Magyar Szó, 2017. augusztus (74. évfolyam, 176-202. szám)

2017-08-14 / 187. szám

9 VÉLEMÉNY velemeny@magyarszo.rstartó ÖROMHÍR Rókusnak lenni Bozsoki Valéria Egy édesapa, amikor érezte, hogy közeleg a halál pillanata, magához hívatta a fiát. „Hamarosan bevégzem az életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád. Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgált. Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd. Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.” Ez a 14. században Franciaország Montpellier városában történt. Az édesapa, aki ilyen meglepő dolgokat kért fiától, egy nemes ember volt, a király rokona. Ma, hét századdal később, ha például sikeres vállalkozó fiaként/lányaként szembesülnénk az édesapa ilyen kívánságával, nem tudom, lenne-e merszünk, illetve hajlandók lennénk-e pontról pontra megcselekedni, amit kért tőlünk. Rókus, mert így hívták a fiút, tiszteletbe tartotta és maradéktalanul végrehajtotta édesapja végakaratát. Mert gazdag szülei, akik vallásosan nevelték, arra mutattak neki példát, hogy mindenben Krisztusnak szolgáljon. Hálásak voltak a nagy ajándékért, amelyet Istentől kaptak. A feleség megfogadta Istennek, ha idős koruk ellenére gyermekáldásban részesíti őket, a gyermeket az ő szolgálatára szentelik és nevelik. Isten meghallgatta a kérést. S hogy ez a gyermek, amely a Rókus nevet kapta a keresztségben, különösen kedves volt előtte, kitűnt a mellkasának bal oldalán látható piros színű keresztből. Amikor Rókus édesanyját is elveszítette, a temetése után a nemes származású tizenöt éves fiatalember nem keresett kifogásokat, a saját bánatára, kényelmére vagy mások elvárásaira hivatkozva, hanem bátran elindult, hogy végrehajtsa apja végakaratát. Manapság talán sok szülő megjegyezné: bár életének fiatal éveit ilyesmire használni, helyette inkább utazzon, szórakozzon és élvezze a szülői örökség, illetve gazdagság nyújtotta előnyöket! Rókus mindössze valamivel többet mint harminc évet élt, de ha számba vesszük mit tett életének utóbbi tizenhat esztendejében, akkor szinte lehetetlen nem látni, hogy szolgálata csodálatos tény az egyház történetében. Jó cselekedetek sora. A bibliai gazdag ifjúval ellentétben bámulatos hittel és szeretettel szétosztotta mindazt, amit megörökölt, a szegényeknek és nyomorultaknak, elnyomottaknak és betegeknek, árváknak és özvegyeknek, hogy ne csak szép szóval, hanem szükséges javakkal támogassa őket. Azután a kereszténység olasz zarándokhelyei, Piacenza, Cesena, Róma... felé vette útját. Útközben temetetlen holtak látványa képesztette el: az 1367-68. évi pestisjárvány szedte áldozatait. Rókus a kórházak gondnokainak engedélyét kérte, hogy ápolja a betegeket. S az emberfeletti munkát finom, törékeny alkata ellenére minden félelem nélkül végezte, mert előtte mindent megáldott Jézus Krisztus nevében. Sőt felkereste a városban a betegek házait, megjelölte őket a kereszt jelével, emlékeztetve Krisztus szenvedésére, s amikor megérintette őket, az Úr meggyógyította őket. Ily módon gyógyult meg egy bíboros is. Mivel nem vágyott földi dicsőségre, eltitkolva származását gondozta a szegényeket és a betegeket. Aztán amikor maga is elkapta a félelmetes pestist, idűzték a városból. Hálát adva a betegségéért, Jézushoz hasonlóan példás türelemmel viselte szenvedését. E szent életű férfit általában kutyával ábrázolják, mert amikor pestisben szenvedett, egy kutya látta el kenyérrel. Sokan felkeresték az erdőben, ő pedig Jézus nevében megáldotta, megérintette őket, és meggyógyultak. Amikor Rókus hazafelé indult, Lombardiában, ahol éppen háború volt, kémnek hitték, és a vidék urának katonái börtönbe vetették. Öt évig Rókus imáiban minden szenvedését az Úrnak ajánlotta, a halála előtti napokban a börtönbe kért papnál elvégezte a szentgyónást, aki előtt felfedte kilétét. Egyes feljegyzések szerint amikor meghalt, az egész börtön csodálatos fényben úszott, a mellkasán látható keresztből pedig a város urának anyja Rókusban fölismerte az unokáját. Rókust a pestis és más járványbetegségek szentjeként tisztelik az egész világon. Példája nyomán azóta sok betegápoló társulat alakult. Az ő oltalma alatt áll többek között az 1796-ban épített pesti járványkórház is. Élete arra tanít minket, hogy Jézust szolgálva járjunk. Sokan, papok, szerzetesek, szerzetesnők saját kényelmüket félre téve vállalják, hogy a saját környezetükben, vagy ott, ahová Isten hívja és elöljáróik küldik, ápolják a legnehezebb körülmények között sínylődő, szenvedő embertársaikat, és hasonló buzgalommal teszik ezt szép számban világiak is, kortól, nemtől és nemzetségtől függetlenül. Sok ember azonban, valljuk be, még Jézus Krisztus segítségével sem lenne képes felvállalni, hogy a legnagyobb testilelki nyomor, szenvedés enyhítője legyen. Minden ember ugyanis más talentumot kapott a Teremtőtől, s azt kell csiszolnia. De eközben is egyre jobban Rókusokká válhatunk. Ha hozzá hasonló lelkülettel, türelemmel és szeretettel egyre jobban ráfigyelünk azoknak az embereknek a szükségleteire, örömeire és gondjaira, akikkel Isten egy-egy nap, „véletlenül” összehoz minket. S ahelyett hogy tovább sietnénk, legalább meghallgatjuk őket, vagy más módon segítünk. Mert ahogy valaki mondta a minap: az ember szíve igazán akkor telik meg örömmel, amikor ingyen és önzetlenül tesz meg valamit embertársáért. Vagy ahogy Lev Tolsztoj fogalmazott: „Csak az él, aki jót tesz.” 2017. augusztus 14., hétfő Szív menekült menni Finnország Aki Kaurismaki: A remény másik oldala Sándor Zoltán Aligha létezik a kortárs filmművészetben még egy alkotó, aki állandó stílusjegyei alapján könnyebben felismerhető lenne Aki Kaurismakinál. Az idén hatvanéves finn rendező eddig készült mintegy húsz játékfilmjét elsősorban a szociális egyenlőtlenség és az elesettek sorsának ábrázolása jellemzi: értelmetlen erőszak áldozatai, utcán vergődő nincstelenek, gyári dolgozók, zenei karrierépítés céljából Amerikába vándorló zenészek, kiközösítettek, munka nélkül maradt szerencsétlenek, a szebb élet reményében Afrikából és Ázsiából Európába érkező menekültek lakják be a Kaurismaki kreálta filmes univerzumot, amelynek legismertebb darabjai az Árnyak a paradicsomban, A gyufagyári lány, a Leningrad Cowboys menni Amerika, A múlt nélküli ember, a Külvárosi fények és a Kikötői történet. A tartalmi rokonság mellett a Kaurismaki-művekben számos formanyelvi hasonlóság és visszatérő motívum fedezhető fel, ami egyedi hangulatot kölcsönöz ezeknek az alkotásoknak A rendező filmjeiben rendre feltűnnek a szürke, kietlen városképek, a puritán berendezésű otthonok, a többnyire különleges egyénekkel benépesült szórakozóhelyek, a helyi zenészek és zenekarok, az abszurd humor, a kurta párbeszédek, a fapofa-hősök, akik kínos helyzetben és boldog perceikben is egyaránt képtelenek kimutatni érzelmeiket, legfeljebb apró gesztusokkal utalnak rájuk, és ami talán a legfontosabb: a műveket mindvégig egy titokzatos reménysugár lengi át, amely azt sugallja, a hétköznapi nehézségek ellenére nincs veszve semmi. Az elmondottak Aki Kaurismaki legutóbbi alkotására, a szabad fordításban A remény másik oldala (The Other Side of Hope) című műre is vonatkoznak. Az idei Berlini Filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve díjban részesült film egy finn kereskedelmi ügynök és egy szíriai menekült különleges kapcsolatát dolgozza fel. Az idősödő Wikström egy nap otthagyja egyre jobban italozó feleségét, és úgy dönt, új életet kezd. Eladja a raktárában lévő néhány ezer inget, az így szerzett pénzt sajátos módon megsokszorosítja, majd egy bezárás előtt álló éttermet vásárol, és három különleges beosztottja segítségével megpróbál a vendéglátóiparban jeleskedni. Khaled a húgával hagyta el Aleppót, miután egy házukat ért bombatalálat révén összes hozzátartozójuk odaveszett. A két testvér a szerb-magyar határon kialakult tumultusban veszíti el szem elől egymást, és a fiatalember kalandok sorát követően egy hajó gyomrában potyautasként érkezik Finnországba. Két célja van: menekültstátuszt szerezni és megtalálni a húgát. Mint gyorsan kiderül, ezt egyáltalán nem lesz könnyű, az újonnan érkezettnek számos nehézségekkel kell szembenéznie, a jogszabályokhoz ragaszkodó adminisztráció részvétlen hozzáállásától kezdve az idegengyűlölők terrorjáig. Amikor már minden kilátástalannak tűnik, a véletlen folytán az elkeseredett Khaled útja keresztezi a rezzenéstelen arcú Wikström vendéglős útját. A filmben feltűnő hősök jellemábrázolása a végletekig leegyszerűsített: a menekültek, és általában az elesettek igyekeznek egymás támasza lenni, a munkájukba belefásult hivatalnokok érzéketlenek mások gondjai iránt, a csövesek szolidaritást éreznek az elveszett bevándorlóval szemben és megvédik az ostoba bőrfejűektől, a kisemberek zöme kicsinyes módon önös érdekeit tartja szem előtt, de ha a helyzet úgy alakul, nagylelkű is tud lenni - és ebben a különleges élethelyzeteket produkáló műben a helyzet sokszor éppen úgy alakul, hogy valaki segítőkészségén múlik másvalaki boldogulása. Mindezt a finn mester egy olyan stilizált világba helyezi, hogy nem kérjük rajta számon az elrajzolt karaktereket, a nem egyszer a véletlenek furcsa összjátéka által alakított cselekményt és a felfújt sztereotípiákat, mert itt nem a valóság hű ábrázolása a cél, hanem a valóságot alakító társadalmi tényezők felnagyítása, ami nem ritkán az adott jelenség abszurditásának következtében egyben annak bírálatát, illetve kigúnyolását is jelenti. Aki Kaurismaki nem törekszik a migránsválság kérdéskörének komplex megvilágítására, ő egyetlen szemszögből közelíti meg a problémát: az emberiesség szemszögéből, ami azt diktálja, hogy mindenkinek kötelessége empátiával és megértéssel viszonyulni a másikhoz, és lehetősége szerint segíteni a bajbajutottakon. Csakis ily módon juthat előbbre a világ. Ez a legfőbb üzenete Aki Kaurismaki eddigi életművének, egyben legutóbbi alkotásának is. Mák Ferenc Kánya Emíliát az első női újságíróként és lapszerkesztőként ismeri a magyar sajtótörténet. írásaival - beszélyekkel, élet- és jellemrajzokkal - 1857-ben, még az önkényuralom idején a Vahot Imre szerkesztette Napkeletben és a Hölgyfutárban jelentkezett, 1860-ban azután Családi Kör címmel megalapította a saját lapját, ettől kezdve minden idejét az újságírásnak szentelte. Cikkeit több kötetben tette közzé, közülük a legismertebbek a Szív és élet (beszélyek, 1859), a Beszélyek (két kötetben, 1860 és 1861), Beszélyek az ifjúság számára (1861) és Búvirágok (beszély, 1867). 1860- ban megjelent Válságos napok című kétkötetes regénye is. Másfél évszázad múltán azonban Kánya Emíliát a Réges-régi időkből Egy 19. századi írónő emlékiratai (1998) című kötete révén a magyar emlékírók sorában tartja számon az irodalomtörténet, annál is inkább, mert könyve jelentős részét teszik ki a felettébb izgalmas fiumei emlékei. Lapja, a Családi Kör az 1880-as évek elejére válságba jutott, s ez megrendítette az elkötelezettségéről és felelősségtudatáról ismert asszonyt. Ekkor vetette papírra a következő sorokat: „Engem húsz éven át lelkesített a belső tudat, hogy szerény működésemmel missziót teljesítek. [...] Engem most már rég sutba dobtak, tehetségem nem volt kimagasló, sohasem értettem, hogyan lehessen az előtérbe tolakodni és ott pozíciót elfoglalni.” Másutt azt írta: „Más fordulatot vett itt a világ, más igényeik támadtak a nőknek. Egyszerre lettem ósdi, egy más világból való és végtelenül boldogtalan.” A magyar társadalom akkoriban gyors és lendületes átalakulásnak indult, a szabadságharc leverése után három évtizeddel, a kiegyezés nagy pillanataiban már egy szokásaiban és viselkedésében más, fiatal nemzedék jelentkezett, s a protestáns erkölcs parancsait követő asszony - akinek kamasz korában maga Székács József volt a konfirmáló lelkésze, s akinek később a Markusovszky-család, Lajos az orvos és József a híres ügyvéd, Tavassy Lajos, a protestáns gimnázium tanára, Brassai Sámuel, a Samu bácsi, Barrabás Miklósék, Ballagi Mór tartozott a baráti köréhez - mélységes-mély lelki válságba jutott. Kánya Emília Emmi lányával a fővárosi magányában évek óta visszavonultan élt, amikor 1884 novemberében a másik lánya, Matild férjétől, Nyirák Lajostól - Fiume város számtanácsosától - levél érkezett azzal a kéréssel, nem vállalna-e Emmi nevelői állást az akkor éppen virágkorát élő tengerparti város elemi és felsőbb leányiskolájában. Ezekben az években özönlöttek a magyar tisztviselők Fiumébe, százával helyezték ki őket a kormányzósághoz, a postához, a bankokhoz és hitelintézetekhez, az iskolákhoz és egyéb más hivatalokba, nem is szólva a gombamód szaporodó kereskedelmi cégekről. Minden bizonnyal váratlan volt a felkérés, de menekülést kínált a pesti egyhangúságból, amivel élni kellett. Hogy ketten vágtak-e neki a hosszú útnak, vagy akadt gáláns kísérőjük, azt ma már nehéz lenne kideríteni. Annyi bizonyos, hogy utazásuk szakadó esőben történt, s mindvégig szomorú és szorongásokkal teli volt „Hol jobb, hol balra láttuk a tengert, a kanyargó út miatt, mely merészen vitt le s föl a kőrengetegben. Fekete, félős volt előttem a tenger is. [... ] Semmi fény, mintha tegnap este még a nap is a tengerbe ment volna meghalni. Semmi fény, mintha csupa meghalt remények kóvályognának a hideg levegőben” - írta visszaemlékezésében a szerző. A sokat látott, és sokat megélt Kánya Emília félelmei és szorongásai azonban a mediterrán égbolt alatt hamar elszálltak, s a következő tavaszon már elragadtatással írt a vidék és a tenger szépségeiről. Leginkább az őt és otthonát körülvevő, dús, déli növényzet ragadta magával: a babérerdők, a februárban már virágban álló, pompázatos kaméliafák, a magnóliák, a szabadban tenyésző pálmák, a yukkák, a rododendronok, az azáleák, „nem is említve a jácintokat, és azt az üde, kívánatos, dús növényzetet, ahová a szemem csak tévedt, és mindenek felett az örökké élő, mozgó, hullámos, titokzatos tenger, változó, fényes színjátékéval! Órákig néma elragadtatásban ültem a tengerparton, elmélyedtem a hullámverésben, áhítattal hallgattam a hullám törését, elporlását a parti sziklákon. [... ] Ennyi változatosság, ennyi fenség, ennyi magasztos, imádságra késztető szózat - a lelkemmel élveztem, a szememmel csak láttam, de szívemmel imádtam a nyilvánvaló nagyságot, örökséget, a titokzatosságot, mely mindebben megnyilvánult.” A fiumei magyar közösség krónikása életének utolsó tizenegy esztendejét a mediterrán vidék csodái töltötték ki. GYŰRŐDÉSEK „Néma elragadtatásban ültem a tengerparton” • Fiumei patríciusok I.