Magyar Szó, 2007. szeptember (64. évfolyam, 205-228. szám)

2007-09-01 / 205. szám

2007. szeptember 1., 2., szombat-vasárnap Moszkvai ellenségkép: kémek, csecsenek, ötödik hadoszlop Még a győzelem napján rendezett idei moszkvai parádén történt. Egy fiatal nő azt tudakolta a Vörös téren álló egyik tiszttől, vajon hány katona fog felvo­nulni az évforduló alkalmából. „Ki maga, és miért akarja ezt tudni?” - hangzott a viszontkérdés. Amikor a hölgy közölte, hogy újságíró, a tiszt így kontrázott: Aha, tehát kém. A Handelsblatt által megörökített közjáték - noha a katonatiszt viccnek szánta - jellemző tünete a mai Oroszországnak. Bár a kommunista diktatúra 15 évvel ezelőtt véget ért, annak szelleme a mai napig rátelepszik politikusokra és polgárokra egyaránt. A gonosz - akár­csak a sztálini, hruscsovi, majd brezsnyevi korszakban - ma is külföldről fenyegeti a hazát, sugallja a kormány és a tömegtájékoztatás, mégpedig újságírók, migránsok, nem kormányzati szervezetek és külföldre menekült oligarchák alakjában, akik káoszba akarják taszítani az országot. A fenyegetettség érzését sulykolta honfitársaiba a nemzet helyzetéről mondott tavaszi beszédében az államfő is. Vlagyimir Putyin szerint a külföldi tőke célja egyre inkább az, hogy megbízói kezében „a belügye­­inkbe való közvetlen beavatkozást szolgálja”. Egykor a gyarmatosító hatalmak civilizációs küldetésükkel indokolták fellépésüket a leigázott országokban, ma viszont „a demokrácia jelszavaival vértezik fel magukat” - így az orosz elnök. Putyinnak úgyszólván a kezére játszott a szovjet világháborús katonai emlékművek körül tavasszal több kelet-közép-európai országban kirobbant vita. Ha akad ugyanis olyan téma, amelyben csaknem egységes nézetet vallanak az oroszok, az éppen a nagy honvédő háború megítélése, az abban hozott áldozatok iránti osztatlan tisztelet. A tallinni, varsói, budapesti esemé­nyek így - akaratlanul is - hozzájárultak a Putyinnal szemben kritikus belföldi hangok elnémításához, az orosz nemzeti egység összekovácsolásához. Ennek az egységnek a legfőbb fundamentuma a szovjet korszak (benne a sztálini három évtized) mito­­logizálása. Míg néhány évvel ezelőtt csupán nagy álta­lánosságban esett szó a múlt iránti nosztalgiáról, addig újabban céltudatos lépések figyelhetők meg. Ezeknek a célja olyan elemek felkutatása, amelyeknek segítségével a régi mítoszokat új alapokra lehet állítani - állítja Irina Scserbakova, a sztálinizmus áldozatainak emlékét ébren tartó Memorial társaság történésze. A Memorial (is) döbbenten konstatálja, hogy a sztáli­ni terror 25 millió áldozatának sorsa, a véres tisztogatá­sok egy új történelemtanári kézikönyv szerzői számára nem értek többet öt sornál és egy sommás megállapítás­nál. Ez azt mutatja, hogy a jelenlegi rendszer számára a nemzet egységbe kovácsolása, a külső és belső fenye­getéssel szembeni egységfront kialakítása fontosabb a véres szovjet múlttal történő kritikus szembenézésnél, a Gulág-rendszerrel való leszámolásnál. (Munkatáborok egyébként ma is vannak: az egyik szibériai telepen tölti 9 évi büntetését Mihail Hodorkovszkij egykori olajmágnás is.) A jelenlegi moszkvai politika módszeresen újra életre kelti az ellenséges bekerítés ősi koncepcióját. A Kreml szinte hisztérikusan keresi az ellenséget külföl­dön és az „ötödik hadoszlopot” belföldön. A kormány által létrehozott - erősen a Komszomolra hajazó - ifjú­sági szervezet, a Nasi (Mieink) pedig lelkesen szekun­­dál a hatalomnak, brosúráiban szítva a félelmeket. Az egyik ilyen kiadványban a moszkvai Tverszkaja sugárút - egy manipulált fotónak köszönhetően - George Bush nevét viseli. „Ez bizony könnyen bekövetkezhet, ha a kegyes olvasó tovább alszik” - hangzik a képaláírás. (MTI) Léphaft Pál Stjepan Mesic horvát elnök idén nyárutón vendégül látta hvari nyaralójában jó barátját, a 75 éves sikeres szlovén üzletembert, Bozo Dimni­­ket, az 1992-ben alakult szlovén-horvát baráti társaság elnökét, Horvátország koperi tiszteletbeli konzulját, akit előzőleg horvátországi érdemeiért, Horvátországnak tett szolgálataiért a Horvát Fonat érdemrenddel tüntetett ki. Azzal egyidejűleg, hogy a múlt heti Sanader-Jansa megállapodás ellenére is újra nehezülni látszik a horvát-szlovén rendeződés. Merthogy a sokkal derűlátóbb horvátországi elvá­rásokhoz utólag most a szlovén parlamenti ellenzék kavarja a dolgokat és jött még további nehezítő körülménynek, hogy újabban a Sutla határfolyón és Samobor környékén schengeni követelményekre hivatkozva éppen lezárnak a helyi lakosság rendel­kezésére állt 115 eddigi illegális határátkelőhe­lyet, gázlókat és gyaloghidakat ahelyett, hogy az érintettek helyzetének megkönnyítése érdekében kölcsönös erőfeszítésekkel módot találnának további fenntartásukra. Bozo Dimnik Belgrádban, a királyi udvarban született 1932-ben, ahol apja az országos királyi vadászterületek főigazgatója volt. 1939-ben költöz­tek Szlovéniába, azután, hogy az idősebb Dimnik összekülönbözött Pavle herceggel. 1945-ig a szlové­niai katolikus egyház ingatlanának intézője volt s a II. világháború után államellenségnek nyilvánítva vagyonuk elkobzására és 12 évi­g szabadságvesztésre ítélték. Bozo Dimnik orvosi egyetemet végzett Ljub­ljanában és 1958-ban, mindjárt a diploma megszer­zése után Svájcba emigrált, majd Lichtensteinben, Németországban és egy ideig Olaszországban is élt. Üzleti pályája azzal kezdődött, hogy Svájcban orvosi felszerelést árusító céget alapított. Egy olasz kollégájával most vizelet-visszatartási gondokkal küzdő nők segítségére lévő Femcomot gyártó cégük van és terméküket az egész világba szállítják - írta róla e heti számában a Nációnál című zágrábi hírmagazin. Nagy ismeretségét részben annak is köszön­heti, hogy világéletében szenvedélyes horgász és könnyűbúvár volt. 1956—1967-ig horogdobó orszá­gos bajnok és két ízben világkupa-győztes is volt ebben a versenyszámban. Minek révén számos világ­hírességgel is kapcsolatban állt, svájci miniszterektől Jean Jacques Cousteau-ig, meg Günther Sachsig és annak akkori feleségéig, Brigitte Bardot-ig. Mesicet a múlt század kilencvenes évei elején ismerte meg, amikor a horvát és a szlovén politikai vezetés a jugoszláv föderációból való kilépés straté­giáját egyeztette egymással és azóta tart a barátságuk. Még amikor Mesic hivatalosan a Jugoszláv Szoc­ista Szövetségi Köztársaság elnökségének elnöke volt, Dimnik titkon összehozta őt Hans-Dietrich Genscher akkori német külügyminiszterrel, hogy megnyerje támogatását Horvátország önállósulásához. A titkos­szolgálatok megtévesztése céljából, Mesicet Janez Drnovsek ljubljanai látogatásra hívta. A találkozó után Dimniknél éjszakázott, majd hajnalban gépko­csival titkon átlépték a határt és Münchenbe hajtat­tak, ahol a német titkosszolgálat diszkréten a bonni repülőgépben helyezte el őket. 1991. november 14- én délelőtt volt Bonnban a Genscher-Mesic találkozó, amely a tervezett 30 perc helyett több mint négy órán át tartott. Genscher eleinte nagyon tartózkodó volt, de Mesic minden börtönfalazás nélküli rendkívül pontos és komoly helyzettájékoztatót adott és megjósolta a bosznia-hercegovinai későbbi történéseket is. Olyany­­nyira, hogy amikor ebéd után visszamentek a német külügyminisztériumba Genscher jelezte már, hogy Németország el fogja ismerni Horvátországot. A II. világháború alatti kapcsolatok miatt ugyan nem teheti meg ezt nyilvánosan, de diplomáciai utakon oda fog hatni - mondta és javasolta, hogy menje­nek el a pápához is, mert a Vatikán támogatásának megnyerése rendkívül fontos. Attól kezdve Gencshez valóban lobbizott Horvátországért. Bizonyítják ezt Warren Zimmermannak, az USA akkori belgrá­di nagykövetének emlékiratai is, amelyek szerint senki számára sem volt világos a német diplomácia vezetőjének pálfordulása. A Zöld Testvériség, a horgászok nemzetközi szer­vezete közbenjárásának köszönhetőleg december 6-ára már nyélbeütötték a vatikáni fogadást. II. János Pál pápa valamilyen okból kifolyólag nem fogadhatta Mesicet, de Agelo Sodano, a Szent­szék akkori államtitkára tárgyalt vele két órán át és megígérte, hogy a Vatikán el fogja ismerni Horvátországot, amivel nagy hatással volt a későbbi fejleményekre. Minden persze nem ment úgy, mint a karikacsapás, Vaclav Havel cseh államfőt például akkor még nem érdekelte egy személyes találkozó lehetősége, de Hans van den Broek, az akkori idők egy kulcsfontosságú személyiségének a támogatását sikerült megnyerni csakúgy mint Gianni de Michelis akkori olasz külügyminiszterét is. Ez utóbbi például Belgrádot támogatta, de a Mesic-Dimnik közbelépés után gyorsan véleményt változtatott - idézte az e heti zágrábi Nációnál Mesic jó barátját, a szlovén Bozo Dimniket, akinek a véleménye szerint a Pirani­­öböl hovatartozásának kérdéséről 15 évvel ezelőtt kellett volna megállapodnia Horvátországnak és Szlovéniának, mert manapság már csakis a kérdés döntőbíróság elé vitele járhat sikerrel a jelenlegi horvát-szlovén kapcsolatokban. ■ SZ. REMETE Péter Mesic szlovén jó barátja Horvátországi tudósítónktól ­ Most a kőolajat osztják s­ zázéves az érdekövezetek felosztásának politikája: 1907. augusztus 31-ére írták alá azt az angol-francia-orosz megállapodást, amely megvonta érdekövezeteik határait. (Köztük - Afganisztán formájában - még egy „ütközőövezetet” is létrehozva.) Mert a nemzetközi gyakorlatban már régi dolog, hogy békeértekezleteken vagy más összejöveteleken a területet osztják fel a részvevők. (Olyan közismert példákkal, mint az 1878-as berlini értekezlet, amelyen visszacsinálták az Oroszország által kikényszerített san­ stefanói békét, amely Macedóniát, Szer­biából a Nisig terjedő részt, a mai Albánia és Görögország egy részét is Bulgáriának adta, hogy az ott kijelölt bolgár területet az egyharmadára csökkentsék.) Ennek a 1907-es megállapodásnak is voltak olyan előzményei, mint francia-orosz megállapodások, de azoknak csak részben volt tárgya az érdekövezetek felosztása, meg a 1904 áprilisában kötött angol-francia megállapodás, amely inkább a gyarmatokat osztotta el. De kizárólag az érdekövezetek meghatározásával ez az értekezlet foglalkozott először. (Reméljük, utoljára pedig a jaltai a II. világháború végén.) Ez most azért került az érdeklődés középpontjába, mert - a világ nagy megváltozását érzékeltetve - ma a világpolitika főbb szereplői nem a területek, még csak nem is az érdekövezetek, hanem a kőolajtartalék elosztása körül vívják napjainkban kiéleződő harcaikat. Ennek megértéséhez elegendő emlékeztetnünk három dologra. Először: a kőolaj fontossága - nemcsak a gazdaságban, de az emberek mindennapi életében is - közismert. Másodszor: ennek a kőolajnak a tartalékai nem kimeríthetetlenek.­­Az ezzel kapcsolatos becslések megbíz­hatatlanok, mert állandóan találnak új lelőhelyet, vagy a drágaság miatt eddig kihasználatlanok feltárása is kifizetődik. A legújabb - francia - becslés szerint azonban a tartalékok 2030-ig fogynak el, de már előbb sem tudják fedezni a világ szükségleteit.) Harmadszor: a fogyasztás állandóan növekszik. (2007 első felében az USA-ban 8,25 millió új autó kelt el. És ha Kína annyira motorizált lenne, mint Európa maga elfogyasztaná az egész közel-keleti kitermelést, most viszont napi 2,5 millió hordónyit fogyaszt az USA és Európa 24 millió hordónyi fogyasz­tásával szemben.) Ennyi ugyanis elegendő annak megmagyarázására, hogy miért tartja mindenki olyan fontosnak, hogy biztosítja magának. Nemrégiben még csak a közel-keleti tartalékokért vívott harc állott az előtérben. Már azért is, mert ebben a térségben - 1500 kilométeres körzetben - van a most ismert tartaléknak a 66 százaléka. (Nem vitás, hogy az iraki háború kiváltásában is fontos szerepet játszott az az eltökéltség, hogy az olyan fontos kőolajat nem szabad egy mindenre képes diktátornak a kezében hagyni. És azóta már Irán is demonstrálta, hogy mit jelent a kőolaj birtoklása.) Újabban azonban - az orosz-európai és az orosz-amerikai viszony kiéleződésének tényezőjeként is - előtérbe került az egykori szovjet térség kőolaj és gázkincseiért vívott küzdelem és már fokozódik az afrikai tartalékokért folyó harc is. A nemzetközi életet mindjobban meghatározza ez a harc a kőolajért. Úgy­hogy már nemcsak közvetlenül mind többet olvashatunk - hallhatunk ennek a harcnak újabb fejleményeiről, hanem a kőolajtól-földgáztól látszólag független események hátterében is mind könnyeb­ben felismerjük e két kincsnek a szerepét. Ennek a helyzetnek néhány elemére utalnánk. Az USA nagy nemzetközi fölénye az elmúlt évtizedben elsősorban abban jutott kifejezésre, hogy a hatalmas amerikai katonai fölény, de az egyes országoknak adott katonai és gazdasági segély is szinte egyeduralmat biztosított a világ kőolaj- és földgáztartalékai felett. Újabban azonban - a multicentrikus világ megteremtésére tett erőfeszítéseket és az amerikaellenes berzenkedéseket is meghatározva - erősödnek az amerikai fölény csökkentésére tett próbálkozások. A világ az elmúlt hónapokban azzal foglalkozott legtöbbet, hogy - az európai országok közti versengést is elindítva és a különféle vezetékek tervét megsokszorozva - Oroszország újabban nagyhatalmi ambícióit kőolaj- és földgáztartalékaira építi és konkrétan: az egykori szovjet térség feletti befolyásért vívott harcot e tartalékok birtoklásának kérdésévé teszi. Fel kell figyelni azonban az új szereplőkre is. Kínára, amely saját növekvő szükségleteinek fedezésére mind aktívabb részvevője ennek a harcnak. Elsősorban Afrikában, amely a világpiacra kerülő mennyiségben minden ötödik hordót adja majd már 2010-ben. (Itt érvényesül, hogy jelenleg Kínának van a világon legtöbb pénze, tehát szinte korlátlan beruházási lehetőséggel bír, így 8 milliárd dolláros hitelt adhatott Nigériának, Angolának és Mozambiknak, a Világbank 2,3 milliárdjával szemben.) De akár a látszólag teljesen az amerikaiaknak fenntartott Irakban is. (Érvényesítve, hogy a kínaiak legkevésbé félnek a befektetés kockázatától, amit Dzsalál Talabani iraki elnök Kínában tett látogatásakor hasznosítani is próbált.) Hasonlóan új szereplő azonban Irán is, amely mind sikeresebben hiúsítja meg az elszigetelé­sére tett amerikai kísérleteket, azzal, hogy Európának és Ázsiának kínálja termékeit. (Nemcsak Kína érdekeltségét használja ki, hanem amerikai tiltakozást kiváltva gázmezőjeinek feltárására és kiaknázására egyezményt kötött az osztrák OMV vállalattal, külön vezeték építését kínálta fel Indiának és Pakisztánnak stb.) Sőt újabban mind többet emlegetik, hogy Chávez venezue­lai elnök is a kőolaj és a földgáz révén próbál nemzetközi befolyásra szert tenni. Nemcsak az OPEC-ben játszott szerepével, a gázkitermelők szervezetének létrehozásával, hanem azzal is, hogy ma már 30 országnak ad különféle támogatást. ■ BÁLINT István kulfold@magyar­szo.co.yu KÜLFÖLD 3

Next