Magyar Ujság, 1873. augusztus (7. évfolyam, 176-200. szám)

1873-08-05 / 179. szám

it nnd. Szerkesztői iroda: Barátok­ tere 1-ső szám. II. emelet. I­do intézendő a lap azelkmi részét illető minden közle­mény. Kéziratok s levelek viasza nem ».latnak. — Bérmentetlen le­­­stek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyete­m-utpi* 4-ik­ázás*, földszint. Ids intézendő a lap anyagi r­éssét illető minden közle­mény, a. m. az el&fiseUsi pens.« kiadás körüli pa­naszok és a in­rdítványok Ho­zzam. 1873. Auguszt. 5. Előfizetési ár: v­idékre jontán vagy b.-­y ben f..'mhos küldve. Egy évre . 161r$. Fél évre .8 » Negyed évre 49 Egy hónapra 19 Egyes szá 3 k Hirdetési dij: kilenci hasábos egyesszi tiirdetcíaa 12 kr, többször; 9 kr. Bélyegdij mieden Liraet&t-t külöt­te ki . Nyilttér: n yy s*-ib •• .. ‘.i­sor 80 k, ■ (GYORSPOSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési fölhívás „MAGYAR ÚJSÁG“ mii czimu politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. ez. olvasóinkat, kiknek előfizetésük folyó hó végével lejár, tisztelette felkérjük : szívesked­jenek előfizetésüket mielőbb megnyitni, hogy lapunk szétkül­dése fenakadást ne szenvedjen. Felkérjük egyszersmind t. vidéki elvbarátainkat, használják fel a jelen alkalmas időpontot arra, hogy a 48-as párt ezen közlönye körül mindinkább több pár­tolót csoportosítsanak. Előfizetési feltételek július 1-től kezdve: Évnegyedre (julius —szept.) . 4 frt — kr. Félévre (julius—decz.) . . . . 8 frt — kr. Három évnegyedre (jul—márc.) 12 frt — kr. Egy hóre...................................................1 frt 40 kr. Az előfizetések postautalvány útján legczélszerűb­­ben eszközölhetők és Budapestre egyetemutcza 4. szám a „Franklin-Társulat“ magyar irodalmi intézet és hír­lapkiadó hivatalába (ezelőtt Heckenast G.) intézendők. A szerkesztőség: Pest, augusztus 4. Külföldi szemle. A franczia republikánus baloldal múlt hó végén Jules Simonnal értekezletet tartott s mint hiszik, ha­sonló határozatot hozott, mint az Union Républicaine. Az ellenzék három árnyalata tehát a szünnapok alat a kamra föloszlatása mellett fog izgatni. A szélső­bal­oldal eddigi eljárásához híven azon lesz, hogy a másik két árnyalatot magához vonja. A­mi a republikánus baloldalt illeti, úgy van meggyőződve, hogy az új vá­lasztások a köztársaság consolidálását elő fogják moz­­ditani s a monarchisták restaurationális törekvését megsemmisíti.E párt arra is el van határozva, hogy min­den tekintetet félre tesz, mert a terület föl van szaba­dítva s a hadisarca le van fizetve. A balközép Thiers­­től megkapta a jelszót s a volt elnök következő ny­ilat­­kozata lett közbeszéd tárgya. Az alkotmányos tervek­ről lemondtam, mert e kamrával lehetetlen constituálni. Tényleg nincs többség s azért minden eszközzel a föl­­oszlatás keresztül vitelére kell törekedni. A franczia lapok Mac Mahon egy nyilatkozatát közük. Remélem — mondá az elnök, — hogy a kamra a szünnapok alatt valamely kormányforma iránt meg­állapodásra fog jutni. A­mi engem illet, én az elnök­séget már meguntam. Az ember nem tudja, kinek te­gyen eleget. Orleanisták, legitimisták s bonapartisták mindazt akarják, hogy nekik tegyek eleget. Csak a re­publikánusok hagynak békében. Ha azonban a republi­kánusok egyszer a kormányra jutnak, akkor aligha fog­nak velem simán bánni. — Ön téved, marsall — felelt volna arra egy republikánus. A republikánusok senki­vel sem fognak roszul bánni, sőt inkább megnyeri kö­­szünetüket, ha a végrehajtó hatalmat addig megtartja, míg azt egy másik elnök átveszi. Parlamentáris körökben egyet értenek az iránt, hogy erőszakos csintől nem kell tartani. A franczia sajtó az elsass-lothringiai által a német birodalmi gyűlés számára eszközlendő választásokkal foglalkozik. A demokratikus párt közlönye Elsassból egy levelet közöl, melyben a választásoktól való tartóz­kodást roszalja s ajánlja, hogy a klerikálisok ellen sza­vazzanak. Spanyolországban a fölkelés és küzdelem központ­ A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCSÁJA.] — Pest, 1878. augusztus 5. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forra­dalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából forditotta Gr. T. Ant II-dik KÖTET. XIV. Lampourde gyöngédsége. (90. Folytatás.) Elképzelheti az olvasó Vallombreuse haragját, azon megveretés után, melyet Izabella erénye követ­keztében szenvedett. Midőn sápadtan visszatért palo­tájába, vonásain oly hideg düh kifejezése volt, hogy cselébe­ reszketni kezdtek ; ilyenkor nerei kegyetlen­­ségü volt a legelső szerencsétlen irányában, ki elébe került. Még vig kedvében se volt mindég könnyű a herczeget szolgálni, de mikor dühös volt, félelmesebb volt a kiéhezett tigrisnél. Hazatérve oly erősen csapta be maga után az ajtókat, hogy szinte kijöttek sarkaik­ból és az aranyozott diszítések mind lepattantak. Szobájába érve, kalapját úgy a földhöz vágta, hogy az egészen lelapult s a toll is ketté tört. Aztán dühösen leránta mellényét, nem ügyelve a gyémánt gombokra, melyek jobbra balra gördültek a földre. Inge csipkéit úgy összetépte, hogy az kifoszlott rongy­hoz hasonlított,s még egy karszéket is, mely útjában volt, úgy ellökött magától, hogy az a szoba közepén fel is fordult. Haragját az élet nélküli tárgyakon is ki­eresztette. — A szemtelen teremtés — kiálta fel, nagy izga­tottsággal sétálva fel s alá — kedvem volna rendőrök által elvitetni és sötét földalatti börtönbe löhetni, vagy pedig a bűnös nők közzé záratni, pedig erre könnyen megnyerhetném a rendeletet. De nem ; állhatatossága még nagyobb lenne üldözésem folytán és Sigognac iránti szeretete anyival nőne, a­mennyivel jobban gyűlölne engem, így semmit se érnék el. De mit tegyek,­ mit te­gyek ? És folytatta őrült sétáját, mint egy vad állat, mely folytonosan fel s alá jár kalitkájában a nélkül, hogy dü­hét csillapíthatná. A­míg így vergődött, nem ügyelve az időre, mely egyformán folyt le, akár boldogok akár szerencsétlenek vagyunk, besötétett és Picard, bár senki sem hitte volt, végre mégis bement urához gyertyákat gyújtani, nem akarván a herczeget méla sötétségben hagyni, mely szomorúságát nevelte. S csakugyan, a mint a gyer­tyák megy lőnek gyújtva, Vallombreuse, ki addig csak Izabella iránti szerelmével tépelődött, egyszerre meg­emlékezett Sigognac iránti gyűlöletéről. — De hogy is van az — kiálta fel hirtelen megállva — még most is él az a vészt hozó nyomorult báró, pedig szigorú parancsot adtam. Mérindol­nak, hogy takarítsa el utamból, más vívók segítségével ha ő nem elég bátor arra! „Az állat ha oda van oda a méreg is“ — mint mondja a példabeszéd, akár mit is állít VidaUDC. Si­gognac egyszer nem létezvén többé, Izabella hatal­mamban van, nem fog mindig hű maradni egy üres emlékhez. Alkalmasint csak azért hizeleg ezen sehon­­nannak, hogy magát általa elvétesse egyszer, ezért oly kérlelhetlen erényes, ezért utasítja vissza a legszebb herczegek szerelmét. Majd ha csak magam leszek, le fogom győzhetni, mindenesetre boszut fogtam állani egy igenis szemtelen ellenen, ki karomat megsebesí­tette és mindig akadályt képez közten és óhajaim közt. Hívjuk elő Mérindol-t és tudjuk meg tőle, mibe állnak dolgaink. Mérindol, Picard által előhivatva, sápadtan jelent meg ura előtt, halántékján verejtékcseppek látszottak, torka ki volt száradva, annál is inkább, hogy ura kife­jezése nem volt épen nyugtató. Mérindol a szoba köze­pén megállt, minden erejét összeszedte, hogy egyene­sen tartsa magát; lábai reszkettek, nem merte szemeit a herczeg felé fordítani, kinek merő tekintete neki néha égő tűznek, néha jeges zuhanynak tetszett, és csak együgyü módra forgatta kalapját ujjai közt. — Nos, te hallgatag állat! sokáig fogsz még itt előttem némán állni, mintha már nyakad körül volna azon kötél, melyet régóta megérdemeltél ügyetlensé­ged és gyávaságod által ? — Fenséged parancsát várom — felele Mérindol mosolyogni igyekezvén. Herczegséged jól tudja, hogy el vagyok neki szánva a kötélig kizárólag. Azért va­gyok bátor e tréfával élni, mivel fenséged épen kegyes volt erre czélozni, annálfogva. . . . — Jól van, jól van — vágott közbe a herczeg — nem biztalak-e meg, hogy engem megszabaduts azon átko­zott Sigognac-tól, ki engem akadályoztat és utamban áll. Nem tetted, mert jól láttam Izabella nyugodtságá­ból és derültségéből, hogy azon semmirekető még élet­ben van és parancsom nem teljesittetett. Valóban van miért bérenczeket tartani, ha így végzik kötelességei­ket ? Nem kellene nektek szemeimből kiolvasni kíván­ságaimat, a nélkül, hogy csak beszélni is kénytelen le­gyek; szemem villogása, szemöldökeim rezgése meg­annyi parancsok, melyek folytán némán kellene megöl­nötök azokat, kik nekem nem tetszenek. De csatame­zőtök csak a konyha, egyedül a csirkék ellenében vagy­tok bátrak. Ha igy folytatjátok, vissza foglak titeket adni a hóhérnak, ki rátok vár, ti ingyenélők, ügyetlen gyilkosok, a gályarabok söpredéke. — Herczegséged, fájlalva tapasztalom — felesé Mérindol meghatott hangon — nem ismeri el szolgái buzgalmát, hivségét és merem mondani, tehetségét is. Sigognac nem közönséges vad, melyet egyszerűen kö­rül lehet venni és megölni néhány pereznyi vadászat után. Legelső találkozásunkkor kevésbé múlt, hogy fejemet ketté nem hasította, és ha kezében csorba szín­­padi kard helyett, igazi kard lett volna, most nem áll­­nék itt. Második cselünk nem jön szerencsésebb, any­­nyira készen várt bennünket, hogy csak annyi időnk jön barátimnak és nekem, hogy sietve elosonjunk, nem akarva hiában való viadalt kezdeni, melyben megsegí­tették volna és csak ok nélküli zajt okozott volna. Már most ismeri képemet és nem közeledhetem hozzá, hogy azonnal meg ne ragadja kardja markolatát. Kénytelen lettem tehát felkérni egy barátomat, igen kitűnő vívót, a város legügyesebbjét, lesse meg és ölje meg, mintha csupán kirabolni szándékoznék, így her­czegséged neve nem is fog az egészben előtűnni, a­mit nem lehetett volna elkerülni, ha mi öljük meg, kik fen­séged szolgái vagyunk. — A terv jó — felőle egykedvűen a lecsillapult Wallombreuse — és talán jobb is, ha úgy megy minden véghez. De bizton vagy azon vivő ügyességéről és bá­­torságáról ? vitéz kell hogy legyen az, ki Sigognac-ot legyőzi, mert be kell hogy valljam, bár mennyire gyű­lölöm is, a kapitány nem gyáva, mivel velem mert meg­mérkőzni. — Oh — felesé Mérindot, biztos hangon — Ja­­qu­im­in Lampourde igazi hős. A félelmet nem ismeri. Picard, ki néhány percz óta a szobába érkezett volt, urához közeledett ekkor, mondván neki, hogy igen különös külsejű egyén kivánt vele azonnal be­szélni fontos dolgról. — Ereszd be — felelé a herczeg — de jaj neki, ha hiábavalóságokért zaklat engem ! (Folytatása következik.) Jaj a napokban Valencia, Sevilla, Malaga és Cadix vol­­tak. Cartagena még mindig a felkelők kezében van ; a felkelők Valenciában altoni hí­veik támogatására segéd­csapatokat küldtek s Almira városát bombázták, e mel­lett gondjuk volt, hogy a német consulátusi épületet összerombolják. A független cantonok száma Alhamá­­val szaporodott. Hivatalosan megerősítik, hogy Sevil­lában a fölkelők a középületeket fölgyújtották.­­ Te­kintve azon híreket, hogy jelenleg Malaga előtt négy német hadihajó czirkál s a bilbaói kikötőbe franczia és angol hadihajók vetettek horgonyt, könnyen azon föl­tevés áll elő, hogy nincs-e beavatkozási válság készü­lőben ? A felkelők kormánya s a közjóléti bizottság kö­zött diffferentiák merültek fel.­­ A felkelők „Almanza“ fregatte-ja a porosz „Friedrich Karl“ és „Elisabeth“ fregatte-októl üldöztetve, Malaga kikötőjébe mene­kült. Midőn azonban később innen kiindult, nevezett hajók által elfogatott. A „Vigilante“ hajó elfogatásáról részletes adatok érkeztek. Ugyanis midőn a carthagenai lázadók megtudták, hogy hajójukat a poroszok elfogták, vak boszúra gyu­­ladtak s a porosz konzul és családjának fejét követe­lők. A konzul a „Friedrich Karl“ hajó fedélzetére me­­­nekült, miközben a görög konzul — a porosznak fivére — értekezletet tartott a lázadó Contreras tábornokkal s figyelmeztető azon súlyos következményekre, melyek abból származhatnak, ha ő nem igyekszik az ingerült népet féken tartani. Contreras erre így felelt: „Ha Poroszország meg­engedi azt, hogy Murcia cantonának egy hivatalnokát fogolylyá tegye, akkor Murcia canton teljes joggal bír Poroszországnak hadat szenni.“ A nép nemsokára megtudta, hogy a konzul családja Portmanban, Cartha­­genától 3 mérföldnyire fekvő kis helységben van. Oda indult tehát a bősz tömeg, hogy a konzulok családjait foglyokká tegye. Szerencsére ezek jókor lettek érte­sítve a fenyegető veszély felől és sikerült nekik egy angol bárkán menedéket találni. A dühöngök így nem érvén­y­élt, fel akarták gyújtani a konzulok lakásait, melyeknek erkélyéről az általuk képviselt államok lo­bogói lengettek. Egy bizottság ment a porosz fregat­tára s kérte a kapitányt, hogy a foglyokat bocsássa szabadon. A kapitány vonakodott a kérésnek eleget tenni s kijelenté, hogy mihelyt a porosz konzul élete ellen legkisebb mozgalmat is vesz észre, azonnal meg­kezdi Carthagena ellen a tüzelést. Azonban Spottorno ismételt kérésére, ki meg akarta kímélni hazáját a megpróbáltatásoktól, a kapitány végre belegyezett a foglyok szabadon bocsátásába, de bizonyos feltételek alatt, melyek szerződésileg következő pontokban álla­píttattak meg : 1. júl. 28-ig egy hajó sem hagyhatja el Carthagenát. 2. A felkelők ígérik és fogadják, hogy minden, Carthagenában lakó idegennek személyét és vagyonát tiszteletben fogják tartani. 3. Vigilante zsák­mánynak tekintetik, mivel ismeretlen lobogót tűzött ki. E szerződést aláírták a német kapitány, az angol parancsnok és a lázadók küldöttségének tagjai.­­ A sz­erződés aláírása után a foglyok szabadon bocsáttat­tak s a küldöttségi tagok kíséretében örömujongások közt fogadtattak Carthagenában. A porosz konzul a fregatté fedélzetén maradt családjával s azonnal el is utazott Poroszországba. Július 28-án az angol királynő egy üzenetet téve a ház asztalára a belügyminiszter, melyben a ház tudo­mására hozatik, hogy a királynő beleegyezését adta Edinbourg herczegnek az orosz c­ár egyetlen leányá­val leendő egybekeléséhez. A királyi üzenet hozzáteszi: „A képviselők háza által a trón, a királynő személye és családa iránt tanúsított hűség számos bizonyítékai meg nem engedik, hogy ő felsége kételkedjék, hogy királyi ő felségének nyújtandó új dotatio készségesen meg fog szavaztatni.“ Másnap Gladstone miniszterelnök szemé­lyesen nyújtotta be a dotatiora vonatkozó törvényjavas­latot. „Nem élünk többé azon időkben — mondja Glad­stone bevezetésében — midőn a királyi házasságok csupán a politikán nyugodtak; Edinbourg herczeg há­zassága kölcsönös vonzalmon alapszik. Hosszú időn át ellenségnek tekinték az angolok Oroszországot; remél­jük, hogy e családi kötelék más érzelmeket fog terem­teni a két nemzetben; boldog vagyok­­— téve hozzá Gladstone, — hogy e házasság épen a jelen czár ural­kodása alatt megy végbe, a szolgaság eltörlése által dicső uralkodás alatt.“ Befejezésül indítványozó, hogy Edinbourg herczeg évi dotatiója 15,000 fontról 25,000 font sterlingre emeltessék s halála esetén neje 6,000 font sterling évi járadékban részesíttessék. Az ellenzék részéről Disraeli távollétében az in­dítványt Ward Hunt pártoló, ellenben Taylor radiká­lis képviselő azon nézetét fejezi ki, hogy az indítvány a szükségesség által nincs indokolva. Ily körülmények közt az indítványt nem fogadhatja el. Gladstone kinyi­latkoztatta, hogy sérelmes volna az érdeklett szemé­lyekre nézve, ha a ház a vallás­különbség kérdésébe bocsátkoznék. A lordok házában a dotatió törvényja­vaslatát Granville tette le, körülbelül ugyanazon sza­vakkal, miket fennebb Gladstone beszédéből idéztünk, csakhogy itt a legkisebb ellenvetés sem történt a ház részéről s azonnal elfogadtatott. Hir szerint az osztrák kormány még csak ezután fog tanácskozásokat tartani, hogy az elnapolt reid­sza­­tot mikor oszlassa föl s az újat mikorra hívja egybe. SB Válasz Csernátony „Miről van szó“ ? czím­ű­ czikkére. IV. De hát azt kérdem most már, mennyiben ké­pezett a baloldal eddig magatartásával akadályt abban, hogy deákpárt, mint az ország ügyeinek tényleges vezetője,segítsen anyagi bajainkon? Ha még azt mondaná Csernátony, hogy a „szellemi“ téren, a szabadelvű reformoknál képe­zett némi akadályt a baloldal az által, hogy a deákpártot a conser­vativekkel,ultramontánokkal, papokkal való szövetségre kényszerítette, ennek tán volna némi valószínűségi színezete, hanem hogy az „anyagi“ haladás terén képeztünk volna akadályt, annak értelme valóban nincs. Gyakran hallottuk ezt emlegettetni a deák­párt részéről, őszinteséget tettettek annak beval­lásánál, hogy ők szeretnék megszavazni ezt is amazt is, de hiába, nem lehet, mert a közjogi kiegyezés fentartásának biztosítása lévén a leg­főbb feladat, neki­k minden áron együtt kell tartani az országgyűlési többséget, nem haragít­hatják magukra a conservativeket és a papokat, hanem kénytelenek nekik concessiókat tenni. Isten vizsgálja a szíveket és veséket, de any­­nyi bizonyos, hogyha sokat kellett nyerni a jobb­oldaliaknak, azt igen jó képpel tudták megtenni, s oly jól tudták vinni szerepüket, hogy még előt­tünk se igen látszott annak nyoma, hogy nagy erőszakot kellett magukon elkövetniük. Az ellen­hatásnak azon áramlata, mely szemben a Bach­­korszak conspiráló, a provisorium demonstráló hangulatával a Bécscsel való egyezkedések ide­jében előállott, nem maradt hatás nélkül az ösz­­szes politikai és társadalmi viszonyokra; a con­­spiratió helyett loyalitás, a lelkesedés helyett gseftelés, a szabadelvűség helyett conservativ szellem lett uralkodó kedélyhangulat. Én valóban úgy láttam mindig, hogy az ó-conservativek és papok nyomása alatt tett intézkedésekhez a deákpárt részéről mindig járult egyszersmind egy kis jóakarat is. Nem volt meg ama kényszerhelyzet, mert föltéve hogy a reactionárius pártfelek meghara­gudtak volna egyért vagy másért, a főkérdések­­ben bizony nem hagyták volna ott a deákpártot, egyebekből nem volt szükséges kabinet kérdést csinálni. De hát ám legyen, vallási és közoktatási kér­désekben, hogy a baloldal némi akadályt képe­zett a deákpárt szabadelvűsége szabad röptének — azt­­án még rá lehetne fogni némi plausibili­­tással , de azt már szeretném látni miként le­hetne bebizonyítani, hogy az eddigi pártállás, hogy a baloldal közjogi ellenzékisége lett volna akadály abban, hogy anyagi ügyeink, hogy pénz­ügyeink a mostani siralmas állapotból menekül­hessenek. Hát ugyan kérdem ... de nem, nem megyek bele ezen absurdumnak taglalatába, mely nem kevésbé absurdum azért, mivel Csernátony most már maga is elfogadja sőt összes okoskodásának alapjául veszi. Százszor meg százszor vissza volt utasítva s megczáfolva a balközép szónokai által. Százszor be volt bizonyítva, hogy a baloldal soha sem volt semmi jónak megfontolja mit a mostani alapon is megtenni lehetett volna. Hogy nagy­ban is segítsen a deákpárt, azaz változtassa meg a 67-iki kiegyezést, ebben csak nem volt tán a balpárt akadály? Midőn Ghyczy Kálmán a fusiot indokolta, egyátalában nem ment annyira , hogy nagy anyagi és pénzügyi bajainknak okát találta volna a fenálló pártviszonyokban. Csak annyit említett föl, hogy a létező rosz kormányzás többé ke­­vésbé összes szellemi és anyagi ügyünkre káro­san hat. S ezt tagadni nem lehet, de említettem már fentebb, hogy bajainknak aránylag kevés része esik a rosz kormányzat rovására, a na­gyobb résznek más forrása van. Sok jó törvény­hozási intézkedés elmaradásának s magának a kormányzás rész voltának okát pedig abban ta­lálta, hogy sok roszat azért tart meg a deákpárt a fenálló institutiókban, sok visszaélést azért tűr el a kezelésben, mivel az specificus pártczélokból részére kedvező. Fölhozta például az erdélyi választási törvény igazságtalanságát, a kis házak birtokosainak kizáratását az új törvényjavaslat­ban stb. De hát, ha érdemes volna is ezek miatt a legnagyobb bajok orvoslásáról lemondani, volna e rajtuk segítve a fusió által? Én azt tar­tom, hogy még ezeken se­m. Nem pedig azért, mivel a létesítendő fusióban ismét csak a deák­párt maradna a potior pars s féltené tovább mindazon érdekeket, melyeket féltett eddig a baloldaltól. Baloldali ellenzék maradna fen jö­vőre is, a fusio után is, habár sokan megszűnné­nek küzdeni sorai közt, kikben eddig erejét és dicsőségét találta. Ezeket akartam megjegyezni azokra, a­mik­kel Csernátony a fusiót indokolta. Most még egy kis lehetőleg rövid megjegyzést akarok tenni azokra, miket nem annyira a tárgyról, mint a tárgy körül felhozott. Sokat beszél a létező alap elismerése vagy el nem ismeréséről, a 48-as párt ellen akar­ván belőle fegyvert kovácsolni. Az én nézetem szerint az alapelismerés vagy nemismerés csak szójáték. Hogy micsoda alapon állunk működésünkben, az nem tőlünk függ; olyan alapon állunk, a­milyenre állít a sors, a­milyent lábunk alá tolnak; a levegőben nem áll­hatunk. A Bachrendszer alatt az absolutismus alapján állottunk, most pedig a közös ügyes al­kotmány alapján. Ha valaki azt mondja, hogy nem ismeri el a létező alapot, annak nincs más értelme, mint az, hogy ezen alapot nem tartja jó­nak s igyekszik mindent elkövetni, hogy a léte-

Next