Magyar Szó, 2000. január (57. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-23 / 18. szám
2000. január 23., vasárnap TALLÓZÁS Mennyit bír el a szőnyeg? Nagy a sürgés-forgás szerb ellenzéki körökben. Egymást érik a találkozók, a megbeszélések, a tanácskozások és a közös fellépések. Szó, ami szó, biztatóan alakulnak a dolgaink, legalábbis ami egy esetleges rezsimváltást illet. Mert mindenki tudja, hogy a szocialista, kommunista és radikális hatalmi koalíció csak addig uralkodhat, amíg ellenfeleik szétszórtan, felaprózva, egymással is marakodva, esetenként külön alkura is készen lépnek fel a megmérettetésnek is nevezett választásokon. Persze, a dolog azért korántsem ennyire egyszerű. Merthogy eddig sem az ellenzéknek nem sikerült valóban meggyőző egységet kialakítania és tartósítania, sem a rezsimnek nem fogyott el minden leleménye: a kézben tartott államapparátus és a teljes egészében birtokolt gazdasági erőforrások talán még a megkopott népszerűséget is ellensúlyozni tudják. A közhangulat egyértelműen a rendszerváltásnak kedvez. Szerbia népeisannyira elszegényedett már, hogy még azok is változást szeretnének, akik konok meggyőződéssel utasítanak vissza mindenféle fordulatot, és a legszívesebben továbbra is a hatalomgyakorló koalícióra szavaznának. De mert a saját bőrükön érzik, hogy Milošević, Mira Markovic és Šešelj uralmának továbbéltetése az utolsó reményszikrától és megfoszja őket, kelletlenül és vonakodva ugyan, hajlandóak lennének odaszavazni az ellenzékre, persze csak akkor, ha ez az ellenzék tényleg győzelemesélyes lesz, és ha olyan programot tud felkínálni, ami egyrészt elhiteti a gazdasági hanyatlás megállítását, másrészt pedig nem tapos bele otrombán a nemzeti érzelmekbe. Ezernyi ellentmondás, komoly bizalmatlanság és ki nem mondott számítás feszül az egymással egyezkedő ellenzéki pártok között. Alapjában véve csak az hozza közös nevezőre őket, hogy állítólag mindannyian igazán és őszintén akarják ezúttal a Milosevic-féle rezsim megbuktatását. Hogy ezúttal egyikük sem tervezte be a köpönyegfordítást az első kanyar után, egy-két miniszteri fotel, vagy néhány zsírosabb falat felkínálása ellenében. Dolgozni kell még ennek az image-nak az elfogadtatásán. Túlságosan sok a kellemetlen tapasztalat, túlságosan frissek még a csalódások és az átejtések, sem hogy egyszerű nyilatkozatokkal erős bizalmat ébreszthessenek a nép körében. Az ellenzéki pártok közötti bizalom kialakítása sem sikerült még igazából. Bizonyítja ezt az is, hogy egyre több vitás kérdést söpörnek a szőnyeg alá; szinte nem múlik el találkozó anélkül, hogy ne sorolnának megvitatásra alkalmatlan kérdések közé valamilyen problémát. Nekünk, bácskai és bánáti magyaroknak, de lényegében a vajdasági szerbeknek is, különösen izgalmas kérdés, hogy jóformán szó sem esik az autonómiáról. Semmilyen formában sem. Vannak ugyan nyilatkozatok, pártszóvivői kijelentések és egyéb, semmire sem kötelező megnyilvánulások, de hivatalosan, papírra vetve és szerződésbe foglalva említés sem történik például a magyarok autonómiakoncepciójáról. Sőt, az együttműködést kezdeményező vajdasági szerb pártok programtételei között szerepel az is, hogy elfogadhatatlannak tartanak mindenféle etnikai alapra helyezett területi autonómiát. Igen ám, de nekünk két mérvadó pártunk is programjába foglalta ennek az autonómiának a megteremtését, az itteni magyarság biztonságos létének, megmaradásának és továbbfejlődésének egyetlen igazi zálogát. Szőnyeg alá került tehát az autonómiánk éppúgy, mint a Vajdaság autonómiája is. A gondok között kell megemlítenünk az elképesztően bonyolult kosovói vrdkérdést is. A szerb ellenzék érzi és tudja, hogy Kosovo kérdésének megkerülése lehetetlen, mi több: az egykori szerb tartomány visszaszerzésére tett ígéretek nélkül fabatkát sem ér az erőlködésük. Csakhát ez a mostani Kosovo már nem az a Kosovo; a háború előtti formában reintegrálni a tartományt alighanem lehetetlen, aki viszont mégis ezt ígéri, az vagy hazudik, vagy politikailag teljesen éretlen. A nagy kérdés most az, hogy szabad-e őszintén szólni a szerb néphez, feltárni a lehetséges megoldásokat, tehát olyasmit kimondani, hogy egy újabb háború nélkül (amiben Szerbia ismét az egész világgal kerülne szembe), legfeljebb és talán föderális egységként térhet vissza Kosovo a jugoszláv föderációba. Ha megmarad a föderáció, ha a szerb rezsim nem üldözi el Montenegrót is. Ebben az esetben ugyanis végérvényesen elveszett Kosovo is. Komoly hiányossága a szerb ellenzéknek, ennek az egyre szorosabb együttműködést kialakító ellenzéknek különösképpen, hogy nem tud igazi vezéregyéniséget felkínálni a népnek. Enyhén szólva butaság az elaggott Avramovicra, vagy a többszörösen lejáratott Pániéra alapozni, hogy a saját pártjában is megkérdőjelezett Đinđićet, az örök vesztes Draškovićot, a csöppnyivé degradálódott Kostunicát ne is említsük. A kicsik viszont, bármennyire érdekesek szűk körökben, az ellenzéki tömörülésben sem rúghatnak labdába, nemhogy Miloševič ellenében. Ha nem lesz erő és bölcsesség az ellenzéki tömörülést meghatározó nagyokban, hogy egyként sorakozzanak fel egy viszonylag fiatal, képzett, akaraterős, politikai és diplomáciai bölcsességgel megáldott, minden eddigi bűzös alkuból kimaradt, tehát nem lejáratott és elhasznált politikus mögött - akár bizonytalannak sem mondhatjuk egy esetleges elnökválasztás kimenetelét. Most akkor térjünk vissza néhány mondat erejéig a már említett szőnyeghez. Bármennyire is furcsa, a szerb ellenzéknek éppen az ad az eddiginél nagyobb esélyt a választási győzelemre (minden szinten), hogy végre nem önmagával foglalkozik, nem az a legfontosabb kérdés, legalábbis kifelé nem, hogy ki markolhat legnagyobbat a még meg sem szerzett hatalomból. Abban az esetben ugyanis, ha az ellenzék képes lesz a szőnyeg alá söpörni minden egységbontó ellentétet, vitás kérdést és elképzelést, ha ily módon hihetően szárd egységet tud felmutatni, a változást akaró tömegek minden bizonnyal hatalomra juttatják őket. Hogy mi lesz tovább, az már nem is olyan lényeges. Számunkra az a legfontosabb, hogy végre sor kerüljön a precedensre: az örökérvényűnek hitt hatalom megbuktatására, a hatalomgyakorlás váltakozására. Egyetlen őskövület vagyunk Európában ezen a téren, hiszen csak Szerbiában kiáltanak árulót, népellenséget és külföldi bérencet nyomban, amikor a rezsim uralmát kérdőjelezi meg valaki. Az első lépés megtétele lesz a legnehezebb. A másodiké már különösebb bonyodalmak nélkül bekövetkezhet, és nyilván be is következik, ha az egyesült ellenzék képtelennek bizonyul a hatalom megszerzése után a hatalomgyakorlásra. FEHÉR István Mi a teendő a belvizektől veszélyeztetett mezőgazdasági területeken? A szabadkai Agros Intézet szervezésében kedden délelőtt 10 órakor a hajdújárási helyi közösségben Mi a teendő a belvizektől veszélyeztetett mezőgazdasági területeken címmel, neves hazai és külföldi szakemberek tartanak előadást. Dr. Molnár Imre, az Újvidéki Mezőgazadsági Kar tanára a meliorációs és agrotechnikai műveletekről, dr. Sallai Pál, a nyíregyházi növényvédelmi állomás igazgatója, a gyümölcsfák növényvédelméről beszél. Az új almafajták termelési rendszereiről dr. Szabó Tibor, az újfehértói gyümölcsészeti kutatóintézet tudományos munkatársa beszél. Az előadáson részt vesz dr. Princzinger Gábor, az Agroforum mezőgazdsági szaklap főszerkesztője is. S. K. Á. Magyar Szó POLITIKAI TÉMÁK 11 Ki az ellenzék ellenfele Az ellenzék még sokat tehet az ország érdekében, de... A minap Vuk Draskovic különös kieljelentést tett a múlt héten kötött ellenzéki megállapodással kapcsolatban. „Mi mindannyian egyetértünk abban, hogy Szerbia és Jugoszlávia demokratikus legyen, s bekerüljön az európai államok családjába. Január 10- én nem tüntetést hirdettünk meg márciusra, hanem azoknak a polgároknak a nagygyűlését tervezzük, akik szándékainkat támogatják. Jómagunk eltökélten kitartunk elhatározásaink mellett. Most a nemzetközi közösségen a sor, amely kollektívan megbüntetett bennünket, hogy megmutassa, vajon demokratikus Szerbiát akar-e, vagy a büntetések megtartásával a rezsimet kívánja-e támogatni. Majd meglátjuk, miként viselkedik Európa és az Egyesült Államok; vajon az derül-e ki, hogy nem értenek meg, és nem akarnak konkrét intézkedésekkel támogatni bennünket? A Nyugat számára a szankciók fájdalommentesek, fájdalmat csak nekünk és népünknek okoznak velük” - jelentette ki Drašković. Ebből az derül ki, hogy Drašković a Nyugatot csaknem olyan ellenfelének tekinti, mint Miloševićet. Elképesztő dolog, hogy miközben Draškovic arra kéri a Nyugatot, hogy az ellenzék támogatása végett szüntesse meg a Szerbiát sújtó szankciókat, egyúttal meg is vádolja a Nyugatot, hogy a szankciókkal mindmáig Szerbia népét sanyargatja és Miloševićet támogatja. Ezt még azzal is megtoldja, ha nem teljesíti Drašković kívánságát, akkor a Nyugat le fogja leplezni önmagát, mint aki nem is akar itt egy demokratikus Szerbiát. Sőt ehhez. Draškovič még azt is odabiggyesztette, ha a Nyugat nem teljesíti a szerbiai ellenzék kívánságát, akkor a változást szorgalmazók ismét a Nyugat meg nem értésébe ütköznek. S ezzel mintegy a felelősséget is a Nyugatra hárítja, így tovább táplálja a Nyugat által meg nem értett szerbség mítoszát. De mióta szokás ilyen súlyos vádakat vágni azoknak a fejéhez, akiktől épp szívességet és támogatást kér valaki? Minek alapján higgyél el a Nyugat, hogy azok, akik olyan lesújtó véleménnyel vannak a nyugatiak szerbiai politikájáról, mint Drašković, mégis mindent elkövetnek majd, hogy országuk „az európai államok családjába” kerüljön? Utóvégre Vuk Draskovic tézisét a fonákjáról is szemlélhetjük: két olyan kardinális követelést támasztott a nyugatiakkal szemben, amelyekről jó előre tudhatta, hogy a nyugatiak aligha - vagy csak kis mértékben - teljesíthetik. Az egyik a kosovói helyzet azonnali javítását célozza a szerbek jogosnak vélt elvárásai szerint, a másik meg a Szerbiát sújtó szankciók feloldására irányul, a rendkívüli választások bejelentése pillanatában. Kosovóról mindenki tudja, hogy a nemzetköziek szerint még évekig tartó protektorátusra lesz szükség ahhoz, hogy a szerbek „bekapcsolódása” is minden vonatkozásban megtörténhessen. Ebből adódik, hogy az a „sürgős intézkedés”, amelyet a szerbiai ellenzék követel, napjainkban még a mostaninál is nagyobb felfordulást eredményezne Kosovóban. Így állunk a Szerbiát sújtó szankciókkal is, noha több nyugati ország kész volna valamelyest enyhíteni rajtuk. Többségük elismeri ugyan, hogy a szankciók a lakosságot is sújtják, de azt tartják, hogy a rezsimet csaknem gúzsba kötik vele, s ezért nem hajlandók vaktában feloldani őket. Akár igazat adunk a nyugatiaknak, akár nem, nincs nagy remény arra, hogy ebben a két dologban a szerbiai ellenzék kedvéért megváltoztatnák értékeléseiket. A realitás az, hogy ezt hiába várnánk el tőlük. Sajnos, felmerül a kérdés: ha már nyilvánvaló volt, hogy a két kardinális követelménnyel kapcsolatban a Nyugat úgysem tehet túl nagy engedményt, nem azért támasztotta-e a szerbiai ellenzék épp ezt a két követelményt, hogy bebizonítsa, a Nyugat „nem akar konkrét intézkedéssel támogatni bennünket”? Ezzel csak fonákjára fordítottuk Vuk Draskovic fentebb már idézett szavait A szerbiai ellenzéknek hasznára válla, ha végre megjavulna az arányérzéke. Tisztáznia kellene, ki támaszthat kivel szemben milyen követelményeket. Ha valóban azt szeretné, hogy Szerbia „bekerüljön az európai államok családjába”, akkor meg kellene értenie, hogy a bekerülés feltételeit az Európai Unió országai szabják majd meg, miközben Szerbiára többé-kevésbé a teljesítés hárulna. Mečiar alatt Szlovákia is, Tudman alatt Horvátország is forgatni kezdte a szemét, a Nyugat viszont különösebb teketória nélkül sorsukra hagyta őket. Ezek is, azok is sopánkodni kezdtek, hogy a Nyugat nem akarja megérteni őket. S így tesz Drašković is. Most mindkét ország szeretné bepótolni azt, amit elmulasztott. Szerbiának előbb még - mármint az ellenzéknek - bizonyítania kell, s csak később kerülhet sor az évtizedes mulasztás bepótlására. A szerbiai ellenzék nem sokra megy azzal, ha úgy tesz, mintha nem neki, hanem a nyugatiaknak kellene bizonyítaniuk. Volt a minapmég egy érdekes megnyilatkozás. Újságrók körében azon tanakodtak, ugyan mi késztette a szerbiai ellenzéket arra, hogy korábbi ellentéteit félretéve 2000. január 10-én végre egységesen lépjen fel a rezsim ellen. Predrag Simić, Vuk Draškovic tanácsosa így vélekedett: „Mindinkább terjed egy felismerés. Eszerint lényegében véve a külföldiek célja, legalábbis némelyiküké, talán az, hogy nem is a rezsimet, hanem ezt az államot kell leépíteni. Az a benyomásom, hogy a jelen pillanatban az Észak-atlanti Szövetség meghatározott köreiben az az elképzelés dívik, miszerint ez a rezsim maradjon meg, maradjon tehát a status quo, a térség válságát pedig ne demokratizálással, ne demokratikus erők hatalomra juttatásával, hanem az állam lebontásával oldják meg. Úgy vélem tehát, némiképpen ez a tényező is kihatott arra, hogy az ellenzék soraiban az ellentétek eltörpüljenek közös eltökéltségük, az ország megőrzésének szüksége előtt!” Nem hisszük, hogy a Nyugaton számottevő körök máris ilyen „lebontásos” megoldás mellett kötelezték volna el magukat. Azt azonban jómagunk is valószínűnek látjuk, hogy ha Szerbia élére pár éven belül sem kerülne demokratikus kormányzat, akkor nemcsak Kosovót volna nehéz visszahozni, hanem Montenegrót is nehéz volna benntartani Kis-Jugoszláviában. A mostani ellenzék még sokat tehet az ország érdekében. De csak akkor, ha nem hecceli a nyugatiakat, hanem csakugyan bizonyít, jelét adja annak, hogy be kíván kerülni „az európai államok családjába”. MAJOR Nándor (JIPHAFT Pál karikatúrája) Mikor lesz Topolyának másik címere? Mintegy négy évvel ezelőtt vetődött fel ez a kérdés, de válasz azóta sem született, és nem tudni, mikor kerül rá sor. Topolya idén ünnepli a betelepülés 250. évfordulóját, és ennek szép színfolta lehetne a monográfia megjelenése mellett az új, de régi időket idéző címer elfogadása. Ez azonban csöppet sem egyszerű, mint az Balassa Endre polgármester szavaiból is kiderül. Előzetesként annyit el kell mondani, hogy a Topolya elnevezés először írott formában 1725-ben jelent meg a Zombori Levéltárban lévő dokumentum szerint Ekkor még pusztaság volt ez a vidék, majd 25 év múlva, 1750-ben megkezdődött betelepítése. Ennek évfordulóját ünnepeljük az idén, és erre az alkalomra szeretnénk kiadni Topolya monográfiáját is. A város 1806-ban kapott mezővárosi rangot, és akkor kapta azt a címert, melyet ismét szeretnénk használni, mint jelképet a múltból, persze a meglevő erkölcsi mércék keretein belül. Néhai Brindza Károly dokumentumgyűjteményében ez az egykori címer másolata és leírása is megtalálható, így ennek alapján 1996- ban készült egy nagyon szimpatikus, de laikus terv. Ezt elküldtük a Magyar Heraldikai Társaságnak, melytől megkaptuk a szükséges szakmai tanácsokat, és ezek alapján készült el a címer jelenlegi változata. A VMSZ képviselői csoportja szerint a gyökerekből kell táplálkoznunk, ragaszkodva a régi motívumokhoz, és ezt nem tilthatja meg senki, másrészt 1806 ideológiailag nem lehet vita tárgya, ez egy civilizált közösségben nem kellene, hogy gondot okozzon. A témát felvetettem a pártközi egyeztetések során, de meglehetősen hidegen reagáltak egyesek, mondván, hogy a szerbek nem állnak a korona alá. Itt azonban egyáltalán nem erről van szó, hanem ez a jelkép a város rangját jelöli, és ezt a világ, Európa is tudja. Látva a másik párt reakcióját, nem vittem a témát a képviselő-testület elé, mert nem érdemes kompromittálódni. ■ Időközben megjelent az önkormányzatokra vonatkozó törvény, melynek értelmében ez a téma a minisztérium hatáskörébe tartozik. Mit jelent ez ebben az esetben? Néhány kérdés még tisztázatlan az új törvénnyel kapcsolatban, így nem tudni, hogy előzetes, vagy utólagos beleegyezést kell-e kérni a minisztériumtól, ami pedig nem mellékes körülmény. Erre magyarázatot kértünk, de válasz még nem jött. Időközben azért folyamatban van a címer használata, magánszemélyek segítségével évi naptárat nyomtattunk, közepén a címerrel és négy régi képeslappal, melyekből hamarosan egy új sorozat készül, kibővítve a tíz évvel ezelőtt megjelent sorozatot. Magánszemélyek ugyanis felajánlották erre a célra a saját gyűjteményükben lévő, még sehol sem publikált, a város múltját, régi képét megörökítő képeslapjaikat Apró lépések tehát történnek, hogy polgáraink megismerjék a múlt hagyatékát, amire csak büszkék lehetünk, hogy ez rögződjön a köztudatban, azonosuljunk vele. Amint megkapjuk a minisztérium magyarázatát, az említett törvény alkalmazásával kapcsolatban további lépéseket teszünk, de nem tudni, milyen eredménnyel. A képvielőtestület összetétele ugyanis olyan, hogy 20:30-hoz, a másik párt javára, mert a függetlenek mindig nagy talányt jelentenek. NAGY Klára Ilyen az új címer: a korona alatt kék alapon egy búzakalászt tartó, ekevason álló oroszlán, mely jellemző címerállat volt, a délvidéken