Magyar Szó, 2012. december (69. évfolyam, 281-305. szám)
2012-12-29 / 304. szám
22 KILATO kilato@magy arszo.com Atatszó 2012. december 29., 30., szombat-vasárnap Petőfi a Vajdaságban Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról Petőfi Sándor századik születésnapja megmozgatta a korabeli Magyarország teljes politikai és kulturális elitjét, pártjait és irodalmi táborait. Az ország még nem heverte ki sem a világháború, sem az azt követő trianoni országszabdalás traumáit, a gazdaság megsemmisülését s a szinte általános társadalmi elnyomorodást; az 1919-es vörös- és fehérdiktatúrák következményeikkel tovább fokozták a bajt, erősítve a kibékíthetetlennek tűnő politikai megosztottságot és hátráltatva az osztályok közötti kompromisszumokhoz és a társadalom normális működéséhez nélkülözhetetlen bizalmi minimum létrejöttét. Ugyanakkor a békediktátum koncából busás részhez jutott kisantant államok árgus szemekkel figyelték, mi történik a maradék Magyarországon, s mindent megtettek, hogy gátolják a konszolidációt. Ebből a helyzetből egyetlen kitörési pont kínálkozott: a kultúra általános színvonalának felemelése, melyhez a Bethlen-kabinetben 1922-ben kultuszminiszteri tárcához jutó Klebelsberg Kuno éppen a Petőfi-centenárium eseményeivel egy időben lát hozzá. Magyarország számára a költő centenáriumának méltó megünneplése alapvetően legitimációs célokat szolgált: a Petőfi-kultusz bizonyítani volt hivatott, hogy az országnak és kulturális értékeinek helye van a huszadik századi Európában, ugyanakkor egyszerre volt hivatott oldani a rendszerrel, de ugyanakkor magával a nemzettel szembeni bizalmatlanságot is. Ennek fokát jól jellemzi, hogy például - mint egyik írásában Kosáry Domokos említi - Franciaország budapesti követsége megrótta a húszas években a budapesti egyetemen lektorként tevékenykedő Aurélien Sauvageott, „amiért a magyarokkal barátkozott, hiszen azokat inkább megfigyelés, ellenőrzés alatt kell tartani”. Ebben a pária helyzetben az elszakított területek magyarsága is elsősorban a közösen vállalható nemzeti célra összpontosított, és a költő kultuszának erősítésétől a kisebbségi társadalmak önbizalmának, identitástudatának, összetartásának a megszilárdulását várta. Ezt juttatta kifejezésre az erdélyi Reményik Sándor, amikor kifejtette, „nem a demokrácia bajnokát, nem a világszabadság katonáját, nem a szerelem ezer húrú lantosát, nem a természet festőitől utol nem ért festőjét” kívánja idézni, hanem a mindezek fölött álló „magyar költőt”. A nemzeti szempont mindenekfeletti hangsúlyozásával persze nem mindenki értett egyet, különösen nem a kommunista emigráció, amely szívesebben látta volna Petőfit a marxista proletárforradalom szellemi ükapjának. A rendszer talán túlzottan is árvalányhajasra sikeredett Petőfiképét rajtuk kívül természetesen mások is bírálták, „polgárok” és „plebejusok” egyaránt, irodalmi és szellemi szekértáboraik elvárásainak megfelelően. A vitáktól függetlenül a Petőfi-centenárium mentén kibontakozott kultúrdiplomáciai akciósorozat meghozta a sikert. Ezt így értékelte a Nyugatban Kosztolányi Dezső is. „Petőfi százados évfordulója külföldön sokkal erősebb visszhangot keltett, mint ahogy remélhettük. Évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyetlen magyarról. A Corriere della Serában Ettor Janni kiemelkedő helyen igen hosszú tanulmány közöl, a Lettura egész ívet szentel neki, s a francia lapok a Croix-tól a Humanité-ig egyformán lelkes cikkekben ünnepük. Carduccit, Musset-t emlegetik és sokan föléjük helyezik. A dicséret nem túlzott. Nyilván a világ legnagyobb lírai csodájáról van szó.” Persze Kosztolányinak sem voltak illúziói, tisztában volt a nyugateurópai ünnepléssorozat protokolláris felszínességével éppúgy, mint azzal a hátránnyal, ami nyelvi elszigeteltségünkből és a gyenge, az esztétikai minőséget nélkülöző Petőfi-fordításokból fakadt. A trianoni utódállamok magyarsága általában lehetőségeihez mérten vett részt a századik születésnap megünneplésében. A csehszlovákiai és a romániai magyarok felbuzdulásának méreteihez és minőségéhez képest viszont a délvidéki történések végtelenül szerények és visszafogottak, olykor csak jelzésértékűek. Ennek egyik, de korántsem a legfontosabb oka, hogy tájainkon nincsenek Petőfi-emlékhelyek, a másik, a sokkal súlyosabb pedig, hogy a kisantant államai közül a délszláv királyságban dúl a legkíméletlenebb kisebbségellenesség, hatósági represszió - 1923-ban például letartóztatják a Magyar Párt két vezetőjét, a párt hivatalos lapjának szabadkai nyomdáját pedig „ismeretlenek” szétverik, emellett ezekben a hónapokban folyamatosak a kisebbségi szerkesztőségek és ismert személyiségek elleni terrorista támadások nagyszerb és nagyjugoszláv csoportok szervezésében, melyeknek tagjai természetesen egymást is előszeretettel verik agyba-főbe, s akik mögött - ezt nem is nagyon leplezik - az egymással rivalizáló demokraták és radikálisok állnak. Ebben a helyzetben Petőfi emlékezete szinte teljesen visszaszorul a hírlapok hasábjaira. A többnyire szerény produkció ellenére idővel talán megérdemelne akár komoly kultusztörténeti tanulmányt is a korabeli magyar lapok mentalitásának, Petőfi szellemi hagyatéka iránti attitűdjének az összehasonlítása. A Vajdaság, mely Komlós Márton, majd Lővenberg Jenő kiadásában jelent meg Újvidéken, nem tartozott a legfontosabb lapok közé; tulajdonképpen a magyarsághoz kötődő aberáns újvidéki zsidó polgárság közvélemény-formáló orgánuma volt, ezért nem zárkózott ki mereven a magyar kisebbségi politikai törekvésektől - bár volt súlyos vitájuk a konzervatív katolikus Délbácskával -, de a szerbiai cionista mozgalom egyre izmosodó nacionalizmusától sem. A napilap szerkesztősége a Zsidó utcában, kiadóhivatala a Safarik (korábban Thököly) utcában működött. A főszerkesztők gyakran változtak, Lőwenberg Jenő, Lenkey Jenő, Vukovics Imre, Hesslein József mellett egy ideig Páll Tamást , CSORBA BÉLA és Havas Károlyt is e poszton találjuk, legalábbis a lap impresszuma szerint. A munkatársak között olyan későbbi kiválóságok nevével is találkozhatunk, mint Csuka Zoltán és Csuka János (Aranyműves János Lajos). Többek között az ő érdemük, hogy a napilap - terjedelmi korlátai ellenére - igyekezett minden fontos újvidéki magyar vonatkozású irodalmi és művészeti eseményről hírt adni. Természetesen beszámoltak - akárcsak helyi riválisuk, a Délbácska - a Magyarország határain túl zajló Petőfi-ünnepségekről is, s hazai tudósításaikban, híreikben megemlítettek minden, akár jelentéktelen mozzanatot is, ha az valamiképpen a magyar költőhöz kapcsolódott. Ennél többre azonban nem futotta. A Vajdaságra fokozottan érvényesek Dettre János szavai, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül „alig tett mást”. Ennek ellenére alább közölt szemelvényeink talán mégsem teljesen érdektelenek és tanulság nélküliek napjaink olvasói számára. 1923.1.4., 3. „A Panoráma újévi száma Petőfi Sándor emlékének hódol. A címlap Petőfi egykori rajzát, a képes rész Zichy Mihály Petőfi apoteozisát, a szövegrész Krudi (sic!) Gyula gyönyörű korrajzát, Petrovicsékat hozza.” [A Panoráma bécsi képes újság volt.] 1923.1.25., 3. „Petőfi ünnepség Münchenben, Münchenből jelentik: A Hungária (magyar technikusok egyesülete) énekkarának hetven tagja ideérkezett a Petőfi ünnepségre, amelyet a bajor világszövetség rendezett a nagy költő emlékére. Az ünnepen a többi között Gizella főhercegnő, Clemens bajor herceg, a pápai nuncius és Berthold gróf volt osztrák-magyar külügyminiszter, valamint politikai és közéleti előkelőségek és [a] diplomáciai kar sok tagja is megjelent.” [Németország minden nagyobb városában tartottak Petőfi-emlékünnepélyt, közülük színvonal és látogatottság tekintetében a berlini, a lipcsei és a müncheni emelkedett ki. Münchenben Pukánszky Béla tartott emlékbeszédet.] „Mussolini és Petőfi. Budapestről jelentik. Néhány lap közölte, hogy Mussolini olasz miniszterelnök több olasz városban meggátolta a Petőfi ünnepségek megtartását. A budapesti olasz követség most táviratot kapott Mussolinitól, aki közölte, hogy teljesen alaptalan a hír, mintha ő megakadályozta volna a Petőfi-ünnepségeket. Ezt annál kevésbé tehette meg, mert ő maga is őszinte tisztelője a nagy magyar költőnek, műveit ismeri és több költeményét kívülről is tudja.” 1923.11. L. 3. Fehér Artur elszökött Magyarországról címmel a Vajdaság arról közöl rövid információt, hogy a Vígszínház egykori tagja a rendőrségi zaklatások elől Csehszlovákiába szökött. „A rendőrség zaklatása abból a vádból állott, hogy Fehér Petőfi matinékon előadott versek szavalását forradalomra való csábításra használta fel és ezzel összeütközésbe került a törvénnyel. Fehér egyike a legjobb jelenlegi szavalóművészeknek.” [Fehér Artúr (1854-1945) baloldali politikai beállítottságáról ismert színész, a Népopera, majd a Vígszínház tagja.] 1923. II. 22., 3. „Egy Petőfi-ünnep szomorú fináléja. Losoncról jelentik: A losonci Petőfi-ünnepnek szomorú és a mai politikai állapotokra jellemző epilógusa van. Az ágostai evangélikus egyházközség lelkésze, Kuszi Emil az istentiszteleten tartott beszédében kegyeletes szavakkal emlékezett meg Petőfi centenáriumáról. A lelkész politikai vonatkozástól [mentes] beszédét egy besúgó államellenes tendencia címén feljelentette a püspöki hatóságnál, azt állítva, hogy Ruszi Petőfi szellemét úgy idézte, mint aki »a mai sötét korszakból ősapáink hazájába fog visszavezetni«. A püspöki hatóság az alaptalan vádra a vizsgálatot megindította, az ágostai evangélikus egyházközösség azonban tegnapi rendkívüli közgyűlésén Kristóff Sándor határozati javaslata alapjá teljesen rehabilitálta és bizalmáról biztosította a megvádolt lelkészt, akit küldöttség útján hívott meg és lelkesen ünnepelt a közgyűlés.” 1923. II. 24., 2. K. V.: „Levelek, fiatalember írta őket, akiről, ha beszélünk, mindig megfeledkezünk arról, hogy 26 éves volt, mikor meghalt. Petőfi levelei, meggyőződéses hitének vallói, hitének, önmaga és munkássága értékében. Ez a hit magasra emelte a fejét, és ez sokaknak fájt (Ady Endre jut eszembe, aki elhivatottsága tudatában ’pózolónak’ látszott a pódiumon) - és mégis, ezzel a hittel, hogy örökké fog élni műveiben, neki lehetett menni bátran mindennek, ami veszedelmet jelentett, még a muszka dzsidás kegyetlenségének is... Fájva gondolok arra, hogy ez a hit ma már nem is erény, sőt lebecsmérlik és a szájszöglet gúnyos grimasza a válasz: ’Szamárság koplalni és lemondani minden jóról, amikor a halál után már úgyis minden mindegy!’ Valahogy ez a ’filozófia’ lett úr azon a portán, amelyet úgy hívnak: világ. (...) Tegnap reggel, rettenetes lucskos, havas-esős időben vártam az ügyvédre. Félórával előtt ott álltam már a kapuja előtt, hogy ne szalasszam el a ’doktor urat’, aki megígérte, hogy behajtja ma reggelre a pénzemet. A pénzemet, amelynek ma mindenképpen meg kell lennie! Fél órát vártam a kapu alatt, és olvastam Petőfi leveleit, az önmagában való hit apológiáját. A doktor úr megjött, pénzt nem kaptam, és a Petőfi-leveleket - mit tehettem volna mást?! - szomorúan tettem el csendes pihenésre...” [Petőfi összes leveleit Badics Ferenc rendezte sajtó alá 1910-ben. Badics egyébként 1883-tól 1891-ig Újvidéken tanárkodott.] 1923. III. 3., 3. Egy novisadi zeneszerzőnő címmel „Egy olvasó” levélben méltatja özvegy Czebák Kamillóné újvidéki zongoraművész-tanárnőt. „A művésznő a katolikus olvasókör vasárnapi Petőfi estélyén egyik dalával szerepelt, és ez teszi aktuálissá e sorokat. Petőfi »Elmondanám« versét zenésítette meg. Annyi érték van e dalban, hogy nagy kár, amiért a közönség körében nem talált kellő méltányolásra.” 1923. III. 15., 1. Együttes Petőfi-Madách-Andrássy-Pákh ünnepség - Budapestről keltezett hír arról, hogy az aggteleki cseppkőbarlangban négyes jubileumot kívánnak tartani. „Az ünnepségen a kormány és valamennyi kulturális, politikai és társadalmi egyesület képviselteti magát.” 1923. III. 15., 3. „Nietzsche és Petőfi. A párisi Figaro írja: »A weimari múzeumban Nietzschétől eredő zenei kéziratokat találtak. Az individualizmus híres filozófusa Petőfinek, a magyar költőnek műveit zenésítette meg. Egyébiránt annyira csodálta a puszta költőjét, hogy megtanult magyarul, hogy eredetiben olvashassa költeményeit.«” [Friedrich Nietzsche német filozófus, költő és zeneszerző diákkorában Karl Maria Kertbeny (Kertbeny Károly) átültetései alapján valóban megzenésített öt korai Petőfi-dalt, valamint a poéta Bilincs című költeményét is. A berlini ünnepségek során a német főváros egyetemének Magyar Intézete, mint arról Farkas Gyula, a Napkelet 1923. áprilisi számában beszámolt, kiállítást is szervezett Petőfivel kapcsolatos relikviákból, többek között láthatta a közönség Nietzsche kompozícióinak eredeti példányait, Betina von Armin német költőnő „Petőfi dem Sonnengott” c. versének, Ketbeny Károly Betinához írt leveleinek és Ludwig Fulda fordításainak a kéziratait.] 1923. III. 27., 3. „Petőfi-ünnepségek Franciaországban. Párisból jelentik. A nizzai sajtó rokonszenves hangú cikkben emlékezik meg Petőfi Sándorról. Március 17-én Nizzában Jules de Bonnefon rendezésében nagysikerű Petőfi-estét tartottak, amely alkalommal két jeles nizzai művész Petőfi-verseket szavalt. Ezt megelőzőleg Bonnefon nagy előadást tartott Petőfiről.” [A lap viszont elhallgatja a párizsi Sorbonne dísztermében tartott ünnepséget, s ennek több nyomós oka is lehetett. A budapesti jobboldali kormány nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy - Trianon után vagyunk - pozitív irányban változtassa meg a Magyarországgal szembeni ellenséges francia közhangulatot. Ehhez a Petőfi-centenárium kiváló alkalmat nyújtott. Ugyanakkor a magyar baloldali emigráció egyik értelmiségi fellegvára is Párizsban volt. Az akkor még ifjú kommunista Illyés Gyula és társai botrányokozásra, hangos politikai tiltakozásra szánták el magukat Pekár Gyula ünnepi beszéde közben. Csakhogy - mint Illyés a Hunok Párizsban c. önéletrajzi regényében írja - „váratlan dolog történt", megszólalt a szerb és csehszlovák soviniszta provokátorok szervezett kis csoportja is. „Valamelyik sarokból szavalókórus lendült, hibátlan ütemezéssel: »Hongrie voleuse! Tolvaj Magyarország! Petőfi szláv volt!« Ezekről mi semmit sem tudtunk. Mintha az egész vállalkozás befröcskölődött volna.” Illyés nem írta meg, de Fodor Ilona kutatásaiból tudjuk (Korunk, 1999), hogy egy szlovák író, Emil Boleslav Lukác is részt vett a kisantant szellemiségű ellencirkuszban, mi több, az egyik pozsonyi szlovák lapban be is számolt az eseményről. Különben miután a magyar és a szláv fiatal provokátorokat a rendőrség diszkréten kivezette, az est sikeresen lezajlott, írt a rendbontásról a Bécsi Magyar Újság is, és ha máshonnan nem, hát az osztrák fővárosban élő magyar emigrációtól az újvidéki Vajdaság szerkesztőségében vélhetően tudni kellett a dologról A lap viszont szemmel láthatón sem a kommunistáknak, sem a szláv nacionalistáknak, sem pedig a jobboldali író-politikus Pekár Gyulának nem kívánt reklámot csinálni.]