Magyar Szó, 2011. április (68. évfolyam, 75-98. szám)
2011-04-13 / 85. szám
2011. április 13., szerda Ezeregy cseresznyecsemete mesés JEGYZET Imádkozunk, origami-darumadarakat hajtogatunk, a Facebookon profilképként felkelő napot szimbolizáló képeket teszünk ki. Megenni azonban, amit Japánban esznek, vagy valami más terméket vásárolni tőlük már nem vagyunk hajlandóak, még mit nem, hiszen ott nukleáris Armageddon van, a szusitól biztos kinő a harmadik szemünk, a megrendelt áru pedig nem érkezik meg, vagy ha igen, ólomkoporsót mellékelnek hozzá. Kicsit szomorkodunk, majd megnyugtatjuk lelkiismeretünket, hogy a katasztrófa idején együttérzünk a japánokkal, még ha ettől nem is lesz könnyebb a tóhokui menekülteknek. De mi mást tehetünk? Legfeljebb adakozunk és bízunk, hogy a címzetthez kerül az adományunk. Gyűjtésbe kezdett a világ, a bankok, a mobiltelefonszolgáltatók, a zenészek (félsikerrel, ugyanis a londoni Japánért-szuperkoncert elmaradt a sztárok érdektelensége miatt), sőt mi több, még a divatvilág is megmozdult. Jótékonysági felhívással fordultak a nyilvánossághoz: egy sor megfizethető (gondolom, kínai, főleg nálunk), divatos, stílusos pólót, fülbevalót, karkötőt, nyakláncot és táskát dobtak piacra, a bevételt pedig a katasztrófa áldozatai kapják majd. Ilyen például a Lady Gaga által tervezett 5 dolláros karpánt - Imádkozunk Japánért felirattal -, amely 48 óra leforgása alatt állítólag negyedmillió dolláros bevételt hozott. De miért is gyűjtünk egy gazdag és fegyelmezett országnak, ha nem azért, hogy egyesek még több pénzt keressenek, hiszen minden katasztrófát ki lehet használni gazdasági játszmákra. A pénz nagy úr, főleg a bevétel, ami pedig a lefölözésből megmarad, az mehet a hajléktalanná vált szigetlakóknak. Természetesen adakozni kell, de nem lehet a végtelenségig folytatni, hiszen a világon folyton történik, tragédia, és nyilván nem lehet mindig és mindenkinek adni. A depressziós Japánon egyedül talán a gazdasági fellendülés segíthet. Már azzal is segítünk, ha japán terméket vásárlunk, vagy ha turistaként meglátogatjuk a veszélytelen déli országrészeket. Ehelyett viszont pánikolunk, és lassan ott tartunk, mint anno Csernobil után, mikor az orosz piacról származó műanyag játékokat bambán néztük, hátha a radioaktív sugárzás miatt életre fog kelni. Pedig legfeljebb az eladó sugározott az örömtől, mert megvettük kacatját. Ha pedig nincs pénzünk, mást nem tehetünk, csak a japánokra hagyni, hogy ők mondják meg, miben szenvednek hiányt, miben és hogyan segíthetünk. Tudják mindezt a japánok is. Fegyelemben náluk sohasem volt hiány, most sem. A földrengés után áram és víz nélkül maradt többek között Tóhoku régió Fukushima prefektúra, Iwaki városa, de a pánik nem ütötte fel a fejét. A háztömbökben a portások hirdetőtáblára írták ki a szükséges információkat, mint például a vízvételi lehetőségeket, a boltok nyitva tartását és a kórházak rendelési idejét. Sőt, volt, ahol az egyik lakó felhalmozott vagy 200 liter vizet és kiírta a táblára, hogy bárki vihet belőle, aki szűkében van. Amikor pedig a negyven méter mélyen lévő tartályból kellett kipumpálni a vizet, mindenki csendesen sorba állt, nemcsak tölteni, hanem pumpálni is. A földrengés miatt összetört kirakatokból pedig semmit sem loptak el, akinek pedig több élelmiszer-segély jutott, az odaadta a fölös részét a rászorulóknak, hiszen úgysem tudja mind megenni. Mindenki tovább dolgozik és türelmesen várja, hogy az önkéntes szolgálatok felhívják, ha igényt tartanak segítségükre. Régóta tudják, a közösségnek csak úgy tudnak hatékonyan segíteni, ha mindenki teszi a dolgát. Mert a fejetlenség sohasem segítség. Nem így Belgrádban, ahol a hétvégén megrendezett szolidaritási rendezvényen szó szerint összeverekedtek a fővárosiak, ugyanis a szerb-japán barátság jegyében a Szerbia Erdei Közvállalat 1001 cseresznyecsemetét kezdett ingyenesen osztogatni a megjelenteknek. Ahogy megjelent az egykor Japántól ajándékba kapott sárga busz a facsemetékkel, több ezer ember rohamozta meg a járművet. Ököltusa, lökdösődés, szitkozódás. Egymás kezéből tépték ki a főként nyugdíjas belgrádiak az alig 300 dinárt érő cseresznyecsemetéket. A szolidaritás eredménye nem más, mint több tucat sérült, akik közül három nő kórházba került, egy személyt pedig újra kellett éleszteni. Agyontaposta a tömeg. Na, de ha a facsemetéket 1000 dináros jótékonysági áron kínálták volna, akkor azokat a kutya sem szagolta volna meg, hiszen ha a Balkánon valami ingyen van, akkor azért vér folyik, ha pedig tenni kell érte valamit, akkor nagy a csend. Egy biztos: az ingyenes cseresznyecsemete-osztogatással nem segítettünk a japánokon, csak megmutattuk, valójában milyenek vagyunk, hogy a szegénység mellett valójában csak fejetlenség él itt évtizedek óta. Erről már az 1001 cseresznyecsemete is tud mesélni. De legalább nem küldtünk a felkelő nap országába segélyként több raklapnyi tanyát. , ^ ^ ad A volt Jugoszlávia országai közös történelemtankönyvét jelenleg lehetetlen lenne megírni annál az egyszerű oknál fogva, hogy a történelem nem kompromisszum és megállapodás eredménye, de nem is lehet az. A történelem tudomány, és mint minden tudomány, a lehető legnagyobb pontosságra törekszik, a forrása pillanatnyi állapotától függ, attól a komolyságtól, amellyel a kutató végzi a munkáját, valamint attól, mennyire ismeri és tiszteli a történész a tudományának módszertanát. De vajon van-e annyi alapvető tisztesség benne, hogy elfogulatlanul kimondja az igazságot, amelyet felkutatott? A történészek között léteznie kell kulturált párbeszédnek, sőt annak kötelező érvényűnek kell lennie, de az a történelemírás, amely kompromisszum és megállapodás eredménye, nem fogja túlélni az idők viharait. Azt elfogadni, hogy a „megbékélés" érdekében olyan dolgok is bekerüljenek a történelemtankönyvekbe, amelyek előre megbeszélt, kompromisszum szülte, kitalált vagy akár kierőszakolt „igazság”-ok, megbocsáthatatlan bűn lenne a történelem tudományosságára nézve. Az elmúlt húsz évben a volt Jugoszlávia területén a történelem tudománya valóságos „terror”-nak volt kitéve gyakran alulképzett, nem mérvadó szerzők műveinek, akik mindenféle, csak ritkán megalapozott, de sokkal gyakrabban megalapozatlan történelmi felülvizsgálatokat szórtak ránk, megkérdőjelezve olyan alapvető tényeket is, amelyeket komoly történészek már rég megállapítottak. Amikor Bosznia-Herce VENDÉGSZÖVEG govináról van szó, a történelemtudomány még rosszabb állapotáról beszélhetünk, mivel a történelemírás nagy része politikailag anyazsált történelemírók részvételével zajlott. Főleg akkor igaz ez, ha figyelembe vesszük, hogy egy részüket tudatosan egy nép kollektív nemzeti öntudatának kialakítására irányították. Ez az anyazsált történelemírás veszélyesebb mint általában gondolják, mert nemzedékeket akar felnevelni egy ráerőszakolt, megmásított történelemtudattal, a múltról alkotott elpolitizált és vallási fanatizmussal átitatott képpel, amely gyakran szöges ellentétben áll az igazsággal, és néha a józan ésszel is. (...) Az EBESZ bosznia-hercegovinai miszsziója évek óta foglalkozik a történelemoktatás reformjával, ami az elmúlt években számos minőségi javulást eredményezett e téren, mindenekelőtt a 2007-ben megjelent új általános iskolás és középiskolás tankönyveket, amelyek elsősorban módszertanilag időszerűbbek, a tanulók számára pedig tetszetősebbnek hatnak. A pozitív előrelépések ellenére ebben a folyamatban könnyen észrevehető hibák is jelentkeznek, főleg akkor, ha a türelmetlen módszertanosok és tanárok minél jobban ki akarják szorítani a tankönyvekből vagy meg akarják kerülni a történelemtudományt, leginkább akkor, ha úgy érzik, hogy ez veszélyezteti a komolyságukat és a módszertani gyakorlatukat. Ez akkor mutatkozik meg legjobban, amikor azt követelik, hogy a történelemtankönyvek dolgozzák fel az 1992 és 1995 közötti háború eseményeit is, holott teljesen világos, hogy komoly kutatások nélkül nincsenek olyan eredmények, amelyeket megkérdőjelezhetetlenül le lehetne írni egy tankönyvben. Az ilyen követeléseknek csak olyasmi lehet az eredménye, mint például az a kiegészítő tananyag az 1992 és 1995 közötti Bosznia-Hercegovináról - Az újabb florlHMil történelem képei -, amelyet a boszniai tanárok egyik csoportja állított össze, és a braunschweigi Georg Eckert Alapítvány támogatásában adtak ki azzal a céllal, hogy ezt Bosznia-Hercegovina egész területén használják. Amit abban összegyűjtöttek - a „pártatlanság” kérdését és egyes művek „objektivitását" nem is vizsgálva - egy francia történész mondatával lehetne a legjobban jellemezni: „módszer nélküli beszéd a történelem nélküli életekről”. Attól tartok, a volt Jugoszlávia akármelyik közös történelemkönyvét - ha valaki egyáltalán bele merné vetni magát abba a kalandba, hogy megírja - ezzel a mondattal lehetne jellemezni, mert minden bizonynyal tele kellene lennie kompromisszumos „igazságok”-kal vagy a történelemtől való „menekülés”-sel, és kérdés, hogy ilyenként is elfogadnák-e. ■ A szerző a Kelet-szarajevói Egyetem Páléi Bölcsészettudományi Karának Történelem Tanszékén tanít Mint egy megbeszélt bűn Drago MASTILOVIC Ata Szó velemeny@magyarszo.com VELEMENY 7 Bunyó a cseresznyefa árnyékában VENDÉGSZÖVEG VajdaságMA Nagy napra virradt Szerbia! Megérkezett Belgrádba Afrika nagy fia, Moammer el Kadhafi, a hős beduin, a líbiai zöld forradalom vezetője, akit az elnöki palota bejáratánál személyesen az új szerb államfő, a Hágából nemrég szabadult Vojislav Seselj köszöntött... ...A két népvezér meghatottan borult egymás vállára, miközben a kivezényelt kisiskolások szerb és líbiai zászlócskákat lobogtattak, a közönség pedig a két nép barátságát éltette, és azt skandálta, hogy „Le a NATO-val!”, „Vesszen az EU, de főképp a horvátok!”. A különös víziót az a radikálisok rendezésében megtartott belgrádi nagygyűlés idézte fel bennem, amelyen a részvevők szolidaritásukat fejezték ki a tripoli despotával, és elítélték a nyugati hatalmakat, amiért légicsapásokkal támogatják az önkényuralom ellen felkelt lázadókat. A tüzes szónoklatokban emlékeztettek arra, hogy a NATO Szerbia ellen is hasonló barbár módszereket vetett be - természetesen minden ok nélkül, ahogy már az atlanti szövetségtől megszokhattuk a szabadságszerető nemzetek esetében. Dehogyis a koszovói civilek elleni tisztogató akció megállítása miatt bombáztak! Az csak ürügy volt a déli tartomány elszakítására. A hirtelen támadt barátságtól a megjelent líbiai aktivisták annyira meghatódtak, hogy ők is szolidaritásukat fejezték ki a vendéglátókkal, és hangos „Allah akbar!” kiáltások közepette az egek urának segítségét kérték vezérük mielőbbi szabadulásához. Mint mondták, az ő nagy vezetőjük is ugyanannak a nyugati cselszövésnek az áldozata, mint a szabadságszerető, az elnyomók ellen rozsdás kanállal küzdő szerb vajda. Hogy Allah közbejárása mennyire lesz sikeres, még nem tudhatjuk, de az szemmel látható, hogy az SZRP minden reményét Seseljbe fekteti. Az ide tévedő idegen meg van győződve róla, hogy ezekben a napokban az egész ország lázban ég a vajda állítólagos érkezése miatt, annyi óriás felirat hirdeti a házfalakon, hogy „Szerbia várja Seseljt”. Ennyi jelmondatot nem pingáltak a falakra az ötvenes évek óta, amikor a győzedelmes szocializmust meg Titót éltették. Ami a radiknak a feltámadást jelentheti (a Seseljt esetleg felmentő hágai verdikt), az a pártütő „haladóknak” igazi sorscsapás. Nikolic és társai vajon azért követelik oly állhatatosan a rendkívüli választások kiírását még mielőtt a vajda valóban hazatérne, mert utána ki tudja, hogy miként alakul a helyzetük? A felmérések szerint jelenleg nagy fölénnyel vezetnek a kormányzó demokraták előtt (38:28 arányban), de ez az előny szétpukkanhat, mint egy színes szappanbuborék, ha befut a minden hájjal megkent Vojislav, és ráncba szedi patrióta híveit. Tomóéknak néhány hónapra volt szükségük, hogy eltereljék a gazdátlanná vált radikális nyáj nagyobb részét, de nincs kizárva, hogy a vajda még rövidebb idő alatt visszatereli őket az aktába. Úgyis nehezen vette be a gyomruk az európai étrendet, amivel a Nikolic-Vucic kettős próbálta traktálni őket, eltiltva tőlük a zaftos csevapcsicsát. A szombatra bejelentett százezres nagygyűlés lehet a vízválasztó a haladók vezérkara számára: abban reménykednek, hogy ha tényleg összejön a kritikus tömeg, a kormány kénytelen lesz tárgyalni velük, bármennyire is elutasító egyelőre a követeléseikkel szemben. Ezt saját diadalukként fogják feltüntetni, mint annak bizonyítékát, hogy a demokraták meghátráltak és kénytelenek egyezkedni velük a választás dátumáról. Érthető módon a demokraták viszont azért fohászkodnak az égiekhez, hogy ne sikerüljön a míting. Az sem lepne meg, ha az SZHP által megrendelt buszok, amelyekkel a vidéki híveket szállítják a régi jó mítinges módszer szerint, váratlanul durrdefektet kapnának, vagy hirtelen az összes buszvezető influenzával esne ágynak. Egyelőre a nyilatkozatháborúnál tart a két rivális: a demokraták az alkotmányos rend veszélyeztetésével vádolják a haladókat (Tórnó fenyegetése miatt, hogy maguk fogják kihirdetni a választásokat), emezek pedig azzal vágnak vissza, hogy a hatalom berezelt tőlük. És még valamiért fohászkodnak a demokraták és koalíciós partnereik: azért, hogy őszig valamiképpen összejöjjön az a fránya uniós tagjelöltség, mert anélkül nem lesz egyetlen épkézláb ütőkártyájuk sem a választásokon. A gazdasági eredményekkel, a bányászbéka segge alá süllyedt életszínvonallal nehéz lesz sikeres kampányba kezdeni. Egy egészen másfajta, szívet melengető szolidaritási rendezvény is volt a napokban Belgrádban: a szerb-japán baráti társaság meghívására összesereglett közönség együttérzését igyekezett kifejezni a katasztrófák sújtotta távoli szigetlakókkal. A fennkölt szónoklatok és a szép táncok után a rendezők bejelentették, hogy ezeregy cseresznyefa-palántát osztanak ki ingyen a megjelentek között a japánokkal való barátság szimbolikus gesztusaként, mivel azok köztudomásúan nagyon tisztelik és szeretik a cseresznyefavilágot. Az ünneplő tömeg azonban két perc alatt balkáni csőcselékké változott, és a nemes barátságról szóló példabeszédeket feledve olyan tömegverekedést produkált, hogy a legádázabb fociszurkolókat is megszégyenítették. Úgy megrohamozták a facsemetét szállító autót, hogy rendőröknek kellett őket szétválasztani, három súlyosan sérült asszonyt pedig mentőautó vitt a kórházba. Sok mindent tapasztaltak már a felkelő nap országában, de ilyen bunyót, amilyent a belgrádiak vívtak egymással az ingyen cseresznyefákért, alighanem még sohasem láttak. Hja, könnyű a japánokat szeretni, amikor olyan távol vannak. ■ A szerző újságíró, lapunk nyugalmazott munkatársa J. GARAI Béla