Magyar Themis, 1872 (3. évfolyam, 1-55. szám)

1872-03-27 / 13. szám

székek mindenütt teljesítették, tehát a királyi törvényszékek is jegyzőik által teljesíttethetik ; — de teljesíthetik ezt a járásbirák is, mert a fennállott törvényes gyakorlat szerint teljesí­tették eddig is egyesbirák. Így van ez a könyvkivonatok hitelesítése s másolatok összeegyeztetéseivel. Ha már most a fentebbi csekélyebb peren­­kívüli bírói eljárásokra nézve tisztában vagyunk, átmehetünk azon perenkívüli bírói eljárásokra, melyek a hagyatékokra tartoznak. Hagyatékoknál az illetőséget mindenek­előtt azon elvhez kell alkalmaztatunk, mely elv szerint az ingatlan javak iránti bírói illető­ség a perrendtartás minden tételénél kitűnik. Ezen általános elv a perrendtartás­i d­­íj­ban van letéve, mely szerint: ingatlan ja­vak bírája a törvényszék; —z ingat­lan javakra vonatkozó dologi cse­lekmények u. m. leltározás, becslés és zárlat a birtokbíróság (ez pedig min­dig a törvényszék)—t­e­e­n­d­ő­j­e, s ettől a kivétel­nek csak sürgős veszély esetén van helye, mint ezt a perrendtartás 563. §. érinti. Ezen általános elvre alapítva, találunk a perrendtartásban több részletezést, így : minden ingatlanok iránti perek, tulajdoni, örökségi sat. perek a törvényszék bíráskodása alá tartoznak. Végrehajtások fekvőségekre birtokbiróságok (tehát t székek által) teljesíttetnek. Önkéntes becslés és árverések ingatlanokra nézve a tör­vényszék teendői. Sőt úrbéri s tagosítási ügyek is mint ingatlanokra vonatkozó kérdések a tör­vényszékek illetőségéhez tartozó perek közé sorozandók. Melyek után ki lehet mondani, hogy a tör­vényhozót ezen elv vezette a hagyatéki eljárásra vonatkozó megállapításoknál is, és csak annyiban tett és tehetett kivételt, a­mennyi­ben a törvényszék székhelyétől távolabb eső ha­gyatékokra nézve némely csekélyebb fontosságú teendőknek előlegesen szolgabírák általi telje­síttetést megengedte a felek könnyebbsége, s talán egyéb tekintetekből is. Ezzel megegyezik az, hogy a perrendtartás 562. §. szerint városokban, hol a törvényszék székhelyén vannak a hagyatéki ingatlanok, a hagyatéki eljárásra vonatkozó minden teendő­ket u. m. leltározást, becslést, egyeztetést, osz­tályt, a törvényszék illetőségéhez tartozónak mondotta ki, ellenben a megyei területen a per­­rendtartás 562. A következő §§. megengedik, hogy a leltározás, s becslés s a felek közötti egyesség megkísérlése a szolgabirák által tétes­sék, tehát a hagyaték átadhatására vonatkozólag az ügyiratokat előkészítsék. De már a fekvő ja­vak átadását, — még ha megegyezés történnék is a felek között a járásbiró előtt. — csak a törvényszék rendelheti el, mint ezt a per­­rendt. 580. és 581. §§. világosan rendelik; — továbbá ha megegyezés történnék is, a perrend­tartás 578. §. értelmében ingatlan hagyaté­kokra nézve az osztályt csak a törvényszék ejt­heti meg; — s végre az 587, 588, 589 és 590. §§-oknak a legfőbb itélőszék decisiói által adott értelme szerint, az ingatlan hagyatékra vonatkozó különböző örökségi igények esetében az örökségi perre utasító határozatot kimondani a törvényszék illetősége alá tartozik.— Ezek után még helyre kell igazítanom czikkb­ó azon közlését, mintha a budai törvény­szék megállapodása röviden az lenne, hogy a hagyatéki ügyekben illetékesnek tartja magát ingatlan vagy vegyes hagyatékoknál. Ha a tör­vényszék megállapodása csak eddig közöltetik, a valódi eljárásról senki sem lehetne tisztában. Egészítsük ki tehát ezt: A perrendtás 562. §. értelmében meglett különböztetve az eljárási illetőség a megyei s városi területre vonatkozólag; továbbá a per­­rendtartás 18. és 562. §§-ai alapján meg lett kü­­lönböztetve az illetőség az ingó és ingatlan ha­gyatékok szerint. Ezekből természetesen követ­kezett hogy: Ingatlan hagyatékokra nézve a törvényszék magát illetékesnek ismerte, de erre nézve a vá­rosban s megyei területen levő hagyatékokat aként különbözteti meg, miszerint a városban helyben a leltározásra bírósági végrehajtót küld ki, a békéltetést, perre utasítást, osztályt maga teljesíti, s a hagyatéki eljárás ily esetekben egészen a törvényszék előtt folyik le ; azonban megyei területein ingatlan hagyatékokra nézve a leltározást, becslést s egyesség megkisértését a törvényszék a járásbirák által teljesítteti, s ha az egyesség nem sikerülte esetében az iratok a Észrevételek Dr. Hoffmann Pál általános magánjogi tör­vény­k­öny­v-tervezetére. Dr. T­e­l­e­s­z­k­y István ügyvéd úrtól Nagyváradon (Folytatás.) A 34—50 ik §-ok nem szerencsésen válasz­tott jogérdekű személy minőség fel­­irat alatt a természetes személyeknek a magán­jogra vonatkozó különbségeit s a magánjogra befolyással bíró személyes viszonyokat tár­­gyazza. E tárgy kifejtésére vonatkozólag általában kívánom kiemelni, miként a tervezet a­helyett, hogy általános kifejezést adott volna a magán­jogi jogegyenlőségnek, részletesen sorolja fel azon viszonyokat is, melyek a magánjog terén jogkülönbséget általán véve nem szülnek, holott ha ellenkezőleg a jogegyenlőség általános elve mondatik ki, akkor a tervezet több rendű nem­leges intézkedésére nem lett volna szükség, s ez a mellett hogy helyesebb, a tervezetnek néhány szakaszszal való megrövidítését is eredményezte volna. A nemi különbséget tárgyazó 34-ik §. első része már mindjárt ily nemleges intézkedést tar­tal­máz, mit a jogegyenlőségi szabály felállí­tása feleslegessé, mellőzhetővé fogott volna tenni, míg e szakasz második része, mely positív in­tézkedést tartalmaz, megtartható lenne. Azon­ban ettől eltekintve is, e szakasz alkalmul szol­gál nekem azon általános megjegyzés koc­kázta­­tására, hogy midőn a codificator épen az­on in­tézkedést akarja érvényre emelni, a­melyet vala­mely külföldi törvényhozás elfogadott, aligha helyesebben nem cselekszik, ha a külföldi tör­vényhozásnak már kipróbált, elméletileg és gya­korlatilag helyesnek bizonyult szövegét válto­zatlanul fogadja el, mint ha a szöveget újra szerkeszti, illetőleg szerkezeti variát­ióval lép fel. A szász törvénykönyv 46 ik §-a ugyanazt tartalmazza a­mit a tervezet 34 ik § a, s meg van azon előnye, hogy sokkal rövidebb. Miért ne fogadnák el tehát ezen idegen törvény szerkezetét változatlanul? Hiszen a­hol lényegileg valami újat érvényre emelni nem akarunk, ott az ala­kot szükség nélkül újítani kicsinyes dolog. És ha a nagy olasz nemzet nem tartotta méltósága­­alattinak a code civilé­t nagy részben saját nyelvére lefordítva elfogadni, akkor nekünk sem válhatik szégyenünkre, ha egyes esetekben va­lamely külföldi törvénykönyvnek helyes szaka­szait változatlanul vesszük át. Ezen eljárás a magánjogi codificationak különben is elég ne­héz munkáját nem jelentéktelenül fogná köny­­nyíteni. A 35-ik §. a korkülönbözetet, helyesebben talán korkülönbséget, a 36 ik §. pedig a rokon­ságot véleményem szerint helyesen oldja meg , ezeket mellőzve tehát áttérek a 37. és 38-ik §§­­okra melyek a házassági viszonyra és a nemi közösülésre alapított nemzői vélelmet állítván fel, egyszersmind az atyasági kerestnek nagy­­fontosságú kérdését is tárgyazzák. Mindenek­előtt kiemelni vagyok bátor, hogy nézetem szerint e két szabályban mi sem foglal­tatik, a­mi az általános részből a különös részbe utalható nem lenne. Ha a tervezet a házasság­ból született, és házasságon kívüli gyermekek magánjogi jogképességére nézve valami általá­nos különbséget akarna felállítani akkor még inkább helyt foglalhatnának e szakaszok az álta­lános részben , de mivel a javaslat igen helyes nézpontból indulva ki, semmi ilyen általános kü­lönbséget fel nem állít, az atyasági és anyasági kérdést tartalmazó ezen intézkedések épen úgy mint a tervezet átalános indokaiban a rendszerre vonatkozólag helyesnek ismert, s követendőnek jelzett szász polgári törvénykönyvben törté­nik, legczélszerű­bben a családi jog tárgyául tart­­tarthatók fenn.­­ És ezt annál inkább vagyok bátor ajánlani, mert a szakaszok különös indo­kolásában maga a tervezet készítője elismeri, hogy e két szakaszban kifejezett elvek részletes keresztülvitele a családi jog körébe tartozik, én pedig a további indokolást arra nézve, hogy ugyanazon egy tárgy feletti intézkedés a tör­vénykönyv két része között osztassék meg,s ez­által mintegy a rendszer szenvedjen sérelmet, kielégítőnek nem találom. Mi már most a kérdés érdemét illeti, a jel­zett szakaszoknál, az anyának bizonyítását, a házassági viszonyon alapuló atyasági vélelmet és ezen vélelem megerőtlenítését tárgyazó ré­szeire nincs észrevételem, de a nemi közösülésre alapított nemzői vélelem felállítása ellen van­nak némi aggályaim, melyek megérintését el nem mulaszthatom. Tudjuk hogy e téren az el­mélet és a törvényhozások két ellentétes nézet között oszlanak meg, s míg egyrészről az atya­sági kereset az atya részéről való beismerés ese­tén kívül egészen kizáratik, addig más részt e kereset kisebb vagy nagyobb korlátozásokkal ér­vényre emeltetik. Elvileg igen helyesnek ismerem azt el, hogy a házasságon kívül született gyermeket az atya­sági kereset kizárásával atyjától mintegy meg­fosztani nem egyezik meg a jog követelményé­vel; és ha a nevezés bebizonyítható lenne épen úgy, mint más érzéki észlelés alá eső tény, ak­kor nem haboznám az atyasági kereset feltétlen elfogadásától. Ámde más alakot nyer a kérdés, ha a gyakorlati élet szemüvegén keresztül vizs­gáljuk, mert látni fogjuk hogy nem csak a neve­zés ténye nem bizonyítható, hanem a törvényes vélelmi alapul szolgáló tények a nemi közös­ülésnek is vajmi ritkán vannak, sőt a beisme­rést kivéve úgyszólván soha sincsennek csalhat­­lan bizonyítékai. Hiszen tudjuk mindnyájan, hogy a nemi közösülés tényéről okiratot fel­venni, vagy azt szemtanúk előtt véghez vinni nem szokás, tudjuk hogy bírósági szemle és szakértők látlelete a nemi közösülésnél kik kö­zött történtet nem képes bizonyítani, és így mel­lőzve a beismerést úgy­szólván csak az eskü, ezen felette ingatag bizonyíték, marad fenn, mely bizonyítéknak általában való kiküszöbölése mel­lett nem egy két hangot hallottunk emelkedni. De ha más esetekben is szó fér az eskü ál­tali bizonyításhoz, mennyivel hatványozódik az aggály épen az atyasági kereseteknél. Az eskü általi bizonyításnak kizárólag vallás-erkölcsi azon alapja van, hogy a bíró vélelmezi, miként eskü alatt a valóság adatott elő. A házasságon kívüli nemi közösülés már önmagába véve az erkölcsiség és vallás törvényeibe ütköző cselek­­vényt képez, mely különösen a nőnél súlyosabb beszámítás alá esik, és é­pen ezért, de még azért is mert az egyéb bizonyítékok hiányában al­­alkalmazandó főeskü általi bizonyítás elméleté­nél fogva e kérdésbe­n a tagadásban lévő férfiú részére kell az esküt megkínálni, a nő esküjére figyelemmel lenni alig lehet.­­ És ha tovább fű­zzük a gyakorlati életből merített vizsgálódá­sunkat, látni fogjuk, hogy a férfi részére kínált esküvel leggyakrabban nem az óhajtott szél éretik el, hanem csak a könnyelműen leteendő hamis eskük esetei szaporíttatnak. Hiszen csu­pán vagyonkérdést tárgyazó egyszerű esetekben alkalma van a gyakorlati jogásznak meggyő­ződni, mily könnyelműen veszi a perlekedő fe­lek nagy többsége az esküt. A két fél minde­­nike egészen ellentétes, egymást kizáró ténykö­rülményekre ajánlkoznak esküt tenni, és a­me­lyik félnek az eskü oda ítéltetik, az azt le is teszi, legalább a gyakorlati élet alig képes esetet fel­­­mutatni, melyben a fél az oda ítélt eskü letéte­létől vonakodott volna. Ha ez így van az egyszerű pénzkérdésben, mennyivel veszélyesebb az igazságszolgáltatási eskü általi bizonyítástól tenni függővé ott, a­hol pénz és becsület együtt forognak kérdésben; a­hol az állítólagos apa kereszttűz közzé szorítva inkább az esküt hamisan letenni, s ez által egy bebizonyíthatlan erkölcstelenséget elkövetni 110 törvényszékhez beterjesztetnek, itt kezdődik a törvényszék teendője, melyen túl minden eljá­rást teljesít. Ezzel megegyeznek decisióink. Az ingó hagyatékokra nézve általában helyesnek látszott a járásbíróságok illetőségé­ben megállapodni épen az 1871. XXXI. t. sz. 15. és 18. §§-ai alapján, melyek szerint a járás­birák mindazon teendőket átveszik, melyeket eddig a szolgabirák teljesítettek; s minthogy az ingó hagyatékok feletti eljárás a szolgabirák illetőségéhez tartozott, városi s nem városi já­rásbiró illetősége iránt nem látszott i­lyen kü­lönbséget tenni. Ingó hagyatékokra nézve még osztály eseteire nézve is a járásbírónak kell ille­tékesnek lenni, s itt valóban lehet a törvény in­­tenziójára utalni. Ezekből meggyőződhetik Gy. E. úr, hogy a budai törvényszék a hagyatékokra vonatkozó eljárási illetőségét nem szoríthatta csupán az 580. 581. §§ eseteire, és meggyőződhetik, hogy e törvényszék elvi megállapodása nem ellenke­zik a törvénynyel, s nem terhes ennek eljárása s nem is czélszerűtlen a felekre nézve. K. L.

Next