Magyar Szó, 2014. május (71. évfolyam, 99-123. szám)

2014-05-03 / 99. szám

2014. május 3., 4. szombat-vasárnap l­lmnül kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD3 Megbonthatatlan barátságtalanság? Szabó József A mozdonyokat felsűtötték, a tehervago­nokat elkészítették, a katonákat eligazí­tották, a titkos központi utasításban kije­lölt ellenséges személyek első csoportjai pedig szigorú fegyveres kísérettel megér­keztek az isztambuli Hajdár pasa pálya­udvarra. Már csak be kellett tuszkolni őket a vagonokba, és addig ismételni a műveletet, amíg az utolsó „utasok” csoportja fel nem került a szerelvény­re. Azt nem tudni pontosan, hogy erre mikor került sor, de az bizonyos, hogy az első vonat az oszmán török hatalom által ellenségnek bélyegzett helybeli örményekkel 1915. április 24-én hagyta el az isztambuli pályaudvart. Ezzel lénye­gében felgyorsult az örmények depor­tálása, amely a végnapjait élő Oszmán Birodalom legszörnyűbb intézkedésso­rozatának részét képezte. Recep Tayyip Erdogan jelenlegi török kormányfő a múlt héten részvétét fejezte ki az Oszmán Birodalomban 1915-ben meggyilkolt örmények utódainak (unokáinak). Az azóta eltelt 99 évben még nem fordult elő, hogy török vezető hasonló gesztust gyakorolt volna. Ezért ez óriási változást, előrelépést jelenthet a tragé­dia hivatalos (ankarai) értelmezésében, és fontos történelmi lépésnek tekinthető a régóta fagyos török-örmény viszony normalizálása felé. Ez volt az első alkalom, hogy török minisz­terelnök ilyen nyíltan állást foglalt az egykori Oszmán Birodalomban élt örmények ellen az első világháború idején elkövetett szörnyűségek és tömeggyilkosságok ügyében, amelyeket - a mai Török Köztársasággal ellentétben - sok ország népirtásnak tart. A népirtás kezdetének 99. évfordulójához kapcsolódóan kilenc nyel­ven - köztük örményül is - megfogalmazott közleményében Erdogan elismerte: az örmény népcsoport tagjainak deportálása „embertelen következményekkel járt”. A kormányfő azon­ban nem használta a népirtás kifejezést. Ennek ellenére váratlan üzenete kedvező nemzetközi visszhangot váltott ki. Az ellenséggel való együttműködéssel megvá­dolt örmények 1915 és 1917 közötti deportálá­sát és legyilkolását a török kormány rendelte el, nemzetbiztonsági, harcászati-hadászati okokra, és a háborús helyzetre hivatkozva. A megbíz­hatatlanoknak tartott örmények deportálását jóváhagyó 1915-ös májusi jogszabály hatályba lépése után a hatalom kihirdette a kisajátítási és lefoglalási törvényt is, amellyel a kitelepítetteket megfoszthatták teljes vagyonuktól. Az akkori hivatalos török propagan­da alsóbbrendű embereknek és kártevőknek bélyegezte az örményeket. Az ellenük indított hajsza, és a felkészülés a későbbi véres bosszú­­hadjáratra már 1914 májusában, vagyis jóval az első világháború kitörése előtt megkezdődött. Az Oszmán Birodalomban ekkor 2-2,5 millió örmény élt, többségük Kelet-Anatóliában, de laktak a nyugati vidékeken is. 1915 elejétől elbocsátották az örmény álla­mi hivatalnokokat, katonatiszteket; utóbbiakat a leszerelés után főbe lőtték. Életükkel fizettek a vezető örmény politikusok is, akiket nyilvá­nosan fölakasztottak. Az örmény értelmiség színe-javát letartóztatták, egy részüket megöl­ték, másokra, ahogyan a lakosságra is, „áttele­pítés” várt, amit a többség nem élt túl. A vidéki deportálások már 1915 februárjá­ban megkezdődtek. Isztambul kis-ázsiai részé­ből, a Hajdár pasa pályaudvarról április 24-én indultak el az első vonatok a „gyanús személyek deportálásáról szóló ideiglenes törvény” irány­­mutatásait követve. Isztambulban, az egykori Konstantinápolyban, szintén ekkor tartóztatták le az örmény közösség 235 szellemi és politikai vezetőjét, köztiszteletben álló tagját; egy hóna­pon belül mintegy kétezer további társuk jutott hasonló sorsa. Elfogásuk után sokat kivégeztek közülük, másokat száműztek. Később ez a dátum a népirtás, az „örmény holokauszt” kezdetének napjaként vonult be a történelembe; nemzettársaik április 24-én emlé­keznek meg a tragikus évfordulóról. De ez inkább csak jelképes időpontja a katasztrófa kezdeté­nek, amely évekig pusztított Kis-Ázsiában, s mire véget ért, ezen a területen megsemmisült az örmény nép és több ezer éves kultúrája. A kite­lepítés ürügyén végrehajtott akció a 20. század elejének alighanem a legnagyobb etnikai tisz­togatásává és nemzeti tragédiájává fajult. Sokan az első modernkori tömeges genocídiumnak tekintik. Később nemzetközi bíróságok bizonyított­nak találták, hogy a művelet célja az Oszmán Birodalom örmény lakosságának módszeres kiirtása volt. Törökországban azonban csak alig tucatnyi főbűnöst, tömeggyilkost és katonát ítél­tek el (1919-ben), többségüket ki is végezték. A rengeteg gyanúsított azonban megúszta, 1923- ban mind közkegyelmet kapott. Ezután a hallgatás évtizedei következtek. Törökország mindent megtett, hogy elkendőz­ze mindazt, ami az egykori birodalomban élő örmény kisebbséggel történt. De nemcsak Török­ország burkolózott hallgatásba, hanem hosszú ideig a Szovjetunió is, amelynek 1991-es felbom­lásáig részét képezte egy, örmények lakta köztár­saság is, a mai Örményország. A világ csak az 1980-as években vett hivata­losan tudomást az örmény népirtásról, amelyet elsőként az Egyházi Világtanács ítélt el 1983-ban. Egy évvel később ugyanezt tette az USA parla­mentje, 1985-ben az ENSZ, 1987-ben pedig az Európai Parlament illetékes bizottsága. Az örmény tömegmészárlás népirtó jellegét eddig mintegy húsz ország ismerte el. Törökor­szág azonban továbbra is tagadja a genocídium tényét. Becslések szerint a vérfürdő 1,5-2,5 millió török állampolgárságú örmény életébe került. A konstantinápolyi német követség korabeli adatai szerint 1916 októberéig az Oszmán Birodalom­ban élő 2,5 millió örményből 1,5 milliót pusztí­tottak el. A későbbi pogromok, majd az 1918 és 1920 közötti kormányzati intézkedések követ­keztében az áldozatok száma valószínűleg tovább emelkedett, akár a 2,5 milliót is elérhette. Az örmények tényként kezelik, hogy az őseik ellen a volt török birodalomban tervszerűen, de titkos parancs alapján elkövetett mészárlások és gyilkosságsorozatok 1,5 millió emberéletet követeltek. Tudományos körökben elterjedt az a nézet, hogy 600-800 ezer örmény esett áldo­zatául az 1915 és 1917 közötti irtóhadjáratnak. A hivatalos török álláspont szerint az akkori vészterhes időkben 300-500 ezer örmény halt meg, de nem a népirtás, hanem a háborús pusz­títások következtében. Ankara, de több történész ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1915-ben kezdő­dött deportálások előtti évtizedekben örmény terrorszervezetek rengeteg békés török, arab és kurd polgári személyt öltek meg Anatóliában. Török levéltári dokumentumok arról tanús­kodnak, hogy az örmény fegyveresek legalább 520 ezer békés törökkel - főként nőkkel és gyermekekkel - végeztek. És ezek csak azok az áldozatok, akiknek az illetékesek ismerték a nevét, s így elhalálozásukat nyilvántartásba tudták venni. Sok történész osztja azt a véleményt, hogy az örmény bandák több mint egymillió békés törököt gyilkoltak meg. A vérengzésekre és a belső zűrzavar keltésére pedig a kor több veze­tő hatalma - elsősorban Franciaország, Nagy- Britannia és Oroszország - buzdította őket. Ezek a hatalmak ugyanis igyekeztek felgyorsítani az akkor már végnapjait élő Oszmán Birodalom összeomlását, hogy utána minél nagyobb terü­leteit kaparinthassák meg maguknak. Erdogan miniszterelnök közleménye erre nem tér ki, jóllehet utal rá, hogy nemcsak az örmények, hanem mindegyik oszmán állam­polgár súlyos atrocitásoknak volt kitéve az első világégés idején. Ankara minapi törté­nelmi jelentőségű állásfoglalása ellenére a szomszédos Örményországban nem csilla­podnak a törökellenes indulatok. Jereván­ban, az örmény fővárosban, a 99 évvel ezelőtti eseményekre emlékezők a múlt héten fáklyás felvonulást rendeztek, melynek résztvevői török zászlót égettek, és kárpótlást követel­tek Ankarától. Szerzs Szargszján örmény államfő sem lát változást az eddigi török álláspontban, sőt úgy véli: Ankara „a teljes tagadás politikáját” követi az örmények elleni népirtással kapcsolatban. Mégis abban bízik, hogy 2015 - a tragédia kezdetének századik évfordulója - jó esélyt nyújthat Törökországnak a megbánásra, és a kétoldalú kapcsolatok normalizálásra. Léphart Pál Jelentsd fel a szakállast! Kína főként muzulmánok lakta Hszincsiang régiójában, ahol a lakos­ság egy része elutasítja Peking fennhatóságát, pénzjutalom jár annak, aki jelenti a hatóságoknak, hogy például a szomszédságában valaki hosszú szakállat növeszt, vagy „illegális vallási tevékenységet folytat”. Ezek a Saja körzetben bevezetett feljelentési díjak 50-től 50 ezer jüanig (kb. 6-tól 6000 euróig) terjedhetnek, és egy sor - a rendőrség által hasznosnak ítélt - információt jutalmazhatnak velük. Ötventől 500 jüanig terjedő összeget lehet kapni „hosszú szakállt növesztő” vagy „bizarr módon öltözködő” személyek feljelentéséért, 50 ezret „veszélyes terroristaképző tevékenységre” vagy „szeparatista célokra” vonatkozó adatokért. A helyi hatóságok „Cél a szépség” elnevezésű kampányt indí­tottak a fejkendő viselése ellen: arra ösztökélik a lányokat, asszonyokat, hogy fedetten fővel járjanak, és hagyják el a kendőt - ami pedig eléggé elterjedt viselet a muzulmán, türk nyelvet beszélő ujgurok, Hszincsi­­ang fő etnikuma körében. Az ujgurok neheztelnek Pekingre, amiért térségük kimarad­ t) a beruházási tervekből, emellett akadályozzák vallásuk gyakorlását, kultúrájuk művelését. KÉT ISZLÁM SZÉLSŐSÉGES KÖVETTE EL AZ URUMCSI MERÉNYLETET Két iszlám szélsőséges követte el a szerdai öngyilkos robbantá­sos merényletet az északnyugat-kínai Urumcsi város (a Hszincsiang tartomány) vasútállomásán, rajtuk kívül még egy ember vesztet­te életét, 79-en pedig megsebesültek - közölték pénteken a kínai hatóságok. A két tettesről a hatóságok már régóta tudták, hogy szél­sőséges iszlamisták - olvasható a tartományi kormány honlapján. (MTI/AFP/Reuters/AP) Egy álom két kudarca Bálint István S­zörnyű világégés szült egy álmot. A világégés az I. világ­háború volt. Ez a háború nemcsak azzal volt addig egye­dülálló az emberiség annyi háborúval teli történelmében, hogy kiérdemelte a „világ” minősítést, hisz valamilyen formában magával rántotta az öt kontinens megannyi államát; egyedülálló volt abban is, hogy nagyobb veszteséget okozott, mint addig az emberiség bármelyik háborúja. Nemcsak a harcokkal, amelyek több mint 9 millió ember halálát okoz­ták és még mintegy 6 millió rokkantat hagytak maguk után. Azokkal a veszteségekkel is, amelyeket a polgári lakosságnak és elsősorban az európai gazdaságnak okozott. (A háború végén Németország ipari termelése az 1913. évesnek 39, Franciaor­szágé 38 százaléka volt.) Legjellemzőbb sajátossága azonban az volt, hogy megteremtette a háborúzás új formáját. Addig ugyanis a háború egyetlen vagy néhány csatából állott. Most viszont évekig folytak a harcok, a háborús borzalmak minden következményével, „megszületett” az „álló háború” fogalma, a lövészárkokban nyomorgás kínjaival. Az álom pedig az volt, hogy meg kell valósítani az ember évszázados vágyát, a tartós békét, hogy ezek a borzalmak soha többé ne ismétlődjenek meg. Az annyit szenvedett emberiség azonban nemcsak álmodott, de kísérletet is tett ezen álom megvalósítására. Mert tudatára ébredt: annak kell elejét venni, hogy az Európában kialakult és maguknak államot teremtő nemzetek egymás torkának ugorjanak. Ehhez kell megfelelő mechanizmust teremteni, „az intézményesített nemzetközi együttműködés” gépezetét. Meg kell fogalmazni azokat az elve­ket, amelyek tiszteletben tartásával a népek békében élhetnek egymás mellett, és meg kell alakítani azt a szervezetet, amely gondoskodik az elvek tiszteletben tartásáról. Ez a szervezet lett a most 95 éves Népszövetség. (Megalaku­lásának több dátuma van. 1919. január 25-étől, attól a naptól, amikor a párizsi békeértekezlet határozott megalakulásáról, 1919. június 28-áig, amikor Versailles-ban 44 ország aláírta alapokmányát. A jelenlegi legkorszerűbb politikai lexikon, a Le dictionnaire historique et géopolitique du 20e siècle 1919. április 29-ét tekinti „születésnapjának”, azt a napot, amikor Genfben beköltözött a Népek Palotájába.) A tartós béke álmá­nak megvalósításához a szervezet három célt tűzött maga elé: 1. érvényt szerezni a nemzetközi jognak, 2. felszámolni az annyi bajt okozó titkos diplomáciát, és 3. gondoskodni a viszályok békés megoldásáról. E célok megvalósításához a szervek egész sorát hozta létre. Köztük vannak azok, amelyeket az újabb világégés után alakult ENSZ is átvett: a Közgyűlés, a Tanács, a Titkárság, a Nemzetközi Bíróság, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, a Menekültügyi Bizottság, a Szellemi Együttműködés Bizottsága, (ebből lett az UNESCO). De voltak egyedi szervei is, mert a vitág több területe feletti gyámságot gyakorló vagy a rabszolgaság felszámolására alakult bizottság. A szervezet megalkotói abban az illúzióban éltek, hogy a tartós béke biztosításához nemzetállamokat kell teremteni, azok viszályát pedig békésen megoldani. Ezért épült alapjába az a világrend, amely feldarabolta a soknemzetiségű államokat, az Osztrák-Magyar Monarchiát és az Ottomán Birodalmat.­­Két illúzióval. Az egyik a délszláv és a csehszlovák egy nemzet. És a másik az új nemzet­államok kisebbségei éppúgy beolvadnak, mint a kisebbségek a korábban létező nemzetállamokban.) Voltak is sikerei: Dél-Tirol, az Áland-szigetek helyzetének a délszláv-albán és a görög-bolgár viszály rendezésében, Kolumbia és Peru háborújának a megoldá­sában stb. Gyorsan kiderült - napjainkra is fájdalmas tanulságot hagyva - azonban, hogy e nemzetállamok gyorsan eljutnak abba a fázisba, amikor már nyűgnek érzik az egymás torkának ugrás megakadályozására alakult szervezeteket, és az új háború felé tett első lépésként kilépnek e szervezetből. Újabb világégés, a még borzalmasabb II. világháború kellett ahhoz, hogy az emberiség újabb kísérletet tegyen a tartós béke és a viszályok békés megoldása álmának valóra váltására. A múlt tanulságai alapján azonban most már nem elégedtek meg az Egye­sült Nemzetek Szervezetének létrehozására. Okultak azon, hogy Európa, a nemzetállamok igazi kontinense sajátos problémákkal birkózik, tehát itt az álom megvalósításának előmozdításához szükség van még egy szervre. Ez a szerv lett - még az Európai Unió előtt - a jelenleg 47 tagú Európa Tanács, amelynek szintén most lesz a „születésnapja”, a 65-ik. (1949. május 5-én alakult.) E szerv már számolt azzal, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása, a szociális problémák megoldása és a kulturális együtt­működés előmozdítása mellett a nemzetek békés együttélésének feltétele a nemzetek közti viszony rendezése, a kisebbségi prob­lémák megoldása is. Ezért az emberi jogok és az európai kultú­ra konvenciójának, az európai szociális chartának az elfogadása mellett, a kisebbségi nyelvek és a helyi önkormányzat chartájával, ajánlásaival, főképp azzal, amely kimondja, hogy egyetlen nemzet sem mondhatja magát az állam egyetlen „urának”, tulajdonosának, a nemzetek közti viszonyok rendezését is feladatul tűzte ki. Sajnos napjainkban, egy álom kettős évfordulójának idején ismét azzal kell szembenéznünk, hogy a nemzetek közti viszony rendezellensége még most is egymás torkának ugrathatja a népe­ket. Amikor a délszláv népek gyilkolták egymást, Európa még azt hihette, nincs veszélyben. Most azonban az ukránok és az oroszok belviszályában nemcsak a győztes tegnapi tüntetők külde­nek tankokat a mai tüntetők ellen, hanem a világ legnagyobb hadseregei kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy a józan ész már semmit sem tehet.

Next