Magyar Szó, 1999. augusztus (56. évfolyam, 170-188. szám)
1999-08-07 / 175. szám
Vihar Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek... Mit is mondott mindig a nagymama? Ami itt van, azt nem vehetik el. Itt, és a reumától rettenetesen eltorzult ujját a ráncoktól rettenetesen eltorzult homlokára tette. A homloka mögött meg csodaszép volt minden. A homloka mögött ott voltak a szavai, a dalai, a meséi, a gondolatai. Ott volt az Öreg, aki örökké élt; a Kistihi, aki olyan szép kisfiú volt, mint egy kislány; a Pista bácsi, akit agyonlőttek vagy agyonvertek a partizánok - egyremegy; ott volt a Gyuszi bácsi, aki mind gyakrabban becsiccsentett; az Imre, aki sehogy se akart megnősülni; az apám, aki örökké dolgozott; de ott volt a Margit néni, a testvére is, aki a legjobb mézest sütötte, pedig tolókocsiban élt, amióta az eszemet tudom. Persze ott voltak a Margit néni férjhezmenendő ikerlányai is és természetesen mi hárman a tesvéreimmel. Mennyi minden volt a nagymama csupa ránc homloka mögött! Egész világ. Igen, az egész istenverte világ a háborúval, a segélycsomagokkal, a csomagokért járó hálássággal, a köszönőlevelekkel, ami lelkileg megnyomorított minket és a gyógyszertelenséggel, ami testileg megvakította a nagymamát. Mindez ott volt, ez volt az, amit nem lehetett elvenni. Miért mondta ezt a nagymama? Miért jutott ez most az eszembe? Mi az, ami az én homlokom mögött lakozik? Mi az, amit éntőlem nem lehet elvenni sohasem? Süt a nap. Ez az asszony mellettem nem tudja, mi a zsinagóga, nem tudja, hol a zsinagóga, nem tudja, hogy lehet kijutni a Futaki úti utcából visszakeresztelt Zsidó utcára. A nap éget, a posztókendő párolog, a papucs slattyog. Szakad rólam a víz. Az asszony birtokára gondolok, amit most vett. A birtokán a diófára. Jó volna most alatta lenni! Az én nagyapámtól elvették a birtokát is, a diófáját is. Karácsony előtt mindig drágállottuk a diót a piacon. Nálunk otthon mindig azt mondták, a diófát az ember az unokáinak ülteti. Ez az asszony a földhivatalt keresi, be kell jelentenie a birtokot. Igen, igen, erre menjen, ez itt a zsinagóga, az ott a Zsidó utca, arra meg... igen,igen, én magyar vagyok..., menjen csak végig, és ott a piacnál... Mint a villám, eszembe jut a sóhivatal. És eszembe jut az apám. Hogy mennyit járt a sóhivatalba, míg állást nem kapott! Meg küldte is ,da, ha Breggy a .... az embert a sóhivatalba, na mérges volt. -A villám után mennydörgés, és aztán csend. Óriási csend. Amíg én az apámmal a sóhivatalban jártam, befejeződött egy mondat. -Akkor maga nem tartozik ide. Áll néma csend, légy szárnya bent, sekünn nem hallatik... - Vi niste naši. És nem omlik ránk a cifrán megújított zsinagóga. Nem sötétedik el az ég. Továbbra is éget a tűző nap. Az asszony új birtokán ontja hűvösségét a vén diófa, amit lehet hogy hamarosan kivágnak, mert ő sem tartozik ide. De akkor nem tartozik ide a nagyapám se, meg a sírja se és az ő apjáé se, és ... az én nagymamám homloka se, de a mögötte levő világ se. Ennek az asszonynak a homloka mögött is van egy világ. Olyan világ az, ami nekem nem tetszik, amiből mi kimaradtunk. Kimaradtunk, mert a mi fejünkben másmilyen a világ, mert a mi szánk másképpen ejti ki a szót. Elmegyek hát, elmegyek... Elmegyek és viszem magammal a világot. Azt a világot, ami a nagymama ráncok idvességé vadt. Elviszem, hogy torzulatlannak megőrizhessem. Jól torzult homloka mögül épen, tisztán, szépen és tisztességesen, torzulatlanul rámma MÉREY Katalin MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXVIII. évf., 14. szám Szerkeszti SERER Lenke 1999. Vili. 7. umanista és/vagy nemzeties Egy néhány évvel ezelőtt megjelent s akkor félretett újságcikkben olvasom újra: „A fejlett országok fokozatos közösséggé formálódása nagyszerű kivetítődése lesz éledő globális tudatunknak, a gyorsan terjedő tudományos és technikai információkra való konvertálás az emberi problémie mák gyakorlatiasabb megközelítését teszi lehetővé; mindkettő pedig egy személyre szabott, racionálisabb humanista világkép elterjedését segíti elő, amely fokozatosan kiszorítja majd az intézményesített vallási, ideológiai és erőteljesen nemzeties látásmódokat, amelyek a modern történelmet döntő módon meghatározták...” Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója írta le ezeket a gondolatokat majdnem harminc évvel ezelőtt, 1970-ben, én akkor nem olvastam őket, de most is időszerűnek tűnnek, s az akkori, az azóta is megmaradt, engem foglalkoztató problémákhoz is kapcsolódhatnak Zbigniew Brezinski szavai. Úgy emlékszem, akkoriban jártam - először és utoljára? - a bánáti Clécen; az ürményházi iskola igazgatója jött velem, hogy megmutassa azokat a környékbeli helységeket, amelyekben évekkel, évtizedekkel azelőtt még voltak magyar iskolák sok gyerekkel, de amelyek megszűntek, s noha tanuló lenne, a magyarok is mind szerb iskolába járnak, szerb nyelven tanulnak, a legelemibb anyanyelvi ismereteket sem szerzik meg, írni, olvasni sem tanulnak meg magyarul... Húsz-harminc éve ennek a látogatásnak, azóta nem hagy békén, nyugtalanít, nem tudok beletörődni (pedig kénytelen vagyok) abba, hogy nem tudok, nem tudunk tenni semmi olyat, ami lehetőséget nyújtana (nyújtott volna) azoknak a magyaroknak, magyar gyermekeknek, hogy európai emberhez méltó módon élhessenek. Az emlékeimben mint elhanyagolt, nagyon szegény falu ésőléc, az iskolaudvarban a magyar gyerekek, akikkel beszélgettem, arra a szegényparaszti, napszámos-, béresnyomorra, annak a szívszorító kilátástalanságára emlékeztettek, amivel Illyés Gyula, Kovács Imre vagy Féja Géza munkáiban találkoztam, s amelyekről, arról a háború előtti szellemi és anyagi szegénységről, azt hittem, hogy - mondjam a bürokrata szójárással - sikerült felszámolni. Azt kellett látnom, hogy mégsem, hogy azoknak az embereknek, gyerekeknek, hogy annak a kisebbségi közösségnek az állapota siralmasabb, reménytelenebb, mint volt a második világháború előtt. A falu 1235 lakosából akkor 361 volt magyar, 666 pedig szerb. Úgy éreztem, ezekről a gyerekekről, ezekről a magyar emberekről már lemondtunk, eleve tudomásul vettük, hogy a magyarság számára elvesztek, az az akkori iskolás nemzedék már a nevét sem tanulta meg leírni az anyanyelvén. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ha van vajdasági magyar értelmiség, akkor hogyan tudhat éveken, évtizedeken át közömbösen elmenni a Bánátban, Szerémségben (és Bácskában is) folyó etnikai tisztogatás mellett. Megírtam, amit láttam, többször is szóvá tettem a veszedelmet, nyugtattam, vagy inkább áltattam magam, hogy megtettem, ami tőlem tellett. Tenni hatékonyan csak együtt lehetett volna. Erre nem voltunk képesek. Senkit sem okolhatunk ezért. Csak önmagunkra mutogathatunk. A lelkiismeretem nem hagy nyugtát, harminc év után is sokat gondolok az óléd magyar gyerekekre. Meg a megannyi hozzájuk hasonlóra. Ellenőrizni akartam, hogyan kell helyesen írni a falu nevét, a Magyarok a határainkon túl című kötetben azonban hiába kerestem, a felsorolás csak a „Magyar szempontból fontosabb magyar földrajzi nevek és idegen nyelvű megfelelői” jegyzékét tartalmazza. Tudomásul kell hát vennem, hogy Oléc nem tartozik a magyar szempontból fontosabb magyar földrajzi nevek közé. Mint a nemzetbiztonsági tanácsos írta, a globalizációs folyamat majd lehetővé teszi az emberi problémák gyakorlatiasabb megközelítését. S mindez elősegíti - ilyen szép! - egy humanista világkép elterjedését. Milyen jó lenne látni, tapasztalni, hogyan szorítja ez ki valóban az erőteljesen nemzeties látásmódokat. Itt nálunk most mintha éppen az ellenkező irányú folyamatoknak lennénk tanúi. De mintha a humanista világképbe is - a mi konkrét esetünkben! - éppen a nemzeties látásmód tartozna bele legeslegelsősorban. Hiszen nem a nemzeti érzés, de éppen a humanista látásmód követelné folyton, vagy pontosabban kérné számon tőlem az elmaradt cselekvést. Egy életen át a pusztulásnak voltunk a tanúi, tehetetlenül szemléltük a saját (nemzed) közösségünk leépülését, most a világegész, a világrendszer megteremtésekor bele kell törődnünk, hogy mi ennek megint nem az előnyeit élvezzük, hanem éppen a hátrányait leszünk kénytelenek elszenvedni? Ahol élünk, erre a régióra mondják, hogy válságövezet, a feszültségek időről időre konfliktusokba, háborúba torkolltak. „Perifériálét, gazdasági periféria, megkésett és torzult polgárosodás, civilizációs hiátus, hatalmi-politikai torzulások, torz szerkezetű társadalmak, kvázi demokráciák és féldiktatúrák...” - olvasom a néhány évvel ezelőtti cikkben. Azt hiszem, pontosak a megállapítások. Persze hallhatjuk naponta, hogy most mégis esélyek nyíltak a felzárkózáshoz. Mindenféle kedvezőtlen múltbeli tapasztalat ellenére hinnünk kell, hogy a nemzet ezt az esélyt most nem szalasztja el. Ám az akkori óléd magyar gyerekeken ez már mit sem segíthet, rajtunk sem, akik tehetetlen közönnyel a pusztulást. A mulasztás végzetes volt, nem lehet többé jóvátenni, de ha csak ezen kesergünk, akkor reánk is az a sors vár, mint az elédekre; a fontos most, hogy a tanulságok birtokában megragadjuk a kínálkozó esélyeket - tudom, ez lenne most az ésszerű magatartás. És mégis... sé b. Az edzettebb könyvolvasó nyilván fölfigyelt már a kiadványok negyedik oldalának alján megtalálható aprócska jelre, a bekarikázott c betűre*. Mögötte, ugye, a szerző vagy a jogutód neve, fordítás esetében a műfordítóé, esetleg illusztrátoré, valamint egy évszám. Újabban viszont a kiadók is odabiggyesztik nevüket a parányi jel mögé, bár nem vagyok biztos abban, hogy a nemzetközi jogszabályok szerint köttetnének szerződéseik az írókkal, de így eleve fenntartva a jogot a többszöri közlésre vagy a szerzői jogok eladására. E csöppnyi jel ugyanis nem másra, mint a szerzői jogok jelölésére, védelmére utal, szabályellenesen senki ne formáljon jogot szövegek illetéktelen átvételére, közlésére. S ez rendben is lenne, már ami a szerzőt illeti, de ezzel az újabb eljárással, mármint a kiadó nevének, illetve a kiadvány „levédésével” van némi gondom. Egyszer már szóvá tettem, a Kormányeltérésben pesti kiadása kapcsán, hogy új kiadója pedánsan fölsorolta ugyan a költő valamennyi kötetét, de azt már elmulasztotta (vagy szándékosan nem is akarta) föltüntetni, melyik kiadónál, hol és mikor jelent meg első kiadásban az a nyolc kötet, amelyek hangzatos címeivel új portékáját az olvasó figyelmébe ajánlja. Viszont a copyright oldalon ott a jele, mintha minden jog a jövőben őt illetné meg. Mit sem törődve azzal, ki hozta életre elsőnek e könyveket, ki szerkesztette, lektorálta, tipografizálta, látta el vonzó borítóval, nyomtatta... Merthogy senki ne gondolja, hogy ez nem munka. Aki valaha is szerkesztett első kiadást, az tudja, mivel jár mindez. Az újraközlésnél - a műszaki részleteket leszámítva - a kontrollszerkesztésen kívül másra már nemigen kell gondolni. Miért is jut mindez az eszembe? Járom a pesti könyvesboltokat, és ismerős könyvcímek köszönnek vissza a polcokról. Mint ez is: Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból. Ki sem bírnám, hogy le ne emeljem a polcról, belelapozzak, látom, Maurits illusztrációi benne, aztán elolvasom a fedőlap hátsó oldalán az ajánlólevelet: „Csaknem másfél évtizede emlegetik az új magyar irodalom legjobb regényei között, ám kevesen ismerhetik, itthon most jelenik meg először.” Vegyük úgy, hogy Újvidék valóban nem „itthon” van, s hogy a Forum sem tartozik a magyarországi kiadók közé, még ha több mint negyven éve úgyszólván csak magyar nyelven ad is ki könyveket, hogy közeledik a kétezredik kiadványa felé, s azt is hanyagoljuk el, hogy annak idején, amikor ez a valóban értékes könyv megjelent, ötszáz példányban került a magyarországi könyvesboltokba és könyvtárakba. A copyrightmai: 1986, 1999, az illusztrátort illetően, de a harmadik sorban e fránya kis jel mögött: Holnap Kiadó, 1999. Még az ibálys Mert valóban az. De hol jelent meg először? Amerikában, Kanais föl van tüntetve, szabályszerűen, hogy az a második kiadás, oldalon ott vannak a jelek, mögötte a szerző neve két évszámign nőj 'sze fjei dában vagy a nyugati világ valamely országában? Hiszen az az „itthon” valami olyasmit sejtet, mintha annak idején Torontóban, Londonon vagy Münchenben látott volna napvilágot, s nem a határon túli magyar könyvműhelyek egyikében, ami mégiscsak jobban beletartozott/beletartozik a magyar könyvkiadás és -kereskedés vérkeringésébe, mint mondjuk egy Márai, Reményi József vagy Határ Győző egykoron Nyugaton kiadott könyvei. Gyurgyák János két évvel ezelőtt megjelent Szerkesztők és szerzők kézikönyve című, szakmailag megalapozott munkájában a kiadásjelzés címszó alatt világosan kimondja: „Az első kiadást sohasem tüntetjük fel a könyvön, a további minden egyes kiadást azonban igen.” Ezek szerint Féderes Manónkban is minimum szakmai becsület lett volna megjelölni a mű első kiadóját, például így: (Első kiadás: Újvidék, 1986, Forum). E Gyurgyák-féle kézikönyv figyelmeztet a következőkre is: „Ugyancsak illik megemlíteni, ha a könyv nagy része vagy egy része előzőleg már megjelent valamelyik könyvben/folyóiratban.” Illene bizony, mondogatnom magamban, míg a Latroknak is játszott című, minden bizonnyal olvasóimnak is ismerősen csengő könyvet veszem a kezembe. Már e vaskos kötet fedelén is ott a három cím: Virágos Katona - Rózsaméz - Ez a nap a miénk, c, a szerző neve, idei évszám, majd alatta újabb c jelecske: Osiris Kiadó 1999. Fölötte pedig: „Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozórendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához kötött.” így, egyenesen és világosan. A trilógiának ezekhez a szövegeihez ezentúl az Osiris hivatalos beleegyezése nélkül senki nem nyúlhat, az adatfeldolgozó-rendszerben való tárolásról nem is beszélve. Ismétlem, ha a kiadó ilyen szigorú szerződést kötött a szerzővel, talán még el is tudnám fogadni, s ha mindannyian így csinálnánk, előbb-utóbb némi rend is lenne ezen a területen. Ám ezt mégsem hihetem el, pontosabban azt, hogy e kiadó mindenben olyan precíz és pedáns. Mert ha az, akkor jogosan tehetjük föl a kérdést: miért nincs föltüntetve sehol, hogy a Virágos Katona először a Forum Könyvkiadónál jelent meg 1973-ban, hogy a Latroknak is játszott úgyszintén, még 1976-ban, s tartalmazta a Virágos Katona mellett a Rózsaméz című újabb regényt is. S ezt a kérdést annál inkább feltehetjük, mert ennek a pesti kiadásnak a felelős kiadója nem más, mint a ma többszörösen dicsért kézikönyvnek a szerzője, Gyurgyák János. Vagy elfelejtette volna, mit tett szabályszerűvé és kötelezővé (mások számára) a sajátiával megjelent könyvében? Vagy netán másfajta szándékosságról van szó, az ő kiadójánál és másokénál is? BORDÁS Győző *Nyomdatechnikai okok miatt nem tudjuk a copyright jelét híven közölni (a szerk. megj.). BURÁNYI Nándor •3-«is'S ■5I 4 01 sz T JT copyright