Magyar Szó, 2005. január (62. évfolyam, 1-24. szám)

2005-01-22 / 17. szám

2005. január 22., 23., szombat-vasárnap művelőd­es@magyar-szo.co.hu MŰVELŐDÉS 11 M­ég elszívok egy cigarettát, megkeresem a betétkönyvem és indulok. Él ebből a kilátástalan helyzetből, ebből a csó­­tányfészekből. Az állandósult, átmeneti állapotból akarok szabadulni, ahol mindig újra a semminél, a nullánál tartunk, egy helyben topogunk és megcsömörlöttünk a sehogy sem jutunk tovább­­ról. Aztán megjelenik valaki, egy fiatalember, aki felébreszti bennünk a reményt, de aztán benne is csalódnunk kell... Vicéi Natália ezen jelenete volt számomra a péntek este Szabad­kán a Népszínház Soltis Lajos Stúdiójában bemutatott Martin Mur­­lo (írta: Nyikolaj Koljada, fordította Spin György, rendezte Hernyák György) című előadás kulcsa. Natália, mint az alkoholista Irina jön be nagy hévvel Olgáékhoz és felindultan csomagoltatja Alekszejt, az albérlőt. Mert könnyebb, ha ketten mennek, neki csak egy löket kell, nem fog a nyakán lógni, csak ahhoz kell a segítség, hogy megtegye az első lépést. Kapkod, siet, csomagol, hevesen hadonászik, majd amikor a kezébe veszi az összepakolt koffert, megmerevedik. Egy idő után leül a székre, szinte ráérősen gyújt rá a cigarettára. Aztán kijelenti, hogy még hazamegy a betétkönyvéért. Mire visszaér, Alekszej már elment. Nélküle, Wied Natália a lezüllött, boldogtalan, alkoholista nőt ebben a da­rabban is úgy alakítja, hogy újat hoz. A mímelt, felelőtlen boldogság jelenetében, amikor Olgával és Alekszejjel berúgnak és önfeledten éne­kelnek, keserűen bukik ki belőle legbelsőbb fájdalma, hogy gyerek csak szerelemből születhet. Neki pedig csak egy vízbefulladt alkoholista fér­je volt (aki igaz, lehet, hogy nem is halt meg hanem csak elszökött er­ről az istenverte helyről) és szeretői, akiknek csak az „állati ösztöneik kielégítésére” kellett. Az életérzésből, a nevekből: Olga, Irina kiviláglik és a műsorfüzet is utal erre. Koljada az orosz kortárs szerző nem titkoltan Csehov Há­rom nővérére építi 1989-ben írt drámáját, amit a szocrealizmussal vegyít. Ezt a szabadkai előadás rendezője is tiszteletben tartja, és a ze­neszámokkal, a himnusszal, a dalokkal, a kosztümökkel jelzi. A darab központi figurája azonban nem Irina, ahogy az a szö­vegből esetleg félreértelmezhető lehet, hanem a címszereplő Olga, azaz Martin Murlo, a csúfolt szépség. És a Merlin Monro asszociáció ter­mészetesen nem véletlen. Ezt a figurát Pesitz Mónika alakítja, sajnos nem elég meggyőzően. A kezdőjelenetben Mezei Zoltánnal ejtett erői­tett táncban még elhisszük neki, hogy nincs kedvére a játék, terhére van a férfi, undorodik tőle. Bár ezt is inkább Mezeinek köszönhetően, akinek primitív, életigenlő, az egyszerű élvezeteket habzsoló Mihailja az első pillanatban beazonosítható. A szomszédasszony­ anyjával be­ékelt későbbi epizóddal pedig agresszivitására és kegyetlenkedésére is „ igazoló ” háttérképet kapunk. De az anyókáról majd később. Olga figurája nehezen bontakozik ki, majd csak mikor Alekszej hazaér az egész napos munkából és ő túlzottan kedveskedik neki, va­lahogy nem fejlődik tovább, a talán kicsit félkegyelmű lány alakja, akinek Isten jelenik meg a sarokban és rajzfilmek peregnek a szeme előtt. Alekszejt, a kis kapacitású, de nagy ambíciójú írót Kálló Béla alakítja. És jelenetről jelenetre fedi fel, hogy a látszatra unalmas, jó­zan életet élő fiatalember valójában egészen másmilyen. A világot sze­retné megváltani, mert kéziratban lévő könyve elolvasása után meg­változik majd az emberek világszemlélete. Vagyis az értelmiség (?) menthet meg minket. Minden szebb lesz, miközben a nők, Olga és Iri­na érzik, tudják előbb, vagy utóbb földrengés lesz, a világ teljes össze­omlása. Mert csak a világ vége lehet a következménye ennek a vala­hol és itt történő kibírhatatlan állapotnak. De ne feledkezzünk meg a kiváló díszletről, mely Szilágyi Nándort dicséri, aki pontosan követi Hernyák esztétikáját, vizualitását, közöl­nivalóját. A szoba, ahol az események játszódnak, valójában egy pin­cehelyiség ezzel fizikailag térben elhelyezve is szimbolizálva azt az ál­lapotot amiben vagyunk. Az albérlő szobáját/sarkát pedig egy vörös függönnyel választják el, szükség esetén így mindig egy térben zajla­nak a szobajelenetek. Az utcára/folyosóra három ablak nyílik, me­lyeknek a játékban is szerepe van, Mihail ezen mászik vissza a lakás­ba, amikor Olga kizárja. És ezeken az ablakokon keresztül, ahol csak térdmagasságig látszik a külvilág, mennek el mellettünk az esemé­nyek. A rendező arra is kihasználja, hogy a verekedő jelenet a két fér­fi között ott folyjék le, és mi ebből csak a lábak mozgását látjuk. Az­tán még egy fizikai/mondanivaló sík az emlegetett anyóka/minden­ható Pálfi Ervin ül az ablakban, úgy, hogy árgus szemeivel mindent lásson, kifigyeljen, ítélkezzen (?), sorsokat irányítson, miközben az unalmas legyeket csapkodja. Mikor pedig Alekszej Irinát erőszakkal magáévá teszi, mint aki a „na, ez is meg volt” kiáltás helyett, szellent egyet és a mennyezeti ajtón is szellőztet egy kicsit. Vagyis a Hernyák­­féle ablakjáték ebből az előadásból sem marad el. ■ SZÁNTÓ Márta / És mi, elmegyünk innen? N­em szeretek sajtótájékoztatókra járni. Ezek a rendezvények a va­lóságot csak részben adják vissza, akkor is tompított, retusált formában. Az udvarias bevezetőt jól fésült kérdések kö­vetik, ritka vendég a kisarkított kérdés, s ha van, akkor is biztos lehet benne a kér­dező, hogy bátor kiállását sematikus vá­lasz követi. Egy decemberi sajtótájékozta­tó némileg formálta szilárdnak hitt meggyőződésemet A Makkabi Kiadó Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál címmel je­lentette meg könyvét amelyben a bori túl­élők vallottak szenvedéseikről, megpró­báltatásaikról. A sajtótájékoztató a budapesti Holo­caust Múzeumba volt meghirdetve. Idős emberek tucatjai érkeztek az ünnepség­re, házaspárok kézen fogva, egymást tá­mogatva, kicsinosítva. Bekukkantottak a szépen helyrehozott zsinagógába, és megjegyezték: „ez azért másként nézett ki néhány hónappal ezelőtt”, beültek egy percre a padsorokba, majd felmentek a sajtószobába. A kisterem tizenegy órára zsúfolásig megtelt, mosolygós ismerősök üdvözölték egymást. Az első komorabb percet dr. Szita Szabolcs történész szerezte, aki a történe­lemtudó objektív értékelésével vázolta a bori tábor létrejöttének okait, az elítéltek sorsának alakulását. A tényszerű adatok felsorolása köz­ben, az előadó sem tudta magát függetle­­níteni érzelmeitől, néha neki csuklott el a hangja, néha a hallgató közönségnek homályosult el a szeme a hatvan évvel ko­rábbi emlékek felidézése során. Az első könnycseppek is megjelentek a sokat megélt barázdált arcokon, amikor Bognár Anna színművész, a Nemzeti Színház tagja fuvolakísérettel, melodrá­­maszerűen olvasott fel a könyvből. Az amerikai thrillereken nevelkedett fiatal nehezen érti meg szülei, nagyszülei hányattatását. Az akció és a reakció vi­szonylag egyensúlyban van, a jó semati­kus győzelme nyomán felteszik a kérdést, hogy miért hagytátok mindezt, és miért nem szöktettek meg a gettók, táborok, avagy az ÁVH-s börtönök poklából. Raj Tamás főrabbi elmondása szerint, a könyv digitalizált formája a Sulinet prog­ram keretében az ifjabb generációhoz is eljut, és ha veszik a fáradtságot és elolvas­sák, talán árnyaltabban látják a fikció és a valóság közti különbséget. Ezrek szenvedése mögött egy ma­gyar-német államközi szerződés állt. A Birodalmi Gazdasági Minisztérium havi száz tonna - legalább 30% réztartalmú koncentrátumot ajánlott fel a stratégiai nyersanyagból, ellenszolgáltatásként a Magyar Honvédelmi Minisztérium 3000 zsidó munkást bocsátott volna a német fél rendelkezésére. A precíz szerződés­ben foglaltaknak a magyar fél eleget tett, a németek viszont szorult helyzetükben nem teljesítették a szerződést. A megegyezés mögött viszont embe­rek, ezrek halála, tragédiák álltak. A meg­rettent emberekkel Borban a megérke­zés pillanatában közük a feladatot: „Néz­zenek jobbra! Azt a hegyet kell elhorda­ni, utána hazamehetnek.” A visszaemlé­kezés, a hegy elhordásának mindennap­jait mutatja be, reményeket, szökési ter­vek délibábjait, kínzásokat és a „túlélési technikákat”. A pokol bugyrai között is néha felbukkan egy-egy emberként visel­kedő parancsnok, vagy keretlegény, akik táplálták az elesettekben a reményt. A front közeledtével felgyorsulnak az események, két lépcsőben kezdődik a túl­élők odisszeája. A tábor felszámolása so­rán, a hazatérés vágya, az emberek java részét az első transzportba sűríti, ahol a csoport nagyobb része elpusztul. Talán a legmegrázóbb része a könyv­nek, a cservenkai vérengzés leírása. Szau­­er Lászlót többedmagával felsorakoztat­ják a kivégzésre. Neki szerencséje van, életben marad, és halott társai közül vé­resen apatikusan vánszorog ki a verem­ből, és járja tovább kálváriáját 1945 júniu­sáig. Borról nehéz beszélni Radnóti Miklós említése nélkül. Sok mindent tudunk az itt írott verseiről, tétel volt az érettségin, mégis élete végnapjait e könyvből, és a szemtanú - baráttal készített interjúból ismertem meg valójában. Riportalanyom Deák Béla, szikár, idős úr tartásán, emlékezetén nem hagyott nyomot a 92 küzdelmes év. Szépen, vá­lasztékosan beszél magyarul, pedig a há­borút követő 50 esztendőt Amerikában élte le. „Radnóti Miklóssal a Berlin nevű lá­gerben egy körletben laktunk, a szemben levő ágyon aludtam, ő lenn, én pedig a felső priccsen, így mindig láttam mit csi­nál. Mikor hazajöttünk a munkából leg­többször írni kezdett, és megszűnt számá­ra a világ. Radnótinak kezdetben szeren­cséje volt, vagy nem tudták ki is ő, vagy nem szúrt szemet, így a keretlegények nem bántották. Egyszer, különféle íráso­kat találtak nála, s ettől kezdve élete is megváltozott. Gyakori kínzásokban, veré­sekben volt része, írásainak elvesztését, az embertelen bánásmódot nagyon nehe­zen élte meg. A cservenkai mészárlást még megúszta, de már nagyon rosszul nézett ki, és le volt soványodva. Abdánál állítólag megint megtaláltak nála néhány írást, és a keretlegények kerékküllővel verték halálra.” A jelenlevők időközben kászálódnak, és csendben elköszönnek egymástól. Em­legetik dr. Lindler László nevét, aki a tá­borban egy hosszan elnyúló sakkjátszmá­nak köszönhette életét, s noha az ő ötle­te volt a bori túlélők kötetének összeállí­tása, a kiadást már nem élhette meg. Az Úr döntéseiben ne keressünk logi­kát__ ■ CSERMÁK Zoltán (Duna TV) ka Emlékérmet, a Csokonai Vitéz Mihály alkotói és közösségi díjat, valamint a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet. A Magyar Nemzet Múzeumban kihir­detik az örökhagyók életmű pályázat és a nyelvművelési pályázatok eredményét; a támogatások nyomán huszonegy magyar­­országi és határon túli magyar színház összesen huszonkét produkciója, köztük három nagyszínpadi alkotás születik, á­­landó kiállítást, vasárnap kórushangver­senyt rendeznek. A kulturális tárca ingye­nes, szünet nélküli filmvetítést rendez az Uránia Nemzeti Filmszínházban szomba­ton 11.30-tól másnap reggel 6 óráig. A Magyar Kultúra Napját január 22- én ünnepli Magyarország annak emléké­re, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban e na­pon fejezte be a Himnusz megírását. (MTI) Havi száz tonna rézért... •• Ünnepségek a Magyar Kultúra Napján Ma este hét órakor a zentai Művelő­dési Házban rendezik meg a Magyar Kul­túra Napja délvidéki központi ünnepsé­gét. Az est díszvendége: Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferenciájának elnöke. Az ünnepség keretében az idén második alkalommal kerül sor a Vajdasá­gi Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa Díjának, és első alkalommal a Vaj­dasági Magyar Művelődési Szövetség Pla­kettjének ünnepélyes átadására. Magyar Életfa Díjban részesül Fejes György ny. színművész, Király Ernő zeneszerző, nép­­zenekutató, Ródé Károly művészeti veze­tő és dr. Szeli István akadémikus. Aranyplakettet dr. Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferenciájának elnöke, plakettet pedig Szilaveczky Csil­la, a Magyar Kultúra Alapítvány titkára kap. A Magyar Kultúra Napja alkalmából Magyarországon is számos megemléke­zés lesz. A művészet, kultúratámogatói díjakat Hiller István kulturális miniszter nyújtotta át pénteken Budapesten, kihir­dette az Édes anyanyelvünk drámapályá­zat eredményét és megnyitotta az Eszmé­let című József Attila-vándorkiállítást. A január 22-i ünnepnapon osztják ki a Kultúra Lovagjai elismerő címeket; a hét végén drámaíróversenyt tartanak, több múzeum különféle programok helyszíne lesz, és egész napos ingyenes filmvetítést rendeznek. A művészeti és kultúratámogatói dí­jak között az Iparművészet Múzeumban átnyújtják a kultúra pártfogója és a kultú­ra támogatásáért kitüntetést, továbbá a Márai Sándor Irodalmi Díjat, a Biblioti­zennyolc kortárs magyar szerző darabjait először mutathatják be. A József Attila-emlékév alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyíló multi­médiás vándorkiállítás később eljut Sze­gedre, Debrecenbe, Miskolcra, Székesfe­hérvárra, Egerbe, Makóra, Székelyudvar­helyre, Aradra, Szabadkára, Zentára, Pá­rizsba, Bécsbe és Berlinbe is. Elhalasztják a Magyar Irodalmi Díj átadását Január elején adtunk hírt, misze­rint az idén január 22-én adják át a Magyar Irodalmi Díjat Tolnai Ottó­nak a Költő disznózsírból című köte­téért. Az előzetes hírekkel ellentét­ben, mint megtudtuk, a díjat február 17-én adja át Göncz Árpád, a Magyar­­ország Európában Alapítvány elnö­ke, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. ■ -sirbik- A Falvak Kultúrájáért Alapítvány által létrehozott Kultúra Lovagja kitüntető cí­meket hetedik alkalommal adják át Bu­dapesten, a honvédség Stefánia-palotájá­­ban. A magyar, illetve egyetemes Kultúra Lovagja cím adományozását a határon belüli és túli közművelődési, irodalmi, ze­nei, művészeti teljesítmények elismerésé­re kezdeményezték. A Néprajzi Múzeumban a Magyar Kultúra Napján, ma mutatják be A ma­gyar nép hagyományos kultúrája című ál­ Egymásért, önmagunkért Ma a szabadkai Népszínházban Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker? c. előadást viszik színre, előtte azonban a Magyar Kultúra Napja alkalmából Bres­­tyánszki Boros Rózába olvassa fel alkalmi írását, ebből idézünk egy töredéket: „Van, aki úgy dönt, hogy megválik magyar kultúrájától, és más kultúrát ölt ma­gára, de ez sohasem lehet igazán a sajátja, ott is örökké idegen marad. Az egyet­len kiút, ha­­ mondjuk -, önálló népcsoportként kezeljük magunkat. Magyarok vagyunk, de miért délvidékiek? Hiszen nem tartozunk senki vidékének a déli tája­ihoz. Szerbia északi részén élünk. Bácskai magyarok vagyunk. ... Mi itt élünk, ahol több száz évvel ezelőtt is éltek elődeink, és életünk - kul­túránk -, alapvető minőségeit itt teremtjük meg. Egymás között, egymásért, önma­gunkért. Én ma büszke vagyok arra, hogy a határnak ezen az oldalán élek, és emelt fővel nézhetek bárki szemébe...” A francia festészet Budapesten Valóságos sláger a budapesti Műcsarnokban a Fény és árnyék című, hatalmas ér­deklődést kiváltó kiállítás, mely 400 év francia festészetéből ad ízelítőt. A kiállítás célja, hogy a francia festészet négy évszázadát (1600-2004) folyamatában és sok­színűségében, ellentmondásaiban és eredetiségében ragadja meg. A tárlaton töb­bek között Monet, Sisley, Gauguin, Renoir és Toulouse-Lautrec képei láthatók. Mint azt a felvételünkön látható kígyózó sor is bizonyítja, kb. háromnegyed órás sorbanállás után lehet csupán bejutni a képtárba. A kultúra napján különösen idő­szerű ez az egy héttel ezelőtt készült felvétel, hisz azt bizonyítja, hogy igenis jelen van a kultúra iránti igény térségeinkben. A kiállítás február 27-éig tekinthető meg a Hősök terére néző Műcsarnokban. * Kép és szöveg: N­a

Next