Magyar Szó, 2012. június (69. évfolyam, 124-149. szám)

2012-06-16 / 137. szám

/ / 22 KILATO kilato@magy­arszo.com A szörny A­z ősrégi városi busz ajtaja hangos szissze­­néssel kitárult. A szörny kilépett a langyos éjszakába. Elkanyarodott jobbra, kissé távo­labb az úttól. Észrevette a rohanó autókhoz közel álló nőt. Percekig lélegzet-visszafojtva bámulta. Rátapadt a szemével, magába szívta a jelenlétét. Követni fogja, döntötte el magában. A nő állt a peronon, keresgélt a tekintetével. Várt valakire. A szörny csak a hátát látta, de így is gyönyörűnek találta. Volt valami lélegzetelállító a megjelenésében. A hold fénye megtört aranysző­ke haján, a szél eljátszadozott lenge szoknyájával, láthatóvá váltak formás lábai, cigarettájának füstje körbeölelte karcsú testét, a szörnynek olyan érzése támadt, mintha földöntúli lényt nézne kitartóan. Megmagyarázhatatlan forróság áradt szét testében, ágyékát elöntötte a jóleső bizsergés. Hamarosan az övé lesz, csak az övé. Már nem kell sokáig várnia. A nő közben többször is rápillantott az órájára. Egyre idegesebben tekingetett körbe-körbe. A szörny elmosolyodott. Hamarosan megunja a várakozást. Elindul majd valamerre. Mindketten elindulnak valamerre. Furcsa módon egy csöppet sem izgult. Bízott tervének sikerében. Tíz óra kilenc perc. A nő csak vár és vár. Nem szá­mított rá, hogy ilyen kitartó lesz. Mindegy, vár ő is. Az utca fényei, a bűzös levegő, a buszok zaja, a taxik hangos tülkölése, a taxisofőrök káromkodása, az éjsza­ka hangjai... mind, mind ismerős volt számára. Megszokott. Az emberek ször­­nyülködő (ritkán sajnálkozó) pillan­tását már nehezebben tudta elviselni. Azt, hogy mindentől rettegnek, ami más, mint az átlag. Utálta, hogy állan­dóan kitűnik a tömegből, hogy akárhol megjelenik, más, mint a többiek. Más, mint a normális emberek. Meg kellett szoknia - a rémült pillantások is erről tanúskodtak -, hogy ő a szörny. A nő sóhajtott, még egyszer megnézte az óráját, majd lassú léptek­kel megindult. A szörnynek egy pilla­natra megállt a szívverése. Végre! Elin­dult! Észrevétlenül (már ha lehet ezzel a külsővel!) követte. Lassan elhagyták a zajos belvárost. Mentek. Csak mentek és mentek. A nő elöl, a szörny tisztes távolságban mögötte. A csend egyre nőtt, a sötétség egyre sűrűsödött. Az utca néma csendjét csupán a nő cipőjének kopogása törte meg. Más nem hallatszott. Rajtuk kívül egy árva lélek sem tartózkodott az utcán. A szörny érezte, hogy minden lépésnél egyre jobban ver a szíve. Ekkor a nő hirtelen megállt. Megfordult. Talán nem vette észre követőjét. A szörny feszülten figyelt. A nő mélyre nyúlt a táskájában és előhalá­szott egy cigarettásdobozt. A szörny megkönnyeb­bült. Az öngyújtó tüze megvilágította a nő arcát. A szörny most gyönyörűbbnek találta, mint valaha. Eljött a megfelelő pillanat. Nem gondolkodott, már-már ösztönösen cselekedett. - Elnézést­­ lépett közelebb a szörny annyira, hogy arca homályban maradjon­­, megkínálna egy cigarettával? A nő gyanakodva méregette egy pillanatig, majd ismét kotorászni kezdett a táskájában. A szörny ekkor kilépett a homályból. A nő meglátta az arcát... egy pillanatra megdöbbent. Sikoltani fog - gondolta a szörny. Most! Gyorsan cselekedett. Erős karjaival átfog­ta a nő derekát és a földre taszította. A nő a hátá­ra esett. Égő cigarettája messzire gurult. Kiáltani szeretett volna, de a szörny vasmarokkal szorí­totta a száját. Rátérdelt a hasára. Látta az arcán a félelmet. Ez felbátorította. Meglendítette hatal­mas karját. A pofon nagyot csattant a puha arcon (egy annak az állatnak, aki felgyújtotta a kocsimat, ahonnan csak percek múltán tudtam szabadulni, miközben az arcom ronggyá égett, és ezért ször­nyetegként kell tovább élnem!). Még egy csattanás (egy az anyámnak, aki azóta úgy pátyolgat, mint egy pólyást!). Majd egy újabb (ez pedig az embe­reknek, akik miatt nap, mint nap szenvedek!). A nő meg sem moccant. Félájultan, néma iszonyattal tűrte, ahogy a szörny leszaggat róla mindent, az utolsó ruhadarabig. A cigaretta égett, égett, míg nem maradt belőle más, csak egy kupac hamu. A szörny üvöltött. Üvöltött. Mit tett? Nem az emberek miatt vált szörnnyé, saját magát tette azzá. Egy kemény fapadon ült. Egyedül. Talán már éjfél is elmúlt (kit érdekel!?). Hatalmas tenye­rébe temette arcát. Sírni szeretett volna. Mennyi mindent túlélt már könnyek nélkül. Sírni kelle­ne. Sírni jó. Órák múltak így néma csendben. A szörny döntött. Lassan felállt. Feltekintett a hold­ra. Sápadt fénye megvilágította megtört arcát. A szörny arcát, melyre most már maga sem tekintett volna szívesen. Elszántan kinyitotta a fémajtót. Belépett. Egy csinos fekete nő ült a bejárat melletti pult mögött. Undort vélt felfedezni az arcán. - Feljelentést szeretnék tenni - mondta kemé­nyen a szörny. - Rendben, azonnal szólok egy rendőrnek. Addig várjon itt - mondta gépiesen a nő. A szörny várt. Csigalassúsággal teltek a másod­percek. A nő hamarosan ismét megjelent egy kopasz, kék egyenruhás rendőrrel a nyomában. - Jöjjön velem! - utasította a rendőr a szörnyet. Csak hosszú léptekkel tudta tartani az iramot. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg felértek az emeletre. A rendőr bevezette egy rendetlen irodá­ba. Elébe tolt egy széket, ő pedig leült egy számí­tógép elé. - Nos, hallgatom! - mondta unott hangon. A szörny ránézett a faliórára. Fél négy... - Megerőszakoltam egy nőt - kezdte monda­nivalóját halkan a férfi. 2011. június 6. KISS TAMÁS Cleopatra Trubetzkoi hercegnőről készített sorozatának egyik képe, kézzel kiszínezve, hiszen mindez jóval a színes fotó feltalá­lása előtt történt. Egy-egy képsor elkészítése különben egy ökör árába került, vagyis a rendelésre készült képek nem számítottak olcsó mulatságnak. A mai vajdasági magyar nyelvhasználat kérdései - irodalom és tudományos diskurzus A Hungarológiai Közlemények 2012/1. számáról , BRENNER JÁNOS A kiadvány idei első száma nyelvészeti és irodalmi tanulmányokat egyaránt tartal­maz. A nyelvészeti témakört Molnár Csikós László munkája vezeti be. A szerző a regionális köznyelviség és a regionális nyelv fogalmának lényeges különbségére utal, külön hangsúlyoz­va, hogy utóbbinak sajátságos regionális jellemzői (például kontaktusjelenségei) vannak. A vajdasági magyar nyelvhasználatot - számos példával illuszt­rálva - ebben az összefüggésben tanulmányozza. Rajsli Ilona szintén a vajdasági magyar nyelv aktualitásait tekinti át a standard változat függ­vényében. Tanulságos példáival kitér az itteni változat „többleteire”, „hiányaira”, de a standard­dal való „egyezéseire” is. Sólyom Réka ugyancsak a két változat különbségeire reflektál, vizsgálódá­sának korpusza a Magyar Szó on­line kiadásának néhány cikke és az ezekhez írt olvasói hozzászó­lások, kutatásának szempontjai pedig - többek között - a feminizálás, az analitizáló hatás. Láncz Irén az anyanyelvről, a nyelvváltozatokról, a nyelv működésével kapcsolatos sztereotip, téves véle­kedéseket veszi számba. E mítoszokról (például hogy a standard nyelvváltozat lenne a „helyes”, a nyelvjárás a „romlott és hibás”) első éves vajdasá­gi egyetemistákat és írókat kérdez. Pásztor Kicsi Mária dolgozatában a legnagyobb közösségi webol­­dal vajdasági magyar nyelvhasználatát elemzi. A Facebook üzenőfalára kiírt bejegyzések nyelvi jellemzőit helyesen, két aspektusból vizsgálja: a „vajdasági magyar” és az „internetes” nyelvhasz­nálat dichotómiáját figyelembe véve. Andric Edit kérdőíves felméréssel vizsgálja az újvidéki közép­­iskolások magyar nyelvi tudatát. Több kérdés­körben a tanulók konkrét véleményét is közli, s megállapítja például, hogy a gimnazisták nagy része ösztönösen kétnyelvű. Kovács Rácz Eleonó­ra szintén kérdőíves módszerrel kutatja a bánáti adatközlőinek nyelvjárásról vallott nézetét. Mivel a nyelvjáráshoz fűződő nyelvi attitűd összefüggés­ben van az anyanyelv megtartásával, így a bánáti megkérdezettek pozitív attitűdje optimizmusra adhat okot. Horváth Futó Hargita az olvasásmegértésnek a szókinccsel kapcsolatos vonatkozásrendszerét vázolja fel tanulmányában. A szókincset kulcskom­petenciának, a sikeres anyanyelvi kommunikáció alapfeltételének tartja, fejlesztésének több alter­natíváját is számba veszi. Laki Boglárka szöveg­tani szempontok alapján elemez vajdasági magyar nőktől származó beszélt nyelvi élettörténeteket. A szerző e történetmondások dinamikus jellegére összpontosítva reflektál jólformáltsági jellemző­ikre, a szelfszerkezet megnyilvánulási formáira. Vukov Raffai Éva kanizsai, szabadkai és újvidéki általános iskolások térbeli tájékozódását kutatja, pontosabban ezek nyelvi vonatkozását. A szerző az iskoláig megtett út elbeszéléseit beszédproduk­ciókként kezeli, és így elemzi a tanulók térleírá­sait. Csányi Erzsébet a vajdasági magyar farmer­­nadrágos próza szlengbeszélőinek nyelvteremtő igényeit, „beszédfüggőségét” tanulmányozza, majd e „nyelvhasználat” poétikai szerepének kérdéseit elemzi, külön kitérve a nyelv „szlenges” és „költői” alkalmazásának hasonlóságaira is. Az irodalmi tematikát Bányai János érteke­zése vezeti be, amelyben a tudományos diskur­zus szó- és fogalomtárának poétikai jelentéssé való transzformációival foglalkozik, vagyis azzal a problémakörrel, hogy hogyan épül bele példá­ul a lélektan és a történelem világa az irodalmi beszéd világába, külön utalva az egzakt jelentés­­rétegek szimbolikus vagy metaforikus jelentéssel való „gazdagodására”. E tudományos jelentéssík(ok) irodalmi mani­­fesztációit elemzi a többi dolgozat, így Gerold Lász­lóé is, amely elsősorban Németh László Galilei című drámájának „drámáján” kutatja a tudomány­nak mint motívumnak az erővonalában szerve­ződött alkotást, recepciójának vele kapcsolatos idegenkedését. Patócs László Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című művének kontextusá­ban vázolja fel az­­ immáron­­ roncsolt, áltudomá­nyos elbeszélésmódot, külön hangsúlyt fektetve a magyar próza- és lírahagyomány műveivel terem­tett nyelvjáték alapú diskurzusra. Harkai Vass Éva tanulmányának alapfeltevése, hogy Kukorelly Endre életművében a történelmi narratívának igen hangsúlyos szerepe van, de precízen utal annak dichotomikus voltára, referencializálha­­tóságára és ironizált, felülírt változatára az M. kir. című műre összpontosítva. Toldi Éva tanul­mányában Dee Brown tudományos munkájának Varga Zoltán-i irodalmi adaptációját, az Indiánre­gényt elemzi. Toldi a mű kapcsán többek között Hayden White és Ricoeur megállapításaiból eredő potenciálkülönbség kiegyenlítésével érintkezési és átfedési pontokat konstruál a tudományos és az irodalmi narratívák között. Faragó Kornélia Déry Tibor Feleletének tudásvilág-különbözőségére mint diskurzusra fókuszál. Tanulmányában együtt induló, majd szétbomló narratívákról beszél, de érinti a szereplői viszonyrendszer heterogenitá­sát, a „korszak kódjainak” kifejezésre jutását stb., amelyek - utal rá - a jelenkori olvasás intoleran­ciájának kiprovokálásához vezetnek. Útközben 25. A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából felkérést kaptam a bajai polgármesteri hivataltól arra vonatkozóan, hogy június 4-én tartsak ünnepi beszédet a Köztársaság téren, ahol a százéves kiscsávolyi általános iskola diákjai pénzgyűjtésének köszönhetően egy kopjafát is felszentel majd az egyik helybeli katolikus pap, aki egykor maga is ebbe az iskolába járt. Elvállaltam a feladatot, annak ellenére, hogy nem voltam biztos abban, vajon az én nemzet-, illetve világfelfo­gásom és meggyőződésem megfelel-e majd az esetleges elvárásoknak. Nevezetesen arról van szó, hogy függetlenül a pillanatnyi körülményektől és a kialakult viszony­­rendszerektől, térségünkben, de a nagyvilágban is, amelyek inkább azonosak a hatalmi pozíció­kért folyó kíméletlen harcokkal, az erőszakkal, a mindenáron érvényesített önös akarat valóra váltásával - ha kell háborúk árán is -, semmint az emberi egyetértésre és megbékélésre irányuló szándékkal. Nos tehát, mindezektől függetlenül az én álláspontom ebben a kérdésben merőben más, mint sokak esetében. Sokszor elmondtam, s teszem ezt most is, hogy hatalma csak Istennek van. Az emberek által gyakorolt hatalom csak látszathatalom, s addig tart, amíg egy meghatározott számú ember hisz benne. A történelem példái is erre tanítanak bennünket. Nincs kivétel, így van ez most is, hiszen egy virtuális világ szabályai szerint élünk, azt ismerjük, és úgy tudjuk, ez a mi valós világunk. Holott csak egy kicsit fel kellene emelni a fejünk a megadott horizontok fölé, csak egy kicsit ki kellene tekinteni az emberiség kialakította mikrovilág peremén túlra, hogy meggyőződhessünk: a világmindenség valóban végtelen, a felállított korlátokat az ember emelte, s így kizárta magát a végtelen nyújtotta távlatok életminőséget jobbító és nemesítő, megújulást biztosító áramköréből. Hasonlóképpen gondolkodom az ember helyéről a világmindenségben. Minden korlát, amit mesterségesen felállítottunk, hogy az embert megfosszuk mikrotheoszi lényegétől, megbocsátha­tatlan vétek. Márpedig a mikrotheoszi minőség azt is jelenti, amit keleten úgy foglaltak szavakba, hogy tat Imm­asi, azaz: én te vagyok. Az írásban megfogalmazott második nagy parancsolat a feleba­ráti szeretetről is erre figyelmeztet bennünket. Ezért írhatta a mélyen hívő Pilinszky János is 1969 októberében azt, hogy „Minden egyén egy nemzet, egy faj és az emberiség tagja. Bármelyik kate­gória abszolutizálása eltévelyedést jelent és könnyen szerencsétlenséghez vezethet”. Hogy miként, arra vonatkozóan az ebben a térségben élők igen keserves és fájdalommal teli tapasztalatokat szerezhettek az elmúlt húsz esztendőben. Az ember nem gondolkodhat csak és kizárólag önmagában, csak és kizárólag egy nemzetben, mivel egyfelől, Hamvas Béla megállapításával is élve, világa van a csak reá vonatkozó törvényszerű­ségek függvényében, másfelől, ugyanakkor a nagy egész részeként „egyetemessége az emberiségben tükröződik”. Akár a csepp a tengerben. Mindebből egyenesen az következik, hogy minden emberi sorsnak, ahogyan Pilinszky is látja, „három aspektusa” van, s csak akkor állíthatja magáról valaki, hogy igaz ember, ha az egyéni, a nemzeti és az egyetemes emberi harmonikus egységben nyilvánul meg nemcsak minden kimondott szavában, de mindenekelőtt minden tettében. Az egyes ember nem lehet boldog, ha családtagjai boldogtalanok, az egyes nemzetek pedig nem lehetnek elégedettek és békességben élők, ha az emberiség jelentős hányada emberiességet megcsúfoló körülmények között, nyomorúságban él. Bajai ünnepi beszédemet ilyen szellemben állítottam össze. A visszajelzésekből ítélve megértés­re találtak szavaim. 2012. június 16., 17., szombat-vasárnap ■ RAICH KATALIN

Next