Magyar Szó, 2000. január (57. évfolyam, 1-24. szám)

2000-01-23 / 18. szám

2000. január 23., vasárnap TALLÓZÁS Mennyit bír el a szőnyeg? N­agy a sürgés-forgás szerb ellenzéki körökben. Egymást érik a találkozók, a megbeszélések, a tanácskozások és a közös fellépések. Szó, ami szó, biz­tatóan alakulnak a dolgaink, legalábbis ami egy esetleges rezsimváltást illet. Mert mindenki tudja, hogy a szocialista, kommunista és radikális hatalmi koalíció csak addig uralkodhat, amíg ellenfeleik szétszórtan, felaprózva, egymással is mara­kodva, esetenként külön alkura is készen lépnek fel a megmérettetésnek is ne­vezett választásokon. Persze, a dolog azért korántsem ennyire egyszerű. Mert­hogy eddig sem az ellenzéknek nem sikerült valóban meggyőző egységet kiala­kítania és tartósítania, sem a rezsimnek nem fogyott el minden leleménye: a kézben tartott államapparátus és a teljes egészében birtokolt gazdasági erőfor­rások talán még a megkopott népszerűséget is ellensúlyozni tudják. A közhangulat egyértelműen a rendszerváltásnak kedvez. Szerbia népe­­isannyira elszegényedett már, hogy még azok is változást szeretnének, akik konok meggyőződéssel utasítanak vissza mindenféle fordulatot, és a legszíveseb­ben továbbra is a hatalomgyakorló koalícióra szavaznának. De mert a saját bő­rükön érzik, hogy Milošević, Mira Markovic és Šešelj uralmának továbbéltetése az utolsó reményszikrától és megfoszja őket, kelletlenül és vonakodva ugyan, hajlandóak lennének odaszavazni az ellenzékre, persze csak akkor, ha ez az ellenzék tényleg győzelemesélyes lesz, és ha olyan programot tud felkínálni, ami egyrészt elhiteti a gazdasági hanyatlás megállítását, másrészt pedig nem tapos bele otrombán a nemzeti érzelmekbe. E­zernyi ellentmondás, komoly bizalmatlanság és ki nem mondott számítás feszül az egymással egyezkedő ellenzéki pártok között. Alapjában véve csak az hozza közös nevezőre őket, hogy állítólag mindannyian igazán és őszintén akarják ezúttal a Milosevic-féle rezsim megbuktatását. Hogy ezúttal egyikük sem tervezte be a köpönyegfordítást az első kanyar után, egy-két miniszteri fotel, vagy néhány zsírosabb falat felkínálása ellenében. Dolgozni kell még ennek az image-nak az elfogadtatásán. Túl­ságosan sok a kellemetlen tapasztalat, túlságo­san frissek még a csalódások és az átejtések, sem hogy egyszerű nyilatkozatokkal erős bizalmat ébreszthessenek a nép körében. Az ellenzéki pártok közötti biza­lom kialakítása sem sikerült még igazából. Bizonyítja ezt az is, hogy egyre több vitás kérdést söpörnek a szőnyeg alá; szinte nem múlik el találkozó anélkül, hogy ne sorolnának megvitatásra alkalmatlan kérdések közé valamilyen problémát. N­ekünk, bácskai és bánáti magyaroknak, de lényegében a vajdasági szer­­beknek is, különösen izgalmas kérdés, hogy jóformán szó sem esik az autonómiáról. Semmilyen formában sem. Vannak ugyan nyilatkozatok, párt­szóvivői kijelentések és egyéb, semmire sem kötelező megnyilvánulások, de hi­vatalosan, papírra vetve és szerződésbe foglalva­­ említés sem történik például a magyarok autonómiakoncepciójáról. Sőt, az együttműködést kezdeményező vajdasági szerb pártok programtételei között szerepel az is, hogy elfogadhatat­lannak tartanak mindenféle etnikai alapra helyezett területi autonómiát. Igen ám, de nekünk két mérvadó pártunk is programjába foglalta ennek az autonó­miának a megteremtését, az itteni magyarság biztonságos létének, megmaradá­sának és továbbfejlődésének egy­etlen igazi zálogát. Szőnyeg alá került tehát az autonómiánk éppúgy, mint a Vajdaság autonómiája is. A gondok között kell megemlítenünk az elképesztően bonyolult kosovói vrdkérdést is. A szerb ellenzék érzi és tudja, hogy Kosovo kérdésének megke­rülése lehetetlen, mi több: az egykori szerb tartomány visszaszerzésére tett ígé­retek nélkül fabatkát sem ér az erőlködésük. Csakhát ez a mostani Kosovo már nem az a Kosovo; a háború előtti formában reintegrálni a tartományt alighanem lehetetlen, aki viszont mégis ezt ígéri, az vagy hazudik, vagy politikailag teljesen éretlen. A nagy kérdés most az, hogy szabad-e őszintén szólni a szerb néphez, feltárni a lehetséges megoldásokat, tehát olyasmit kimondani, hogy egy újabb háború nélkül (amiben Szerbia ismét az egész világgal kerülne szembe), legfel­jebb és talán föderális egységként térhet vissza Kosovo a jugoszláv föderációba. Ha megmarad a föderáció, ha a szerb rezsim nem üldözi el Montenegrót is. Ebben az esetben ugyanis végérvényesen elveszett Kosovo is. K­omoly hiányossága a szerb ellenzéknek, ennek az egyre szorosabb együtt­működést kialakító ellenzéknek különösképpen, hogy nem tud igazi ve­zéregyéniséget felkínálni a népnek. Enyhén szólva butaság az elaggott Avra­­movicra, vagy a többszörösen lejáratott Pániéra alapozni, hogy a saját pártjában is megkérdőjelezett Đinđićet, az örök vesztes Draškovićot, a csöppnyivé degra­dálódott Kostunicát ne is említsük. A kicsik viszont, bármennyire­­ érdekesek szűk körökben, az ellenzéki tömörülésben sem rúghatnak labdába, nemhogy Miloševič ellenében. Ha nem lesz erő­ és bölcsesség az ellenzéki tömörülést meg­határozó nagyokban, hogy egyként sorakoz­zanak fel egy viszonylag fiatal, kép­zett, akaraterős, politikai és diplomáciai bölcsességgel megáldott, minden eddigi bűzös alkuból kimaradt, tehát nem lejáratott és elhasznált politikus mögött - akár bizonytalannak sem mondhatjuk egy esetleges elnökválasztás kimenetelét. M­ost akkor térjünk vissza néhány mondat erejéig a már említett szőnyeg­hez. Bármennyire is furcsa, a szerb ellenzéknek éppen az ad az eddiginél nagyobb esélyt a választási győzelemre (minden szinten), hogy végre nem ön­magával foglalkozik, nem az a legfontosabb kérdés, legalábbis kifelé nem, hogy ki markolhat legnagyobbat a még meg sem szerzett hatalomból. Abban az eset­ben ugyanis, ha az ellenzék képes lesz a szőnyeg alá söpörni minden egység­bontó ellentétet, vitás kérdést és elképzelést, ha ily módon hihetően sz­árd egy­séget tud felmutatni, a változást akaró tömegek minden bizonnyal hatalomra juttatják őket. Hogy mi lesz tovább, az már nem is olyan lényeges. Számunkra az a legfontosabb, hogy végre sor kerüljön a precedensre: az örökérvényűnek hitt hatalom megbuktatására, a hatalomgyakorlás váltakozására. Egyetlen őskö­vület vagyunk Európában ezen a téren, hiszen csak Szerbiában kiáltanak árulót, népellenséget és külföldi bérencet nyomban, amikor a rezsim uralmát kérdője­lezi meg valaki. Az első lépés megtétele lesz a legnehezebb. A másodiké már különösebb bonyodalmak nélkül bekövetkezhet, és nyilván be is következik, ha az egyesült ellenzék képtelennek bizonyul a hatalom megszerzése után a hata­lomgyakorlásra. FEHÉR István Mi a teendő a belvizektől veszélyeztetett mezőgazdasági területeken? A szabadkai Agros Intézet szervezésében kedden délelőtt 10 órakor a hajdújárási helyi közösségben Mi a teendő a belvizektől veszélyeztetett me­zőgazdasági területeken címmel, neves hazai és külföldi szakemberek tar­tanak előadást. Dr. Molnár Imre, az Újvidéki Mezőgazadsági Kar tanára a meliorációs és agrotechnikai műveletekről, dr. Sallai Pál, a nyíregyházi növényvédelmi állomás igazgatója, a gyümölcsfák növényvédelméről be­szél. Az új almafajták termelési rendszereiről dr. Szabó Tibor, az újfehértói gyümölcsészeti kutatóintézet tudományos munkatársa beszél. Az előadáson részt vesz dr. Princzinger Gábor, az Agroforum mezőgazdsági szaklap fő­­szerkesz­tője is. S. K. Á. Magyar Szó POLITIKAI TÉMÁK 11 Ki az ellenzék ellenfele Az ellenzék még sokat tehet az ország érdekében, de... A minap Vuk Draskovic különös ki­­­eljelentést tett a múlt héten kötött ellenzéki megállapodással kapcsolat­ban. „Mi mindannyian egyetértünk abban, hogy Szerbia és Jugoszlávia de­mokratikus legyen, s bekerüljön az eu­rópai államok családjába. Január 10- én nem tüntetést hirdettünk meg márciusra, hanem azoknak a polgá­roknak a nagygyűlését tervezzük, akik szándékainkat támogatják. Jómagunk eltökélten kitartunk elhatározásaink mellett. Most a nemzetközi közösségen a sor, amely kollektívan megbüntetett bennünket, hogy megmutassa, vajon demokratikus Szerbiát akar-e, vagy a büntetések megtartásával a rezsimet kívánja-e támogatni. Majd meglátjuk, miként viselkedik Európa és az Egye­sült Államok; vajon az derül-e ki, hogy nem értenek meg, és nem akarnak konkrét intézkedésekkel támogatni bennünket? A Nyugat számára a szankciók fájdalommentesek, fájdal­mat csak nekünk és népünknek okoz­nak velük” - jelentette ki Drašković. Ebből az derül ki, hogy Drašković a Nyugatot csaknem olyan ellenfelé­nek tekinti, mint Miloševićet. Elké­pesztő dolog, hogy miközben Draško­­vic arra kéri a Nyugatot, hogy az ellen­zék támogatása végett szüntesse meg a Szerbiát sújtó szankciókat, egyúttal meg is vádolja a Nyugatot, hogy a szankciókkal mindmáig Szerbia népét sanyargatja és Miloševićet támogatja. Ezt még azzal is megtoldja, ha nem tel­jesíti Drašković kívánságát, akkor a Nyugat le fogja leplezni önmagát, mint aki nem is akar itt egy demokra­tikus Szerbiát. Sőt ehhez. Draškovič még azt is odabiggyesztette, ha a Nyu­gat nem teljesíti a szerbiai ellenzék kí­vánságát, akkor a változást szorgalma­zók ismét a Nyugat meg nem értésébe ütköznek. S ezzel mintegy a felelőssé­get is a Nyugatra hárítja, így tovább táplálja a Nyugat által meg nem értett szerbség mítoszát. D­e mióta szokás ilyen súlyos váda­kat vágni azoknak a fejéhez, akik­től épp szívességet és támogatást kér valaki? Minek alapján higgyél el a Nyugat, hogy azok, akik olyan lesújtó véleménnyel vannak a nyugatiak szer­biai politikájáról, mint Drašković, mégis mindent elkövetnek majd, hogy országuk „az európai államok család­jába” kerüljön? Utóvégre Vuk Drasko­vic tézisét a fonákjáról is szemlélhet­jük: két olyan kardinális követelést tá­masztott a nyugatiakkal szemben, amelyekről jó előre tudhatta, hogy a nyugatiak aligha - vagy csak kis mér­tékben - teljesíthetik. Az egyik a koso­vói helyzet azonnali javítását célozza a szerbek jogosnak vélt elvárásai szerint, a másik meg a Szerbiát sújtó szankciók feloldására irányul, a rendkívüli vá­lasztások bejelentése pillanatában. Ko­sovóról mindenki tudja, hogy a nem­zetköziek szerint még évekig tartó protektorátusra lesz szükség ahhoz, hogy a szerbek „bekapcsolódása” is minden vonatkozásban megtörténhes­sen. Ebből adódik, hogy az a „sürgős intézkedés”, amelyet a szerbiai ellen­zék követel, napjainkban még a mos­taninál is nagyobb felfordulást ered­ményezne Kosovóban. Így állunk a Szerbiát sújtó szankciókkal is, noha több nyugati ország kész volna vala­melyest enyhíteni rajtuk. Többségük elismeri ugyan, hogy a szankciók a la­kosságot is sújtják, de azt tartják, hogy a rezsimet csaknem gúzsba kötik vele, s ezért nem hajlandók vaktában felol­dani őket. Akár igazat adunk a nyugatiaknak, akár nem, nincs nagy remény arra, hogy ebben a két dologban a szerbiai ellenzék kedvéért megváltoztatnák ér­tékeléseiket. A realitás az, hogy ezt hi­ába várnánk el tőlük. Sajnos, felmerül a kérdés: ha már nyilvánvaló volt, hogy a két kardinális követelménnyel kapcsolatban a Nyugat úgysem tehet túl nagy engedményt, nem azért tá­­masztotta-e a szerbiai ellenzék épp ezt a két követelményt, hogy bebizonítsa, a Nyugat „nem akar konkrét intézke­déssel támogatni bennünket”? Ezzel csak fonákjára fordítottuk Vuk Dras­­kovic fentebb már idézett szavait A szerbiai ellenzéknek hasznára vál­la, ha végre megjavulna az arány­érzéke. Tisztáznia kellene, ki támaszt­hat kivel szemben milyen követelmé­nyeket. Ha valóban azt szeretné, hogy Szerbia „bekerüljön az európai álla­mok családjába”, akkor meg kellene értenie, hogy a bekerülés feltételeit az Európai Unió országai szabják majd meg, miközben Szerbiára többé-kevés­­bé a teljesítés hárulna. Mečiar alatt Szlovákia is, Tudman alatt Horvátor­szág is forgatni kezdte a szemét, a Nyugat viszont különösebb teketória nélkül sorsukra hagyta őket. Ezek is, azok is sopánkodni kezdtek, hogy a Nyugat nem akarja megérteni őket. S így tesz Drašković is. Most mindkét or­szág szeretné bepótolni azt, amit elmu­lasztott. Szerbiának előbb még - már­mint az ellenzéknek - bizonyítania kell, s csak később kerülhet sor az év­tizedes mulasztás bepótlására. A szer­biai ellenzék nem sokra megy azzal, ha úgy tesz, mintha nem neki, hanem a nyugatiaknak kellene bizonyítaniuk. Volt a minap­­még egy érdekes megnyilatkozás. Újságrók körében azon tanakodtak, ugyan mi késztette a szerbiai ellenzéket arra, hogy korábbi ellentéteit félretéve 2000. január 10-én végre egységesen lépjen fel a re­zsim ellen. Predrag Simić, Vuk Draš­­kovic tanácsosa így vélekedett: „Mind­inkább terjed egy felismerés. Eszerint lényegében véve a külföldiek célja, le­galábbis némelyiküké, talán az, hogy nem is a rezsimet, hanem ezt az álla­mot kell leépíteni. Az a benyomásom, hogy a jelen pillanatban az Észak-at­lanti Szövetség meghatározott körei­ben az az elképzelés dívik, miszerint ez a rezsim maradjon meg, maradjon te­hát a status quo, a térség válságát pe­dig ne demokratizálással, ne demokra­tikus erők hatalomra juttatásával, ha­nem az­ állam lebontásával oldják meg. Úgy vélem tehát, némiképpen ez a té­nyező is kihatott arra, hogy az ellenzék soraiban az ellentétek eltörpüljenek közös eltökéltségük, az ország megőr­zésének szüksége előtt!” N­em hisszük, hogy a Nyugaton számottevő körök máris ilyen „le­­bontásos” megoldás mellett kötelezték volna el magukat. Azt azonban jóm­a­­gunk is valószínűnek látjuk, hogy ha Szerbia élére pár éven belül sem kerül­ne demokratikus kormányzat, akkor nemcsak Kosovót volna nehéz vissz­a­­hozni, hanem Montenegrót is nehéz volna benntartani Kis-Jugoszláviában. A mostani ellenzék még sokat tehet az ország érdekében. De csak akkor, ha nem hecceli a nyugatiakat, hanem csakugyan bizonyít, jelét adja annak, hogy be kíván kerülni „az európai ál­lamok családjába”. MAJOR Nándor (JIPHAFT Pál karikatúrája) Mikor lesz Topolyának másik címere? Mintegy négy évvel ezelőtt vető­dött fel ez a kérdés, de válasz azóta sem született, és nem tud­ni, mikor kerül rá sor. Topolya idén ünnepli a betelepülés 250. évfordulóját, és ennek szép szín­­folt­a lehetne a monográfia meg­jelenése mellett az új, de régi időket idéző címer elfogadása. Ez azonban csöppet sem egysze­rű, mint az Balassa Endre pol­gármester szavaiból is kiderül.­ ­ Előzetesként annyit el kell mon­dani, hogy a Topolya elnevezés elő­ször írott formában 1725-ben jelent meg a Zombori Levéltárban lévő do­kumentum szerint Ekkor még puszta­ság volt ez a vidék, majd 25 év múlva, 1750-ben megkezdődött betelepítése. Ennek évfordulóját ünnepeljük az idén, és erre az alkalomra szeretnénk kiadni Topolya monográfiáját is. A vá­ros 1806-ban kapott mezővárosi ran­got, és akkor kapta azt a címert, melyet ismét szeretnénk használni, mint jel­képet a múltból, persze a meglevő er­kölcsi mércék keretein belül. Néhai Brindza Károly dokumentumgyűjte­ményében ez az egykori címer máso­lata és leírása is megtalálható, így en­nek alapján 1996- ban készült egy na­gyon szimpatikus, de laikus terv. Ezt elküldtük a Magyar Heraldikai Társa­ságnak, melytől megkaptuk a szüksé­ges szakmai tanácsokat, és ezek alap­ján készült el a címer jelenlegi változa­ta. A VMSZ képviselői csoportja sze­rint a gyökerekből kell táplálkoznunk, ragaszkodva a régi motívumokhoz, és ezt nem tilthatja meg senki, másrészt 1806 ideológiailag nem lehet vita tár­gya, ez egy civilizált közösségben nem kellene, hogy gondot okozzon. A té­mát felvetettem a pártközi egyezteté­sek során, de meglehetősen hidegen reagáltak egyesek, mondván, hogy a szerbek nem állnak a korona alá. Itt azonban egyáltalán nem erről van szó, hanem ez a jelkép a város rangját je­löli, és ezt a világ, Európa is tudja. Lát­va a másik párt reakcióját, nem vittem a témát a képviselő-testület elé, mert nem érdemes kompromittálódni. ■ Időközben megjelent az önkor­mányzatokra vonatkozó törvény, melynek értelmében ez a téma­­ a minisztérium hatáskörébe tartozik. Mit jelent ez ebben az esetben?­­ Néhány kérdés még tisztázatlan az új törvénnyel kapcsolatban, így nem tudni, hogy előzetes, vagy utóla­gos beleegyezést kell-e kérni a minisz­tériumtól, ami pedig nem mellékes kö­rülmény. Erre magyarázatot kértünk, de válasz még nem jött. Időközben azért folyamatban van a címer haszná­lata, magánszemélyek segítségével évi naptárat nyomtattunk, közepén a cí­merrel és négy régi képeslappal, me­lyekből hamarosan egy új sorozat ké­szül, kibővítve a tíz évvel ezelőtt meg­jelent sorozatot. Magánszemélyek ugyanis felajánlották erre a célra a sa­ját gyűjteményükben lévő, még sehol sem publikált, a város múltját, régi ké­pét megörökítő képeslapjaikat Apró lépések tehát történnek, hogy polgá­raink megismerjék a múlt hagyatékát, amire csak büszkék lehetünk, hogy ez­ rögződjön a köztudatban, azonosul­junk vele. Amint megkapjuk a minisz­térium magyarázatát, az említett tör­vény alkalmazásával kapcsolatban to­vábbi lépéseket teszünk, de nem tud­ni, milyen eredménnyel. A képvielő­­testület összetétele ugyanis olyan, hogy 20:30-hoz, a másik párt javára, mert a függetlenek mindig nagy ta­lányt jelentenek. NAGY Klára Ilyen az új címer: a korona alatt kék alapon egy búzakalászt tartó, ekevason álló oroszlán, mely jellemző címerállat volt, a délvidéken

Next