Magyar Ujság, 1873. október (7. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-14 / 236. szám

ljük tanítani; a magyar közjog vagy államjog pedig, mint nem létező tárgy, nem fog taníttatni. Ez már csakugyan őszinte bevallása volna azon három százados bécsi politikának, mely Magyarország történelmét a mohácsi vésznél be­­végzettnek tekinti s azóta róla mint egykor a né­met aztán az osztrák birodalom kiegészítő részé­ről szól és pedig minduntalan úgy, hogy ezen „rész“ érdekei s jogi alárendelendők az „egész“ (?) birodalom érdekeinek, mely birodalom pedig né­met költők szerint csakis az osztrák hadsereg­ben él. Ezen politika brrt 70 évig minden kö­rülmények közt daczolni a magyar karok és rendek és a magyar magán­alapítók azon határozott jogával s akaratával, miszerint a Ludovica-Akadémiát elsőrendű tisztképező tan­intézetté akarták tenni. Ezen politikának tu­lajdonítható, hogy az akadémia alapíttatásá­­tól kezdve egy század alatt sem érheti e­­­zt a kifejlődést, mit tőle már a „insurrectio“ idejében vártak. Nem lehet ez a mostani közös­­ü­gyes viszonyok közt oly magas tiszképező in­tézet, minőre hogy égető szükségünk van, azt épen a bécsi urak hangoztatják legjobban, ki­vált az elő — vagyis elő nem léptetéseknél s azon előnyök osztogatásánál, melyekkel az osz­trák sorhad emberei s magyar honvédelmi ezre­­dekben is részesülnek. Különben is mikor már a szokásos ráfogá­­sokra ráunnak, önkényesen alkalmazzák embe­reiket ott hol a 48-iki honvédek helye volna. Kijátszák az előléptetési szabályokat s oly nagy mérvben űzik már az osztrák hadseregből a hon­védségbe áthelyezést, oly őszintén kiadják a „consiliuai abeundi“-t azoknak kiknek ez nem tetszik, hogy ideje van, miszerint őszintén lépje­nek fel s vallják be ismét azon politikát mit néha-néha szinteg megtagadtak. Nem mai panasz, hogy a magyar ember ma­­gasb tisztségekre nem alkalmaztatik. 300 év óta a legtöbb vesztett csaták és feladott várak tanúskodnak arról, hogy az osztrák „Kriegsrath“, hogy a bécsi döntő körök soha sem tartották al­kalmasnak a „magyar fajt“ magasb tiszti állo­másokra — hacsak osztrákabb nem volt az osz­tráknál. Nagyon természetes tehát, hogy most, midőn az osztrák solidaris szellem Bécsben teljes virág­zásnak örvend s kiterjeszti szárnyait honvé­delmi minisztériumunkra és intézményeinkre, természetes, hogy hitelt adunk azon híreknek, melyeknél fogva intézményeink desorganizálása vagy ha ez nem sikerülhet, tehetlenné tétele­s bénult állapotban tartása a magyar honvédelmi minisztériumban sem talál kellő erélyes ellenál­lásra. És figyelmeztetjük, s felhívjuk annálfogva magát az országgyűlést, vessen gátat ezen de­­sorganisatiónak minél előbb. Épen a bécsi urak csúfolódnak már is, hogy az a 10 millió, melybe a honvédség került, nem hozta meg a várt ered­ményeket. Ők leendőnek elsők, kik a Ludovica Akadémiát provincziális szerepre szorítják s növendékeit kellő mérvben alkalmazni nem fog­ják — ha ezen intézet eredeti feladatának telje­sen megfelelni nem fog. Elterelik pedig eredeti rendeltetésétől a hon­védelmi intézményt már az által is, hogy a véd­erő javát „önkénytesi“­szég alatt a közös ügyes hadseregbe sorozzák, oly mérvben, hogy ezt már valahára Szende Béla úr is megsokallta. A hon­védelmi minisztérium ugyanis, mint az „El­lenőr“ mondja, ez ügyben átiratot intézett Kuhn hadügy­ér úrhoz, melyben kívánja, hogy a véd­erőről szóló törvény szakaszai oda módosíttassa­nak miszerint az önkénytesi qualificatiókkal biró s ilyenekül jelentkező egyének, a sorozás alá eső többi hadköseletekkel együtt húzzanak sorsot... Hanem mikor s mennyiben lesz vagy lehet ily kérelmező átiratnak sikere Kuhn hadügyér ur hatalma és megrögzött osztrák politikai nézetei ellenében?! Elvégre is ha Szende Béla úr nem bír kellő erélylyel megküzdeni a magyar honvédelmi in­tézmény ellen Bécsből jövő áramlattal, az or­szággyűlés feladata, hogy intézményünket ere­deti hivatásától eltereltetni, jelleméből kivetkőz­­tetni ne engedje. Nem kívánhatjuk, hogy a magyar honvéd­miniszter az osztrák urakat nem osztrákokká va­rázsolja. Nem kívánhatjuk, hogy megváltoztassa a bécsi politika hagyományos áramlatát. Hanem igen biztos, egyszerű orvoslata nemzeti intéz­ményeink s hazai véderőnk megóvásának az, ha a magyar véderőt az osztrák véderőtől elvá­lasztja. Ezt termi, eszközölni sürgős feladata a honvédelmi miniszter úrnak, s ha ő az említett áramlat ellenében gyenge­­ a magyar törvény­­hozásnak. A közös ügyes állapot itt is csak kölcsönös versengésre s elégedetlenségre szolgál s az osz­trák elem túlsúlyából eredő számtalan vissza­élésnek csakis akkor leend teljesen vége, ha a közösség teljesen meg leend szüntetve. Van, mint a­melyeknek a választásoknál tanúi voltunk, alig lehetett várni az ellenzék részéről akár a tömörü­lést, akár azon erély kifejtését, melyet a körülmények megkívántak. Az országgyűlés September 3-án meg­nyílván, a negyvennyolc­as párt új kísérletet tett és küldöttjei által felszólította a balközépet az egyesü­lésre. A válasz most is tagadó és elutasító volt. A tö­mörülésről tehát szó sem lehetett többé. A­mi pedig az erély kifejtését illeti, annak élét vette G­h­y­c­z­y Kál­mánnak September 7-én a balközép körben tartott, azóta híressé vált beszéde. E beszédben Ghyczy az ellenzék eddig követett politikáját az ország érdekeire károsnak mondván, új programmot terjesztett a párt elé, mely szerint elfo­gadja a közös ministériumot, elismeri a delegációk szük­ségességét, megtagadja a bihari pontok legfontosabb­­jait , elhagyja ama programmot, melyet még néhány hó előtt az ellenzék országos értekezletén mint annak elnöke fentartott és védelmezett. De azért elnöke ma­radt továbbra is a baloldali körnek és a pártban vitt vezérszerepet azontúl is megtartotta. A párt határo­­zata, mely Tisza Kálmán indítványára hozatott, ki­térő volt és a balközép ezentúli politikájának miben­létét homályban hagyta. Nem mondták meg, hogy hozzájárulnak-e Ghyczy új program­jához vagy sem, hanem hogy bevárják, váljon történik-e ily féle ajánlat a jobboldal részéről s ha igen, akkor fognak határozni mi­tevők legyenek. Ghyczy e föllépése s az azt követő párthatározat nagyon gyöngítette az ellenzék állását az országban és az országházban. Mindenki előtt világos volt, hogy nemcsak a baloldal két árnyalatának egyesülésére nincs semmi kilátás, hanem, hogy magában a balközép soraiban sincs egytértés. S ilykép nem lehetett várni az ellenzéktől oly lépést, mely a kormánynak erőszakoskodása által nyert állását megrendítse. Sőt ellenkezőleg. A jobboldal látva a ziláltságot az ellenzék soraiban, felbátorodott és ál­lását annál könnyebben védelmezte, minthogy az ellene intézett támadások visszaverésében maguk a balközép vezér férfiai voltak segítségére. Így történt az mindjárt a válaszfelirati vita folya­mában. Midőn a negyvennyolczas párt a választások­nál elkövetett határtalan visszaélésekre utalva, magát a képviselőházat törvénytelennek nyilvánította, s an­nak feloszlatását kérni indítványozta, Tisza Kálmán volt az, ki a negyvennyolczas párt ebbeli nézetét elle­nezi é s a képviselőház törvényességét, — daczára a választásoknál elkövetett s általa is elismert visszaélé­seknek — első­sorban vitatta. Hangosan és a jobboldal általános helyeslése között nyilatkoztatta ki, hogy „ámbár történtek a választásoknál törvénytelenségek, megesett az is, hogy egy vagy más helyt az összeíró bizottságok nem a törvényt, de egy megbukott törvény­­javaslatot vettek alapul, ő nem tarthatja bebizonyítha­­tónak semmi szín alatt, hogy ily módon jött volna ösz­­sze az egész ház többsége­, így az ellenzék egyik vezére. Maga a belügymi­niszter, ki a választásoknál leginkább volt érdekelve, elismerte, hogy „mintegy harmincz törvényhatóságban az összeíró küldöttségeknek a törvénytől eltérő utasítás adatott ki“, hogy „a többi törvényhatóságban az eljá­ráson észlelhető volt a pártszenvedély kinyomása, a­mennyiben egy és ugyanazon indok alapján a legellen­tétesebb határozatok hozattak, vagy néha a legellenté­tesebb indokok alapján, hozattak egy s ugyanazon hatá­rozatok“. A belügyminiszer szerint tehát, a negyvennyol­c­as párt abbeli kijelentése, hogy a képviselőház tör­­vénytelenen, nem volt alap nélküli, míg azt az ellenzék másik árnyalatának vezérférfia semmi szín alatt bebi­­zonyíthatónak nem tartotta. Hogy ily körülmények között, midőn az ellenzék egy része paralysálni igyekszik az ellenzék másik ré­szének működését, nagy eredményeket elérni nem lehet az természetes,­­­mint hogy az ellenzék nem is várt sokat azon országgyűléstől, mely így kezdődött. Pedig e szellem az, mely ez országgyűlés egész eddigi tartama alatt Tisza Kálmán és barátai eljárását a negyvennyolc­as párt irányában jellemzi. Ez országgyűlés fő eredményei közé számítható, hogy Lónyay miniszerelnök és Tóth Vilmos belügy­miniszer állása tarthatlanná tétetvén, azok lemondásra kényszeríttettek. Távolról sem kielégítő, de mégis némi elégtétel volt az ellenzéknek, hogy ama két miniszter, kik a választások meghamisításánál oly kiváló részt vettek, visszalépni volt kénytelen. Lónyay lemondá­sára, mely sok más tekintetnél fogva is kívánatos sőt szükséges volt, közvetlenül egy Csernátony La­jos által fölidézett incidens szolgálatott ugyan alkal­mat, de nem a balközép vezér férfiain múlt, hogy ez in­cidens is eredmény nélkül nem marad, ők ugyanis, fél­­szegségekben bővelkedő politikájukhoz híven, ez incidenst is oly módon akarták kiegyenlíteni, hogy Csernátony kövesse meg Lónyayt, ez meg őt és ezzel a dolognak vége legyen. A kölcsönös visszavonási nyi­latkozatok meg is történtek mind a két fél jelleméhez híven. — Csernátony részéről az előleges megállapo­dáshoz képest nyílt és legális módon, Lónyay részéről daczosan és elégtelenül — s az egész botrányos inci­dens ezzel véget is ért volna, ha a negyvennyolczas párt részéről a balközép vezérférfiainak ellenzése daczára egy indítvány nem létezik, melynek napirendre tűzése mellett a balközép vezérférfiai csak akkor emelkedtek föl, midőn Sennyey példájára a jobboldal nagy része két miniszterrel együtt a mellett felállott. Ebből fejlő­dött azután azon állapot, mely Lónyay maradását le­hetetlenné tette, ki a jobboldal legnagyobb része és kü­lönösen saját minisztertársai által cserben hagyatván, kénytelen volt lemondani. A balközép, de különösen az „Ellenőr“ nem mulasztotta el Lónyay bukását úgy tüntetni fel, mint a­mit ők idéztek elő. Pedig a­ki az országgyűlésen tör­ténteket figyelemmel kísérte, az tudja, hogy ez ered­mény előidézésében vajmi kevés részük volt, daczára, hogy erre Csernátonynak a vita hevében használt né­hány kifejezése szolgáltatta az alkalmat. Sőt maga Csernátony is pártja részéről a legnagyobb idegenséget tapasztalta s az ellene a jobboldali lapok által intézett dühös támadások ellen nem saját pártja vagy annak or­gánumai védelmezték, hanem a negyvennyolczas párt tagjai, nevezetesen Helfy a „Magyar Újság“-ban, Irá­nyi Dániel a „Reform“-ban és mi magunk a „Szombati Lapok“ ban nyilatkoztak mellette és védelmezték ügyét, noha épen a negyvennyolczas pártnak volt és van legkevesebb oka Csernátony magatartásával meg­elégedve lenni. A Lónyay bukása által előidézett kor­­mánykrízis mit sem változtatott a helyzeten. Lónyay minisztertársai, kik vele együtt beadták lemondásukat, nélküle újra elfogadták miniszterszékeiket, valameny­­nyien, kivétel nélkül, gyönyörű és épületes példáját adván ama kollegialitásnak, melylyel minisztereknek egymás irányában viseltetnie kellene.. A helyzet, mint mondjuk, nem változott. A Szlávy-minisztérium ugyan­azt a politikát követte, ugyanazok az elvek szerint kor­mányzott mint Lónyay, mint Lónyay előtt Andrássy. De e változást a balközép néhány vezérférfia elegendő­nek találta arra, hogy a Szlávy-minisztérium iránt ki­­méletességgel viseltessék, sőt azt védelmezze és egy-két esetben a bukástól megmentse, mint ez az 1873-i és 74-i költségvetések, valamint az adótörvények és a ci­­vili­sta említett megszavazása alkalmával világosan kitűnt. A balközép néhány tagjának e magaviselete elé­gedetlenséget szült magának a pártnak egy részében és megfoghatlan volt az egész ország előtt. Ekkor és ennek folytán merültek föl a szándékolt coalitió és egy coalitionális minisztériumról szóló híre­k, s ezeknek végre az „E1r­e n ő !“ adott kifejezést ama czikkeiben, me­lyek közelebbről azon hosszú polémiára és amabilis confusióra adtak alkalmat, melylyel azóta a balközép magaviseletét és politikáját illetőleg minden színezetű lapban találkozunk. Az „Ellenőr“ most másodizbon melegítette föl azt a politikai képtelenséget, hogy a balközép nyilatkoztassa ki, mikép kész a jelen közjogi alapon is, még­pedig elveinek feláldozása nélkül, kor­mányt vállalni. De miután Csernátony az „Ellenőr­ben világosan kijelentette, hogy mind­az, a­mit ő a fusióról, koalitióról, a jobboldal szabadelvű elemeivel egyesülés­ről írt, csupán az ő egyéni nézete, nem pedig a balkö­zép pártnak politikája, nem tartjuk szükségesnek most újabb taglalgatásába bocsátkozni. Annál kevésbé tesz­­szük ezt, minthogy azóta már olvastuk az „Ellenőr“­­ben Csernátony részéről a biztosítást, hogy a balközép sem jobbra sem balra nem tervez fusiót, hogy nem ma­rad egyéb hátra mint a balközép novemberi értekezle­tén elhatározni, váljon a balközép vállalkozhatik e a kormányra a jelen alapon is vagy sem, hozzátévén, hogy mindez a régi programm és elvek megváltoztatása nél­kül történhetik. Hogy ez mikép lehetséges, azt már nem magyarázza meg és mi nem is vagyunk képesek felfogni mikép kívánja egyszerre a delegáció eltörlését és megtartását, a közös ministérium megszüntetését és fenállását stb. De hát reméljük, hogy Csernátony a novemberi értekezleten megmagyarázza. Részben ugyan ismerjük ebbeli nézeteit már a múlt év óta. Az eziránt folytatott polémiában ő maga idézett is régibb czikkei­­ből több helyet, melyekkel bebizonyítani akarta, hogy neki mindig is az volt nézete a­mi most. Nem fejteget­jük azonban, mennyire van önmagával tisztában politiká­jával, de azt méltán megvárhattuk volna, hogy midőn a balközéppárt egy elismert orgánumában ily nézetek fejtegettetnek s e fejtegetés oly feltűnést okoz, mint a minőt okoztak Csernátony czikkei, hogy a balközép vezér férfiai ez iránt haladék nélkül és világosan nyilat­kozzanak. Ghyczy Kálmán részéről ugyan e nyilatkozat szükséges nem volt. Ő előadta programmját és meg­magyarázta álláspontját szeptemberi beszédében. De Tisza Kálmántól vártunk volna egyenes és világos nyi­latkozatot és pedig annál inkább, mert ez irányban a régibb időkből igen határozott nyilatkozatait ismerjük. Óhajtottuk volna tehát tudni, — s ezt kívánni egy nagy párt vezérétől jogunk volt — váljon megmarad-e a párt régi programmja mellett, politikájának előbbi álláspontján, a­vagy elfogadja a Csernátony által hir­detett és vitatott uj tanokat. Ha váljon vállalhat-e a baloldal kormányt a jelen közjogi alapon vagy sem, arra megfelel Tisza Kál­mán a „H­a­z­á n­k“ 1869. január 24-i számában, melyben Keglevich Bélának válaszolván, többek közt ezeket mondja: „Részemről határozottan nyilvá­nítom, hogy ellenkezőleg azokkal, miket ő következ­tetett, én azon nézetben vagyok, hogy azon ellenzék tagjai, kik a jelen közösügyi alapot annyi erélylyel ostromolták, ezen az alapon kormányt al­kot­n­i, kormányozni magukat hivatva nem érezhet­ő soha“. Tisza Kálmán ugyanő nyilatkozatával találko­zunk a „Hon“ január 26-iki számában, mint ezt Csá­­volszky Lajosnak e napokban megjelent jeles röpiratá­­ban felhozva látjuk, melyből még Tisza Kálmánnak a „Hon“ 1868 január 21-i számában megjelent nyilat­kozatát idézzük, mely igy hangzik: „A politikai becsületességből folyó nézetet, hogy sehol soha egy párt sem vállalhatja el a kormányt a nélkül, hogy biztosítva legyen a sze­rinte rész alapnak megváltoztatása iránt“. E világos és semmiféle félremagyarázatot nem engedő nyilatkozatok után megvárhattuk volna Tisza Kálmántól, hogy a Csernátony által fölvetett kérdésre minden habozás nélkül azonnal felel. E helyett Tisza aug. 28-án kelt estendei levelében csak annyit mond, hogy „az országgyűlés összejövetelekor egy mielőbb tartandó pártértekezleten lesz helye megbeszélni, mi legyen a párt eljárása a jövő ülésszak alatt“. Ez érte­kezlet bevárását tartja Tisza kötelességének. Ennek bevárására kéri föl elvbarátait. Ugyan mire való Tisza Kálmán részéről az érte­kezlet bevárása ? Ő, ha föntebbi nyilatkozataival ellen­tétbe jönni nem akar, ha eddig követett égési politikai eljárását megtagadni nem kívánja, ez értekezleten sem mondhat egyebet mint azt, hogy a jelen közösügyi ala­pon kormányt alkotni, kormányozni magát hivatva nem érezheti. Azt csak nem akarjuk föltenni Tisza Kálmán­ról, hogy ő nézeteit — ily nagyfontosságú kérdésben a megtartandó értekezlet többsége netaláni ellenkező né­zeteinek alárendeli és ezentúl az előbbitől nem csupán eltérő, hanem azzal egyenesen ellenkező politikát fogna követni. Tisza Kálmánnak tehát, nézetünk szerint, nem lett volna szabad véleményének nyilvánítását felfüg­geszteni egy oly kérdéssel szemben, a­melyre ő már évek előtt oly határozottan felelt. Mi most sem hiszszük, hogy Tisza megtagadja előbbi nézeteit, bármi legyen is a várt novemberi értekezlet határozata. De nem ta­gadhatjuk, hogy habozása, a válasz elhalasztása csak árthatott az elv szilárdsága iránti bizalomnak, mert lehetnek, a­kik e halasztást eszélyességnek, de lehet­nek olyanok is, a­kik ingadozásnak tulajdonítják. Azonfelül, ha Tisza Kálmán a maga idejében ha­tározottan nyilatkozik, sok oly ellentétes, egymást rész­ben vagy­ egészben c­áfoló, egymásnak kisebb-nagyobb mérvben ellentmondó hírlapi czikk megjelenését aka­dályozhatta volna meg, melyeket a balközép párt hívei különböző fővárosi és vidéki lapokban közzétettek és melyeket öszhangzásba hozni vajmi nehéz volna. Ha Tisza Kálmán a maga idejében határozott nyilatkozatot tesz, több mint valószínű, hogy maga Csernátony, ki tudvalevőkép pártjának vezérei iránt nagy kegyelettel viseltetik, több czikkét vagy nem írta vagy máskép irta volna; valószínű, hogy nem jelentek volna meg ama nyilatkozatok, melyeket tettek Győrfy Gyula a „Bihar“-ban, Várady Gábor, a „Máramaros“-ban, P. Szathmáry Károly a „Magyar Polgáriban és a „Hon“ ban, Domahidy Ferencz és Nagy György a „Debreczen“-ben stb., valószínűleg elmaradt volna Jó­kai legutóbbi nyilatkozata, annak magyarázata és ellen­magyarázata a „Hon“-ban, szóval nagy részben elejét vehette volna annak az amabilis confusiónak, melyet a Deákpárt kárörömmel szemlél, mely azonban az or­szágos ellenzékre épen nem valami épületes látvány és melyet a novemberben tartandó értekezleten eloszlatni és következetlenség nélkül összemagyarázni aligha sikerül.* Röviden és úgy­szólván felületesen tartottunk szemlét, a balközépnek a múltban követett politikája fölött. De e rövid szemléből is beláthatta mindenki, hogy e határozatlan, ingadozó eljárás mellett lehetetlen volt az ellenzéknek egy oly hatalmas párt ellenében minő a jobboldal a választásoknál győzni és nagyobb eredményeket kivívni, mint a­melyeket elért. Beláthatja mindenki, hogy hasztalan volt a negyvennyolczas párt minden komoly és határozott törekvése, miután azt a balközép nemcsak hogy nem támogatta, de sőt leg­gyakrabban annak vezérférfiai támadták meg, midőn az erélyesebb, határozottabb lépést tartott szükségesnek a balközépével főelveiben ugyanazonos programmja ér­dekében. Felsoroltuk az ismételt kísérleteket és lépéseket, melyeket a negyvennyolczas párt az ellenzék két ár­nyalatának egyesülésére tett. De miután mindezek visszautasíttattak és miután a balközép néhány kivá­lóbb tagjának magaviselete és nyilatkozatai nagyon is kétségessé teszik, váljon a Ghyczy-Tisza párt még most is a bihari pontok alapján működik-e, még most is a negyvennyolczas párttal ugyanazonos programm alapján szándékozik-e megmaradni: elérkezettnek tar­tottuk az időt, midőn szükségessé vált az ország népe előtt kitüntetni, hogy a balközép és a negyvennyol­czas párt nem egy párt, ítéljen és válaszszon közöttünk az ország népe! „Szombati Lapok.“ A balközép politikája és taktikája. VI. Az 1872-ki választások után az ellenzék sorai a képviselőházban megfogytak. Mind­a mellett ez álta­lános választásokból világosan kitűnt, hogy az ellenzék az országban sokkal nagyobb számú párthivekkel bir, mint a kormány és csak a szárat­­lan helyen elkövetett erőszak és törvénytelenség volt képes a kormánynak a számszerűtiő többséget biztosítani. Ily körülmények közt egy tömörült és erélyes föllépés az ellenzék részéről, mely okvetlenül vissz­hang­t talált volna az elkövetett erőszakoskodások és törvénytelenségek által amúgy is fölingerelt népnél, előidézte volna ama krízist, mely a Deákpártot a kor­mányról leszorította volna. Oly előzmények után azon« ' A.»AX*.VV VAK DJ­SÁG 1873. OKTÓBER 14. A fővárosi közmunkák tanácsából. Budapest, okt. 9-én. Podmaniczky Frigyes alelnök úr az ülést délutáni 4 órakor megnyitván, a sugárút burkolatát illetőleg azon határozat hozatott, miszerint az gránit és trachyt kövezettel állíttassék elő. Időközben ezen burkolat előállítása iránt Norris John által ajánlat létetett an­nak fakocskával­ létesítése iránt. Norris vállalkozó ezen ajánlata a műszaki bizott­ság által tüzetesen megvitattatván, és tekintettel arra, hogy a budai lánc­hídfő és alagút között ezelőtt két évvel szintén Norris által létesített hasonnemű burko­lat jelenleg is jó állapotban van, s hogy a gyűjtött adatok értelmében, ezen burkolat tartósságát körülbe­lül 10 évre számíthatni, a­nélkül, hogy ez időn át ja­vítást igényelne, tekintettel továbbá arra is, hogy az e nemű burkolat az asphalt burkolat minden elő­nyeit magában foglalja azon hátrányon kívül,­­ hogy simasága által a kocsiközlekedést veszélyez­tetné ; végre tekintettel arra, miszerint a kérdéses burkolat a gránit és trachyt burkolatnál nemcsak hogy jutányosb áru, de szemben a gránit kövezet­tel, annak előállítása és húsz éven általi fentartása csak annyi költségbe kerülne, a­mennyit a gránit kövezet létesítése már az első évben venne igénybe,­­ a sugárút burkolatának fakoczkából leendő előállítása hozatott indítványba. A fővárosi közmunkák tanácsa a műszaki bizottság ezen elvi megállapodását osztva, a fakoczka burkolat létesítését határozatilag kimondotta, az ez érdemben folytatandó részletes tárgyalások ve­zetésével, valamint a szerződési pontozatok kidolgo­zásával egy alelnök úr, továbbá: Széher, Fuchs, Lu­kács és Haris tanácstag urakból álló bizottságot bízva meg. A budai ördögárok beboltoztatására vonatkozóan a tanács a következő határozatokban állapodott meg: 1- er. Buda város kívánságához képest, s tekintet­tel a lerombolandó házak kisajátítási költségeinek meg­takarítása czéljából, az ördögároknak a fehérsas téren megállapított egyenes vonala elejtetvén, a jelenlegi irány megtartatni és az árok e helyütt egyszerűen be­­boltoztatni fog. 2- or, hogy a csatornanyilások a Syphon készü­lék mellőzésével szellentyűkkel láttassanak el, melyek­nek rajzai ide bemutatandók lesznek. 3- or, tekintettel arra, hogy Buda város ezen be­­boltoztatási munkálatok költségeire már 200.000 forint­nál többet adott ki, felszólíttatik az elnökség az iránt, hogy a munkálatok hirtelen beállításának elkerülése czéljából mennyi és mily összeg volna Buda városának rendelkezése alá bocsátandó. Pest város hatóságnak átirata, melyben ez a fővá­rosi közmunkák tanácsa és Cséry Lajos úr között a vá­rosligeti résznek az eddigi városligettel leendő össze­köttetése czéljából szükséglendő területek csere­egyez­ményhez csekély módosítások melletti hozzájárulását kinyilatkoztatja, tudomásul vétetett, Kebbelbeli ügy­védnek meghagyatván, hogy a végleges szerződést kösse meg. Úgyszintén tudomásul vétetik a pénzügyminiszter úr azon leirata is, melyben az új lóversenytér létesíté­sére szükséglendő puskaportorony telkek azonnal esz­­közlött szorgalmazását a közmunkák tanácsával tu­datja. Buda város közönsége, a halászvárosban lebon­tandó házsor, s e helyébe felépítendő boltsorozat iránt a főv. közm. tanácsa által készített tervezetet elfogad­ván, minek folytán a műszaki osztály által java­solt szabályozási vonal véglegesen megállapittatván, ez az átalános szabályozási tervben fölvétetni határoz­tatok, miről a miniszterelnökség, valamint a városi hatóság értesittetni rendeltetik, ez utóbbi azon meg­jegyzései, hogy miután az említetett boltsorozat fel­építése czéljából szükséges Fehérváry-féle ház időköz­ben már a m. udvartartás által megvásároltatott, a sza­bályozási vonal létesítése immár csak két ingatlanság kisajátítását teszi szükségessé. A svábhegyi fogaskerekű vasút felépítményére vo­natkozó tervek helybenhagyatván, a városmajorbeli közlekedés előállítása iránt Budaváros hatósága figyel­meztetni határoztatott. A műszaki osztály és bizottság a budai Duna sor­nak a lánczhid és Ó-Buda határa közötti részében le­endő szabályozási tervezetet mutatja be, mely szerint az alsó rakpart, mely a lánczhidnál 6 ölnyi szélesség­gel bir, az özv. Andrássy-féle palotáig tölcsér alakban — hol 10 öl szélességet nyer — bővíttetnék úgyszin­tén a felső rakpart is, mely a lánczhídépület előtt 8 öl szélességgel bir, a Luczenbacher épületig szintén töl­csér alakban 16 ölre széles­ittetnék. A Luczenbacher épülettől egész az ó­budai határig az alsó rakpart 10 ölnyi, a felső rakpart pedig 16 ölnyi szélességgel fog bírni. A Margithídfői déli oldalon 2,­­ éjszaki olda­lán pedig 1 önálló új házcsoport alakíttatik ; a Lukács- és császárfürdő előtt nyerendő telkek parkíroztatan­­dók. A császárfürdő és a Holczspach-féle telek között 30 öl szélességben és 120 öl hosszúságban egy gabna­­vásártér fog létesíttetni. A Lujza malomtól az ó-budai határig három nagyobb önálló háztelek-csoport tervez­tetett. A fővárosi közmunka tanácsa az említett szabá­lyozási tervet elfogadván, az Buda városnak kiadatni rendeltetik. Wieland J. felfolyamodásának, az elrendelt 25 fo­rintnyi pénzbírság elengedése tárgyában hely nem ada­tott, a 25 frtnyi pénzbírság azon okból, mivel felfo­lyamodó az építkezést a hatósági tilalom daczára és a világos rendelet ellenére tovább is folytatta, 100 frtra emeltetett.

Next