Magyar Szó, 2019. március (76. évfolyam, 48-73. szám)

2019-03-23 / 67. szám

2019. március 23., 24., szombat-vasárnap Fényes pont a magasban Németh Zoltán Az internetes lexikont hívtam segítségül ahhoz, hogy emlékeztessen, mikor és hogyan kezdődött a Jugoszláv Szövetségi Köztár­saság bombázása. 1999. március 24-én 19 óra 50 perckor, tehát húsz évvel ezelőtt lőtték ki első raké­tákat a NATO-repülőgépek a prokupljei laktanyára. A támadásban életét vesztette Boban Nedeljkovic sorkatona (később még több mint ötven áldozat volt, kettő Újvidéken). Ezután következtek sorra a koszovói és a szerbiai laktanyák, majd az ország városai is, köztük elsőként Újvidék Úgy emlékszem, hogy az első rakétát a Klisa városrészben levő rendőrállomásra lőtték, a máso­dikat a Novograp gyárra, a harmadikat pedig a Majevica laktanyára. Mi csak találgathatjuk, hogy miért pont ezek voltak a célpontok, de a NATO- parancsnokságban ezt pontosan tudták később, amikor már szinte naponta potyogtak a bombák a városra, egy szomszédom az emeletes házunk bejárata előtt állva, az égre mutatott. - Látod azt a csillagszerű, álló fényt, odafenn a távolb­an? Az nem csillag. A szirénák búgása előtt jelenik meg. Amikor megszólalnak, akkor már érkeznek a rakéták is. Az odafenn egy repülő, amelyik beméri a célpontot, kitapogatja, hol lehet­nek bújtatva a radarok, amelyek jelezhetik a repülő­­gépek jövetelét Ezeket a radarokat lövik ki először. Tegnap itt, a közelünkben is kilőttek egyet, a töltésen volt, közvetlenül a lakónegyed mellett Még jó, hogy nem esett a rakéta a házra, sokan meghaltak volna. De nem is eshetett, mert azok a gépek és a pilóták is nagyon precízek... Mindenhol azt olvasom, hogy a bombázások 1999-ben kezdődtek, akkor voltak, és ekkor feje­ződtek is be. De a bombázások valóban nem akkor kezdőd­tek, hanem sokkal korábban. És nem is a NATO indította, hanem mi magunk. Valahogy le kellett zárni azt a tízéves háborút amit a balkáni naciona­lista politikusok, élén Milosevictyel robbantottak ki. A bombázások évéig már lenyugodtak a szlo­vének, a horvátok, a bosnyákok, mindenki rendet tett saját háza táján, vagy fogalmazzak úgy, hogy megbékélt csak a szerb vezetők kakaskodtak még Koszovóban, írja is a Wikipédia, hogy az utolsó NATO- támadás 1999. június 10-én volt ekkor a Kosovska Kamenica-i községben levő Kolocep falura lőttek ki rakétákat. De Javier Solana, a NATO főtitká­ra nem ekkor rendelte el a tűzszünetet, hanem később, miután a szerb katonák kivonultak Koszo­­vóból. És a katonákat nem azért vonultatták ki onnan, hogy biztosítsanak az albánoknak egy új államot, hanem egészen más okból. Maga Solana is azt vallotta, hogy egy független Koszovó politi­kailag széttörné a Balkánt. De hagyjuk most a politikát, inkább visszaté­rek a húsz évvel ezelőtti újvidéki bombázásokra. Vajdaságban, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy egész Szerbiában itt voltak a legrombolóbb támadások. A város összes hídját szétzúzták a tomahawk rakéták. Egyet én is láttam, ahogy a Duna felett oson és a már sebesített Szabadság hídba fúródik. Az erős, különleges vasbetonból épült vasúti hidat nehezen rombolták le, a tévé épületét könnyebben, a kőolaj-finomító lángjait messziről figyeltük. A lakónegyedekre is hullottak lövedékek. Hetvennyolc napon át szinte nem volt nappal vagy éjjel, hogy ne szólaltak volna meg a szirénák. Sokan rettegtek, de sokan voltak, akik úgy voltak vele, hogy őket nem érheti baj. „Jól céloznak”, vallotta az egyik tábor, a másik pedig erre azt válaszolta: „igen, de sose tudhatod, hogy mikor húznak a házad mellé egy radart.” Újvidék lakossága értetlenül nézte az eget. Miért pont mi? Ellenzéki város vagyunk, nem támogatjuk Milosevic politikáját, a balkáni hábo­rúk, a katonai behívók ellen is tiltakoztunk, miért pont minket választottak célpontul? Tudom, vannak erre különböző elméletek, kezdve attól, hogy az eredeti cél Vajdaság elválasztása volt Szerbiától, addig, hogy majd így sikerül fellázíta­ni egész Szerbiát Milosevic ellen és rendet tenni az országban. Egyik sem történt meg. Vajdaság­ból nem lett független állam, sőt korábban szer­zett jogai is jelentősen csorbultak, a rendcsinálás pedig még mindig tart. Kétezer október elejétől Milosevic nélkül. Véletlen egybeesés csupán, hogy 1999. április 1-én kezdte el a NATO Újvidék hídjainak lerombolását, és pontosan két évre rá, 2001. április 1-én Milosevicet letartóztatták. Ma 2019-et írunk. Milosevic már nem él, tanítványai még igen, sőt hatalmon is vannak. Úgy tűnik, hogy rombolás nincs, csak építkezés. A hidak is újjáépültek, hamarosan az Újvidéki Televízió épülete is régi helyén tündököl, a lakó­negyedekben már régen betömték a robbaná­sok okozta krátereket, felújították az épületeket. Senki sem rombol többé, csak épít. Ezért nem értem, miért távoznak ugyanannyian, vagy talán még többen is ebből az országból, mint a balkáni háborúk ideje alatt. Húsz év múlva - ha megélem - talán választ kapok erre a kérdésre is. Addig pedig figyelem az eget, nézem, nem jelenik-e meg újra az a kis fényes, csillagszerű pont a magasban. Akkor sem örültem, most sem örülnék neki. Dávid Csilla u­mmm Pesevszki Evelyn Radovan Karadzictyal hétre nőtt azoknak a szerb oldalon politizáló és harcoló személyeknek a száma, akiket a hágai törvény­szék életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélt. A MICT, a törvényszék jogutódja, helyt adva a hágai ügyészség fellebbezésének, megmásítva ezzel a büntetés vonatkozásában az elsőfokú ítéletet - 40 év fegyházelzárás népirtás, emberiesség ellenes gaztett, valamint a háborús szokásjog megsérté­sének okán -, ezt a jogerős büntetést mondta ki a volt boszniai szerb vezető ellen. Eltérő, hogy a krimirajongók közül ki miért kedveli éppen ezt a műfajt. Valaki egyszerűen csak rabja a borzongásnak, mások szenvedélyes rejtvényfejtők, és olyanok is vannak, akik a miér­tek és a mozgatórugók után kutatnak. Utóbbiak azok, akik szeretnének a „szörny” fejébe látni. Nehéz dolga lehet annak, aki Karadzic észjárását szeretné megérteni, talán még kollégái is kemény fába vágnák fejszéjüket. Robert Donja történész, a Radovan Karadzic - a boszniai vérengzés építé­sze című életrajzi regény írója szerint az emlí­tett gaztevő „briliáns elméjű, kiváló szónok és lenyűgöző meggyőző képességgel rendelkezik”. A szerző elveti az állítást, hogy Karadzic elméje még a háborút megelőzően megbomlott, szerinte minden feljegyzés, nyilatkozat, hivatalos doku­mentum azt bizonyítja, hogy az akkori elnök tudatában volt tetteinek és szándékosan járt el. Karadzic vitathatatlanul a legtehetségesebb színész volt az összes akkori politikai vezető közül, állapította meg Robert Donja, sajnálkoz­va nyugtázva, hogy „Karadzic, aki ígéretes szak­emberként kezdte pályafutását, idővel a második világháborút követően Európa területén elköve­tett legnagyobb népirtás ötletgazdájává vált”. Karadzic ebből a szempontból - ígéretes és tehetséges pályakezdő - beillik az egyéb hágai elítéltek vagy vádlottak sorába. Említsük példa­ként Vojislav Seseljt, akiről biztosan sokan tudják, hogy annak idején Jugoszláviában a legfiatalabb jogtudományok doktora volt. Slobodan Milose­vic a jogi karon sorra nyerte a szónoki vetélkedő­ket, majd bankárként tevékenykedett sikeresen, de az elítélt tábornokok java része is impresszív karriert futott be a háború kezdetét megelőző­en. Érdekes eljátszadozni a gondolattal, hogy miként alakult volna a térség sorsa, ha az említett személyek, valamint a háborúban érintett többi ország hasonló attitűdökkel megáldott vezetői más irányban kamatoztatják tehetségüket. Radovan Karadzic 1945-ben született a montenegrói Petnjicában, a kietlen hegyvidéken, szegénysorú családban. Szüleivel először Saraikba, majd Niksicbe költözik, később pedig Szarajevóba, ahol először elvégzi az egészségügyi középiskolát, majd az orvosi karon diplomázik pszichiáterként. A következő öt évben Dániában és a New York-i Columbia Egyetemen folytatja tanulmányait, szak­területévé a depressziót és a neurózisokat választ­ja. Jugoszláviába hazatérvén először Szarajevó­ban rendel pszichiáterként - közben a Sarajevo labdarúgóklub pszichológusaként is dolgozik -, majd a nyolcvanas évek elején Belgrádba költözik - felesége és két gyermeke Szarajevóban marad -, a főváros egyik egészségházában rendel, ezzel párhuzamosan pedig a Crvena zvezda focistáinak a pszichológusává avanzsál. 1984-ben pénzügyi visszaélés gyanújával letartóztatják, a szarajevói fogdába kerül, ahol tizenegy hónapot tölt el. Itt köt szoros barátságot Momcilo Krajisnikkel, a boszniai szerbek egyik majdani vezetőjével, aki később szintén Hágában raboskodik. Karadzic a Szerb Demokrata Párt egyik alapítója és elnöke, majd 1992 decembere és 1996 júliusa között a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke. Ismét Ceric közismert pszichiáter, Karadzic valamikori mentora és későbbi főnöke, néhány éve azt mondta: „Több Radovan Karadzic van. Az egyenruhát magára öltő politikai vezető, aki több ezer ember haláláért felelős; a költő, a természet­­gyógyász - akivé egy évtizedes rejtőzködése során álcázta magát; az orvos, aki köpenyben gyógyította az embereket és segített nekik. RADOVAN KARADZIC A költő, a pszichiáter és a háborús bűnös velemeny@magyarszo.ro VÉLEMÉNYÜ­ Aljassági verseny 1. 0 to­tó, E tv T á a Szabó József Alaposan kitervelt és saját kezűleg végre­hajtott tömegmészárlásért cserébe Nobel­­békedíjat remél a 28 éves ausztrál Brenton Tarrant. Meghökkentő vágyát, elvárását abba a zavaros „kiált­ványba” is belefoglalta, amelyet röviddel a múlt pénteki új-zélandi terrorista akciója előtt tett közzé az interneten. A „fehér felsőbbrendűség” jegyében íródott dokumentum­ban olyan jelenségekre is felhívja a figyelmet, amelyek szerinte bizonyítják a Nyugat hanyatlását és a fehér ember módszeres kiirtását. A problémáért az általa megszállónak bélyegzett musz­­limokat okolja. Tiltakozásként Christchurchben lőfegyverekkel halomra gyil­kolt ötven iszlám vallású személyt, s ugyanannyit megsebesített. (ő élve úszta meg, a támadás után elfogták.) Áldozataira két mecsetben csapott le, ahol válogatás nélkül lőtte az imádkozókat, s mindezt a fejére erősített kamerával közvetítette egy közösségi oldalon. Rémtettét azzal is igazolni próbálta, hogy a fehérek és a kereszténység érdekében gyilkolt. Kiáltványában egyéb indíté­kot is megnevez. Eszerint azért folyamodott erőszak­hoz, mert a kereszténység veszélybe sodródott az erőltetett muszlim­ beván­dorlás miatt. A dokumentumban hivatkozik Donald Trumpra is, akit „a megújult fehér identitás szimbólumaként” dicsőít. Ebből sokan arra következtettek, hogy Tarrant vérengzését az amerikai elnök fu­ra kijelentései is befolyásolhatták. Washington tagadja ezt. Ám az egészen biztos, hogy régi korok uralkodóinak és hadve­zéreinek cselekedetei bátorították a magát szélsőjobboldalinak, rasszistának, illetve a fehérek által működtetett demokrácia éber őrének tartó ausztrált. A terrorista ugyanis több egykori nagy­ság nevét felírta a gyilkosságok elkövetésekor használt puskáira, pisztolyaira. Persze csak azokét, akik hadjárato(ka)t vezettek a muszlimok ellen vagy (meg)védték tőlük Európát. A vérfürdőhöz használt fegyvereket iszlámellenes szlogenekkel is feldíszítette. A gyűlölet és a rasszizmus vezérelte terrorakció felkavarta a világot. Sokan el is ítélték. Ellenben mások (elsősorban az iszlám környezetben) szülte azonnal - az elkövető származását és szemé­lyiségét alapul véve - lesújtó ítéletet mondtak egy egész rasszról (a fehérekről), sőt vallás (a kereszténység) követőiről. Helytelenül, ámde pontosan úgy, ahogyan azt a másik oldalon, a keresztény világban tömegek tették meg (igazságtalanul), amikor minden muszlimot és arabot megbélyegeztek, mert iszlamista terroris­ták (az övékétől eltérő hitű) ártatlanokra csaptak le Európában és másutt. Az erőszak alkalmazásának aljas versenye láthatóan nem akar kifulladni, ellenkezőleg: egyre élénkebb. Immár nem csak az oly sokat (és okkal) korholt muszlim szélsőségesek, hanem a fehér felsőbbrendűség haderőinek eltévelyedései miatt is. Az utóbbiak ideológiája és tevékenysége, miként azt a christchurch-i tragédia is bizonyítja, éppen olyan súlyos fenyegetést jelent, mint a mili­­táns iszlám. A fehér embert mindenek fölé képzelők persze nem így látják. Tarranthoz hasonlóan jó részük fél a demográfiai hely­zet megváltozásától, a fehérek elleni (állítólagos) népirtástól és számbeli kisebbségbe sodródásától egy-egy társadalomban. Az új-zélandi vérengzés alighanem arra bátorítja majd őket, hogy tegyenek ez ellen. Az iszlamistákat viszont válaszcsapás(ok)ra sarkallhatja, amivel a keresztény fehér ember látványos merény­letét megtapsolók valószínűleg már nem számolnak. Nekik elég a saját igazságuk hirdetése, megvédése, s az ellenség észre térítése, megbüntetése. Amíg ez a valóságban véget nem ér, az interneten sem csilla­podnak le a kedélyek­ről. Az új-zélandi terrortámadás óta egyre hevesebb az uszítás, a gyűlöletbeszéd a közösségi oldalakon. A netes média szerepe nemcsak a terrorcselekmény utóéletében, hanem az előkészítésében, s talán a motivációjában is megfigyel­hető. A christchurchi vérengző ugyanis előzőleg más példákat is tanulmányozott a világhálón, majd ugyanott igyekezett megin­dokolni bűntettét, amivel végül (szándékaival összhangban) a nemzetközi érdeklődés központjába került, mi több fanatikus célközönsége számára már hőssé, rosszabb esetben „morális iránytűvé” vált www.spiked-online.com

Next