Magyar Ujság, 1898. április (7. évfolyam, 91-119. szám)
1898-04-01 / 91. szám
1898. április 1. MAGYAR ÚJSÁG, fejlődés egy újabb stádiumához jutott, mely nagyzerüségében hasonmását nehezen találja a múltban. A szoczializmusnak rémképe mintha megzsibbasztana minden tevékenységet. Maga a tudomány, mely pedig néhány évtized óta magához ragadta a társadalom vezetését, zavarodottan tapogat, és sem módot, sem eszközt nem nyújt a felijesztett értelemnek és érzelemnek, hogy nyugodtan nézhessenek a jövő elé. Csakugyan a szoczializmus fog uralkodni a huszadik században? Uralkodni azon ijesztő alakban, mely ma a legközönségesebb szíveket is borzalommal tölti el ? A tudomány szédítő magaslatra emelte az emberiséget és e magaslatról vélte neki megmutathatni az Ígéret földjét, de a magaslatot köd szállotta meg és a tudomány szárnya szegetten áll a reménytelenség fokán. Nihilista lett. Nem tud egy életre való eszmét adni, mely e rettenetesnek látszó katasztrófát elhárítsa vagy csak szeliditse is. Nem én mondom ezt. Huxley tanár, a modern agnoszticzizmus atyja, kit Kidd Benjámin idéz, azt mondja, hogy a legjobb modern czivilizáczió sem tüntet fel oly társadalmi állapotot, mely méltó volna azon eszményhez, mely felé az emberiséget vezetni kell. Anyagilag óriási mérvben haladunk, de erkölcsileg oly nyomorultak vagyunk, mint akár a római Caezárok idejében. Akkor a jólét, a gyönyör, a fényűzés és az ezeket előteremtő arany szomja megnevezhetlen kicsapongásokra ösztönözte az embereket. Hit nem volt, az erkölcsök parlagon hevertek, a családi élet felbomlott és az önérzetét vesztett nép — mint Thierry Amadé mondja — homlokán a rabszolgaság és tehetetlenség kettős bélyegét viselte. Az ész fejlődésének fénypontján áll és mégis eddig nem volt képes az egyenlőtlenséget megszüntetni, vagy az ellentétet, mely az egyén és társadalom közt fennáll, megoldani. Egyéni szabadságot ígért és az individuum, midőn ezen jogosultságát érvényesíteni akarja, szemben találja magát a társadalom jogaival. Az individualizmus felbontja a társadalmat alkotó elemeire, a társadalom ismét, hogy fennállhasson, kénytelen az egyéni jogokat megszorítani és lesz belőle az egyén zsarnoka, az egyén pedig az összeség rabszolgája. És továbbá ! Nem halljuk-e már a tompa morajt, mely a tudomány ígéretei által felvillanyozott elégedetlenek soraiból felhangzik, azoknak soraiból, kik előtt az ész fényét lobogtatták, de a kiknek szivéből kiszakították az Istent s vele mindazt, a mi őket a túlvilághoz fűzi ? És mit adtak nekik kárpótlásul ? Éveken át hangoztatják füleikbe: mit a vallás! mit a dogma! mit az egyház! Tudomány, tudomány és élvezet, ez a földi boldogság! És a tudomány készített romboló eszközöket, melyekkel a mai czivilizácziót légbe röpíthetik, de üresen hagyta a szíveket. És az élvezet ? Oh! ezcsak ígéret volt, mert milliók és milliók nem tudják mi az élvezet. Az Istenben való hittel össze van fűzve a türelem, a megadás, a lemondás egyfelől, másfelől a szeretet, az önfeláldozás, az irgalmasság és jótékonyság, mindezek felett pedig lebeg a vallás őrangyala, mely felfelé mutat és mit állítottak helyébe ? Ielégithetlen vágyakat, ketté vágták a köteléket, mely az embert a végtelenhez fűzi és a végtelenséget kereső lélek mintegy szárnyaszegett madár lehulott a földre, itt csúszik a földön, mint az elátkozott kigyó a paradicsomban, mindent a földtől vár, mindent a földön keres és amit keres, azt nem találja és amit talál, abban csalódik. Csoda-e, ha az elégedetlenség a mai társadalom ellen fordul és számon kéri tőle, amit lelkétől elragadt, kárpótlást kér azért, amit elvesztett, teljesítését kéri mindannak, amit a tudomány, a művelődés, a társadalom ígért ? A felcsigázott képzelődés valósítását kéri mindannak, amit szemei előtt évek óta kápráztató fénynyel lobogtattak. Amit a műveltebb körökben könnyelműen nevetve, meggondolatlanul mondanak vagy írnak, azt az alsóbb körökben egész komolysággal életbe léptetni óhajtják. És így válik kétfelé az emberi társaság, az egyik frivol, modern, vallástalan; a másik levonja a következtetéseket és ledöntvén az Istent, az emberi művelődés daczára előkészíti a katasztrófát, melynek előjelei a láthatáron jelentkeznek. Íme, ez a mai kor reménytelenségének oka, ez a félelemnek és nyugtalanságnak kulcsa. Hogy híven jellemeztem-e a mai társadalmi állapotot, hogy nagyon erős, vagy csak halvány vonásai-e ezek a létező állapotnak ? nem tudom, de azt tudom, hogy a bekövetkezhető rázkódtatásoknak lehetőségét a komoly gondolkozók komoly számításba veszik. De hogyan van az, hogy ma, a midőn a tudomány, a művészet lépten-nyomon oly fényes diadalokat arat, a midőn a műveltség oly fokon áll, ahol az a múlt időkben tán sohasem állott, mégis az erkölcsök mindinkább sülyednek, a romlottság oly mérveket öltött, hogy méltán a társadalom diezoluciójától kell tartani? Bármily nehéz ezen kérdésekre válaszolni, mégis alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy azon materialisztikus irány, melyet az Istentől elszakadt és a tisztán természeti alapra fektetett tudomány kezdeményezett és rideg következetességgel honossá tenni igyekezett, meggyengítette a társadalomban azon éltető princzipiumot, mely azt eddig fentartotta. A kulturtörténészek az e század harminczas éveiben feltűnő pozitív bölcsészet nyomdokain haladva, elvetvén az isteni Gondviselést, keresték azon titkos természeti erőt, mely a czivilizácziót megteremtette és fejlesztette. — Nem találták! Keresik ma is! — Amit elértek, az, hogy nyers materialisztikus felfogásból kiindulva, teremtettek egy, az újításokat módon felkapó társadalmat, melyből, mivel természetfeletti mozzanatot nélkülöz, kiveszni készül a magasabb eszményi törekvés. És ezzel a tudomány elhagyta azon tért, mely hivatásánál fogva azt megilleti, ahol törekvései és vívmányai előtt meghajol mindenki, ahol a természeti erők felhasználása mellett az ember szolgálatába hajtotta magokat a természeti törvényeket és létesített oly műveket, melyek a letűnt emberiség legmerészebb álmait meghaladják. Ez az exakt tudás tere. A szellemet fejleszteni, az észt kiművelni, az ismeretek által az ember fölényét a teremtésben feltüntetni, összhangba hozni az értelmi és erkölcsi tényezőket, kijelölni a korlátokat, melyeken túl az emberi tudás lehetetlen, ez azon tér, amelyen a tudomány üdvösen mozoghat. De a tudomány elhagyta e tért és társadalmi tudomány akart lenni, magának tulajdonította a vezérszerepet korlátlanul, függetlenül, kizárólagosan. Itt van a tévedés kulcsa. A társadalom nem pusztán természeti erők által kormányoztatik, egy magasabb, egy fenségesebb, egy természetfeletti hatalom vezeti azt. Erkölcsi ország ez, melyben a természeti erők másodszerepre vannak utalva. A főtényező itt azon magasztos ideál, melyet az istenség az emberi nemnek kitűzött. És ezen erkölcsi alapra fektetett társadalom élt, fenmaradt, haladt a benne rejlő isteni erőnél fogva, sokszor karöltve a tudománynyal, sokszor a nélkül, sőt ellenére. Sajátságos! Kétezeréves haladásnak keresik a kulcsát és induktív eljárással, nem a szellemi és erkölcsi tényezőkből, hanem csoportosítván a történelmi tényeket, ezekből vonnak következtetést egy titkosan és erőszakosan működő, a rideg természeti kényszerre alapított hatalomra, mely a művelődést vezette. Az élet anyagi fejlődését látták, a szellemit és erkölcsit nem kutatták és ahelyett, hogy ezeknek jelenségeiből egy magasabb erkölcsi tényezőre vontak volna következtetést, az életet az anyagba temették. Mindenütt kétezer éven át a katolicizmus működése észlelhető és nem volt jelentékeny esemény, mely ezt nem érintette, vagy általa előidézve nem lett volna és mégis ignorálták azt. A felületen maradtak, mélyebbre nem hatoltak, nem tartották érdemesnek más tényezőt keresni, miután a tudomány a társadalmat teljesen kielégíteni látszott. Hiszen fényes volt minden, az emberek haladtak a művelődésben, a művészet csarnokokat épített, az ipar mesés dolgokat teremtett, a kereskedelem minden képzeletet maghaladó kiterjedést nyert, minek tovább kutatni egy természetfeletti, egy túlvilági befolyás után, miután minden oly nagy boldogságnak örvend. Csakhogy mindez külfény, máz, mely alatt iszonyú nyomor lappang. Maga a kulturtudomány megdöbbenve, tanácstalanul áll azon a magaslaton, melyet oly nagy fáradtsággal ért el és nem tud számot adni azon ígéretekről, melyeket a társadalomnak adott. Azt, hogy a vallás a czivilizácziónak tartós, változatlan tényezőjét képezte, maguk a kultúrtörténésznek is elismerik, hogy képezi ma is, mutatja a szellemek nyugtalansága. Ki fogja tagadni, hogy a vallási kérdések nagy mérvben foglalkoztatják a műveltebb köröket is. A támadásokban is, melyek a katoliczizmus ellen intéztetnek, nem fekszik-e indirekt beismerése annak, hogy a vallás ma is nagy hatalom, melylyel a tudománynak számolni kell; hogy alig van osztály, mely látván az erkölcsök iszonyú sülyedését látván, hogy a század végén a vallástalan áramlat által a legnemesebb érzelmek is letaroltatnak, visszatérni óhajt az elhagyott ősi lakba? Ki fogja tagadni, hogy ezen mozgalom teljesen független minden tudománytól, sőt hogy sokban a tudomány ellen irányul, mely nem képes többé, bármily magasan álljon is, mentő gyanánt szerepelni? A szocziális mozgalom eldobja magától a vallást, s nem figyelmeztető jel-e ez mindazokra nézve, akik a vallás befolyását kicsinylik ? A szegényeket támogatjuk, a betegeket gyógyítjuk, a nyomort enyhítjük, kórodákat, menhelyeket állítunk, a korosszülötteket, a nyomorékokat a tudomány minden eszközeivel fentartani igyekszünk, szóval a társadalom leggyöngébb osztályait sem a barbár népek módjára megsemmisíttetni, sem a darwinisztikus tudomány elvei szerint elveszni nem engedjük, hanem a krisztusi és evangéliumi irgalmasságnak parancsai szerint a társadalomnak megmenteni igyekszünk. A társadalom nem dezavouálja itt a tudományt ? Hiába! Ami isteni van az emberben, azt ember le nem ronthatja. Az ember Isten képét hordozza lelkében és ez bár az ember hibájából megrontva, sokszor eltorzítva jelent meg a századok lefolyásában, de mint az ősi nemesség bélyege fenmaradt. Innen van, hogy nem volt nép, melynél nem találtattak volna nyomai ezen isteni vonásnak, mely vonás csak az isteni kegyelem érintésére várt, hogy feléledjen és a keresztény vallás melegével és világosságával vezesse és megtartsa az embert a czivilizáczió útján. Ez azon isteni erő, mely teremtette, hatványozta és virágzásra emelte a kétezeréves európai czivilizácziót. Ezen erő nem halt ki soha, működött nyugodtan a legrettenetesebb katasztrófák közepette ; működik ma is, midőn a társadalom alapjában megrendülve lenni látszik; működik az anyaszentegyház által, mely mint szocziális tényező, mint regulátora a közerkölcsiségnek, szabályozza az emberek gondolkozási módját és igazítja tetteit. Az emberi társadalom erkölcsi alapon nyugszik, ennek kizárólagos vezetője nem lehet a tudomány, mely Istentől elszakadt. Isten nélkül nincsen morál. Materialisztikus világnézet csak konvencionális erkölcsöket teremthet, melyek az első társadalmi viharban megrendülnek és az újjáalakításban támpontot nem nyújthatnak. Ezzel nincsen mondva, hogy a tudomány hathatós befolyását a művelődés menetére kicsinyelnék. Fontos szerepe van ennek még a keresztény művelődés evolúciójában is, de nem egyedüli, nem is főtényezője ennek. A társadalmi erkölcsök fejlesztésére az emberiségnek egy magasabb erőre van szüksége, szüksége van egy mozdulatlanul álló sziklára, melyen az emberi romboló szenvedélyek megtörjenek, szüksége van a lelkiismeretre, mely Isten szava az emberiségben, szüksége van kereszténységre, mely képviseli azon magasztos eszményt, mely után az emberiség tör, mely képezni fogja azon mentő deszkát, mely a hajótörés után ismét a boldogság révpartjába vezesse a társadalmat. És azért nagy tévedés a hitet az észszel, a vallást a tudománynyal ellentétbe állítani. A művelődésnek mindkettőre szüksége van, mindegyiknek megvan a maga hivatása és feladata, a maga hatásköre, a kölcsönhatásban az egyiknek nem szabad a másiknak megsemmisítésére törni, és akik maguknak oly jövőt képzelnek, melyben a vallás megszűnik, azok sohasem elmélkedtek azon életelv felett, mely az emberiségnek organikus fejlődésében az uralkodó elemet képezte. Volt idő, amidőn tudomány nem volt, de vallás mindenkor volt. A társadalmi katasztrófákban elmerült sokszor a tudomány, a művészet, de fenmaradt a vallás, és ez vezette ismét az emberiséget fáradságos vándorlásában és teremtett új tudományt, új művészetet. Az emberiség szellemi, lelki élete a vallásban csúcsosodott, sem a tudomány, sem az uj szocziális alkotások azt le nem ronthatták. És azért a katoliczizmusnak az e század végén oly elrettentő alakban jelentkező szocziális áramlattól is nincsen mit remegnie. Ezen szocziális reform utáni törekvésnek, — nemesebb felfogás szerint, — nem lehet más czélja, mint az, hogy a szocziális viszonyok szülte új társadalmi elem a társadalom kereteibe beillesztessék; helyet kapjon abban, hogy tényezőnek elismertessék, hogy a jogok igazságos elontása által neki is a kötelességek teljesítése lehetővé tétessék. Rázkódtatással ezen törekvés csak akkor járna, ha az a nyugodt és logikai fejlődés stádiumait átugorni kívánván, a szenvedélyességgel szövetkeznek .