Magyar Szó, 2012. december (69. évfolyam, 281-305. szám)

2012-12-01 / 281. szám

2 KÜLFÖLD kulfold@magy­arszo.com MIKYU&O 2012. december 1., 2., szombat-vasárnap AMERIKAI PÉNZÜGYEK Akadékoskodók a szakadék szélén Mindenki bekeményít, vagy csak agresszívan helyezkednek - Ki fizet, és ki nevet a végén (Munkatársunk jegyzete) Washington, nov. 30. A választások utáni Amerika alig különbözik a választások előttitől. A republikánusok nagyot buktak Obama győzelmével, különösen azért, mert annyira biztosak voltak benne, hogy jelöltjük könnyűszerrel mérhet akár földcsuszamlásszerű vereséget a még mindig lassú gazdasági növekedéssel (az USA 2,7 százalékos növekedését sokan ölelnék szívesen magukhoz Európában) és magas munkanélküliséggel (az amerikai 7,9 százalék is jól jönne számos EU-tagállamban) küszködő elnök felett. A demokraták viszont szinte semmi újat sem nyertek: néhány fős mandátum-növekedés ellenére maradtak képviselőházi kisebbségben, és növekvő szenátusi többségük sem érte el az obstrukcióbiztos 60 főt. Ennek ellenére sokan azt gondolták, hogy az első jelek biztatóak voltak a pénzügyi szakadék elkerülése szempontjából, mert egy-két republikánus vezető kompromisszumos hajlamot mutatott. Nos, a remény az utolsó mentsvár, azt mindig elő lehet hívni - ám a jelenlegi helyzet inkább csak bekeményítést mutat. A Fehér Ház a korábbihoz hasonló javaslatot tett az asztalra (megjegyzendő, hogy az mindig is kompromisszumos volt), ám a szenátus kisebbségi vezetője szó szerint kinevette. A képviselőház republikánus elnöke pedig - a többség birtokában - azt mondta, hogy az elnöknek „meg kell komolyodnia”. Egyik sem jó jel. De hogyan lehetséges, hogy azok, akik elveszítették a legfontosabb választást, nem látják be a helyzetet? Obama két elvre alapozza, két feltételhez köti a kiegyezést: az évi 250 ezer dollár alatt kereső családok (a lakosság 98 százalékának) adója nem növekedhet, valamint bevételnövelésre van szükség, amit „igazságosabb” teherviseléssel kell elérni. Vagyis a bevételi oldalt a leggazdagabb két százaléknak kell biztosítania így vagy úgy. Ennek fejében az elnök hajlandó az egészségügyi és szociális jogok csökkentéséről tárgyalni. Mint ismeretes, egyezség híján mindenkinek növekszik az adója­­a clintoni szintre, amikor az ország gazdasága sokkal jobb állapotban volt, a szövetségi kormány több pénzügyi évet is többlettel zárt), mert megszűnik a George Bush alatt bevezetett kétszeri adócsökkentés (ami, a költségvetésen kívüli adósságból finanszírozott két bushi háborúval együtt katasztrofálisan megnövelte az államadósságot a jelenlegi helyzetbe sodorva az országot). Ezen túlmenően automatikus költségvetés-csökkentésre is sor kerül, ami a védelmi kiadásokat is érinti - a republikánusok másik hiperérzékeny pontját. Mindebből arra kellene következtetni, hogy a milliomosok és milliár­dosok csak kibírják valahogy (2001 előtt is gazdagodtak) 2-3 százaléknyi adóemeléssel, a hosszú távú rendezés pedig elkezdődhet az óriási többség adójának szinten tartása után. A teljes adóreformot úgysem lehet három hét alatt megvalósítani, az adókulcs-módosításra pedig kész törvényja­vaslat létezik, amit a szenátus már el is fogadott. Csakhogy a jobboldal arra számít, hogy mégsem őket fogja okolni a nép és a történelem. Ha az USA kénytelen belelépni a fiskális szakadékba (ahogyan az automatikus adónövekedést és kiadáscsökkentést nevezik), az elnök lesz az. Hiszen az a szokás, hogy a média - és ennélfogva a közvélemény - úgy címkézi a korszakokat, hogy „Reagan alatt” adócsökkentés volt (ami csak félig igaz, mert először Reagan is növelte az adókat 18 alkalommal, utána pedig a kongresszusi demokrata többség kompromisszumos készségével tudta őket csökkenteni, amikor már beindult a gazdaság), „Obama alatt” viszont adónövekedés lehet. Nem a kongresszusi bekeményítők nevével fogja senki fémjelezni a katasztrófát... Mert igaz ugyan, hogy Obama nyert 3 százalékkal, sőt nemcsak a föderalista játékszabályok miatt, hanem 3 milliós összesített szavazat­­többséggel is. Az is igaz, hogy a szenátusi és a képviselőházi helyekre is a Demokrata Párt jelöltjei szerezték meg az összesített többséget. A republikánusok mégis vétóhelyzetben vannak, ami nem is jelent túl nagy kockázatot. De hogyan lehetséges ez­? Az amerikai politikai rendszer széttagoltsága teszi, hogy a három választási rezsimnek nem sok köze van egymáshoz - és hogy a szövetségi kormányzat egyre gyakrabban kerül patthelyzetbe. Az elnöki vereség felett a jobboldal úgy tért napirendre egy jól átgondolt laza vállrántással, hogy azt „jelöltjük ügyetlensége meg a szegényeknek nyújtott Obama-ajándé­­kok okozták”, nem a párt programja! Ugyanakkor viszont, mondják ők, lám-lám a képviselőházban megtartották a többséget, tehát a „legdemok­ratikusabb” szinten mégiscsak bennük bízik a nép! A bukfencre úgy kerül sor, hogy egyszerűen senki sem beszél a képvi­selőházi helyekre leadott szavazatok demokrata többségéről: a rendszer ugyanis úgy van felállítva, hogy az abszolút nem fontos. A győztes mindent visz alapon működő, egyképviselős kerületek teszik, hogy azt ignorálni lehet. Márpedig a kerületeket a tagállami hatalom birtokosai módosíthatják tízévenként, így fordulhat elő, hogy a többség biztonságos kerületeket rajzol magának. A győztes képviselő további sorsa - már két év múlva! - csakis attól függ, kik szavaznak a saját kerületben. Mivel a legkonzer­vatívabb képviselők tudhatják magukat a legnagyobb biztonságban, ők a hangadók. A mérsékelt republikánusok feje fölött pedig továbbra is ott lóg a Damoklész kardja: ha hajlanak a kompromisszumra, akkor őket fogják legközelebb kigolyózni, vagyis nem akarják egyedül elvinni a balhét, noha elég lenne húszfős „átszavazás” ahhoz, hogy az ország és a piac fellélegezzen. De egy politikust elsősorban saját következő újraválasztása érdekli, nem az ország sorsa. Mindennek ellenére maradjon a remény, hogy ez a - sokak szerint váratlan­­ bekeményítés csak helyezkedés marad, és Amerika meg a világ érdekében még karácsony előtt jobb belátásra tér néhány tucat képviselő. A két százalékot veszítő milliárdosok meg majd csak megélnek valahogy a következő választásokig.­­ ■ PURGER Tibor A király a volt alattvalók kegyeit keresi Spanyolország és Portugália egykori gyarmatainál kilincsel segítségért Kolumbusz, majd az utána Latin-Amerikába özönlő véreskezű hódítók aligha gondolták, hogy a térség államainak kizsákmányolásából meggazdagodó európai megbízóik és támogatóik egyszer majd az általuk évszázadokon keresztül fosztogatott és kiszipolyozott kontinens kegyeiért esedeznek. A hajdan lenézett alattvalók leszármazottaitól kérnek segítséget. Pedig jelenleg épp ez történik. Bő ötszáz év után fordult a kocka: a volt gyarmattartó Portugália és Spanyolország szorul rá az általuk egykor irányított orszá­gok támogatására. Madrid és Lisszabon legfelsőbb vezetői ezt nyíltan be is ismerték a főként spanyol és portugál nyelvű orszá­gok minap véget ért 22. találkozóján, az ibero-amerikai csúcson. Az évenkénti csúcstalálkozó az exgyar­­matosítók (Spanyolország és Portugália), valamint egykori latin-amerikai és karibi gyarmataik, 19 független állam közötti együttműködés, kapcsolatépítés és párbe­széd fórumaként működik. Kisebb-nagyobb sikerrel. Tavaly nagyon szerény volt az érdeklődés. Az idén már többen kapcsolódtak be a spanyolországi Cádizban tartott csúcstalálkozó munkájá­ba. Igaz, sok ország - így Argentína, Guatemala, Kuba, Nicaragua, Paraguay, Uruguay és Venezuela - vezetője ezúttal is távol maradt. Jelen volt viszont Brazília első elnöknőjeként Dilma Rousseff. Ő saját fülével hallhatta, amint a spanyol király, őfelsége Juan Carlos, a latin-amerikai zsák­mányszerzéseket támogató madridi uralko­dók kései utóda a volt gyarmatok segítségét kéri súlyos válságba süllyedt országának megsegítéséhez. Kérését valószínűleg le kellett fordí­tani a brazil elnök asszonynak. A hasonló tartalmú portugál üzenetet, amelyet az Ibériai-félsziget másik, kisebbik államának legfelsőbb vezetői tolmácsoltak a Cádizban egybegyűlteknek, már nem kellett átültetni Dilma Rousseff anyanyelvére. Brazíliában ugyanis a portugál a hivata­los nyelv. Éppen a volt spanyol és a portu­gál királynak köszönhetően, akik 1494-ben elsőként osztották fel az Európán kívüli világot érdekövezetekre. Brazília akkor - pápai áldással is nyomatékosított szer­ződésük értelmében - a portugáloké lett, Latin-Amerika sok más országa viszont a spanyoloké. A különleges és hivatalos kapcsolatok az Ibériai-félsziget két állama és Latin-Amerika között tehát a 15. század vége óta épülnek. Amióta a kontinens országai elnyerték a függetlenségüket, a spanyolok az 1980-as és 1990-es években ismét megpróbálkoztak pozíciójuk megerősítésével a térségben. Az újrahódítási kísérlet jónak bizonyult, de a művelet már nem népirtással, fosztogatás­sal és rombolással történt. Ellenkezőleg. A jó haszon reményében dúsgazdag spanyol vállalkozók Latin-Amerikában hatalmas összegeket fektettek be több gazdasági ágazatba. A kontines azóta fokozatosan megerő­södött és a­­ világot sújtó gazdasági és pénzügyi­­ válság ellenére az utóbbi évek­ben gyorsan fejlődött. Miközben Európa, az USA és Kína egyre inkább megsínyli a válságot, a latin-amerikai országok jó részében folyamatosan nő, néhol pedig virágzik a gazdaság. Az idén átlagosan 3,2 százalékos gazdag­sági növekedésre lehet számítani, jövőre 4 százalékosra. Azért csak ilyen szerény teljesítményre, mert a világ más térségeit sújtó problémák és gazdasági bajok rossz hatást gyakorolnak Latin-Amerikára és a karibi térségre is. Spanyolország és Portugália különö­sen nehéz helyzetben van. Az idei recesszió után jövőre is gazdasági visszaeséssel kell megküzdeniük. Portugália 2011 óta külső hitelből tartja fenn az államot, Spanyolor­szág még csak a bankjainak kért külföldi pénzügyi segítséget. Mindkét országban rengetegen vesz­tették el állásukat, és a tőke is menekül tőlük. A spanyoloknál 25,5 százalékos a munkanélküliség (a legmagasabb az EU- ban), a portugáloknál „csak” 16 százalékos, eközben a latin-amerikai munkanélküliség átlagosan 6,5 százalék. Az Ibériai-félszigeten kialakult súlyos helyzet miatt már legalább egymillió spanyol távozott a jobb megélhetés és a munka reményében Latin-Amerikába, a volt gyarmatországok valamelyikébe. Portugáliában is hasonló folyamatok zajlanak le. Ráadásul Lisszabon még az olajban gazdag volt gyarmata, Angola felé is kacsingat. A délnyugat-afrikai országba több tízezer portugál vándorolt ki az utób­bi néhány évben, az angolai elit pedig az ibériai országban (energiacégekbe, bankok­ba, vállalkozásokba és luxusingatlanokba) fekteti be dollármilliói egy részét. Közben az Atlanti-óceán „latin” oldalá­ról nem nagyon igyekeznek sem a magán­­személyek, sem a komoly (nagy)vállalatok Spanyolországba vagy Portugáliába. Sőt odaátról furcsállják a madridi és a lisszabo­ni válságkezelés módját, amely elsősorban a kormányzati kiadások csökkentésére, a megszorításokra összpontosít. Az ibero­­amerikai csúcson szóvá is tették ezt, és azt ajánlották Madridnak, hogy tanulmányoz­za a latin-amerikai országok tapasztalatait, amelyeket a válságmegoldásban szereztek az 1990-es években. A latinos válságkezelési technika elsa­játítása talán segíthet, de amíg bele nem jönnek, a spanyolok inkább azt szeretnék, ha az egykori gyarmatok már most segí­tenének. Egyrészt úgy, hogy megrendeléseket adnak spanyol és portugál cégeknek, másrészt úgy, hogy beruháznak a terme­lésbe az Ibériai-félsziget két lerongyolódott és külső támoga­tásokért kilincselő országában. Maga a spanyol uralkodó sem restellt - szép szavakkal - segítséget kérni az egykori alattvalók utódaitól katasztró­fába sodródott országának. A mára teljesen elszegényedett, exgyarmattartó Spanyolország nevében a korábban rivális Portugália érdekövezetéhez tartozó, de mára Latin-Amerika vezető hatalmává terebélyesedő­­ Brazíliát sem restellte megszólí­­­­tani ez ügyben. is Tette mindezt abban a­­ délnyugat-spanyolországi Cádiz­ban, ahonnan hajdanán - királyi jóváha­gyással - tömegével indultak a hajók az Újvilágba, fedélzetükön hódítókkal és gyarmatosítókkal. Cádiz ma is hangula­tos tengerparti város, amelyet jelenleg is nagyon sokan elhagynának. De nem kalandvágyból vagy­ a latin-amerikai Eldo­rado mesés aranykincséért. Sokkal inkább a puszta megélhetésért, egy állásért. Cádizban ugyanis - Juan Carlos király uralkodásának 38. eszten­dejében - még spanyol viszonylatban is kirívóan magas a munkanélküliség. ■ SZABÓ József Hatmillió dollárt kap a szobalány A peren kívüli egyezség folytán Dominique Strauss-Kahn ennyit fizet Naffissatou Diailónak, aki nemi erőszakkal vádolta meg Peren kívül megegyezett Dominique Strauss-Kahn azzal a szobalánnyal, aki nemi erőszak vádjával kártérítési eljárást indított ellene. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt vezérigazgatója hatmillió dollárt fizet Naffissatou Diailónak. Dominique Strauss-Kahn az elmúlt hónapokban többször személyesen járt New Yorkban és a megegyezés legfőbb részleteit nyár végén sikerült tető alá hozni. Ennek lényege, hogy Strauss Kahnnak 6 millió dollárt kell átutalnia a nőnek. A Le Monde úgy tudja, hogy DSK 3 millió dolláros hitelt vesz fel, a másik 3 millió dollárt pedig felesége, Anne Sinclair - akitől már külön­­váltan él - adja kölcsön. Az IMF volt vezérigazgatója ellen egy guineai származású szobalány, Naffissatou Diallo nyújtott be kártérítési keresetet nemi erőszak miatt, miután ugyanebben az ügyben általa indított büntetőjogi eljárás nem jutott el vádemelésig, részben mert kétségek merültek fel a felperes szavahihetőségével kapcsolatosan. Egyelőre egyikőjük ügyvédje sem erősítette meg a lapértesüléseket, de a megállapo­dás elemzők szerint nem okozott meglepetést. Az ügy ugyanis teljes holtpontra jutott, miután Strauss-Kahn arra hivatkozva kérte az ellene benyújtott polgári peres kereset elutasítását, hogy annak benyújtása idején diplomáciai jogi mentességet élvezett. Ezt viszont a bíró májusban elutasította. A fél évvel ezelőtt még a francia elnökségre aspiráló Strauss-Kahn politikai karrierjét derékba törő incidens 2011. május 14-én történt. Az ügyben a lemondott IMF-vezér ellen büntetőeljárást indítottak, de a vádakat később ejtették, mert az illetékes manhattani ügyészség Diailót nem találta szavahihetőnek. Strauss-Kahn 2011 augusztus végén tért vissza Franciaországba. A New York-i Sofitel szálloda volt szobalánya azonban ezután polgári peres keresetet nyújtott be, meg nem határozott összegű kártérítést követelve az általa brutálisnak és szadistának nevezett támadás miatt, amelyet állítása szerint a világ egyik legnagyobb hatalmú embere követett el. (Forrás: MTI)

Next