Magyar Szó, 2002. március (59. évfolyam, 50-76. szám)
2002-03-13 / 60. szám
2002. március 13., szerda Beszállás! Nem először vetődik fel a Szeged és Újvidék közötti vasútvonal felújítása - és nyilván nem is utoljára Mint azt Puskás Károly, a kanizsai községi végrehajtó bizottság elnöke sajtótájékoztatóján elmondta, Magyari Lászlónak, Röszke polgármesterének köszönhető elsősorban az, hogy február 26-án létrejött egy találkozó Szegeden a MÁV illetékes vezetői és egy kanizsai küldöttség között, melynek tagja volt többek között a végrehajtó bizottság elnöke is. Szabó Gyula, a MÁV szegedi körzeti igazgatója, Tényi János szakigazgató-helyettes és Huszár Zoltán osztályvezető meghallgatták kérelmünket, pontosabb kérelmeinket — számolt be a történtekről Puskás Károly. Ezek egyike a Kanizsa-Szeged közötti utasszállítás és vasúti forgalom beindítására vonatkozott, a másik viszont egy sokkal nagyobb horderejű kérdés felvetése volt. A Szeged-Zenta-Óbecse-Római sáncok-Újvidék vasútvonal felújításának ötletéről van szó, amely alternatív megoldást jelentene észak-dél irányban a jelenlegi Szabadka-Újvidék vonal mellett, és amely felújítása esetén áthaladna Kanizsán is. Vendéglátóinknak arra igyekeztünk felhívni a figyelmét, hogy ezen a vonalon jugoszláv részen mintegy 200 000 ember él, azaz Vajdaság lakosságának mintegy 10%-a, ezenfelül a potenciális vasútvonal által érintett gazdasági erő is jelentős, ennek a vonalnak a felújítása tehát épp stratégiai szempontból lehet megalapozott. A szegedi találkozón semmilyen végleges döntés nem született, tette még hozzá az elnök, mert a felvetett kérdések sokkal nagyobb horderejűek annál, hogy egyetlen találkozó után már realizálni lehessen egy járat beindítását. Vonatkozik ez elsősorban a Szeged és Újvidék közötti vonal felújítására, ahol a kérdés - a nem kis beruházásokon túl - az, hogyan lehet egymást kiegészítő módon összeilleszteni két országos vasúti rendszert (a MÁV és a JZ), ráadásul akkor, amikor mindkét rendszer épp átszervezésen megy keresztül, és a gépparkja sincs a legtökéletesebb állapotban. A témában a következő találkozót Kanizsán tartják, derült még ki a sajtótájékoztatón. I-P Mikor lehet Kanizsán (mobil) telefonálni? A rendőrség lefoglalta a Mobtel kanizsai átjátszótornyát Nincs szerencséjük a kanizsai mobiltelefon-felhasználóknak, legalábbis azoknak, akiknek a Mobtel cégnél van (063-as) telefonszámuk. Mivel sem a városban, sem a közelében nincs átjátszótorony, Kanizsánál rendszeresen gyenge a térerő, így maga a telefon inkább használhatatlan, mintsem használható. Tavaly aztán a Mobtel szakemberei felszereltek egy tornyot, amelyet nem sokkal később le is szereltek, nem hivatalos információk szerint azért, mert az Újvidéki Vásár idején ott volt szükség rá. Az idén a Mobtel megtette a szükséges előkészületeket a Kanizsát fedő torony újbóli felszereléséhez: a vállalat szakemberei elkészítették a városrendészeti tervekkel összehangolt kivitelezési tervet, így meg is kapták a szükséges engedélyt a Műemlékvédelmi Intézettől. Úgy tűnt tehát, hogy minden rendben lesz. Kiderült azonban, hogy mindez csak egy - egyelőre nem sok biztatóval kecsegtető - történet előzménye. Puskás Károly, a kanizsai végrehajtó bizottság elnöke ugyanis legutóbbi sajtótájékoztatóján közölte az újabb információt, mely szerint a rendőrség lefoglalta a Mobtel teljes kanizsai felszerelését. Az ok és a zavaros háttér ismeretes: a Mobtelra is vonatkozik az extraprofit után kirótt egyszeri adó kifizetésének kötelezettsége, amelynek a cég részben eleget tett, részben nem, így a Mobtel esetében is a csődeljárás veszélye fenyeget, abban az esetben pedig minden további kérdésben a megbízott csődgondnok fog dönteni. Hogy a kanizsai mobiltelefon-felhasználók szempontjából kedvező módon, vagy sem, azt a végrehajtó bizottság elnöke sem tudta megmondani sajtótájékoztatóján. CSÓKÁN, PÉNTEKEN Ünnepi műsor A csókai Művelődési Oktatási Központ és az önkormányzat pénteken ünnepi műsort szervez az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából. Március 15-én, 16 órakor a katolikus temetőben Both István esperes úr koszorúzással egybekötött hálaadó istentiszteletet tart. 19 órakor a művelődési otthonban a műkedvelők alkalmi műsort mutatnak be. Föllép: a Korponai-trió megzenésített versekkel, Némedi Imre verssel, az egyházi vegyeskórus Kornélia nővér vezetésével alkalmi kórusszámokat ad elő, Dohány Erzsébet szavalattal. Az összekötőszöveget Lénárd Róbert mondja. A két jómadár... Ott ül az idős, madárcsontú, pislogószemű ember a központi kévéház huzatos szögletén nyakkendősen, ünnepi kalapban és rubinszín, gőzölögve párásodó, karimáskalapú veresbort kortyolgat elszánt kitartással. - Tudod, egy komám, úgy érzem tiszta szívemből, hogy a látásom az idén már igen-igen megromlott! - fordul asztaltársához, vadászcimborájához, a keménykötésű, nyugodt mozdulatú, meggondolt-megfontolt, kissé már kopaszodó kőmívesmesterhez. - Rá se ránts, aranyapám, te majd csak beleülsz a kiskocsimba, elhozhatod öregséges flintádat is, célozhatsz majd kedvedre a nyuszikra a tapsifülesektől hemzsegő széles határban, de nem fontos rángatnod a ravaszt egyáltalán, kár lenn, nagyon nagy kár elpazarolnod azt a drága patronyt! Majd mi meglőjük helyetted is azokat a huncutságos állatkákat, sőt egyet-kettőt haza is vihetsz minden alkalommal! így kezdte volna a társalkodást, a jóízű beszélgetést a két véncsont, ők ketten, a mindenre elszánakozott vadászemberek a vasárnapi nagymise harangos, pacsuli illatú, zsúfolásig megtelt kávéház asztalának kockás abrosza fölött. Az előbbi, a madárcsontú, tanyasi származású lévén, ugyancsak szókimondó ember volt világéletében, jelen pillanatban jóval túl lehet már a nyolcvanon is, de szeme párjának hunculkás villanásaiból, kefebajsza rezdüléseiből ez pillanatnyilag nem derülhet semmiképpen... - Hallod, cimbora, azért azt a bizonyos ajándéknyulat módjalött restelleném - mondja némi zavarral a hangjában. — Immár van szivar létemre úgy vagyok vele, hogy öreg vadász mivoltomban immáron le a vasútról! Nem megyen az úgy sehogyan se, hogy ez meg ez lelőtte, az meg az hazavitte... - No azért még akor-akor te is meg-megfordulsz a ringófarú, telt kebelű fehérnép után még a mai napig is, ne is tagadjad! -fordítja tréfára a szót a minden hájjal megkent kőmívesmester. - Valamikor, amikor még sokkalta jobban bírtad a faradat, úgy hallottam, hogy bizony be-beszorítottad a szállási cselédleányokat a fészer rejtekébe, meg a mindent eltakaróeltitkoló szalmakazalba, vagy éppen a padlás titokzatos homályába, ott is a gabonarakás tetejére, hogy kivehessed a vámot belőlük. Még azt is rebesgették, hogy ott rúgkapáltatok napszámra égre meredező lábakkal... - Hallod-e, te vadak réme, az már nagyon-nagyon régen volt, talán igaz se volt! - pillog körül óvatosan a kistata, úgy vélvén, hogy tán még a falnak is füle lehet, majd, akár a tromfot az asztalra kicsapó kártyás, kiböki. - De azért annak idején bizony te se vetetted meg azt a bizonyos feketefészket világéletedben... avagy még manapság is uzolválod, vagy uzolválnád. Hát tudod, az úgy van, hogy manapság csakis kávéban élvezem a feketét, mivel rajtam is általhágott vagy hetven kemény esztendő! Maholnap eladom az autómat is, nyaranta pecázgatni se igen járkálhatok már a köszvényem miatt... Mit is mondhatnék még? - így van ez egy komám, falun-városon! Úgy mondják, hogy nyolcvan felé - hazafelé, de hát ez az életünk rendje-módja, szigorú törvénye, ha tetszik nekünk, ha nem. Ám nagyon igazad van, inkább azokról a réges-régi, partosfarú, kikapós leányokról-menyecskékről beszéljünk ilyenkor is, eme szentséges vasárnap délelőttjén, avagy még inkább a halászatós-vadászatról ejtsünk szót, mint teszem azt a valamikori padlásfelsöprésekről, no meg a bajuszszaggatásokról, nemdebár? - Igaz is, kulák létedre, úgy tudom, hogy téged is behurcollak, vagy nem ? - kíváncsiskodik előremeredő nyakkal a kőmívesmester. - Igen, így igaz, de csak egyetlen éjszakára. Odaadtam az utolsó zsák gabonámat is, csupán egy szál aranykalászt mentettem meg belőle, ez meg télen-nyáron a kalapom karimáját díszíti, íme most is láthatod! - emelieti meg kónyakalapját. A vasárnapi vendéglő lassacskán kiürül, a közeli templom ezüstös, óriás ceruza tornyából beszüremlik az ünnepi ebédre hívogató-verbuváló déli harangmuzsika... MOLNÁR Cs. Attila Magyar Szó Vadon nőtt fák Bogaras egykor és most - Miért az elégedetlenség? Sajátos falu Bogaras, legalábbis az a része, amely a zenta-topolyai út mentén épült, s amit a többségünk Bogaras néven ismer. Különlegességét az adja, hogy nincs több száz éves múltja, hiszen a szocializmus hozta létre, ennek - mármint az alapításnak - pedig az volt sokáig az eredménye, hogy nem parasztemberek lakták, hanem munkások. Évtizedek alatt azonban jellegében valamelyest átalakult. Ma is mondják, hogy régebben „nem laktak itt privátok". Az történt ugyanis a háború után, hogy az állami birtoknak munkásokra volt szüksége, és minden ésszerűség szerint az a legjobb, ha helyben laknak a dolgozók, ezért ingyen portákat kezdtek osztani, majd minél kedvezőbb hitelekkel serkenteni a házépítést. Meg is lett az eredménye. Eközben azonban ugyanaz a szocialista rendszer rombolni kezdte a környező tanyákat, vagyis nemcsak ezen a vidéken, hanem mindenütt, hiszen társítani-tagosítani kellett a földeket. A két folyamat valójában egységet alkotott - hiszen nem lehet egyben földmunkás és parasztgazda is az ember -, minek következtében legtöbb tanyát békésnek látszó eljárással tették a földdel egyenlővé, helyüket (konyhát, szobát, tisztaszobát) pedig fölszántották. A kiebrudalt lakosok azonban korántsem özönlöttek maradéktalanul az épülő faluba, hanem sokan másfelé mentek, így történhetett meg, hogy a mostani helyi közösség területén hivatalosan mindössze 581 szavazásra jogosult polgárt jegyeznek, miközben négy évtizeddel ezelőtt 1972 volt a számuk! Jelenleg a kiskorúakkal együtt is alig lehetnek többen az egykori népesség felénél. VÉSZHELYZETBEN MINDANNYIAN De ez nem bogarasi sajátosság, mint ahogyan az sem, hogy akik maradtak, azok „haladni szeretnének a világgal”, de úgy, hogy helyben maradnak. Ebből a faluból - mesélik az itteniek - a felnövő fiatalság közül legtömegesebben azok költöztek el, akik a hatvanas-hetvenes években születtek. Utána már munkahely és megélhetés híján a város nem vonzotta a húsz év körülieket (sem). Persze, a korábbi elvándorlás megtette a hosszú távra szóló kedvezőtlen hatását: mindössze huszonvalahány gyerek van a négyosztályos iskolában és óvodában. A helyi hivatalban járva a napokban úgy tűnt, igencsak mozgalmas az élet: itt a tanácselnök; a zentai hivatal képviselőit fogadják a kommunális bizottság tagjai, hogy űrügyeket rendezzenek; a villanyhálózatot és az iskolát veszélyeztető elhalt fák kivágásáról esik szó; valamivel távolabb a rendszeresen „szétrobbanó” vízvezetéket javítják. Eközben finom süteménnyel és üreskaláccsal is szolgálnak a vendéglátók: előző nap a nőszervezetnek volt rendezvénye... Abban senki sem kételkedik, hogy a faluban megszavazzák a helyi járulékot, mert a vízvezetéket ki kell cserélni, a telefonhálózat kiépítésében pedig évtizedek óta reménykednek. Ki tudja, mit hoz az újabb változás, talán még telefont is, mert a felsőhegyi központra kötött néhány hivatali készüléken kívül — egy „félprivát" mellett - más vonal nem létezik. Amikor „magasabb körökben” szó esett arról, hogy aligha van még egyetlen falu is hasonló helyzetben, hihetetlennek vélték „meséjük"-et... Nagyon régen ugyan fölszerelt a PTT — mostanság Telekom egy fülkét, de majdnem olyan régen tönkre is tette a villámcsapás, s merthogy szlovén volt a berendezés, azóta sem állja át a helyét. Vagy éppen más az oka. Pedig a fülke egészen modern kivitelezésű... A helyi hivatallal átellenben, úgy tűnik, kocsma van, azt pedig régről tudja az „idegen” újságíró is, hogy a szövetkezet otthon boltként szolgál, kicsit távolabb meg az egészségház áll. Időszűkében és az „életes” riport érdekében az említett helyiségek közül sehová sem jutunk el, de amit az irodában hallunk, az is „soknak tűnik”, pedig csupán Raffai István tanácselnök és Tóth Ferenc, aki most éppen a helyi járulék bevezetésének a lebonyolítását végző bizottság elnöke mesélnek a falu bajairól, meg annál többről is. Nem fiatal emberek már, hanem nyugdíjasok, de ifjúi rámenősséggel szerveznek és beszélnek. Miért is ne tennék, hiszen fiatalos tartásuk is meghazudtolja életkorukat. Raffai nagyon sokáig annak a birtoknak volt az igazgatója, amely komolyan segítette Bogaras közművesítését, Tóth pedig ugyanebben a vállalatban könyvelt. FÖNNTARTANI, DE HOGYAN? Most mindketten elégedetlenek, jórészt a községi vezetőséggel, a régebbivel és a jelenlegivel egyaránt. Gyorsan és többet szeretnének, mint ami van. És azt várnák el, hogy a régebbi vezetőség hibáit a lehető leggyorsabban kiküszöbölje az újabb. - Én legszívesebben pert indítanék a község ellen amiatt, mert megszüntette a helyi közösségeket - mondja eléggé indulatosan Tóth Ferenc. - Az országos politika mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy tíz évet elvegyen tőlünk, sőt többet. Mert számtalan példát tudok fölsorolni arra, hogy ahol megmaradtak a helyi közösségek, ott rengeteg nemzetközi segélypályázatot nyertek a változások után, mi viszont semmit, mert nem volt, aki segélyt vagy hitelt kérjen, mivel semmilyen önállósággal sem rendelkeztünk. Dokumentálni kell a vízvezetéket, az épületek tulajdonjogát... Most már más a helyzet, de nem jó. Az állapotokat Raffai István részletezi - részben pedig közösen. -Az egyik gondunk az, hogy nincs titkára a helyi közösségnek. Helybeli alkalmazottat kellene fölvenni, aki bogarasi járdán jár, hetente látja a vízvezeték csőtöréseit, a falu gondjait. Ez azonban nem történt meg, pedig március elseje volt a határidő. A másik hatalmas gondot az okozza, hogy mi helyi járulékból nem tudjuk fönntartani a hivatalt. A lakosság önkéntes adományából kell fedezni a fizetését? Több községi vezetőt is megkérdeztünk, hogy mi volt eddig a hivatalvezető munkaköre, de senki sem tudott elfogadható választ adni. Eszerint tíz éven át fizettek valakit, fönntartották az irodát, s most, amikor ismét van helyi közösség, erre már nem képes a község? Nem vagyunk ellene, hogy a titkár végezze a közigazgatási teendőket is, de ha helyi járulékból kell fönntartani az irodát, akkor a pénz nagy része erre megy el. - Tudomásom szerint - mondja az újságíró - különböző egyéb községi bevételből is juttatnak a helyi közösségeknek. - Mi erről nem hallottunk - válaszoltak beszélgetőtársaim -, és nem jönnek el a községi vezetők az üléseinkre. - Hívták őket? - Talán nekik kellene jelentkezniük, mert én „tíz perc alatt összerántom a tanácsot” - mondta Raffai István. Abban, hogy kit s kinek kell meghívnia ugyan nem teljesen értünk egyet, de abban igen, hogy bármilyen hatáskörrel rendelkeznek is a helyi közösségek, a községi vezetők nélkül lassan lehet csak előbbre lépni. Raffai István mondja tovább megjegyzéseit: - Várakozásra nincs idő. Jöjjenek, fogadjuk őket, mi az ő idejükhöz alkalmazkodunk. Az elmúlt tíz évben vadul nőttek ki a fák a villanyvezetékek alatt, mert normális ember oda nem telepít magasnövésű fákat. Nem volt, aki rendezze! Van szövetkezeti otthonunk, mely boltként szolgál, miközben a művelődési szervezeteknek nincs otthonuk, nem létezik színházterem. Az orvoslakás számtalan jogi utat járt be, és eközben lerongyolódott. Legalább valakinek kiadhatnánk, mert ahogyan látjuk, itt belátható időn belül orvos nem lesz. Ki gyógyítja akkor a bogarasiakat? Nem csupán egészségügyi tekintetben. A kérdésre természetesen rövidesen választ kérünk. FODOR István Szépen zöldell (színesben) a faluközpont Laták C. István fölvételén, de ez egy kicsit csalóka kép TISZAVIDÉK 9 Szélárnyékban Mit csinál az idős földműves, ha végre „kinyílik" az idő? Hát teszi a még tőle telhetőt. A csókás Vrábel János bá’ ottjártunkkor a napokban tágas portája szélárnyékában a palántaneveléshez készítette az ágyásokat, tízet (egy m széleseket és 10 m hosszúakat), mert nem múlhat el a nap csak úgy semmi haszon fejében. Ezért hát nyolcvan év terhével a vállán is helyt áll. A két hold búzát is idejében elvetette. Az október elején magágyba került kenyérgabona a fagyokig kellőképpen megerősödött és fagykár, valamint a rágcsálók kártétele nélkül átvészelte a telet. Februárban kétszáz kiló Ureával „megtámogatta" a fejlődését, s most már olyan szépen beállt, hogy a kis nyúl elbújhatna benne... De még aratásig sokszor kint alszik a búza és ahhoz, hogy jól teremjen, néhányszor meg kellene áznia. Az előzőktől eltérően száraz ez a tavasz, a hajlatokban sincs víz, márpedig anélkül élet sincs. A kalászosok közül őszi árpát is termel egy holdon, azt is idejében elvetette, meg is fejtrágyázta, ám az eléggé „ligetes” fagykárt szenvedett és mivel a baj nemigen szokott egyedül járni, a rágcsálók is károsították, ám ahol a gyökér nem pusztult el, ott még erőre kaphat a növény, ha az idő rászolgál. Háromnegyed holdon lucernát is termel, meg ugyanekkora területen zabot is, habár lovai már nincsenek, de más állatok is szívesen fogyasztják. A legnagyobb területen, öt holdon az idén is kukoricát vet. Az NS SK-640-es hibridre esett a választása, mert többet terem, mint a korábban, hoszszabb időn át termesztett NS SK- 444-es. Az ötven kiló magot már megvette. Az árukukorica árához képest nem olcsó (94 dinárt fizetett kilójáért) a vetőmag, de remélhetőleg a többlethozam által megtérül az ára. A kukorica egy része trágyázott földbe kerül, az istállótrágyázást célszerűbbnek, kifizetődőbbnek tartja a műtrágyázásnál. Általában április húszadika körül szokta venni a kukoricát immár hatvanöt éve, amióta önállóan gazdálkodik ez a dátum az irányadó a számára, Szentgyörgy naptájára uj. már kellőképpen föl szokott melegedni a talaj, lehetővé téve az elvetett mag kikelését, fejlődését. A gazosabb parcellákon vegyszeres gyomirtást végez, kapálást pedig családi összefogás alapján végzik el, mondta minapi beszélgetésünk alkalmával a nyolcvanéves termelő, miközben az ágyásokat fedő műanyagfólia „alagutak” enyhén hullámoztak a visszafogott szélben, a remélhetően esőt hozóban. Vrábel János bácsi