Magyar Szó, 2012. december (69. évfolyam, 281-305. szám)

2012-12-29 / 304. szám

22 KILATO kilato@magy arszo.com Atatszó 2012. december 29., 30., szombat-vasárnap Petőfi a Vajdaságban Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról P­etőfi Sándor századik születésnapja megmozgatta a korabe­li Magyarország teljes politikai és kulturális elitjét, pártjait és irodalmi táborait. Az ország még nem heverte ki sem a világháború, sem az azt követő trianoni országszabdalás traumáit, a gazdaság megsemmisülését s a szinte általános társadalmi elnyo­­morodást; az 1919-es vörös- és fehérdiktatúrák következményeikkel tovább fokozták a bajt, erősítve a kibékíthetetlennek tűnő politikai megosztottságot és hátráltatva az osztályok közötti kompromisszu­mokhoz és a társadalom normális működéséhez nélkülözhetetlen bizalmi minimum létrejöttét. Ugyanakkor a békediktátum koncából busás részhez jutott kisantant államok árgus szemekkel figyelték, mi történik a maradék Magyarországon, s mindent megtettek, hogy gátolják a konszolidációt. Ebből a helyzetből egyetlen kitörési pont kínálkozott: a kultúra általános színvonalának felemelése, melyhez a Bethlen-kabinetben 1922-ben kultuszminiszteri tárcához jutó Klebelsberg Kuno éppen a Petőfi-centenárium eseményeivel egy időben lát hozzá. Magyarország számára a költő centenáriumának méltó megünneplése alapvetően legitimációs célokat szolgált: a Petőfi-kultusz bizonyítani volt hivatott, hogy az országnak és kultu­rális értékeinek helye van a huszadik századi Európában, ugyan­akkor egyszerre volt hivatott oldani a rendszerrel, de ugyanakkor magával a nemzettel szembeni bizalmatlanságot is. Ennek fokát jól jellemzi, hogy például - mint egyik írásában Kosáry Domokos említi - Franciaország budapesti követsége megrótta a húszas években a budapesti egyetemen lektorként tevékenykedő Aurélien Sauvageot­­t, „amiért a magyarokkal barátkozott, hiszen azokat inkább megfi­gyelés, ellenőrzés alatt kell tartani”. Ebben a pária helyzetben az elszakított területek magyarsága is elsősorban a közösen vállalható nemzeti célra összpontosított, és a költő kultuszának erősítésétől a kisebbségi társadalmak önbizalmának, identitástudatának, összetar­tásának a megszilárdulását várta. Ezt juttatta kifejezésre az erdélyi Reményik Sándor, amikor kifejtette, „nem a demokrácia bajnokát, nem a világszabadság katonáját, nem a szerelem ezer húrú lanto­sát, nem a természet festőitől utol nem ért festőjét” kívánja idézni, hanem a mindezek fölött álló „magyar költőt”. A nemzeti szempont mindenekfeletti hangsúlyozásával persze nem mindenki értett egyet, különösen nem a kommunista emigráció, amely szívesebben látta volna Petőfit a marxista proletárforradalom szellemi ükapjának. A rendszer talán túlzottan is árvalányhajasra sikeredett Petőfi­­képét rajtuk kívül természetesen mások is bírálták, „polgárok” és „plebejusok” egyaránt, irodalmi és szellemi szekértáboraik elvárá­sainak megfelelően. A vitáktól függetlenül a Petőfi-centenárium mentén kibontakozott kultúrdiplomáciai akciósorozat meghozta a sikert. Ezt így értékelte a Nyugatban Kosztolányi Dezső is. „Petőfi százados évfordulója külföldön sokkal erősebb vissz­hangot keltett, mint ahogy remélhettük. Évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyet­len magyarról. A Corriere della Será­ban Ettor Janni kiemelkedő helyen igen hosszú tanulmány közöl, a Lettura egész ívet szentel neki, s a francia lapok a Croix-tól a Humanité-ig egyformán lelkes cikkekben ünnepük. Carduccit, Musset-t emlegetik és sokan föléjük helyezik. A dicséret nem túlzott. Nyilván a világ legnagyobb lírai csodájáról van szó.” Persze Kosztolányinak sem voltak illúziói, tisztában volt a nyugat­európai ünnepléssorozat protokolláris felszínességével éppúgy, mint azzal a hátránnyal, ami nyelvi elszigeteltségünkből és a gyenge, az esztétikai minőséget nélkülöző Petőfi-fordításokból fakadt. A trianoni utódállamok magyarsága általában lehetőségeihez mérten vett részt a századik születésnap megünneplésében. A csehszlo­vákiai és a romániai magyarok felbuzdulásának méreteihez és minő­ségéhez képest viszont a délvidéki történések végtelenül szerények és visszafogottak, olykor csak jelzésértékűek. Ennek egyik, de korántsem a legfontosabb oka, hogy tájainkon nincsenek Petőfi-emlékhelyek, a másik, a sokkal súlyosabb pedig, hogy a kisantant államai közül a délszláv királyságban dúl a legkíméletlenebb kisebbségellenesség, hatósági represszió - 1923-ban például letartóztatják a Magyar Párt két vezetőjét, a párt hivatalos lapjának szabadkai nyomdáját pedig „ismeretlenek” szétverik­­, emellett ezekben a hónapokban folya­matosak a kisebbségi szerkesztőségek és ismert személyiségek elleni terrorista támadások nagyszerb és nagyjugoszláv csoportok szerve­zésében, melyeknek tagjai természetesen egymást is előszeretettel verik agyba-főbe, s akik mögött - ezt nem is nagyon leplezik - az egymással rivalizáló demokraták és radikálisok állnak. Ebben a helyzetben Petőfi emlékezete szinte teljesen visszaszorul a hírlapok hasábjaira. A többnyire szerény produkció ellenére idővel talán megérdemelne akár komoly kultusztörténeti tanulmányt is a korabeli magyar lapok mentalitásának, Petőfi szellemi hagyatéka iránti attitűdjének az összehasonlítása. A Vajdaság, mely Komlós Márton, majd Lővenberg Jenő kiadásában jelent meg Újvidéken, nem tartozott a legfontosabb lapok közé; tulaj­donképpen a magyarsághoz kötődő aberáns újvidéki zsidó polgárság közvélemény-formáló orgánuma volt, ezért nem zárkózott ki mereven a magyar kisebbségi politikai törekvésektől - bár volt súlyos vitájuk a konzervatív katolikus Délbácskával -, de a szerbiai cionista mozgalom egyre izmosodó nacionalizmusától sem. A napilap szerkesztősége a Zsidó utcában, kiadóhivatala a Safarik (korábban Thököly) utcában működött. A főszerkesztők gyakran változtak, Lőwenberg Jenő, Lenkey Jenő, Vukovics Imre, Hesslein József mellett egy ideig Páll Tamást , CSORBA BÉLA és Havas Károlyt is e poszton találjuk, legalábbis a lap impresszuma szerint. A munkatársak között olyan későbbi kiválóságok nevével is találkozhatunk, mint Csuka Zoltán és Csuka János (Aranyműves János Lajos). Többek között az ő érdemük, hogy a napilap - terjedelmi korlá­tai ellenére - igyekezett minden fontos újvidéki magyar vonatkozású irodalmi és művészeti eseményről hírt adni. Természetesen beszámol­tak - akárcsak helyi riválisuk, a Délbácska - a Magyarország határain túl zajló Petőfi-ünnepségekről is, s hazai tudósításaikban, híreikben megemlítettek minden, akár jelentéktelen mozzanatot is, ha az vala­miképpen a magyar költőhöz kapcsolódott. Ennél többre azonban nem futotta. A Vajdaságra fokozottan érvényesek Dettre János szavai, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül „alig tett mást”. Ennek ellenére alább közölt szemelvényeink talán mégsem telje­sen érdektelenek és tanulság nélküliek napjaink olvasói számára. 1923.1.4., 3. „A Panoráma újévi száma Petőfi Sándor emlékének hódol. A címlap Petőfi egykori rajzát, a képes rész Zichy Mihály Petőfi apote­­ozisát, a szövegrész Krudi (sic!) Gyula gyönyörű korrajzát, Petro­­vicsék­at hozza.” [A Panoráma bécsi képes újság volt.] 1923.1.25., 3. „Petőfi ünnepség Münchenben, Münchenből jelentik: A Hungá­ria (magyar technikusok egyesülete) énekkarának hetven tagja ideérkezett a Petőfi ünnepségre, amelyet a bajor világszövetség rendezett a nagy költő emlékére. Az ünnepen a többi között Gizella főhercegnő, Clemens bajor herceg, a pápai nuncius és Berthold gróf volt osztrák-magyar külügyminiszter, valamint politikai és közéleti előkelőségek és [a] diplomáciai kar sok tagja is megjelent.” [Németország minden nagyobb városában tartottak Petőfi-emlék­­ünnepélyt, közülük színvonal és látogatottság tekintetében a berlini, a lipcsei és a müncheni emelkedett ki. Münchenben Pukánszky Béla tartott emlékbeszédet.] „Mussolini és Petőfi. Budapestről jelentik. Néhány lap közölte, hogy Mussolini olasz miniszterelnök több olasz városban meggátolta a Petőfi ünnepségek megtartását. A budapesti olasz követség most táviratot kapott Mussolinitól, aki közölte, hogy teljesen alaptalan a hír, mintha ő megakadályozta volna a Petőfi-ünnepségeket. Ezt annál kevésbé tehette meg, mert ő maga is őszinte tisztelője a nagy magyar költőnek, műveit ismeri és több költeményét kívülről is tudja.” 1923.11. L. 3. Fehér Artur elszökött Magyarországról címmel a Vajdaság arról közöl rövid információt, hogy a Vígszínház egykori tagja a rendőr­ségi zaklatások elől Csehszlovákiába szökött. „A rendőrség zaklatása abból a vádból állott, hogy Fehér Petőfi matinékon előadott versek szavalását forradalomra való csábításra használta fel és ezzel össze­ütközésbe került a törvénnyel. Fehér egyike a legjobb jelenlegi szavalóművészeknek.” [Fehér Artúr (1854-1945) baloldali politikai beállítottságáról ismert színész, a Népopera, majd a Vígszínház tagja.] 1923. II. 22., 3. „Egy Petőfi-ünnep szomorú fináléja. Losoncról jelentik: A losonci Petőfi-ünnepnek szomorú és a mai politikai állapotokra jellemző epilógusa van. Az ágostai evangélikus egyház­község lelkésze, Kuszi Emil az istentiszteleten tartott beszédében kegyeletes szavakkal emlékezett meg Petőfi centenáriumáról. A lelkész politikai vonatko­zástól [mentes] beszédét egy besúgó államellenes tendencia címén feljelentette a püspöki hatóságnál, azt állítva, hogy Ruszi Petőfi szellemét úgy idézte, mint aki »a mai sötét korszakból ősapáink hazájába fog visszavezetni«. A püspöki hatóság az alaptalan vádra a vizsgálatot megindította, az ágostai evangélikus egyházközösség azonban tegnapi rendkívüli közgyűlésén Kristóff Sándor határo­zati javaslata alapjá teljesen rehabilitálta és bizalmáról biztosította a megvádolt lelkészt, akit küldöttség útján hívott meg és lelkesen ünnepelt a közgyűlés.” 1923. II. 24., 2. K. V.: „Levelek, fiatalember írta őket, akiről, ha beszélünk, mindig megfeledkezünk arról, hogy 26 éves volt, mikor meghalt. Petőfi levelei, meggyőződéses hitének vallói, hitének, önmaga és munkássága értékében. Ez a hit magasra emelte a fejét, és ez sokak­nak fájt­­ (Ady Endre jut eszembe, aki elhivatottsága tudatában ’pózolónak’ látszott a pódiumon) - és mégis,­­ ezzel a hittel, hogy örökké fog élni műveiben,­­ neki lehetett menni bátran minden­nek, ami veszedelmet jelentett, még a muszka dzsidás kegyetlen­ségének is... Fájva gondolok arra, hogy ez a hit ma már nem is erény,­­ sőt lebecsmérlik és a szájszöglet gúnyos grimasza a válasz: ’Szamárság koplalni és lemondani minden jóról, amikor a halál után már úgyis minden mindegy!’ Valahogy ez a ’filozófia’ lett úr azon a portán, amelyet úgy hívnak: világ. (...) Tegnap reggel, rettenetes lucskos, havas-esős időben vártam az ügyvédre. Félórával előtt ott álltam már a kapuja előtt, hogy ne szalasszam el a ’doktor urat’, aki megígérte, hogy behajtja ma reggelre a pénzemet. A pénzemet, amelynek ma mindenképpen meg kell lennie! Fél órát vártam a kapu alatt, és olvastam Petőfi leveleit, az önmagában való hit apológiáját. A doktor úr megjött, pénzt nem kaptam, és a Petőfi-leveleket - mit tehettem volna mást?! - szomorúan tettem el csendes pihenésre...” [Petőfi összes leveleit Badics Ferenc rendezte sajtó alá 1910-ben. Badics egyébként 1883-tól 1891-ig Újvidéken tanárkodott.] 1923. III. 3., 3. Egy novisadi zeneszerzőnő címmel „Egy olvasó” levélben méltat­ja özvegy Czebák Kamillóné újvidéki zongoraművész-tanárnőt. „A művésznő a katolikus olvasókör vasárnapi Petőfi estélyén egyik dalá­val szerepelt, és ez teszi aktuálissá e sorokat. Petőfi »Elmondanám« versét zenésítette meg. Annyi érték van e dalban, hogy nagy kár, amiért a közönség körében nem talált kellő méltányolásra.” 1923. III. 15., 1. Együttes Petőfi-Madách-Andrássy-Pákh ünnepség - Buda­pestről keltezett hír arról, hogy az aggteleki cseppkőbarlangban négyes jubileumot kívánnak tartani. „Az ünnepségen a kormány és valamennyi kulturális, politikai és társadalmi egyesület képvi­selteti magát.” 1923. III. 15., 3. „Nietzsche és Petőfi. A párisi Figaro írja: »A weimari múzeumban Nietzschétől eredő zenei kéziratokat találtak. Az individualizmus híres filozófusa Petőfinek, a magyar költőnek műveit zenésítette meg. Egyébiránt annyira csodálta a puszta költőjét, hogy megtanult magyarul, hogy eredetiben olvashassa költeményeit.«” [Friedrich Nietzsche német filozófus, költő és zeneszerző diák­korában Karl Maria Kertbeny (Kertbeny Károly) átültetései alap­ján valóban megzenésített öt korai Petőfi-dalt, valamint a poéta Bilincs című költeményét is. A berlini ünnepségek során a német főváros egyetemének Magyar Intézete, mint arról Farkas Gyula, a Napkelet 1923. áprilisi számában beszámolt, kiállítást is szer­vezett Petőfivel kapcsolatos relikviákból, többek között láthatta a közönség Nietzsche kompozícióinak eredeti példányait, Betina von Armin német költőnő „Petőfi dem Sonnengott” c. versének, Ketbeny Károly Betinához írt leveleinek és Ludwig Fulda fordí­tásainak a kéziratait.] 1923. III. 27., 3. „Petőfi-ünnepségek Franciaországban. Párisból jelentik. A nizzai sajtó rokonszenves hangú cikkben emlékezik meg Petőfi Sándorról. Március 17-én Nizzában Jules de Bonnefon rendezésében nagysike­rű Petőfi-estét tartottak, amely alkalommal két jeles nizzai művész Petőfi-verseket szavalt. Ezt megelőzőleg Bonnefon nagy előadást tartott Petőfiről.” [A lap viszont elhallgatja a párizsi Sorbonne dísztermében tartott ünnepséget, s ennek több nyomós oka is lehetett. A budapesti jobb­oldali kormány nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy - Trianon után vagyunk - pozitív irányban változtassa meg a Magyarországgal szem­beni ellenséges francia közhangulatot. Ehhez a Petőfi-centenárium kiváló alkalmat nyújtott. Ugyanakkor a magyar baloldali emigráció egyik értelmiségi fellegvára is Párizsban volt. Az akkor még ifjú kommunista Illyés Gyula és társai botrányokozásra, hangos poli­tikai tiltakozásra szánták el magukat Pekár Gyula ünnepi beszéde közben. Csakhogy - mint Illyés a Hunok Párizsban c. önéletrajzi regényében írja - „váratlan dolog történt"­, megszólalt a szerb és cseh­szlovák soviniszta provokátorok szervezett kis csoportja is. „Valamelyik sarokból szavalókórus lendült, hibátlan ütemezéssel: »Hongrie voleuse! Tolvaj Magyarország! Petőfi szláv volt!« Ezekről mi semmit sem tudtunk. Mintha az egész vállalkozás befröcs­­kölődött volna.” Illyés nem írta meg, de Fodor Ilona kutatásaiból tudjuk (Korunk, 1999), hogy egy szlovák író, Emil Boleslav Lukác is részt vett a kisan­tant szellemiségű ellencirkuszban, mi több, az egyik pozsonyi szlovák lapban be is számolt az eseményről. Különben miután a magyar és a szláv fiatal provokátorokat a rendőrség diszkréten kivezette, az est sikeresen lezajlott, írt a rendbontásról a Bécsi Magyar Újság is, és ha máshonnan nem, hát az osztrák fővárosban élő magyar emigrá­ciótól az újvidéki Vajdaság szerkesztőségében vélhetően tudni kellett a dologról A lap viszont szemmel láthatón sem a kommunistáknak, sem a szláv nacionalistáknak, sem pedig a jobboldali író-politikus Pekár Gyulának nem kívánt reklámot csinálni.]

Next