Magyar Ujság, 1898. június (7.évfolyam, 150-179. szám)
1898-06-28 / 177. szám
1898. junius 27. MAGYAR ÚJSÁG. REGÉNYCSARNOK. — Regény. — FRIED H. ALFRÉD. Első Rész. — november 9. Ha fulladás környékezett volna, ha félig holtan feküdtem volna ágyon, épp így cselekedtem volna: erőszakkal, a következményekkel nem törődve, kaptam volna levegő után. S mikor aztán fölébredtem és láttam, hogy mit tettem és láttam a tátongó űrt, mely az ok és a hatás közt volt... mikor beláttam, hogy milyen merev a törvény az élet hullámzó árjához és vad habjaihoz képest, akkor már későn volt... Oh, milyen szánalmas, kis hidat építettek maguknak az emberek a törvényekből arra az esetre, ha az élet hullámai egyszer túlcsapnak, hogy szétpattan ez a kis híd, ha láthatatlan elemek az árt fölkorbácsolják! Mari, én nem vagyok gyilkos! Ha a kegyetlen gépezet engem mégis eltapos és elpusztít engem, akkor a hosszú esztendőkön át, melyeket még az élők sorában fogsz tölteni, legyen meg az a megnyugtató tudatod, hogy nem vagyok gonosztevő és oldj fel szivedben a bűn terhe alól. .. november 14. Két hét telt el. Két teljes hét óta élek itt eleven holtan, mint a lemészárlásra szánt állat. Milyen boldog is az ilyen állat, mely az után a vágóhíd felé vidáman tud bőgni és míg a tagló homlokát nem éri, nem tudja, mire szánták. Ha valaha valaki az élet hiányairól tudna filozofálni, ha valaha valaki a végső igazságokat fel tudná fedezni, az csak egy halálraitélt gondolkodó lehet, aki erről a sajátos magaslatról tudja szemlélni az élet folyását. Milyen nyomorúságos teremtés is az ember! Hát nem megsértése-e istennek, ha az ember elhiteti magával, hogy az ő képmására van teremtve ? Milyen boldog az állat, milyen boldog a levél, mely napsugárban ringhat, és még örvend, ha durva kezek letépik az ágról. november 15. Két dolog irtóztat nap nap után. Nem akarok rájuk gondolni, mert bízom a perújításban. Rossz jel, hogy reménykedni kezdek. Aki remél, az vesztét érzi. Az egyik dolog az én mindennapi sétám. Két őr vigyáz reám, mikor lemegyek az udvarba. Akivel e közben találkozom, megáll és megnéz. Kifejezéstelen arczukból kíváncsiságot és részvétet olvasok le. Szinte halottnak érzem magamat e tekintetek hatása alatt, mert tudom, hogy épp igy fognak lenézni az ablakon, mikor a hóhér munkáját fogja végezni rajtam. Azután a séta odalenn. Az előírt körben, négy ember között, járok körül. Mind a négy rám szegezi tekintetét. Némák , egymáshoz se szólnak egy szót se. Olyanok, mint a halottvivők. Odaát, jókora távolban ,tőlem, kettesével halad egy másik csoport. Rámpillantgatnak és ujjal mutatnak rám. Egyre csak engem néznek az egész sétaórán át, mert „most én vagyok a legérdekesebb látnivaló. Ők is sajnálnak és nekem irigyelnem kell őket. Tolvajok, betörők, csalók, kéjenczek, útonállók, régi és új fogházlakók mind s az én szemeimben mégis félistenek, mert ők élhetnek és újra emberekké lehetnek, ha megbűnhődtek. Itt látom csak igazán, milyen mélyre sülyedtem, itt, ahol az emberiség salakját látom magam előtt. A másik rettentő dolog szintén gyakran ismétlődik naponta: az, mikor hallom a vasút mozdonyainak fütyölését. Hát nem iszonyúbb ez a vasszűz karjainál, hogy a fegyházat egy vasút közelében építik fel? Tudja is a szabad ember, hogy mi az, ha az elzárt ember hallja a vasutak csábító füttyét, mely a boldog, szabad embert messze távolba hívogatja, szép országokba, szabad földre, az élet árjába. Hallani e füttyöket és falkoporsóban sinylem: irtóztató! Most is füttyent egyet! Amiről életemben mindig álmodoztam, kiszállani, ki a nagyvilágba, bebolyongni országot, más embereket látni, nagy emberré lenni és boldog emberként hazatérni! Egész nap vonat robog itt a vasrács alatt s ezreket visz a boldogsághoz, mely az én számomra is virult. Oh, Mari, odakünn a szabad világban nincs nyomor, a ti világtokban nincs boldogtalanság, nincs nyomorult, nincs koldus, hanem minden ember király. Mind király, mind isten, mert élhetnek, gyönyörködhetnek összes emberi jogaikban, szívhatják isten szabad levegőjét, láthatnak, hallhatnak, mozoghatnak. Mi mindent nem képzelnek az emberek, csakhogy szomorúvá tegyék életüket, nem látván be, hogy valamennyien királyok, istenek! Jöjjenek ide föl s innen, az én helyemről tekintsék az életet, a szabadságot, akkor fogják csak igazán látni, milyen isteni alkotás ez a világ, milyen dús kincseket rejt magában s milyen szép az élet! Oh, hogy mindezt én sem tudtam megérteni, mikor még én is a szabad emberek közé tartoztam! Oh, hogy belénk nevelik a vakságot s csak a halottnak nyílnak meg a szemei! — november 18. Oh, minek tetted meg, Mari, gyötrelmeim napjaiban azt, amit tettél! Mikor az őr bejött értem, mondván, hogy engedélyt eszközöltél ki, hogy beszélhess velem, akkor leroskadtam a földre és keservesen sírtam. Oh, Mari, csak ezt ne tetted volna meg! Nincs hatalom a földön, mely engem le tudott volna vinni; inkább kitéptem volna magamat az őrök karjaiból és átvetettem volna magamat a lépcső korlátján, hogy inkább pusztuljak el. De csak egy negyedóráig is azzal a tudattal élni, hogy te a közelemben vagy mélységes nyomorúság volt nekem. Ez volt a legkeserűbb, amibe csak eddig belekóstolnom kellett. (Folytatása következik.) Irta: (6) — Orosz regény. — Irta: (5) PUSKIJ SÁJÍROK. Első Rész. III. Hetek teltek, de Dubrovszky állapota még mindig nem igen akart megjavulni. A dühöngési rohamok ugyan többé nem ismétlődtek, de naprólnapra gyöngébb lett a beteg. Elfelejtette régi foglalatosságait, ritkán hagyta el a szobát és megesett, hogy egy egész napon át nem szólt senkihez egy szót se. Jegorovna ápolta, a ház hű cselédje, aki Dubrovszky fiát is dajkálta volt. Úgy kellett elbánnia a beteggel, akár valami kis gyerekkel. Eszébe kellett juttatnia, hogy ennie vagy innia kellene; úgy adott minden falatot a szájába és ágyba fektette, ha beesteledett. Gavrilovics Andrei mindenben engedelmeskedett az öreg cselédnek, de mást nem engedett magához közeledni se. Persze, a gazdaságra és egyéb ügyeire nem gondolt. Jegorovna úgy vélte, hogy jó lesz értesíteni a történtekről a fiatal Dubrovszkyt, aki egy gárda-gyalogezredben szolgált Szent-Pétervárott. Kilépett hát egy vonalazott, tiszta lapott a számadási könyvből és Chariton szakácsnak, ki az egyetlen írástudó volt Kistenevkában, tollba mondott egy levelet, melyet még aznap postára küldött a városba. De ideje már, hogy bemutassuk az olvasónak hősünket is. Dubrovszky Vladimir gárda-hadapródiskolában nevelkedett és gárda-hadnagyként hagyta el az iskolát. Atyja megtett, amit tehetett, hogy fia rangjához és társadalmi állásához illőn jelenhessék meg a társaságban; igy aztán a fiatal tiszt többet kapott hazulról, mint a mennyit jog szerint várhatott volna. Eleven kedélyű, becsvágyó fiatal ember volt s voltak drága kedvtelései. Szerette a kártyát, csinált adósságokat s a jövővel nem igen törődött, legföljebb ha az jutott egyszer-másszor eszébe, hogy előbb-utóbb valami gazdag menyasszonyra kell szert tennie. Egy este, mikor épp pajtásai voltak nála és kényelmesen elheveredve a divánokon, vidáman fecsegtek és fújták a pipafüstöt, tiszti szolgája, Grisa, levelet hozott be a hadnagy ur számára. Dubrovszky Vladimírnak feltűnt a furcsa hású czimezés és a boríték eredeti pecsétje. Hamar kibontotta tehát a levelet és ezt olvasta: »Nagyságos uram, Andrejevics Vladimir, én, a te öreg dajkád, merészelek neked írni kegyelmes apád egészségéről; az apád nagyon rosszul van, olyasmiket beszél össze-vissza, amit senki sem ért meg, egész nap a székében ül, mint valami kis gyerek. Isten legyen izgalmas az ő szegény testének, lelkének; gyere haza, édes fiatal uram, majd küldünk lovakat elejbéd. Úgy hallottam, hogy a bíróság át akar minket adni Petrovics Kirilának, mert Petrovics Kirila azt mondja, hogy mi az övé vagyunk, pedig mi mindiglen a tietek voltunk, nem értem. Mivelhogy te Szent-Pétervárott lakói, elmondhatnád ezt a dolgot az atyuskának, a szent czárnak, mert az atyuska, tudom, nem fogja engedni, hogy igaztalanság essék meg velünk. Maradok a te hűséges szolgád és dajkálod: Busyreva Jegorovna Arina.« Dubrovszky Vladimir izgatottsága és nyugtalansága nőttön-nőtt, amint az egyik szót a másik után nagynehezen kibetűzte. Anyját még kis gyerek korában elvesztette és atyját csak kevéssé ismerte, mert nyolcéves gyerekként került ide Szent-Pétervárra. De azért szerette és becsülte az édesapját. Nagyon fájt hát szivének a gondolat, hogy most elvesztheti az édesatyját. Félt és aggódott a szegény beteg miatt, kinek állapota, ahogy az öreg dajka írja, igen szomorúságos lehet. E pillanatban úgy érezte, mintha maga előtt látná szegény édesapját. Elhagyatottan, egymagában ül a szegény öreg a pusztuló jószágon; nincs senki körülötte, csak a töpörödött, együgyű, öreg dajka, meg az egyéb értelmetlen, babonás háznép. Ezer veszedelem fenyegeti a szegényt, orvos nem enyhíti a szegény sínylő fájdalmait, kit kegyetlenül gyötörnek testi és lelki kínok. Andrejevics Vladimir most vádolta önmagát. Már régóta nem kapott hírt atyjától, de maga sem gondolta, hogy megkérdezze atyjától, hogy mint van, azt hitte, hogy atyját a gazdálkodás annyira elfoglalja, hogy nincs ideje írni. Tüstént elszánta hát magát, hogy atyjához siet, sőt ha kell, lemondását is beadja, ha atyja betegsége miatt hosszabb ideig odahaza kellene időznie. A pajtásoknak feltűnt, Andrejevics Vladimir nyugtalansága és jobbnak vélték, hogy magára hagyják. Mikor a pajtások eltávoztak, Vladimir még jobban elszánta magát: megírta lemondását. Azután pipára gyújtott és füstfelhőbe burkolva, elgondolkodott a szülőföldjéről és szegény beteg édes atyjáról ... IV. Hejb, de nehéz volt Andrejevics Vladimir szíve, mikor elérte az utolsó állomást Kistenevka előtt. Komor gondolatok szállták meg lelkét. Félt, hogy atyját nem leli már élve. És elgondolta, hogy milyen egyszerű, milyen egyhangú s milyen szegényes az élet egy vidéken s milyen kicsinyes dolog, elbibelődni egy ilyen kis biztos gazdaságával. És még ehhez sem ért. (Folytatása következik.)