Magyar Szó, 2000. június (57. évfolyam, 127-152. szám)

2000-06-03 / 129. szám

XXXIX. évf., 21. szám xoocooco»ococo«ooco«'OOo«­x«ococoocococooco«pl-: mmmm A -isz­tíró zavartan áll. Két modern klasszikus írónk cente­náriumát ünnepeljük 2000-ben, Márai Sándorét és Szabó Lőrincét. Pályájuk ala­kulásán bízvást demonstrálhatjuk a XX. századi magyar írósors megannyi örömét és keservét, előre megjósolhatatlan kanya­rulatát, azt, hogy siker és elfeledettség, akadémiai tagság és kitaszítottság milyen közel van egymáshoz, hogy az irodalmi művek keletkezése, sorsa és utóélete mennyire egy tőről fakad a nemzet sorsá­val, és mennyire elválaszthatatlan a nem­zet felemelkedésétől és bukásától. Sikerből és elutasításból mind Márai Sándornak, mind Szabó Lőrincnek bőven kijutott. Mindkettejük csillaga a harmincas években emelkedett a legmagasabbra, mindkettejüké a következő évtized dere­kán kezdett hanyatlani, de nem tehetsé­gük megfogyatkozása miatt, hanem mert az a haza, amelybe műveik gyökeret eresz­tettek - s amelyet egyébként mindketten nagyon sok jogos kritikával illettek -, nem volt többé, a náci megszállás, a nyilas ura­lom, majd a kommunista hatalomátvétel kivéreztette. Talaj­vesztésükre azonban nem egy­forma választ adtak. Márai Sándor az emigrációt választotta, Szabó Lőrinc az otthon maradást, vállalva az elnémíttatást és a megbélyegzettséget, azokat a vádakat, amelyek olykor még ma is beárnyékolják, ha költészetét nem is, az emlékét. A magyar írók flörtje a politikával vagy a politikai banditizmust megédesítő messianisztikus ideológiákkal, olyan ha­gyománya irodalmunk történetének, ame­lyet nem érdemes magunkkal cipelni az új évszázadba. Író és közélet, irodalom és po­litika lehetnek jó viszonyban egymással, de csak úgy, ha mindkét fél elkerüli a szerep­zavarokat, csak úgy, ha az irodalom nem silányítja önmagát politikai vagy pártaka­ratok végrehajtóinak cselédjévé, mint tette ezt néhányszor a XX. század folyamán, rossz lelkiismerettel, de nagy alázattal. „Nemcsak az író dolga, hogy egy na­pon felkutassa a falut vagy a külvárost, vagy a kispolgár életét, hanem a falu és a külváros dolga is, hogy egy napon felku­tassa az irodalmat” - írta Márai Sándor 1940-ben. Az ünnepi könyvhét erre ad al­kalmat mindenkinek Budapesten és szerte az országban. Olyan, a maga nemében pá­ratlan seregszemléje ez a magyarországi és a Magyarországon kívüli könyvkiadóknak, amelyen fegyverszünetet kötnek az egymással rivalizáló írói szekértábo­rok, amelyre kivonul a magyar irodalom és a könyvszakma színe-java. Az író pedig... Nos, „az író zavartan áll a korszerű üzemben, ipar­kodik engedelmeskedni a kereslet törvényeinek, amennyire ezt művészi ízlése és szellemi erkölcse engedi, jó arcot vág a sistergő világhoz, és örül, hogy él. Mit kezdjen a világgal? Megváltoztatni nem tudja, s leg­többször beéri azzal a szelíd ellenállással, hogy megmenti művében, amennyire már lehet, ízlését és egyéniségét. Az író kiáll a sátorba, leg­többször gusztusa ellenére, mert magányos ember, aki nem szereti ezt a mutatványos produkciót - kiáll, mert segíteni akar, vagy kiáll művei ke­lendősége érdekében, vagy egyszerűen csak, mert annyiszor beleegye­zett már az „üzem” feltételeibe, miért tiltakozzon hát éppen személye vé­delmében?” Számomra abban is van valami megnyugtató, hogy az ünnepi könyvhét legnagyobb sikere évről évre valamely kortárs író műve. A könyvhét legfőképpen a kor-______________________ társ magyar irodalom sereg­szemléje, méghozzá határok nélkül, Pozsonytól Kolozsvá­rig, Újvidéktől Ungvárig. A könyvheti szakmai és közön­ségsiker írójának hosszú idő­re ad legitimitást. Lehet, hogy ez így igazságtalan dolog, hi­szen jó könyvek nemcsak a könyvhét idejére jelennek meg. Ám ez az országos ese­mény, amikor az irodalomra, a könyvszakmára olyanok is odafigyelnek, akik hónap­számra elkerülik a könyves­boltok környékét. S ez így normális, csak néhány na­gyon naiv vagy nagyon eltá­jolt író képzelheti azt, hogy a világon minden az irodalom körül forog. Az irodalom világa min­denütt zárt világ, a rangos irodalmi mű mindenütt lu­xuscikk. Ez a zárt világ nyílik ki néhány napra ilyenkor, jú­nius elején, és ez adja meg végső soron az értelmét és a jelentőségét az ünnepi könyv­hétnek mindaddig, amíg akad közönség, amely ilyen­kor a havi jövedelme egytize­­dét könyvvásárlásra fordítja. Mint, remélhetőleg, ebben az évezredzáró esztendőben is. A Mestró sírjánál Nyári forróság van ezekben a májusi napokban. Ilyen napos volt az a május 7-e is, 1980-ban. A délutáni, megrövidült árnyak a város felé mutattak. Akkor is, most is. Akkor ott, sokan voltunk. A festő haláláról szóló néhány soros hír azon az oldalon jelent meg, ahol a rádió- és tévéműsor, valamint a sportesemé­nyek is helyet kaptak. A Magyar Szó és a többi napilap vezető hírei akkor egy másik és másféle halál híréről szóltak. Noha azt mondják, holtunkban valamennyien egyformák vagyunk. Azóta két évtized telt el, ez utóbbi teljesen irracionális körülmények között. Át- és átszőtte egymást az álom és a valóság, de nem abban az értelemben, ahogy annak idején Laza Kostié (1841— 1910) gondolta. Ma is, mintha csak Dejan Andrekovic szavait hallanám: „Az ember addig él, míg az élők emlékeznek rá...”, aztán Kopeczky László olvasta fel írását, amit aztán a gödörbe ejtett, amely hama­rosan dombbá formálódott, s amely ma már nem létezik. Ugyanez a kópé, a kortárs, a barát és író ugyanis úgy döntött, hogy ideigle­nesen „kőfaragóvá” lesz, s egy jókora követ hurcolt ide Bracról, hogy a halhatatlanság emlékjelét faragja ki belőle. Tollforgató em­ber, az írógép billentyűi helyett, kalapáccsal és vésővel a követ verte. A különbözőségeknek micsoda egysége! Ez a kő, amely karnyújtásnyira volt a nyarat nem külföl­dön töltő dolgozók valamikori szakszervezeti üdülőjétől, ma egy „külföldi” eredetű anyagból kifaragott szobor. Mindez viszony­lag rövid idő alatt történt, kiváltképp, ha összehasonlítjuk a fa­ragott Sámánnal, amely - a téren és időn innen és túl - a végte­lenséget öleli fel. „Az első repülő sámánok Brné szigetén keletkeztek, ahova magammal vittem a dr. Lüke könyvéből kirajzolt sámánokat, ugyanis a könyvet vissza kellett adnom Tripolskynak Zentára...” - jegyezte fel a Mestró a „füzetébe”, valahol a Szajna partján, 1970. szeptember 29- én. Harminc évvel ezelőtt. Ezekben a má­jusi napokban gyakran nézegettem a kőbe vésett „sámánt” a ré­gi bajai temető új szárnyában. Minden alkalommal eszembe jut egy-egy részlet a Várnak az apostolok (Fó­rum, 1971) kötetből, leggyakrabban a „szamárkóró­­ról”, az 1957 körül keletkezett képek motívumáról, il­letve a „sámánokról” szóló, amelyekről a Mestró a 21. oldalon így ír: „A sámán-cikluson belül is bezárult egy kör, amely valahol az idők mélyéről indult el, onnan, ahonnan a repülő sámánok legendái is, és valahol a Holdon zárult, ahol tavaly nyáron Armstrong cipőinek a nyoma cifrázta ki a nyomtalan talajt végérvényesen.” A festő Mestró életének „köre” az említett év május 5-én zárult be, s egy „sámánjellel” jelölték meg. A festő „kör” igazából 1946-ban kezdődött, s a „szamárkóró” je­gyében telt. Erről tanúskodnak azok a sajátságos napló­feljegyzések is, a Várnak az apostolok, amelyben egybe­fonódnak az első és második párizsi út feljegyzései. 1954. december 31-től 1955 márciusának végéig volt ott, majd ismét 1970 szeptemberétől október végéig. Első ízben akkor járt Párizsban, amikor még csak kevesen juthattak el oda, bátran, önnön alkotóképességében bízva, a krea­tív szabadság szellemét hirdetve. Másodízben, immár gyanítva, hogy többé soha nem fog eljutni, végtelen két­ségek közepette tért haza. Hamarosan, 1972. augusztus 17-én tolószékbe kényszerült, aztán - sikertelenül - meg­próbált az ujjaira gumival odaerősített ceruzával rajzolni. Akkoriban már sokan utaztak Párizsba, hogy többé-ke­­vésbé vitatható útravalóval térjenek vissza, a kevés kivétel viszont az alkotói érzékenység autentikus megnyilvánulá­sainak horizontjait tágította. Az az idő, amikor a festő a Mestro becenevet kapta, visszahozhatatlanul elmúlt. A belgrádi akadé­mia professzorának adott válaszáról marad sokak szá­mára emlékezetes: „Igen, tudni kell, de még inkább merni!” A hetvenes években a mersz, a bátorság már nem a sorssal folytatott kockázatos játékot jelenti, mint a negyvenes-ötvenes években. A mesterségbeli tudást ugyancsak nem azokkal a mércékkel mérik. A hetve­nes évek végén különben is már nem a horizont végte­lenjét fürkészi, hanem a betegágy horizontálisából szemléli a mások számára elérhetetlen térséget. (Folytatása a 10. oldalon) GRENDEL Lajos Elhangzott csütörtökön Budapesten az ünnepi könyv­hét megnyitóján Széthúzás, előnyökkel? Egy közösség, legyen az nemzeti vagy másmilyen, boldogulása szempontjából az egy­séget, az összetartást talán a legfontosabb követelménynek tartják, s ebből következik, hogy a széthúzás, a pártoskodás, az ellenségeskedés pedig a legnagyobb veszély, különösen a sú­lyos válságokkal küzdő időszakokban. Naponta hallhatjuk az egység fontosságának a han­goztatását a szerb politikusok részéről is, akik ismételten rámutatnak arra, hogy a jelenlegi nehéz helyzetből a nemzet csak összefogással tudhat kilábalni, de hivatkoznak erre itteni magyar politikusaink is, rendszerint a választások előtti beszédekben. Persze figyelmeztetés nélkül is alighanem mindenki előtt világos, hogy összefogással erősebbek vagyunk, eredményesebben ellen tudunk állni a veszélyeknek, nagyobb eséllyel küzdhetünk céljaink eléréséért, ez nem egy új felismerés, emberemlékezet óta így lehet, s a történelmünk során is számtalan példa bizonyítja, hogy amikor elmaradt az összefogás, ami­kor az egyes vezetők önzése erősebbnek bizonyult a közös sors iránt érzett felelősségnél, az emiatti széthúzás következtében súlyos katasztrófa sújtotta a nemzetet, így volt Mohácsnál, így az azt követő időszakban, a három részre szakadt ország idő­szakában. Nem kell senkinek magyarázni, a török veszedelem akkora kárt okozott a ma­gyarságnak, hogy a következményeit évszázadok erőfeszítései sem tudták eltüntetni, a lema­radást behozni a harmadik évezredben ha sikerül talán... A tanulság a Mohács utáni évszá­zadok nemzedékeinek szól, tanulhattak belőle az elődeink, s tanulhatnak az utódaink is. Persze nem tanultak. A széthúzás azóta is nemegyszer erősebb volt, az egyéni érdek nemegyszer háttérbe szorította a közös célokért való áldozatvállalást, az összefogás elmara­dása sok esetben okozott azóta is mérhetetlen pusztulást a közösségünk számára. Ahogy ta­lálhatunk ellentétes előjelű példát is, amikor az egységbe tömörülésnek köszönhetően a re­ménytelennek tűnő csatákat is sikerült megnyerni. A Mohács utáni időkről, a három részre szakadt ország önmentési kísérleteiről írt esz­­szét a budapesti HITEL májusi számában Bitskey István. Tudjuk, az ország nyugati részén Ferdinánd király uralkodott, a keletin Szapolyai, mindkettő magának követelte az ország trónját, a nemesség is megoszlott közöttük, s arról, hogy közösen, összefogva lépjenek fel a legnagyobb ellenséggel, a törökkel szemben, szó sem lehetett. Azaz szóba jött ez is, voltak nemesi gyűlések, az ezekre szóló meghívókban olvashatjuk: „Miként egység és összetartás alapította meg és tartotta fenn eddig is a hazát, ezután is csak hasonló egyesség, összetartás és kölcsönös szeretet képes azt megóvni a jelen és jövő bajoktól... Jónak láttuk tehát, hogy (...) az összes országlakosok közötti szeretet és kölcsönös egyesség létrehozásáról tanácskoz­zunk...” Hiába volt az ékesszólás, az egység csak nem jött létre, sőt a megoszlást még a refor­máció gyors térhódítása fokozta, s az esszé szerzője felveti a kérdést: „Kérdés azonban, hogy a magyar nyelvi, etnikai, vallási és kulturális identitástudat nem sérült-e hitbéli polémiák út­vesztőjében, az ország késő középkori szellemi értékei nem mentek-e veszendőbe az egysé­ges keresztény eszmekor szétbomlása során.” Annál is indokoltabb ez a kérdés, mert mint írja „a római egyházhoz az ország lakossá­gának csekély százaléka maradt hű, rajtuk kívül többnyire lutheránusok, kálvinisták, unitá­riusok, szombatosok és különféle szabadgondolkodók alkották azt az értelmiségi közeget, amely a XVI. századi Magyarország szellemi elitjét jelentette, s a nyomtatásban megjelent művek többségét létrehozta... „Mégis a válasz mintha azt bizonyítaná, hogy ebben az életha­lálharcban a hitbéli ellentétek nem ártottak, hanem éppen használtak a nemzetnek. Vagyis: „...az utókor mérlegelése alapján jóval többnek mutatkozik a nyereség, mint a veszteség. Míg egyfelől a szerzetesi műveltség, a kolostori kultúra jelentékeny térvesztése áll az egyik oldalon, addig a felekezeti sokszínűség új minőségű produktumai, eszméi, tudományos fel­ismerései vannak a másik térfélen...” Három országrész, háromféle uralom, s mindegyikben többféle felekezet - konstatálja a szerző, megosztottság, széthúzás, ádáz felekezetközi viták. A reménytelenség netovábbja! S mégis, az utókornak csak az a véleménye, hogy a kíméletlen hitvitákkal elmélyített ellenté­teknek, hogy ennek az állapotnak több a nyeresége, mint a vesztesége. Általában ez a véle­mény; lehet, hogy vannak, akik másként gondolják, akik szerint nagyobb lett volna az esély a veszedelemtől való megszabadulásra, ha a reformáció nem fokozza tovább a széthúzást, le­het, hogy... Egy történelmi időszak, amikor az utókor szerint nem az egység megőrzése, hanem a megoszlás bizonyult hasznosabbnak a nemzet számára. Többféle tanulsággal szolgálhat a történelem, egyik képletet sem lehet eg­, az egyben a mai helyzetre alkalmazni. A Mohács utáni megoszlásnak, a hitvitáknak az emberek meggyő­ződése, hite közötti különbség volt az alapja. Az ilyen ellentétek talán gyümölcsözők is lehet­nek. Amikor azonban a vezetők közötti személyes ellentétek (tehát nem az eszmei, nem a társadalmi fejlődéssel kapcsolatos nézetkülönbségek) vezetnek a széthúzáshoz, hát hogy ezek az esetek valaha is nyereséggel jártak volna a nemzet számára, erre bajosan találhatunk példát. Már ezért sem vált időszerűtlenné az a Mohács után megfogalmazott felszólítás. Mi­ként egység és összetartás... BURÁNYI Nándor MAGYAR SZÓ SZOMBATI 2000. VI. 3.

Next