korábbi történetéről. Mégis csak viszonylag rö­vid időszakra vonatkoznak híradásaink, a honfogla­lást közvetlenül megelőző egy-két évszázadra. Jóval ősibb időkbe vezet bennünket a nyelvtörténet és a régészet. Adataink ugyan nem állnak össze pontról pontra követhető történelemmé, elődeink régmúlt­jának fontosabb mozzanatait és folyamatait főbb vo­násaiban megvilágítják. A magyarság honszerzés utáni évszázadát, életmódját és tetteinek mozgató­rugóit nem érthetjük meg az előzmények vázlatos ismerete nélkül. ÚT A KÁRPÁTOKIG Az ősi szállások Nyelvünk finnugor származása félreérthetetle­nül sugallja, hogy távoli elődeink valaha, igen régi időkben, a finnugor népek tágabban értelmezett kö­zösségében éltek. Leghosszabb ideig legközelebbi nyelvrokonaink, a Nyugat-Szibériában ma alig né­hány ezer főt számláló vogulok és osztjákok (vagy ahogyan ők fievezik magukat: manysik és h­antik) elődeivel. Ez az ún. ugor közösség valahol a nyugat­szibériai ligetes sztyepp övezetében élt, s a bronz­korban (a Kr. e. II. évezredben) természeti (halászó­vadászó- gyűjtögető) életmódját a termelőgazdálko­dással (földműveléssel és állattartással) cserélte fel. Ekkor váltak őseink lovas néppé is, az ugor nyelvek­ben ekkor alakult ki a közös, lótartással kapcsolatos szavak és kifejezések egész sora (ló, nyeregfék, os­tor, elsőfű ló, másodfű ló). Az előmagyarság valamikor a bronzkor végén vagy a vaskor elején, nagyjából a Kr. e. 500 körüli időszakban vált ki az ugor népek közösségéből, te­hát ekkortól beszélhetünk önálló ősmagyar népről. Önállósodásuk mozgatórugóit nem ismerjük ponto­san, az azonban kétségtelen, hogy ez a folyamat igen hosszú ideig tartott. Minden jel arra mutat, hogy a Magyar Szó Nyugdíj csak a jövő héten A szeptemberi nyugdíj első részének kifizetése csütörtö­kön, november 7-én kezdődik, közölte a Köztársasági Nyug­díjbiztosítási Alap. Erre vonat­kozóan tegnap született megál­lapodás a köztársasági kor­mány, a Szerbiai Nyugdíjas­szövetség és az alap képviselő­inek megbeszélésén. Ez a megbeszélés folytatása a kormány, a nyugdíjasszövet­­ség és az alap folyamatos tevé­kenységének, hogy minél ked­vezőbb anyagi helyzetet te­remtsen a nyugdíjasok számá­ra, azaz, hogy minél előbb rendszeressé tegye járandósá­guk kifizetését. A megbeszélé­sen leszögezték, hogy a nyug­díjakat a törvény által előirá­nyozott módon fizetik ki és egyeztetik, és a legutóbbi két kifizetéssel megkezdődött a ki­fizetési határidő lerövidítése, azzal a céllal, hogy rövid időn belül lehetővé tegyék, hogy a folyó hónapban az előző havi nyugdíjat fizessék ki. (Tanjug) Megemlékezés Szenttamáson Egyre teljesebbé válik az áldozatok névsora Holnap, november másodikán, ha­lottak napján, délelőtt tíz órakor tart­ják a szenttamásiak a negyvennégyben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére a gyászsz­ertartást. Az idén teszik ezt másodízben. Mint már tavaly is, ezúttal is a katolikus temetőben, az áldozati keresztnél mondanak imát ér­tük, majd a hozzátartozók és a helyi lakosság megkoszorúzza a keresztet. A szenttamásiak ugyan korábban nem beszéltek róla - mert ők sem beszélhet­tek -, hogy ott, a kereszt közelében ta­lálható az a néhány kisebb és néhány nagyobb tömegsír, amelyekbe abban az időben eltakarták az áldozatok leg­nagyobb részét a vérengzés elkövetői a több héten át tartó bosszúhadjárat során. Szenttamás azon helységek közé tartozik, ahol a megtorlás a magyar la­kosság számarányához viszonyítva a legtöbb áldozatot követelt, és ahol a megrémített hozzátartozók, de az egész helybéli magyarság úgy általá­ban is, a legnehezebben kezdett oldód­ni a kegyetlenség által kiváltott bénult­ságból. Több buzgó helybeli lakosnak köszönhetően azonban az elmúlt két év folyamán összeállt az események időrendje, sőt, tavaly a település ma­gyar lakói már vállalták a nyilvános megemlékezést is a temetőben. Az időközben megindult kutató­munka - igaz, egyelőre csak amatőrök közreműködésével, de annál nagyobb buzgósággal és maximális hitelességi igénnyel - meghozta eredményét En­nek köszönhető, hogy elkészült az ál­dozatoknak szinte a teljesen megbíz­ható névsora. A korábbi sejtések beiga­zolódtak. Szenttamáson mintegy fél­ezer embert tüntettek el ötvenkét év­vel ezelőtt. Nem egészen négyszáznak az adatai már ismertek. Hogy ez mi­lyen nagy vérveszteség volt, és a ma­gyarságra milyen katasztrofális követ­kezményekkel járt, azt érzékelteti az az adat, hogy az első, háború utáni nép­­számlálás során a faluban, valamint a Szenttamás községhez tartozó két tele­pülésen - Turján és Nádalján - 5100 magyart vettek számba. Hét évvel ko­rábban, az 1944-es magyar népszám­lálás során a számuk megközelítette a hétezret. Az adatok feltárása elsősor­ban a helybéli Pintér József kitartó szorgalmának köszönhető. Várható, hogy az általa összegyűjtött adatok ha­marosan könyv formájában is megje­lennek, mint ahogyan megjelent már a bajmoki, a kanizsai, az adorjáni és a martonosi is. A napokban jelent meg a csurogi, és várható, hogy rövid időn belül napvilágot lát a zentai is. A többi érintett helység névsora is egyre in­kább kiegészül, sok helybeli segítőkész közreműködésének köszönhetően, így tehát a teljes délvidéki áldozati lista is. M. M. Befejeződött a napraforgó és a szója betakarítása Az átlaghozam két tonna hektáronként Vajdaságban befejezéséhez közeledik az őszi termés betakarítása. A napraforgó és a szója betakarítását már befejezték, és a cukorrépa nagy részét is felszedték. A kukoricát a területeknek több mint felén letörték. A hozam nagyobb, mint tavaly volt, közölte a tegnap megtartott sajtóértekezleten Olga Čurović tartomá­nyi mezőgazdasági titkár. A csaknem 185 ezer hektárról az idén Vajdaságban 360 ezer tonna naprafor­gót kaptak, hektáronként átlag 1,95 ton­nát. A szója átlaghozama 2,12 tonna hek­táronként, ami a szakemberek vélemé­nye szerint jó termés, tekintettel a szára­zságra, ami Bánátban és a tartomány egyes területein uralkodott. A cukorrépa átlaghozama 38 tonna hektáronként. A cukorgyáraknak eddig több mint 1,6 millió tonnát szállítottak le. A termés kétharmadát már feldolgozták, a répa cukortartalma mintegy 14,6 szá­zalékos. A kukoricát a területeknek több mint a feléről betakarították. Az átlaghozam mintegy 4,8 tonna hektáronként. Vajda­ságban 668 461 hektáron vetettek az idén kukoricát, eddig 363 600 hektárról takarították be. A magkukorica betakarí­tása befejeződött, az átlaghozam 2,4 ton­na volt hektáronként. Több mint 19 ezer tonna vetőmag termett. Bogdan Bérié, az újvidéki iparinö­­vény-termesztési ügyviteli közösség igaz­gatója kijelentette, hogy az idén rekord­­mennyiségű napraforgó és szója termett. Hozzátette, hogy az átlaghozam mintegy két tonna hektáronként. Szerbiában 215 ezer hektáron termett napraforgó, és mintegy 380 ezer tonnát takarítottak be. Szóját 80 ezer hektáron vetettek, és 160 ezer tonnát takarítottak be. A hozam alapján Bék­é úgy értékelte, hogy az elmúlt másfél évtized alatt ez volt az egyik legsikeresebb év a napraforgó- és szójatermesztésben. Véleménye sze­rint ekkora mennyiségű napraforgóból és szójából az étolajgyárak 180 ezer ton­na olajat állítanak elő, 50 százalékkal töb­bet, mint tavaly. Mivel a hazai fogyasztók szükséglete 140 ezer tonna, lehetőség nyílik körülbelül 40 ezer tonna étolaj ki­vitelére. (Tanjug) FODOR ISTVÁN „ŐSEINKET FELHOZÁD..." A honfoglaló magyarság meglehetősen nagy területre kiterjedő és laza ugor közösségen belül az előmagyar csoportok élhettek a legdélebbi területen, az Irtis-Isim-Tobol folyók vi­dékének ligetes sztyeppi övezetében. A bronzkor vé­gén és a vaskor elején az eurázsiai pusztaságokon újfajta gazdálkodási rendszer alakult ki: a vándorló­legeltető állattartás, vagy más néven a lovas noma­­dizmus. A régészeti leletek tanúsága alapján ez az életforma nem csupán a sztyeppén válik uralkodó­vá, hanem a ligetes sztyepp sávjában is. Az előma­gyarság elkülönülését és önálló néppé alakulását minden bizonnyal azzal magyarázhatjuk, hogy az ugor népcsoportok közül - mint a legdélebben la­kók - ők tértek át az új életformára, s ez a mozgé­kony életmód egy idő után területileg is eltávolította őket ugor rokonaiktól. Bármely nép (etnikum) önállóságának elenged­hetetlen velejárója a népi vagy etnikai öntudat ki­alakulása, amelynek fontos jele a népnév és a népi eredettudat. Őseink már önálló népi létünk kezde­tétől magyarnak nevezték magukat, s e szónak je­lentése is van. A­ két elemből álló (magy­ar vagy er) népnév legvalószín­űbb jelentése: beszélő ember. Hasonló népi ölnevezést más korai népalakulatok­nál is igen gyakran találunk. Arra, hogy a magyar­ság önelnevezése még ugor nyelvrokonaikkal való kapcsolataik idején alakult ki, perdöntő bizonyíték, hogy a népnév első eleme megtalálható a vogulok maguk által használt népnevében (manysi) és az egyik obi-ugor házassági csoport (frátria) elnevezés­ben is (mosz). Írott források hiányában nem tudhatjuk ponto­san, milyen volt ekkor őseink eredetmondája, de joggal feltehető, hogy a Kézai művében megőrzött ősi magyar eredetmonda, az ún. csodaszarvasmon­da erre az időre nyúlik vissza. Az ősmagyarság déli szomszédai ugyanis ebben az időben a szkítákkal ro­kon szarmaták voltak, s az iráni nyelvű szkíták kö­rében a szarvast különleges tisztelet övezte. (Pajzsu­kon aranyszarvast hordtak az előkelők.) Bizonyára sok szkíta népcsoport tartotta a szarvast mitikus ősé­nek, amire jó bizonyíték, hogy az ázsiai szkíták vagy szakák neve „szarvas-nép”-et jelent A nyugat-szibériai régészettel foglalkozó kutatók közül egyre többen hajlanak arra a nézetre, hogy a fentebb körülhatárolt területen megfigyelt ún. szar­­gatkai régészeti műveltség - amelynek korát a Kr. e. VI. és Kr. u. V. század közé tehetjük - az ősma­gyarság régészeti hagyatéka lehet. E ligetes sztyeppi műveltség népessége zömmel nomád gazdálkodás­sal foglalkozott, halottaik sírjai fölé kis földhalmot emeltek, s a halotti tor alkalmával lovat, szarvasmar­hát és juhot áldoztak. A ló koponyáját (és bizonyára bőrét) a temetés után a sírhalomba ásták be, de néha az elhunyt mellé a sírba helyezték. Gyakrabban azonban csupán a lószerszámot (kantárt, nyerget) tették a sírba, mivel bizonyára úgy tartották, hogy a feltorozott állat majd csontjaiból újjászületik a túlvi­lágon, sőt a lószerszám is átmenti a túlvilágra az állat lelkét. A településeken és temetőkben előkerült ál­latcsontok arra utalnak, hogy őseink szarvasmarhát, lovat és juhot tartottak. Egy nagy sztyeppi nomád népmozgás - melynek pontos indítékait és lefolyását nem ismerjük - az V. sz. körüli időben az ősmagyarságot kimozdította nyugat-szibériai hazájából és nyugati irányú ván­dorlásra késztette. Vándorlásuk a Volga középső 1996. november 1., péntek Nem volt megrendelés (?) A štrpci emberrablók a saját szakállukra dolgoztak, állítja a Crna Gora-i belügyminiszter Filip Vujanović Crna Gora-i belügy­miniszter kijelentette, hogy a štrpci em­berrablást senki sem rendelte meg, ha­ *­nem az emberrablók saját szakállukra dolgoztak. Vujanovic a Monitor hetilap legújabb számának úgy nyilatkozott, a tanúk vallomásából kiderül, hogy az emberrablást végrehajtó félkatonai ala­kulaton kívül más megrendelő nem volt. „Ok, tudomásunk szerint, maguk szervezték az akciót, senki sem kérte ezt tőlük” - mondta. (Beta) szakasza és az Urál-hegység közötti területen jutott nyugvópontra. MAGNA HUNGÁRIA Julianus barát 1236-ban a Volga bal partján megtalálta a magyarok keleten maradt töredékét, s ezt a területet Magna Hungáriának, azaz régi Ma­gyarországnak nevezte. Julianus híradását a volgai magyarokról ma már számos más adat is megerősíti. Nemrégiben a Káma Volgába szakadásának vidé­kén, Csisztopol városában egy 1311-es arab nyelvű sírfeliratot találtak, amelyen egy bizonyos Madzsar kádiról esik szó. Valószínű, hogy e családnév az er­refelé élő keleti magyarok népnevéből származik. Ugyanezen a vidéken a hetvenes-nyolcvanas években nagy sírszámú temetőt tártak fel a kazányi régészek Bolsije Tigani falu mellett. A sírokban részleges lovastemetkezést, ezüstszemes halotti szemfedőt és sok más olyan, a temetkezési rítussal kapcsolatos jelenséget figyeltek meg, amelyek rend­kívül közel állnak a mi honfoglalás kori temetőink­hez. E temető kora a VIII-X. századra tehető, s valószínűleg a keleti magyarok egy közössége nyug­szik itt. Ehhez hasonló temetők egész sorát ismerjük a Volga és Urál-hegység közti területen, méghozzá a VI. századtól kezdődően. Többségükben megta­láljuk a honfoglalóinkra jellemző temetkezési szoká­sokat, s joggal gyaníthatjuk, hogy a Nyugat-Szibéri­­ából elköltözött ősmagyarság itt ütötte fel újra szál­lásait . A Julianus-féle Magna Hungária realitásában és helyében ma már kevesen kételkednek a történé­szek közül, akadnak azonban néhányan, akik úgy vélik, hogy elődeink valahonnan délről, a Don-Ku­­bány vidékéről költöztek ide a VIII. század közepén az e területről északra vonuló volgai bolgárokkal együtt. E feltevésnek - amely írott forrásokkal sem támogatható - a régészeti adatok minden tekintet­ben ellene szólnak. Egyre több szálon követhetjük ma már segítségükkel az ősmagyarság vándorútját Nyugat-Szil­ériából Magna Hungáriába. . (Folytatjuk)

Next