Magyar Szó, 2005. január (62. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-22 / 17. szám
2005. január 22., 23., szombat-vasárnap művelődes@magyar-szo.co.hu MŰVELŐDÉS 11 Még elszívok egy cigarettát, megkeresem a betétkönyvem és indulok. Él ebből a kilátástalan helyzetből, ebből a csótányfészekből. Az állandósult, átmeneti állapotból akarok szabadulni, ahol mindig újra a semminél, a nullánál tartunk, egy helyben topogunk és megcsömörlöttünk a sehogy sem jutunk továbbról. Aztán megjelenik valaki, egy fiatalember, aki felébreszti bennünk a reményt, de aztán benne is csalódnunk kell... Vicéi Natália ezen jelenete volt számomra a péntek este Szabadkán a Népszínház Soltis Lajos Stúdiójában bemutatott Martin Murlo (írta: Nyikolaj Koljada, fordította Spin György, rendezte Hernyák György) című előadás kulcsa. Natália, mint az alkoholista Irina jön be nagy hévvel Olgáékhoz és felindultan csomagoltatja Alekszejt, az albérlőt. Mert könnyebb, ha ketten mennek, neki csak egy löket kell, nem fog a nyakán lógni, csak ahhoz kell a segítség, hogy megtegye az első lépést. Kapkod, siet, csomagol, hevesen hadonászik, majd amikor a kezébe veszi az összepakolt koffert, megmerevedik. Egy idő után leül a székre, szinte ráérősen gyújt rá a cigarettára. Aztán kijelenti, hogy még hazamegy a betétkönyvéért. Mire visszaér, Alekszej már elment. Nélküle, Wied Natália a lezüllött, boldogtalan, alkoholista nőt ebben a darabban is úgy alakítja, hogy újat hoz. A mímelt, felelőtlen boldogság jelenetében, amikor Olgával és Alekszejjel berúgnak és önfeledten énekelnek, keserűen bukik ki belőle legbelsőbb fájdalma, hogy gyerek csak szerelemből születhet. Neki pedig csak egy vízbefulladt alkoholista férje volt (aki igaz, lehet, hogy nem is halt meg hanem csak elszökött erről az istenverte helyről) és szeretői, akiknek csak az „állati ösztöneik kielégítésére” kellett. Az életérzésből, a nevekből: Olga, Irina kiviláglik és a műsorfüzet is utal erre. Koljada az orosz kortárs szerző nem titkoltan Csehov Három nővérére építi 1989-ben írt drámáját, amit a szocrealizmussal vegyít. Ezt a szabadkai előadás rendezője is tiszteletben tartja, és a zeneszámokkal, a himnusszal, a dalokkal, a kosztümökkel jelzi. A darab központi figurája azonban nem Irina, ahogy az a szövegből esetleg félreértelmezhető lehet, hanem a címszereplő Olga, azaz Martin Murlo, a csúfolt szépség. És a Merlin Monro asszociáció természetesen nem véletlen. Ezt a figurát Pesitz Mónika alakítja, sajnos nem elég meggyőzően. A kezdőjelenetben Mezei Zoltánnal ejtett erőitett táncban még elhisszük neki, hogy nincs kedvére a játék, terhére van a férfi, undorodik tőle. Bár ezt is inkább Mezeinek köszönhetően, akinek primitív, életigenlő, az egyszerű élvezeteket habzsoló Mihailja az első pillanatban beazonosítható. A szomszédasszony anyjával beékelt későbbi epizóddal pedig agresszivitására és kegyetlenkedésére is „ igazoló ” háttérképet kapunk. De az anyókáról majd később. Olga figurája nehezen bontakozik ki, majd csak mikor Alekszej hazaér az egész napos munkából és ő túlzottan kedveskedik neki, valahogy nem fejlődik tovább, a talán kicsit félkegyelmű lány alakja, akinek Isten jelenik meg a sarokban és rajzfilmek peregnek a szeme előtt. Alekszejt, a kis kapacitású, de nagy ambíciójú írót Kálló Béla alakítja. És jelenetről jelenetre fedi fel, hogy a látszatra unalmas, józan életet élő fiatalember valójában egészen másmilyen. A világot szeretné megváltani, mert kéziratban lévő könyve elolvasása után megváltozik majd az emberek világszemlélete. Vagyis az értelmiség (?) menthet meg minket. Minden szebb lesz, miközben a nők, Olga és Irina érzik, tudják előbb, vagy utóbb földrengés lesz, a világ teljes összeomlása. Mert csak a világ vége lehet a következménye ennek a valahol és itt történő kibírhatatlan állapotnak. De ne feledkezzünk meg a kiváló díszletről, mely Szilágyi Nándort dicséri, aki pontosan követi Hernyák esztétikáját, vizualitását, közölnivalóját. A szoba, ahol az események játszódnak, valójában egy pincehelyiség ezzel fizikailag térben elhelyezve is szimbolizálva azt az állapotot amiben vagyunk. Az albérlő szobáját/sarkát pedig egy vörös függönnyel választják el, szükség esetén így mindig egy térben zajlanak a szobajelenetek. Az utcára/folyosóra három ablak nyílik, melyeknek a játékban is szerepe van, Mihail ezen mászik vissza a lakásba, amikor Olga kizárja. És ezeken az ablakokon keresztül, ahol csak térdmagasságig látszik a külvilág, mennek el mellettünk az események. A rendező arra is kihasználja, hogy a verekedő jelenet a két férfi között ott folyjék le, és mi ebből csak a lábak mozgását látjuk. Aztán még egy fizikai/mondanivaló sík az emlegetett anyóka/mindenható Pálfi Ervin ül az ablakban, úgy, hogy árgus szemeivel mindent lásson, kifigyeljen, ítélkezzen (?), sorsokat irányítson, miközben az unalmas legyeket csapkodja. Mikor pedig Alekszej Irinát erőszakkal magáévá teszi, mint aki a „na, ez is meg volt” kiáltás helyett, szellent egyet és a mennyezeti ajtón is szellőztet egy kicsit. Vagyis a Hernyákféle ablakjáték ebből az előadásból sem marad el. ■ SZÁNTÓ Márta / És mi, elmegyünk innen? Nem szeretek sajtótájékoztatókra járni. Ezek a rendezvények a valóságot csak részben adják vissza, akkor is tompított, retusált formában. Az udvarias bevezetőt jól fésült kérdések követik, ritka vendég a kisarkított kérdés, s ha van, akkor is biztos lehet benne a kérdező, hogy bátor kiállását sematikus válasz követi. Egy decemberi sajtótájékoztató némileg formálta szilárdnak hitt meggyőződésemet A Makkabi Kiadó Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál címmel jelentette meg könyvét amelyben a bori túlélők vallottak szenvedéseikről, megpróbáltatásaikról. A sajtótájékoztató a budapesti Holocaust Múzeumba volt meghirdetve. Idős emberek tucatjai érkeztek az ünnepségre, házaspárok kézen fogva, egymást támogatva, kicsinosítva. Bekukkantottak a szépen helyrehozott zsinagógába, és megjegyezték: „ez azért másként nézett ki néhány hónappal ezelőtt”, beültek egy percre a padsorokba, majd felmentek a sajtószobába. A kisterem tizenegy órára zsúfolásig megtelt, mosolygós ismerősök üdvözölték egymást. Az első komorabb percet dr. Szita Szabolcs történész szerezte, aki a történelemtudó objektív értékelésével vázolta a bori tábor létrejöttének okait, az elítéltek sorsának alakulását. A tényszerű adatok felsorolása közben, az előadó sem tudta magát függetleníteni érzelmeitől, néha neki csuklott el a hangja, néha a hallgató közönségnek homályosult el a szeme a hatvan évvel korábbi emlékek felidézése során. Az első könnycseppek is megjelentek a sokat megélt barázdált arcokon, amikor Bognár Anna színművész, a Nemzeti Színház tagja fuvolakísérettel, melodrámaszerűen olvasott fel a könyvből. Az amerikai thrillereken nevelkedett fiatal nehezen érti meg szülei, nagyszülei hányattatását. Az akció és a reakció viszonylag egyensúlyban van, a jó sematikus győzelme nyomán felteszik a kérdést, hogy miért hagytátok mindezt, és miért nem szöktettek meg a gettók, táborok, avagy az ÁVH-s börtönök poklából. Raj Tamás főrabbi elmondása szerint, a könyv digitalizált formája a Sulinet program keretében az ifjabb generációhoz is eljut, és ha veszik a fáradtságot és elolvassák, talán árnyaltabban látják a fikció és a valóság közti különbséget. Ezrek szenvedése mögött egy magyar-német államközi szerződés állt. A Birodalmi Gazdasági Minisztérium havi száz tonna - legalább 30% réztartalmú koncentrátumot ajánlott fel a stratégiai nyersanyagból, ellenszolgáltatásként a Magyar Honvédelmi Minisztérium 3000 zsidó munkást bocsátott volna a német fél rendelkezésére. A precíz szerződésben foglaltaknak a magyar fél eleget tett, a németek viszont szorult helyzetükben nem teljesítették a szerződést. A megegyezés mögött viszont emberek, ezrek halála, tragédiák álltak. A megrettent emberekkel Borban a megérkezés pillanatában közük a feladatot: „Nézzenek jobbra! Azt a hegyet kell elhordani, utána hazamehetnek.” A visszaemlékezés, a hegy elhordásának mindennapjait mutatja be, reményeket, szökési tervek délibábjait, kínzásokat és a „túlélési technikákat”. A pokol bugyrai között is néha felbukkan egy-egy emberként viselkedő parancsnok, vagy keretlegény, akik táplálták az elesettekben a reményt. A front közeledtével felgyorsulnak az események, két lépcsőben kezdődik a túlélők odisszeája. A tábor felszámolása során, a hazatérés vágya, az emberek java részét az első transzportba sűríti, ahol a csoport nagyobb része elpusztul. Talán a legmegrázóbb része a könyvnek, a cservenkai vérengzés leírása. Szauer Lászlót többedmagával felsorakoztatják a kivégzésre. Neki szerencséje van, életben marad, és halott társai közül véresen apatikusan vánszorog ki a veremből, és járja tovább kálváriáját 1945 júniusáig. Borról nehéz beszélni Radnóti Miklós említése nélkül. Sok mindent tudunk az itt írott verseiről, tétel volt az érettségin, mégis élete végnapjait e könyvből, és a szemtanú - baráttal készített interjúból ismertem meg valójában. Riportalanyom Deák Béla, szikár, idős úr tartásán, emlékezetén nem hagyott nyomot a 92 küzdelmes év. Szépen, választékosan beszél magyarul, pedig a háborút követő 50 esztendőt Amerikában élte le. „Radnóti Miklóssal a Berlin nevű lágerben egy körletben laktunk, a szemben levő ágyon aludtam, ő lenn, én pedig a felső priccsen, így mindig láttam mit csinál. Mikor hazajöttünk a munkából legtöbbször írni kezdett, és megszűnt számára a világ. Radnótinak kezdetben szerencséje volt, vagy nem tudták ki is ő, vagy nem szúrt szemet, így a keretlegények nem bántották. Egyszer, különféle írásokat találtak nála, s ettől kezdve élete is megváltozott. Gyakori kínzásokban, verésekben volt része, írásainak elvesztését, az embertelen bánásmódot nagyon nehezen élte meg. A cservenkai mészárlást még megúszta, de már nagyon rosszul nézett ki, és le volt soványodva. Abdánál állítólag megint megtaláltak nála néhány írást, és a keretlegények kerékküllővel verték halálra.” A jelenlevők időközben kászálódnak, és csendben elköszönnek egymástól. Emlegetik dr. Lindler László nevét, aki a táborban egy hosszan elnyúló sakkjátszmának köszönhette életét, s noha az ő ötlete volt a bori túlélők kötetének összeállítása, a kiadást már nem élhette meg. Az Úr döntéseiben ne keressünk logikát__ ■ CSERMÁK Zoltán (Duna TV) ka Emlékérmet, a Csokonai Vitéz Mihály alkotói és közösségi díjat, valamint a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet. A Magyar Nemzet Múzeumban kihirdetik az örökhagyók életmű pályázat és a nyelvművelési pályázatok eredményét; a támogatások nyomán huszonegy magyarországi és határon túli magyar színház összesen huszonkét produkciója, köztük három nagyszínpadi alkotás születik, álandó kiállítást, vasárnap kórushangversenyt rendeznek. A kulturális tárca ingyenes, szünet nélküli filmvetítést rendez az Uránia Nemzeti Filmszínházban szombaton 11.30-tól másnap reggel 6 óráig. A Magyar Kultúra Napját január 22- én ünnepli Magyarország annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban e napon fejezte be a Himnusz megírását. (MTI) Havi száz tonna rézért... •• Ünnepségek a Magyar Kultúra Napján Ma este hét órakor a zentai Művelődési Házban rendezik meg a Magyar Kultúra Napja délvidéki központi ünnepségét. Az est díszvendége: Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferenciájának elnöke. Az ünnepség keretében az idén második alkalommal kerül sor a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa Díjának, és első alkalommal a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakettjének ünnepélyes átadására. Magyar Életfa Díjban részesül Fejes György ny. színművész, Király Ernő zeneszerző, népzenekutató, Ródé Károly művészeti vezető és dr. Szeli István akadémikus. Aranyplakettet dr. Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvi Konferenciájának elnöke, plakettet pedig Szilaveczky Csilla, a Magyar Kultúra Alapítvány titkára kap. A Magyar Kultúra Napja alkalmából Magyarországon is számos megemlékezés lesz. A művészet, kultúratámogatói díjakat Hiller István kulturális miniszter nyújtotta át pénteken Budapesten, kihirdette az Édes anyanyelvünk drámapályázat eredményét és megnyitotta az Eszmélet című József Attila-vándorkiállítást. A január 22-i ünnepnapon osztják ki a Kultúra Lovagjai elismerő címeket; a hét végén drámaíróversenyt tartanak, több múzeum különféle programok helyszíne lesz, és egész napos ingyenes filmvetítést rendeznek. A művészeti és kultúratámogatói díjak között az Iparművészet Múzeumban átnyújtják a kultúra pártfogója és a kultúra támogatásáért kitüntetést, továbbá a Márai Sándor Irodalmi Díjat, a Bibliotizennyolc kortárs magyar szerző darabjait először mutathatják be. A József Attila-emlékév alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban nyíló multimédiás vándorkiállítás később eljut Szegedre, Debrecenbe, Miskolcra, Székesfehérvárra, Egerbe, Makóra, Székelyudvarhelyre, Aradra, Szabadkára, Zentára, Párizsba, Bécsbe és Berlinbe is. Elhalasztják a Magyar Irodalmi Díj átadását Január elején adtunk hírt, miszerint az idén január 22-én adják át a Magyar Irodalmi Díjat Tolnai Ottónak a Költő disznózsírból című kötetéért. Az előzetes hírekkel ellentétben, mint megtudtuk, a díjat február 17-én adja át Göncz Árpád, a Magyarország Európában Alapítvány elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. ■ -sirbik- A Falvak Kultúrájáért Alapítvány által létrehozott Kultúra Lovagja kitüntető címeket hetedik alkalommal adják át Budapesten, a honvédség Stefánia-palotájában. A magyar, illetve egyetemes Kultúra Lovagja cím adományozását a határon belüli és túli közművelődési, irodalmi, zenei, művészeti teljesítmények elismerésére kezdeményezték. A Néprajzi Múzeumban a Magyar Kultúra Napján, ma mutatják be A magyar nép hagyományos kultúrája című ál Egymásért, önmagunkért Ma a szabadkai Népszínházban Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker? c. előadást viszik színre, előtte azonban a Magyar Kultúra Napja alkalmából Brestyánszki Boros Rózába olvassa fel alkalmi írását, ebből idézünk egy töredéket: „Van, aki úgy dönt, hogy megválik magyar kultúrájától, és más kultúrát ölt magára, de ez sohasem lehet igazán a sajátja, ott is örökké idegen marad. Az egyetlen kiút, ha mondjuk -, önálló népcsoportként kezeljük magunkat. Magyarok vagyunk, de miért délvidékiek? Hiszen nem tartozunk senki vidékének a déli tájaihoz. Szerbia északi részén élünk. Bácskai magyarok vagyunk. ... Mi itt élünk, ahol több száz évvel ezelőtt is éltek elődeink, és életünk - kultúránk -, alapvető minőségeit itt teremtjük meg. Egymás között, egymásért, önmagunkért. Én ma büszke vagyok arra, hogy a határnak ezen az oldalán élek, és emelt fővel nézhetek bárki szemébe...” A francia festészet Budapesten Valóságos sláger a budapesti Műcsarnokban a Fény és árnyék című, hatalmas érdeklődést kiváltó kiállítás, mely 400 év francia festészetéből ad ízelítőt. A kiállítás célja, hogy a francia festészet négy évszázadát (1600-2004) folyamatában és sokszínűségében, ellentmondásaiban és eredetiségében ragadja meg. A tárlaton többek között Monet, Sisley, Gauguin, Renoir és Toulouse-Lautrec képei láthatók. Mint azt a felvételünkön látható kígyózó sor is bizonyítja, kb. háromnegyed órás sorbanállás után lehet csupán bejutni a képtárba. A kultúra napján különösen időszerű ez az egy héttel ezelőtt készült felvétel, hisz azt bizonyítja, hogy igenis jelen van a kultúra iránti igény térségeinkben. A kiállítás február 27-éig tekinthető meg a Hősök terére néző Műcsarnokban. * Kép és szöveg: Na