Magyar Uriasszonyok Lapja, 1934 (11. évfolyam, 2. szám)
1934-01-10 / 2. szám
MAGYAR UR / ASSXO NYOK L A R JA MINDIG UGYANAZ Irta: Tóth Gáborné Magda úgy kuporgott a nagy karosszékben a kandalló előtt, mint egy beteg kiskutya. Ez a hasonlat annál is inkább illett rá, mert ő maga is azt felelte a kíváncsi Julcsa alázatos kérdezősködésére, hogy kutyául érzi magát. Magda, a tizenhétesztendős modern Magda nem nagyon szokta megválogatni a kifejezéseit, épúgy, mint a többi ezerkilencszázharminchármas, tizenhétesztendős modern Magdák általában. Különösen, ha nem volt jó hangulatban. Márpedig azt senki sem kívánhatja Magdától, hogy a történtek után jó hangulatban legyen. Még nem tudott eligazodni magán, hogy hát mit is érez tulajdonképpen? Meglepetést, hosszúságot, vagy egy kis fájdalmat is? Vagy talán hosszúságot a meglepetésen, hogy az a tegnap esti dolog fájdalmat okozott neki. De hát nem olyan könnyű dolog abba beletörődni, hogy a vőlegényünk, aki jólkereső ismert nevű ügyvéd és mellesleg nagyon jóvágású fiú, egy egész háromfelvonásos operett alatt olyan félre nem érthető módon tapad szemével az imádandóan szőke primadonna alig-alig rejtett bájaira. Isten neki, ha mi magunk kevésbé volnánk szépek, vagy fukarkodnánk a láttatnivalókkal, de teszem fel: ennek a fehér szatén estélyinek van olyan merész kivágása, mint az angyalian szőke primadonna fürdőtrikójának ... sőt. Meg aztán a tizenhét esztendőnk is versenyre kelhet az ő húszon . . . harminc . . . vagy ha a rossz nyelveknek hinni lehet, negyvenkét évével. Aztán meg . . . nézze csak, Péter . . . ezt én eddig észre sem vettem . . . hiszen ennek a nőnek iksz lába van! Haljak meg, ha nincs igazam! És hát akkor jött a meglepetés. Péter ingerülten fordult Magda felé. — Bár magának lenne ilyen iksz lába! Nem, nem ez volt a meglepetés. Hanem, hogy ez a hang egy kicsit szíven ütötte Magdát. És most ezen a meglepetésen gondolkodik már egész álló nap, a kandalló mellett kuporogva, a nagy karosszékben. Az éjszakáról ne is beszéljünk, ami ezt a színházi estét követte. — Magda kisasszony, az ügyvéd úr várja a kiasszonyt. Úgy ugrott fel a karosszékből, mint egy vipera. Most eljött lekönyörögni a szívéről azt a buta megjegyzést. De kidobja! Nem, nem is ő, a szobalánnyal, ezzel a buta falusi libával utasíttatja ki, hogy soha többé hozzájuk a lábát be ne tehesse. Aztán valahogy mégis csak az jött ki a száján, igaz, hogy már lehajtott fejjel: — Azonnal megyek. Péteren igazán nem látszott meg, hogy valami alázatos bocsánatkérésre készülne. Friss volt, elegáns és a két szeméből csak úgy sugárzott ki a jókedv. — Szervusz, Magda gyerek. Még meg is csókolta, igaz, hogy csak az arcát, mert mi tagadás, Péter sohasem rajongott a rúzsért, még ha valódi párizsi import is, mint a Magdáé. Aztán mégis, mintha készülne valamire, mert észrevehető zavarodottsággal feszeng a széken, mikor Magda az ő nyílt, őszinte szemeit ráemeli. — Magdikám, mondani akarok valamit neked . . . nézd, milyen zavarodott vagyok . . . pedig te okos kislány vagy, veled lehet beszélni . . . felvilágosult, okos, kis modern lány. Én téged nagyon szeretlek, de látod, ez nem elég, ez nem az, ami kell, ha két ember egy életen át . . . Meg aztán, én azt a színésznőt szeretem is. És ami még sokkal több, ő is szeret engem. Elismerem, hogy elavult gondolkodású emberek vagyunk, nem olyan felvilágosodott, mint ti . . . mint te . . . éppen azért, én úgye, sehogy sem illenék hozzád, mert én még azt kívánom az asszonytól, aki a párom lett, hogy azzal a múltszázadbeli érzéssel ragaszkodjék hozzám, amivel az apám az anyámat szerette. Mire idáig ért, Magda szép lassan már le is húzta ujjáról a jegygyűrűt és szótlanul, mosolyogva tette Péter elé. Péter hálásan csókolta meg azt az árván maradt fehér karikát azon keskeny leánykézen és a szemében először rezgett valami csodálatos melegség, ahogy Magdára emelte. — Köszönöm, Magda. — Mikor lesz az esküvőtök? Két hét múlva. Aztán Velencébe megyünk. Csodálatos város az, te Magda. Ha férjhez mész, te is oda menj nászútra. — Lehet, hogy majd szót fogadok neked. De egyelőre . . . — Ráérsz. — Ráérek. Aztán elbúcsúzott, elment, mintha csak az ittfelejtett esernyőjét jött volna elkérni. És Magda, a tizenhétéves modern Magda, az előszobaajtó csukódására elkezdett nevetni. És ő nevetett sokáig, még anyika is így találta, mikor az „intellektuális nők“ évadzáró teájáról hazajött. Idegesítette is a nevetés, mert erős vitájuk volt a klubban Ádlerről és Freudról. " Jokan minek örülsz úgy? Mondd el nekem is. Rám is rámférne egy kis nevetés. — Gyerek vagy te még ahhoz, anyikám, — és otthagyta az elképedt entellektüellt. Aztán bekuporgott megint a nagy karosszékbe és kitartóan bámulta a kandallóban lobogó hasábokat. Most jó volna, ha valaki a hűvös kezét rászorítaná a homlokára, vagy megsímogatná a kezét, azt az árva kis fehér leánykezet, aminek végre, hogy senki sem látja, szabad már remegni is. Érezte, hogy anyukához hiába fordulna, mert az ,intellektuells, ahogy aki tréfásan nevezni szokta, Freuddal vagy Ádlerrel próbálná megmagyarázni azt a halántékát hasogató gondolatzavart, ami ott lüktet az agyában. De a vacsoránál féktelen jókedve volt ismét. Olyan sziporkázóan ötletes volt, hogy szegény kis gondoktól fáradt apit könnyekig megnevettette. Aztán csak úgy két fogás közt vetette oda bámuló szüleinek, hogy a jegygyűrűt visszaadta Péternek. — De hát miért? — kérdezte api megrökönyödve. - Eh, hát rájöttem, hogy az új fekete-fehér imprime ruhámhoz nem illik a feketehajú Péter. Általában az egész tavaszi garderobomhoz inkább egy szőkehajú vőlegény passzol. Api ijedtében akkorát nyelt a bifsztekből, hogy fuldokló köhögőrohamot kapott tőle. Aztán megadóan belenyugodott, mint ahogy húszévi házassága alatt megszokta, hogy minden abszurdumba, ami a feleségétől vagy a lányától származik, megadóan belenyugodjon. — Úgy látszik, az idén sohase akar kitavaszodni. Májusban fűteni? Ezen a pénzen elutazunk inkább egy kis előnyaralásra. Úgy terveztem, egy hét múlva indulunk. — Hova megyünk az idén, api? — Velencébe. Magda először csak bámult meredt szemmel szegény kis apjra, aztán szinte fuldokolva, hisztériásan kezdett kiabálni. — Nem megyek Velencébe! Utálom Velencét! És utálom egész Olaszországot! — De, fiacskám, értsd meg, a mai nehéz valutáris viszonyok . . . — Fütyülök a valutáris viszonyokra! Vigyél Ostendébe vagy Kalkuttába, vagy Ausztráliába, vagy az Északi sarkra, de Velencébe nem megyek! De akkor már úgy sírt, mint a záporeső és rohant ki az ebédlőből. — Voila!... A te nevelésed . .. ■— harsogta aki most már végkép megdühödve. Az én nevelésem... mintha ugyan lehetne a mai gyerekeket nevelni! Az én lányom! Az én vérem! A felbontott eljegyzéséről úgy beszél, mint ahogy egy elhasznált villamosjegyet eldob az ember. Velencétől meg sírógörcsöt kap. Nincs ennek a lánynak semmi szíve , és csak száguldozott, mint egy tigris. Anyika, az intellektuelt anyika meg, egy kicsit szórakozottan, egy kicsit gúnyosan megjegyezte: — Biztosan Velence sem illik az új fekete imprimé ruhájához.