Magyar Szó, 1999. augusztus (56. évfolyam, 170-188. szám)

1999-08-01 / 170. szám

2 KÜLPOLITIKA Parkinson és törvényei „Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasználható időt” - „A hivatalnokok száma és a munka mennyisége semmiféle kapcsolatban nincs egymással.” Kilencven éve, 1909. július 30-án született Barnard Castle-ben Cyril Northcote Parkinson angol író, tör­ténész, publicista, az ún. Parkinson­­törvények névadója. Magyarországon a­ Figyelő 1958. március 4-i száma Új közgazdasági törvény címmel ismerteti Parkinson első törvényét a The Economist cik­ke alapján. „Parkinson a közgazda­ságtan új korszakot nyitó vezéregyé­nisége­­ lett volna, ha egyáltalán élt volna” - véli. E jelzés ellenére a Parkinson-kér­­dés nem mozgatta meg a magyar közéletet. Csak három év múlva hív­ja fel rá a figyelmet az MTA szűk körben terjesztett bulletinja, felis­mervén ugyan az írás humoros jel­legét, mégis komolyan véve azt. 1962-ben a Magyar Nemzet két írá­sa már humoros esszének, paródiá­nak minősíti a kötetet, amely végül 1964-ben jelent meg magyarul, ha­talmas közönségsikert aratva. „Amit békeidőben egy em­ber végzett, azzal a háborúban hatan foglalkoztak. Ez azért alakulhatott ki, mert a szigorú háborús időkben nem volt he­lye a bírálatnak.” Parkinson Cambridge-ben és Londonban szerezte történészdiplo­máját, majd hajózástörténetet tanult a Royal Naval College-ben, Green­­wichben. Részt vett a Tengerészeti Múzeum felállításában és hajózás­­történetet tanított Cambridge-ben. A háború alatt mégis a szárazföldi hadseregnél szolgált vezérkari őr­nagyként. .Amit békeidőben egy ember végzett, azzal a háborúban hatan foglalkoztak. Ez azért alakul­hatott ki, mert a szigorú háborús időkben nem volt helye a bírálat­nak” - mondta később. A háború után Szingapúrba köl­tözött, ahol a Maláj Egyetem törté­nészprofesszora lett, 1960-ban pe­dig az angliai Guernsey szigetén te­lepedett le. „Parkinson törvénye” című könyve 1958-ban jelent meg és egy­­csapásra híressé tette. Első törvé­nyében kimondja: „Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy ki­töltse az elvégzésére felhasználható időt.” Azt is kimutatja, hogy „A hi­vatalnokok száma és a munka meny­­nyisége semmiféle kapcsolatban nincs egymással.” Ennek oka, hogy „a hivatalnok beosztottjai ... számát akarja növelni”, s hogy „a hivatalno­kok egymásnak adnak munkát.” Mondandóját tudományosnak ható matematikai képletekkel támasztja alá. A társadalom elbürokratizáló­dásának és korrumpálódásának hu­morba és iróniába burkolt, kemény bírálata ez a könyv. További művei is hasonlóan az angol vállalatvezetés és közigazgatás területéről veszik példáikat. A tör­vény és profit, valamint a Nem-vér­rokonok és kívülállók című kötetei­ből szerkesztették magyarul a Par­kinson újabb törvényeit. Az angol polgár otthonát és csa­ládi viszonyait elemzi a Parkinsonné törvénye. Hasonló témájú A haloga­tás törvénye című kötete, ám számos más műfajban is említésre méltót al­kotott. Első gyerekkönyvét, a Póni-pará­­dét magyarul is kiadták. írt egy könyvet Marxizmus malájoknak címmel, továbbá regényeket és szín­műveket, portrékat, tanulmányo­kat. Megjelent egy műve a brit ha­ditengerészet szerepéről az iroda­lomban, Malájföld rövid története című összefoglalója, s számos olyan műve, amelyet csak szakmai körök­ben tartanak becsben, például a tá­vol-keleti tengerek kereskedelméről 1793 és 1813 között vagy a malájföl­di brit beavatkozásról 1867 és 1877 között. Összesen hatvan könyvet írt. Közben évekig tanított történelmet Amerikában is, a Harvard, az illino­­isi és a kaliforniai egyetemek ven­dégprofesszoraként. Híres művé­nek sikere után egyre többet hívták előadóestekre, a rádiók és tévék kedvelt interjúalanya és előadója lett. Ő maga is úgy érezte, hogy tu­dományos pályája befejeződött, és bestseller-író lett. Életének vége felé cikkeivel első­sorban a jövedelemadó és egyéb adófajták ellen vívott szenvedélyes harcot, de egyre inkább festészettel foglalkozott. 1993. március 9-én halt meg Cordonban. FÁBRI Ferenc Zoknibotrány Németországban a zokni miatt valaho­gyan mindig bonyodalmak vannak. Az újra­egyesült ország első parlamenti választásain a jobboldali pártok plakátjain ez a ruhada­rab képviselte a „vörös veszedelmet”, ami a másik táborban természetesen heves indulato­kat váltott ki, most meg a Reichstag sok vi­szontagságot megélt épületében tört ki „zok­nibotrány”. A náci gyújtogatás és a második v világhá­ború rombolásai után felújított, majd „művészien” becsomagolt, üvegkupolával megkoronázott épületben ugyanis, amely most már a Bundestag, a szövetségi parla­ment székhelye, nem mindennapi divatfotó­kat készítettek: hat fiatal férfimanöken pózolt - talpig zokniban - a homoszexuális közösség lapjaként ismert Männer Aktuell számára. A fotókat azonban megkaparintotta a mindig szenzációéhes Bild című hetilap is, és közölt egyet a címoldalán... A Bundestag sajtófőnöke biztosította a nagyközönséget arról, hogy semmiféle enge­délyt nem adtak ki a kupolacsarnokban ké­szítendő „méltatlan" felvételekre, és a rek­lámfotók készítése különben is tilos a Reichs­­tagban. A jogászok éppen azon törik a fejü­ket, milyen lépéseket foganatosítsanak a Männer Aktuell ellen. A lap főszerkesztője, Andreas Toelke azzal védekezik, hogy meg akarták mutatni: a politika is lehet szexis. Ez a szakma - mármint a politika - iszo­nyodik az ilyesfajta eseményektől, de az újsá­goknak a nyári uborkaszezonban kapóra jött­­a dolog. Botránynak botrány, de ha csak egy kis humorérzéke is van az embernek, szóra­koztató is. Képzeljük el a német átlagpolgárt, amint a munkahét fáradalmai után jótéko­nyan kisimult kedéllyel családostól elvonul a természetbe és - miután az újságot azért nem hagyja otthon - ilyen olvasnivalóra bukkan. Az utóbbi években különben is mindig újra rácsodálkozom, hogy milyen csacskaságokkal képesek az emberek foglalkozni. Például ki­rándulnak. Szombaton az egész família ke­rékpárra pattan, a kényelmesebbje meg autó­ba vágja magát, és megtekint egy nemzeti parkot, történelmi nevezetességet vagy egysze­rűen csak szép tájat. Nem mintha a világ boldogabbik felében nem lennének megélhe­tési és egyéb problémák, ott sem nő a pénz a fán (meg különben sem boldogít, mondják az okosok), de attól még az „egyszerű embernek” futja kikapcsolódásra, erőgyűjtésre, magya­rán normális életre is. Ha meg úgy érzi, igazságtalanság törté­nik vele, akkor az ilyen (is) lehet: az Európai Bizottság néhány évvel ezelőtti egészségügyi jelentése döbbenetes tényekkel szolgált az át­lagéletkorról. A németek arról híresek, hogy amióta divatba jött, biológiai, azaz vegysze­rek nélkül termesztett gyümölccsel, zöldségfé­lével táplálkoznak, ügyelnek, hogy a sör, a kolbász, a levegő tiszta legyen, kerülik a ka­lóriákat és a koleszterint, szmogveszélykor nem végeznek megerőltető munkát, nem na­poznak, ha az ibolyántúli sugárzás erős stb. És még az európai átlagéletkort sem érik el. Bezzeg a franciák! Fittyet hánynak a „bio­di­namikus" salátára, egészségtelen fehér ke­nyeret fogyasztanak, súlyos Gauloises ciga­rettát szívnak, imádják a hizlalt kacsa vagy liba kalóriabombaszámba menő máját, szer­vezetüket az aperitiftől a digestixiumig terjedő egész szeszpalettával strapálják, és mégis, már évek óta ők számíthatnak a leghosszabb élettartamra. Bezzeg a Balkánon! Itt nem az egészséges és hosszú élet a cél, teljesen mindegy, hogy milyen őrlésű a liszt, miből van az étolaj, hogyan termett a gyümölcs­­fő, hogy van. A cukorról, ivóvízről, áramról, cigarettáról, benzinről... nem is beszélve. Bár minket is az foglalkoztatna, fényképezkedik-e valaki - tal­pig zokniban - a parlament tiszteletet paran­csoló épületében! pm Magyar Szó 1999. augusztus 1., vasárnap A GOZSDU ALAPÍTVÁNY ÉS AZ ELKOBZOTT MAGYAR JAVAK Követelések és ellenkövetelések (Kolozsvári tudósítónktól) A magyar külügyminiszter bukaresti látogatásán - egyebek mellett -- a Magyarország és Románia közötti vagyonrendezés kérdése is napirendre került. A tria­noni diktátum életbe léptetése óta sokadszor. Az utóbbi években ahányszor ez szóba került, a román fél mindannyiszor a Gozsdu Alapítvánnyal kapcsola­tos igényeit hangoztatta. Gozsdu alapítványának a története a múlt század közepéig nyúlik vissza. Emanoil Gojdu (vagy ahogy a magyar kortársak emlegették: Gozsdu Manó) bánáti macedo-román kereskedőcsaládból származó, dús­gazdag pesti ügyvéd 1869-ben végrendeletében va­gyona egy részéből létrehozott egy saját nevét viselő magánalapítványt, amelynek célja a történeti Ma­gyarország területén élő ortodox román ifjak megse­gítése volt. Trianonnal, a történeti Magyarország szétverésé­vel azonban alapvetően új helyzet állt elő: egyrészt az alapítvány vagyona Magyarországon maradt, a kura­tórium azonban a megnagyobbodott Romániába ke­rült, s az alapítvány támogatottjainak, az ortodox ro­mán ifjaknak is csak töredéke maradt magyar fenn­hatóság alatt. Másrészt megkezdődött a magyarok ki­fosztása: az új impérium tűzzel-vassal irtotta a magyar tőkét. Helyesebben: amire csak lehetett - intézményi, szervezeti és magánvagyonra egyaránt rátette a kezét (hogy csak az ismertebbeket említsük: a Szent László bukaresti ingatlanait, az aradi alapítványi főgimnázi­umot, a kolozsvári Mensa Academiát, az erdélyrészi magyar tanítók leányotthonát és a Vöröskereszt Sza­natórium épületeit, a kolozsvári, szatmári, temesvári és aradi tanítók házát, a Háromszéki Tanalapot, a nagyszebeni r. k. Terézia Árvaház épületének egy ré­szét). A magyar kormánynak kezdettől fogva az volt az álláspontja, hogy rekompenzációs alapon kell ren­dezni a Gozsdu Alapítvány és az elorzott magyar va­gyonok ügyét. 1937-ben­­ többszöri nekirugaszkodás után - mégis sikerült megállapodni, az egyezmény végrehajtását azonban a román fél elszabotálta. Ma­gyarország azután a bécsi döntéssel az ellenértékek egy részének birtokába jutott. A második világháború után, a párizsi békeszerződés értelmében Románia minden korábbi jogát elvesztette jóvátételi követelé­seinek érvényesítésére. A háború utáni mindkét or­szágbeli államosítások hosszú időre tárgytalanná tet­ték a vagyonrendezések ügyét, hiszen „minden a dol­gozó nép kezébe került”. A Groza-kormány nem for­szírozta a Gozsdu-ügy végleges rendezését, mert tud­ta, hogy Magyarországnak sokkal több követelnivaló­­ja van. 1953-ban aztán egyezmény született a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között, amelynek 1. cikkelye kimondja, hogy a másik féllel szembeni pénzügyi-vagyoni jogokat, követeléseket és igényeket kölcsönösen megszűntnek nyilvánítják. A magyar fél álláspontja továbbra is az, hogy a Gozsdu Alapítvány témáját nem lehet kiragadni a kö­zös vagyonrendezés összefüggéseiből, annak újratár­gyalása pedig csak az elorzott magyar javak sorsával együtt kezelhető. ORBÁN Ferenc Schröder tabut dönt „Gazdaság, te buta!” - állítólag ez állt a jelenlegi amerikai államfő író­asztalán első négyéves mandátuma során. Az USA nemzetgazdasága, a Clinton-kormányzatnak is köszön­hetően, azóta irigylésre méltó álla­potba került, és ennek tudatában már nem is tűnik annyira haszonta­lannak az elnök jelmondatokkal va­ló játszadozása. Schröder német kancellár akár bevált kabalaként kö­vethetné Clinton példáját, hiszen az EU egykori legerősebb gazdasága már jó ideje az eurózóna legbete­­gebbjének számít. SZOCIÁLDEMOKRATÁK A JOBBSZÁRNYON A tavaly szeptemberi választáso­kat az döntötte el, hogy a szavazók megunták a 16 éven át kormányzó Kohlt és kereszténydemokratáit (CDU), és megoldást akartak találni a több mint 10%-os munkanélküli­ségre. Schröder kilenc hónapon át képtelen volt mozdulni: eleinte a Szociáldemok­rata Párton (SPD) belüli riválisaival kellett meg­küzdenie. A hatalmi harc márciusban dőlt el, ami­kor Lafontaine pártelnök és pénzügyminiszter, az SPD balszárnyának veze­tő politikusa a nemzetkö­zi üzleti körök örömrival­­gása közepette távozott a kormányból. Következett a JSZK elleni légikam­pány, és az SPD-Zöldek koalíciót csak üggyel-baj­­jal sikerült megőrizni. A kancellár így a nyári sza­badságok kezdetekor hozta nyilvánosságra a sokak számára fájdalmas áldozathozatallal járó gazdasági mentőprog­ramját. Egyes vezető köz­gazdászok szkeptikusan fogadták a kormánycso­magot, de Schröder szá­mára ennél nagyobb gond lehet az, hogy párt­ja jelentős része elfogad­hatatlannak tartja a jobb­­ratolódást, amelynek mértékéről az SPD egyik magas rangú tisztségvise­lője így nyilatkozott: „Ez jóval több, mint amire Kohlék akár gondolni is mertek volna”. A Világgazdasági Fó­rum legújabb adatai sze­rint Németország a 25. helyre csúszott a gazdasá­gi versenyképességi lis­tán. A német munkás át­lagbére a legnagyobb a viágon - 30 dollár. A ma­gas költségek, a rövid munkahét és a szigorú foglalkoztatott-védelmi törvények elijesztették a külföldi befektetőket, vagyis a potenciális munkaadókat. Az ország még mindig nem heverte ki az újraegyesülés gazdasági követ­kezményeit - a Kohl-kormányok ideje alatt ötszörösére, a horribilis ezer milliárdnyira nőtt az állam­­adósság - és megérezte az oroszor­szági meg a távol-keleti pénzügyi válságokat is. Schröder megszorító gazdasági intézkedései mindezek el­lenére túlzottnak tűnnek a nyugdí­jasok, a parasztok, a szakszervezetek szempontjából. NEUE MITTE A kancellár ugyanis jövőre 16 milliárd dollárral akarja csökkente­ni a közkiadásokat, befagyasztva két évre a nyugdíjakat és csökkentve a szociális juttatásokat. A költségvetés kiegyensúlyozását, adócsökkentést ígér, lélegzethez akarja juttatni az államgépezet nyomása alatt pihegő gazdaságot. A bérszerződési tárgya­lásokat az ágazati szintről a cégek szintjére vinné le, ami kisebb sztrájkveszéllyel járna a munkaadók számára, megkönnyítve a költségek lefaragását. Müller gazdasági mi­niszter egyébként mindezt összegez­ve kijelentette: a sokáig mintapéldá­nak tartott második világháború utáni német gazdasági modell a mai generációk életét keseríti meg. A reálbérek befagyasztása azon­ban nem szerepel a programban, mivel Schröder a vásárlóerő növelé­sétől, azaz a kereslet fokozásától re­méli a csikorgó gépezet beindítását, a gazdasági növekedést. Ez számít az intézkedéscsomag egyik legna­gyobb ellentmondásának, hiszen éppen a Schröder által visszahúzó erőnek nevezett Lafontaine-féle vo­nal látja a megoldást a kereslet nö­velésében. A kancellár elképzelései­ről sokaknak az a véleményük, hogy csupán a gazdagoknak kedveznek, a munkavállalók viszont - a globalizá­cióhoz való alkalmazkodás ürügyén - a vesztes oldalra kerülnek. Alacso­nyabb rangú SPD-vezetők, akik gyakran szakszervezeti tisztségeken is vannak, elítélően nyilatkoznak Schröder Új Közép (Neue Mitte) el­nevezésű stratégiájáról, amely egy hangzatos közhelyekből álló kiált­ványban fogalmazódott meg, és amelynek lényege a túl nagy teher­nek bizonyult, eddig tabuként léte­ző szociális védőháló átszabása, a friss tőke odavonzása, és ennek eredményeként a bénító munkanél­küliségi arány csökkentése. A brit miniszterelnökkel egyeztetett doku­mentumban hemzsegnek a vállalko­zási szellem, önbizalom és felelősség szavak, de a hasonló retorika nem palástolhatja azt, hogy a példakép­nek tartott Blair New Labourjával (Új Munkáspárt) ellentétben a Schröder vezette SPD nem támasz­kodhat egy thatcherihez hasonló örökségre, így a gazdasági liberaliz­mus felé való eltolódásnak nagy po­litikai ára lehet. A szocdemek népszerűségi inde­xe máris 32%-ra csökkent, a válasz­tóikat megalkuvásukkal-pragmatiz­­musukkal (nézőpont kérdése) kiáb­rándító Zöldek pedig ma át sem tudnák lépni az 5%-os küszöböt. A CDU 45%-ra számíthatna, ha most tartanák meg a választásokat, • a szabaddemokraták 7%-ra. ■ Ha Schröder nem tudja meggyőzni az áldozathozatal szükségességéről az SPD hagyományos szavazóit, a munkásokat, akkor az idei tarto­mányi választások után az ellenzék többséget szerezhetne a parlament felsőházában, és - ugyanúgy, mint az SPD a Kohl-kabinet utolsó éve­iben - megvétózhatná a kormány törvényjavaslatait. MÁRTON Attila

Next