Magyar Szó, 2003. december (60. évfolyam, 284-307. szám)
2003-12-27 / 305. szám
« __ / 10 KÖZELKÉP kozelkep@magyarszo.co.yu M khk&, 2003. december 27., 28., szombat-vasárnap Jó, de nem kitűnő a pártoknak jó, de nem kitűnő, még csak nem is jeles osztályzatot érdemelnek a vajajdasági magyar pártok a kettős állampolgárság kérdésében tanúsított magatartásukért, azzal, hogy az „elégséges” is átmenő jegy. A jó minősítést azzal érdemelték ki, hogy ebben a kérdésben - annyi év után először - közösen tudtak fellépni, álláspontjukat határozottan meg tudták fogalmazni, és nem elégedtek meg az absztrakt, sehova sem vezető követelőzéssel, hanem konkrét lépéseket tudtak tenni, tárgyalásokat folytattak, összehangolt utasítással ellátott munkacsoportot tudtak létrehozni stb. Ennél jobb jegyet azért nem érdemelnek, mert ennek a közös kiállásnak az érdemét néhány dolog kisebbíti. Itt most ezekről a tényezőkről kívánunk szólni. Nem bírálatként, legkevésbé a választási kampány befolyásolásaként, hanem csak azért, mert most a szerbiai parlamenti választásokkal - akárhogy végződnek is azok - új helyzet alakul ki a vajdasági magyar politizálás számára, és ez megköveteli, hogy megpróbáljuk levonni a tanulságokat a vajdasági magyar pártok első közös (és sikeresen folytatott) akciójából. A jobb osztályzatot pártjaink elsősorban azért nem érdemelték ki, mert egységes fellépésük nem annyira az ő hozzáállásuk megváltozásának eredménye, hanem a vajdasági magyarság érdeme. Mert a vízumkényszer bevezetésének megrázkódtatása olyan határozott fellépésre bírta, amellyel szembeszegülni öngyilkosság lett volna bármelyik magyar párt számára. De pártjaink jegyét némileg rontja az is, hogy nem tettek semmit annak megakadályozására, hogy a kettős állampolgárság a magyarországi pártcsaták tárgya legyen. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy (mint már korábban írtuk) a Fidesz akkor tett volna legnagyobb szolgálatot az ügynek, ha a kormány elleni lárma helyett őszintén elmondja, milyen tényezők befolyásolták, amikor a kettős állampolgárságot még csak programjába sem vette be. Ezen túlmenően pártjainknak számolniuk kellett volna azzal, hogy nemcsak a Magyarországon folyó „permanens választási harc”, hanem pártpolitika logikája is megköveteli, hogy a Fidesz rögtön a kettős állampolgárság ellen forduljon, mihelyt ügynök-helyettese, de biztos, hogy valószínűleg kisebb mértékben Szerbiában, de nagyobb mértékben Vajdaságban és legnagyobb mértékben helyi szinten a magyar pártok részei maradnak a hatalomnak. Ezért kell megfogalmazni a kettős állampolgársággal kapcsolatos tevékenység egyik tanulságát: pártjaink már tudnak hatalmon lenni a községekben, tudnak beleszólni a vajdasági politikába, de még nem tanulták meg a szerbiai politika befolyásolását. Itt nemcsak arra gondolunk, hogy Szerbia miniszterelnök-helyettesének nem arra kell panaszkodnia, hogy a magyar kormány nem tájékoztatja, hanem befolyásolnia kell a szerbiai politikát. Arra is, hogy a magyar pártoknak semmi érdeme nincs abban, hogy legalább magyarországi rokonainknak, barátainknak nem kell átélniük a vízumváltás tortúráját. Mert a reciprocitás elvéről való lemondást ebben az esetben nem ők követelték, hanem az az ukrán-lengyel és ukrán-magyar megegyezés eredménye, amiben nagyobb érdemeik vannak az ukránoknak és az ukrajnai magyaroknak. Hasonlóan nem érdemelnek kitűnő minősítést annak a feladatuknak a teljesítésével sem, hogy befolyásolniuk kell a magyarországi politikát is. Mert mi szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint a romániai vagy szlovákiai magyarok, akiknek egyetlen pártja kénytelen a mindenkori magyar kormány szövetségese lenni, hisz csak a hivatalban levő kormánytól várhatnak és csakis a hatékonyan működő, nemzetközi tekintélynek örvendő kormánytól kaphatnak segítséget. Nekünk már van annyi pártunk, hogy egyesek lehetnek a kormánykoalíció, mások az ellenzék szövetségesei. De még így is minden pártnak meg kell tanulnia a magyarországi kormánypárttal való összetett viszony alakítását. És nem szabad elfeledkezni az ellenzékkel való viszonyról sem, hisz a parlamenti demokrácia nem ismer örökös kormánykoalíciót, tehát a „váltógazdaság” másik koalíciójával sem szabad elmérgesíteni a viszonyt. A legbonyolultabb azonban (amellett, hogy nem szabad megengedniük a vajdasági magyarok belekeverését a magyarországi politikai harcokba, amiről már szóltunk, annak az igaz- A jó minősítést azzal érdemelték ki, hogy ebben a kérdésben - annyi év után először - közösen tudtak fellépni, álláspontjukat határozottan meg tudták fogalmazni, és nem elégedtek meg az absztrakt, sehova sem vezető követelőzéssel, hanem konkrét lépéseket tudtak tenni, tárgyalásokat folytattak, összehangolt utasítással ellátott munkacsoportot tudtak létrehozni stb. méri fel, hogy annak megadásával a mostani koalíció megnyeri a választásokat. Ha pedig azzal elveszíti, akkor problémák vannak a kettős állampolgársággal. De még mindezzel és a pártok osztályozásával szemben is sokkal lényegesebb, hogy pártjaink a szerbiai parlamenti választásokkal előálló új helyzetre készülve a kettős állampolgársággal kapcsolatos egész tevékenységből levonják a politizálás néhány tanulságát. Hisz nyilvánvaló, hogy politizálásuk egyik lényeges része az, hogyan helyezkednek a szerbiai és a magyarországi pártok felé, hogyan alakítják politikájukat ebben a sajátos helyzetben, miként találják meg politikai tevékenységük terét abban, hogy egyformán kell befolyásolniuk a szerbiai és a magyarországi politikát. Itt elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy a pártok a jó, de nem kitűnő jegyet a szerbiai politikában játszott szerepükkel érdemelték ki. Valószínűleg Szerbiának sokáig nem lesz megint magyar miniszterelságnak az érvényesítése, hogy a vajdasági magyar pártoknak nem érdekük a magyarországi ellenzék tehetséges tagjainak az „elhasználódása”. Egy konkrét példával: a vajdasági magyar pártok megóvhatták volna az egyik legrátermetőbb ellenzéki politikust, Németh Zsoltot - aki különben is a legkellemetlenebb feladatokat kapja a fideszi munkamegosztásban - annak az állításnak a baklövésétől, hogy 1. megváltozott a szerb hozzáállás és 2. ezt a változást a magyar kormány idézte elő. Ők ugyanis nagyon jól tudták, hogy Zivkovic szerbiai miniszterelnöknek a kettős állampolgárság kérdésében nem lehet más álláspontja, mint Bosznia vagy Horvátország esetében. Sőt, azt is: a nemzetközi közösség megakadályozta, hogy Jugoszlávia a kettős állampolgársági egyezményt ne Boszniával, hanem a Szerb Köztársasággal kösse meg, mert el akarta kerülni az etnikai hozzáállásnak még a látszatát is. ■ BÁLINT István Bár azt mondják, hogy a kártya az „ördög bibliája”, mégis nagyon sokan űzik ezt a játékot. A magyarok számára talán a legismertebb a magyar kártya. Ám azt vajon tudjáke, hogy honnan erednek és kiket ábrázolnak a pakli egyes lapjai? Erről szólunk néhány szót az alábbiakban december 29., a Magyar Kártya Napja alkalmából. Közép-Európa területének napjainkban is népszerű játékeszköze a „magyar” kártya. A paklit csak mi, magyarok hívjuk így, a szakirodalom Teli-kártyának nevezi. Sok családot, földesurat döntött romba régen a kártyaszenvedély, ami legalább olyan mértékben volt képes nyomorba juttatni az embereket, mint az alkohol. Ám természetesen lehet mértékkel és pénz nélkül is kártyázni, ami az unalmas, hosszú őszi és téli esték kedvelt elfoglaltsága lehet. De nézzük csak, hogy kiket is ábrázolnak a magyar kártya lapjai (az alsók és a felsők), és miért éppen őket? Ha már „magyar” kártyáról beszélünk, elvárnánk, hogy híres magyar egyéniségek legyenek a lapokon. Ha azonban megnézzük őket, rögtön látjuk, hogy Tell Vilmos, Reding ítél, Geszler Hermann, Stüszi vadász és a többiek nevét sem a magyar történelemből, sem a magyar irodalomból nem ismerjük. Akkor viszont kik ezek az érdekes nevű és ábrázatú egyének? Friedrich Schiller híres német író - aki a 18. század végén és a 19. elején élt - drámájából ismerhetjük meg Teli Vilmos életét. Teli Vilmos híres svájci szabadsághős volt, akiről az a legenda járta, hogy 100 méterről nyíllal keresztüllőtte a fia fején levő almát, a második nyílvesszője pedig kirobbantotta a svájci függetlenségi háborút. Schiller Teli Vilmos című drámájában szerepel az összes alak (Teli Vilmos, Reding ítél, Geszler Hermann, Stüszi vadász, Kuoni pásztor, Harras Rudolf, Rudenz Ulrik, Fürst Walter), akik a magyar kártya lapjain találhatók, tehát mindannyian szabadsághősök voltak. Ez a német sorozatjelű, svájci alakokat ábrázoló kártyatípus a 19. század közepétől honosodott meg az Osztrák-Magyar Monarchia területén, és kiszorította elődjét, a soproni képes „magyar” kártyát. És hogy miért éppen ezeket az alakokat festették az egyes lapokra? Ennek az az oka, hogy Schiller drámája a 19. század elején a Habsburg-ellenesség jelképévé vált, tehát az osztrákok ellen forrongó Magyarországon nagyon népszerűek voltak ezek a hősök. Ez mára már a feledés homályába merült, és a magyar kártyára festett alakokon többnyire csodálkozunk, nem ismerjük őket, csak kevesek tudják, hogy kik ők, és miért kerültek oda. (A Sulinet alapján) A magyar kártya alakjainak titka Advent Bécsben Megismétlődött az, ami sok-sok évvel ezelőtt történt: a körúton megkérdezték tőlem, merre van egy bizonyos utca, és én útba tudtam igazítani az illetőt! Hogy ebben mi a csodálatos? Hát az, hogy Bécsben történt. A Ringen sétáltunk egy szlovén kolléganővel, akivel egy nemzetközi újságíró-találkozó hozott össze, és egyetlen szabad délutánunkon egyszerűen csak élvezni akartuk az osztrák főváros egyedülálló, felejthetetlen, imádott hangulatát. Beültünk a Cafe Centralba habos kávéra, végignéztük a kirakatokat a Kärnterstrassén - találtunk is gyönyörű csizmát 595 euróért! -, elmentünk a Rathaus előtti óriási karácsonyi vásárig, közben megcsodáltuk a fiákerokat a Burgtheater előtt, vettünk adventi mézeskalácsot és ittunk forralt bort (pedig nem is volt igazán hideg), és sajnáltuk, hogy nem fogjuk megtudni, mit rejtenek a városháza emeleti ablakaiban elrendezett adventi kalendárium ajtócskái, hiszen még csak november 30-a volt, és az első meglepetés csak másnap következett... Azt hiszem, minden ember szeret utazni, és ha volt is rá módja, van egy „titkos szerelme”, egy hely, egy város, amelybe mindig szívesen tér vissza, amelynek a levegőjét éltető erőnek érzi, és gyorsabban kezd verni a szíve, ha a földjére lép. Nekem mindig is Bécs volt ez a titkos szerelmem, és lehet, hogy gyerekes, de sokszor majdnem megkönnyeztem az ismert helyszíneket, ha a Rex felügyelő című rendkívül kedves bűnügyi sorozatban éppen ott akadt dolga a négylábú főszereplőnek. És most ismét ott jártam, saját szememmel láttam a 6-os metróvonal - melynek java része többemeletnyi magasságban fut az utcák fölött - állomásait, melyek a múlt századforduló szecessziós díszítéseit viselik, Természettudományi Múzeumot, amelyben Rex egy különösen furfangos gyilkosságot oldott meg, Grinzinget, a híres heuriger-borozók világát, és természetesen Schönbrunnt... Ha az ember csak pár napot tölt a másfél milliós császári városban, ritkán szán időt a központtól kissé távol eső Schönbrunn megtekintésére, hiszen legalább egynapi program, de akkor is csak egy töredékét látja. Ezúttal a véletlen úgy hozta, hogy szállodánk 10 percnyi járásra volt a híres kastélytól, hát nem lehetett kihagyni. Az állatkert lakói remélem, megbocsátják, de hozzájuk azért nem jutottam el. Csak egy rokonszenves reklám erejéig foglalkoztam velük. Több villamosmegállóban ugyanis óriási plakátot láttam, rajta egy majommama a kamerába csodálkozó, tágra nyílt szemű csemetéjével, és azt „mondja”: „Látod, kicsim, csupa rokon!” De a császári lakosztályokat megnéztem, körbejártam a lombja vesztett park egy részét, melyben fázósan állnak a különféle mitikus figurákat ábrázoló szobrok, készítettem néhány fotót, de természetesen Schönbrunnról sem lehet minden oldalról állványok és munkagépek nélküli felvételt készíteni, mert Bécsben Ezen a platánfán hatalmas piros (lampion)szívek nőttek Christkindlmarkt Schönbrunnban