Magyar Szó, 2006. december (63. évfolyam, 281-305. szám)
2006-12-02 / 282. szám
2006. december 2., 3., szombat-vasárnap Jltausfie A szabadság szellemesei* ^ «VASS TIBOR Utolsó éves főiskolás koromban, 1989 márciusában Tudományos szocializmus tanárom kötelező irodalomnak jelölte meg a Magyar Szocialista Munkáspárt folyóirata, a Társadalmi Szemle frissiben megjelent különszámát: ebben olvastam életemben először az 1956-os - akkor még szigorúan népfelkelésnek nevezett - ellenforradalomról. Nem volt, aki elmondja nekünk, mennyit hazudik a kiadvány. „A párt és az ország sorsát meghatározza, hogy az MSZMP, a kormány és más felelős erők megfelelő megállapodással eleget tudnak-e tenni a gyökeres és átfogó megújulás támasztotta feladatoknak, hogy elkerülhetővé tegyék mind a társadalmi robbanást, mind a konzervatív-erőszakos visszarendeződést, mivel mindkettő újabb nemzeti tragédiába ránthatná az országot és gátolná a szocialista megújulás nemzetközi folyamatait.” - úja záró mondatában. Talán nincs is mit ezen csodálkozni, hiszen a tantárgyat is Tudományos szocializmusnak hívták meg, s nem a Filozófia, hanem a Marxizmus-Leninizmus tanszéken vizsgáztunk. Azon utolsók között lehettem, akiknek e lobogók alatt kellett számot adniuk ilyetén tudásukról - fájlalom, hogy 21 éves fejet nem lehettem bölcsebb, hagytam, hogy átverjenek a népfelkelés-dumával. Nem csak a fejem lágya nőtt be későn, hanem a szabadság szele is később csaphatott meg. ’89 őszén vonultam be katonának, egy lakott helyektől távol eső kis hegyi laktanyába kerültem. Éppen szolgálatban voltam az adótorony apró „lakókocsijában”, szokás szerint egyedül, mikor Budapesten kikiáltották a köztársaságot. Rádión hallgattam a közvetítést. Nem hagyhattam el a szolgálati helyemet, nem lehettem szabad még akkor sem, mikor az ország már azt gondolhatta: azzá lett. És csak rá egy évre, ’90 őszén, nem sokkal leszerelésem után, a négynapos taxisblokád ideje alatt ért utol a szabadság-szél. Ki tudja ma már, lassan fújt felém az a szellő, vagy' én, a naiv tanító bácsi szaladtam előre a kelleténél gyorsabban. Mindenesetre azokban a napokban éreztem magam olyan szabadnak, mint még soha azelőtt. Hogy is lehetne véletlen, hogy „forradalmi hangulatban”, október 25- én kezdődött a blokád... Tömegközlekedési eszközök nem jártak, kénytelen voltam alkalmanként gyalog bemenni a belvárosba. A békésen sétáló tömegben, azokban a csöndes „felvonulásokban” volt alkalmam végiggondolni, mit jelenthet számomra az ’56-ban ugyanott vonulók öröke. Oda- és visszafelé is felnéztem egy emeletes ház erkélyére, ahová egy hatalmas, éjszaka - milyen visszatetsző lenne most azt mondani: jobb napokon, még ha egyértelműen csakis a szerkezet működésére utalna, - világító vörös csillag volt odaerősítve; már kisgyermekként beivódott emlékezetembe a hozzá csatlakozó vastag zsinór, a villamosablakon keresztül mindig megbámultam, ha szerencsém volt, épp fújt a szél, nem a szabadságé, és úgy tűnt, mintha a zsinóron rángatná valaki a berendezést, akárha könnyű luftballont egy kisgyerek. No, nem annyira szép ez a kép, hogy szívesen álmodnék a viharvert fémdobozra erősített, kopottas piros műanyag lapocskákkal, de ha álmomban netán vennék egy piros léggömböt fekete műanyag zsinórral, és jól megrángatnám, mielőtt szélnek ereszteném, ma már tudnám, mit jelent. 2004-ben és 2005-ben Budapesten, az ’56-os központi állami ünnepségek meghívott előadójaként performanszt szervezhettem. Szólóban dönthettem, milyen műsort adok: ím, utolért a tudományos szólizmus, megértem ezt is. Megértem azt is, ha majd nem lehet többé ilyen műsorom - s nem azért, mert ki tudja még, honnan fúj a szél: ma már el tudom fogadni, ha egyszerűen ráun a melóra, nincs kedve fütyülni sehonnan, mert a semmittevés, a figyelői (harc)álláspont érzése a dolga. Én pedig örömmel elnézem, ha a szabadságra ment szél csendje ül meg a tájon. Ha vihar lesz, ő tudja igazán, mi a dörgés. * Megjelent a Spanyolnátha művészeti hálóterem (wwww.spanyolnatha.hu) 2006 őszi számában Világanyám Anyám azt mondja, ha jóL belegondolsz, fiam, a mindennapos háziasszonyi teendők voltaképpen filozófiai gyakorlatok, lehetőségek, hogy minél közelebb kerüljünk a mindenséghez, a végtelen létező fel- és megismeréséhez... Mert vegyük például az áztatást és a teregetést... E kettő nemcsak kerete, kezdete és vége a mosásnak, az általában oly terhes, ugyanakkor elengedhetetlenül szükséges háztartási műveletnek, hanem két hatalmas kapuszárnya a metafizika rendkívüli mélységű barlangjának, melyben szívesen időzünk, ha alkalmunk nyílik rá. És anyám megy, neki a világnak, nem hagyja magát, büszkén belead mindent, gyújtja a fáklyákat, denevértől, patkánytól nem fél, mezítelen csigára rá se hederít, nyirkos falakkal, horzsolón éles sziklákkal nem foglalkozik. Nem hisz ő senkinek és semminek, se szomszédnak, se reklámnak, mert - állítja az én drága jó anyám - csak a hosszan tartó, alapos (vagyis türelemmel megtervezettszervezett) áztatás segít a szövetből kiüldözni a makacs foltokat. Egyetlen egy mosószer és/vagy mosóprogram sem képes a körültekintő, minden apró mozzanatra kiterjedő figyelemre, hiszen azok mindössze programozott (ráadásul általában férfiak által), gépi mechanizmusok... A látszat ellenére ugyanis az áztatás ésa teregetés folyamán is az első pillanattól az utolsóig részt kell vennünk a munkában, ha optimális eredményt akarunk (vagyis a legrövidebb idő alatt a legnagyobb tisztaságot, szárazságot). Amikor a ruhákat a vízbe tettük, hozzáadtunk némi vegyi és/vagy természetes, de mindenképpen piszkot, mocskot oldó anyagot, hogy történjék minden a megszokottak szerint, azaz a folt és/vagy foltok merüljenek a feledés homályába, ám ezt követően nem ellenőrizzük időközönként a kémiai folyamatokat, nem igazítjuk meg az úszkáló textíliákat, mértéktelen csalódásban lehet részünk... De most nézzük inkább a teregetést... Amikor a mosógépből kivesszük a ruhát, s - legtöbben, ahogy én tudom - egy ún. ruháskosárba rakjuk, hogy a majdani teregetőhelyre vigyük, bizony, már az első fázisban vagyunk, mert muszáj gyorsan végiggondolnunk, hogy mit mostunk, mennyi a helyünk - mert ha például kis helyen zsúfolunk össze vastag anyagokat, akkor nagy valószínűséggel nehezebben fognak megszáradni... Minden szárító(hely) jellemzője, hogy egyenetlen hőmérséklet- és nedvesség-eloszlású, tehát egy-egy ruhapozíció lehet meleg vagy hűvös (a hideg szörnyű szélsőség!), száraz vagy nedves, ez pedig egyenetlen (a logika diadala a nyelvi választékosság felett!) száradáshoz vezethet. Jól fel kell tehát mérnünk a terepet - legelébb is meg kell számolnunk, az éppen száradó-pozícióba teendő ruhadarabból hány tisztánk van még a szekrényben, polcon, mert amelyeknek bővében vagyunk, könnyebben föláldozhatok, helyszűke esetén őket tehetjük a kedvezőtlenebb helyekre, netalán kevésbé szétterítve, esetleg egyet-kettőt egymásra pakolhatunk (stb.). Természetesen akkor is rossz döntést hozunk, ha (siettetni akarván a folyamatokat) alanyainkat túl közel engedjük valamely aktív, nagy hatásfokkal zakatoló hőforráshoz, mert - bár a gőzölgő zokni ihletett látvány - a hirtelen jött nagy melegtől ruháink anyaga könnyen tágul, ernyed, fárad, szakad, törik, lyukul. E problémakörben egyedül a nap kivétel: a kertben, erkélyen, nyitott gangon stb. zajló nedvtelenítés sorát,azonban ti színtelítettség sorvadása tapasztalható, mely szintén minőségromlásként definiálható... Köszönöm, fiam, szólal meg ekkor az én drága jó anyám, azt hiszem, ezen a verőfényes szombat délutánon ebből ennyi elég is. És most, hogy végeztél a teregetéssel, kérlek, fedezd fel a konyhát, hogy az a pár kiló krumpli, ami a holnapi ebéd fundamentumát képezi, messzi földön híres szorgosságod eredményeként átlényegülhessen. Természetesen, bólintok elrugaszkodás közben, és a szárnyaim közt visszanézve látom, ahogy családunk férfitagjainak vajrivaló ingjei mögül az én drága jó anyám utánam mosolyog. BERKA ATTILA SZERKESZTI: KONTRA FERENC XLV. évfolyam, 48. szám A fesztivál keretében Szarapka Tibor Tájkerék című kiállítását Ninkovné Kovacsev Olga és Tolnai Ottó nyitotta meg. A mai kilátót Szarapka Tibor alkotásaival illusztráltuk. ' ' kilato@magyar-szo.co.yu KILATO VII (A disznók megeszik ) ________________________________■ TÖRÖK-SZOFI LÁSZLÓ A disznók megeszik a lány szerelmét, hízik az ólban a jég, és a lány, szerelme hurkásodik. A férfiak disznót esznek, folyik szájukból a zsír, kolbásszal tömik meg beleik, és a lányt, szerelmük moslékát. És a hiány, a hentesbárd, a lány hasadéka, kimetszi pontosan a legfinomabb részt, erkölcsi tartő. Azért vagy itt, hogy elfoglald helyemet a világban, az ólban, és azon kívül a semmiben. A merev fekvésben, amíg körbe ér rajtad egy vonal. A lány ágyéka, mely betölti helyed. És a hely mely betölti a disznót, vissza, beleibe, magát. * Megjelent a Spanyolnátha művészeti hálóterem (www.spanyolnatha.hu) 2006 tavaszi számában