Magyar Uriasszonyok Lapja, 1934 (11. évfolyam, 2. szám)

1934-01-10 / 2. szám

MAGYAR U­R / A­S­S­X­O N­Y­O­K L A R J­A MINDIG UGYANAZ Irta: Tóth Gáborné Magda úgy kuporgott a nagy karosszékben a kandalló előtt, mint egy beteg kiskutya. Ez a hasonlat annál is inkább illett rá, mert ő maga is azt felelte a kíváncsi Julcsa alázatos kérdezősködésére, hogy kutyául érzi ma­gát. Magda, a tizenhétesztendős modern Magda nem nagyon szokta megválogatni a kifejezéseit, épúgy, mint a többi ezerkilencszázharminchármas, tizenhétesztendős modern Magdák általában. Különösen, ha nem volt jó hangulatban. Márpedig azt senki sem kívánhatja Magdá­tól, hogy a történtek után jó hangulatban legyen. Még nem tudott eligazodni magán, hogy hát mit is érez tulaj­donképpen? Meglepetést, hosszúságot, vagy egy kis fáj­dalmat is? Vagy talán hosszúságot a meglepetésen, hogy az a tegnap esti dolog fájdalmat okozott neki. De hát nem olyan könnyű dolog abba beletörődni, hogy a vőlegényünk, aki jólkereső ismert nevű ügyvéd és mel­lesleg nagyon jóvágású fiú, egy egész háromfelvonásos operett alatt olyan félre nem érthető módon tapad sze­mével az imádandóan szőke primadonna alig-alig rejtett bájaira. Isten neki, ha mi magunk kevésbé volnánk szé­pek, vagy fukarkodnánk a láttatnivalókkal, de teszem fel: ennek a fehér szatén estélyinek van olyan merész ki­vágása, mint az angyalian szőke primadonna fürdőtrikó­jának ... sőt. Meg aztán a tizenhét esztendőnk is ver­senyre kelhet az ő húszon . . . harminc . . . vagy ha a rossz nyelveknek hinni lehet, negyvenkét évével. Aztán meg . . . nézze csak, Péter . . . ezt én eddig észre sem vet­tem . . . hiszen ennek a nőnek iksz lába van! Haljak meg, ha nincs igazam! És hát akkor jött a meglepetés. Péter ingerülten fordult Magda felé. — Bár magának lenne ilyen iksz lába! Nem, nem ez volt a meglepetés. Hanem, hogy ez a hang egy kicsit szíven ütötte Magdát. És most ezen a meglepe­tésen gondolkodik már egész álló nap, a kandalló mel­lett kuporogva, a nagy karosszékben. Az éjszakáról ne is beszéljünk, ami ezt a színházi estét követte. — Magda kisasszony, az ügyvéd úr várja a kiasszonyt. Úgy ugrott fel a karosszékből, mint egy vipera. Most eljött lekönyörögni a szívéről azt a buta megjegy­zést. De kidobja! Nem, nem is ő, a szobalánnyal, ezzel a buta falusi libával utasíttatja ki, hogy soha többé hozzá­juk a lábát be ne tehesse. Aztán valahogy mégis csak az jött ki a száján, igaz, hogy már lehajtott fejjel: — Azonnal megyek. Péteren igazán nem látszott meg, hogy valami alázatos bocsánatkérésre készülne. Friss volt, elegáns és a két szeméből csak úgy sugárzott ki a jókedv. — Szervusz, Magda gyerek. Még meg is csókolta, igaz, hogy csak az arcát, mert mi tagadás, Péter sohasem rajongott a rúzsért, még ha va­lódi párizsi import is, mint a Magdáé. Aztán mégis, mintha készülne valamire, mert észre­vehető zavarodottsággal feszeng a széken, mikor Magda az ő nyílt, őszinte szemeit ráemeli. —­ Magdikám, mondani akarok valamit neked . . . nézd, milyen zavarodott vagyok . . . pedig te okos kis­lány vagy, veled lehet beszélni . . . felvilágosult, okos, kis modern lány. Én téged nagyon szeretlek, de látod, ez nem elég, ez nem az, ami kell, ha két ember egy éle­ten át . . . Meg aztán, én azt a színésznőt szeretem is. És ami még sokkal több, ő is szeret engem. Elismerem, hogy elavult gondolkodású emberek vagyunk, nem olyan felvilágosodott, mint ti . . . mint te . . . éppen azért, én úgy­e, sehogy sem illenék hozzád, mert én még azt kívánom az asszonytól, aki a párom lett, hogy azzal a múltszázadbeli érzéssel ragaszkodjék hozzám, amivel az apám az anyámat szerette. Mire idáig ért, Magda szép lassan már le is húzta ujjáról a jegygyűrűt és szótlanul, mosolyogva tette Péter elé. Péter hálásan csókolta meg azt az árván maradt fehér karikát azon kes­keny leánykézen és a szemében először rezgett valami csodálatos melegség, ahogy Magdára emelte. — Köszönöm, Magda. — Mikor lesz az esküvőtök? Két hét múlva. Aztán Velencébe megyünk. Csodálatos város az, te Magda. Ha férjhez mész, te is oda menj nászútra. — Lehet, hogy majd szót fogadok neked. De egyelőre . . . — Ráérsz. — Ráérek. Aztán elbúcsúzott, elment, mintha csak az ittfelejtett esernyőjét jött volna elkérni. És Magda, a tizenhétéves modern Magda, az előszobaajtó csukódására elkez­dett nevetni. És ő nevetett sokáig, még anyika is így találta, mikor az „intel­lektuális nők“ évadzáró teájáról hazajött. Idegesítette is a nevetés, mert erős vitájuk volt a klubban Ádlerről és Freudról. " J­okan minek örülsz úgy? Mondd el nekem is. Rám is rámférne egy kis nevetés. —­ Gyerek vagy te még ahhoz, anyikám, — és otthagyta az elképedt entel­­lektüellt. Aztán bekuporgott megint a nagy karosszékbe és kitartóan bámulta a kan­dallóban lobogó hasábokat. Most jó volna, ha valaki a hűvös kezét rászorítaná a homlokára, vagy meg­­sím­ogatná a kezét, azt az árva kis fehér leánykezet, aminek végre, hogy senki sem látja, szabad már remegni is. Érezte, hogy anyukához hiába for­dulna, mert az ,intellektuells, ahogy aki tréfásan nevezni szokta, Freud­­dal vagy Ádlerrel próbálná megmagyarázni azt a halántékát hasogató gon­­dolatzavart, ami ott lüktet az agyában. De a vacsoránál féktelen jókedve volt ismét. Olyan sziporkázóan ötletes volt, hogy szegény kis gondoktól fáradt apit könnyekig megnevettette. Aztán csak úgy két fogás közt vetette oda bámuló szüleinek, hogy a jegy­gyűrűt visszaadta Péternek. — De hát miért? — kérdezte api megrökönyödve. - Eh, hát rájöttem, hogy az új fekete-fehér imprime ruhámhoz nem illik a feketehajú Péter. Általában az egész tavaszi garderobomhoz inkább egy szőkehajú vőlegény passzol. Api ijedtében akkorát nyelt a bifsztekből, hogy fuldokló köhögőrohamot kapott tőle. Aztán megadóan belenyugodott, mint ahogy húszévi házassága alatt meg­szokta, hogy minden abszurdumba, ami a feleségétől vagy a lányától szár­mazik, megadóan belenyugodjon. — Úgy látszik, az idén sohase akar kitavaszodni. Májusban fűteni? Ezen a pénzen elutazunk inkább egy kis előnyaralásra. Úgy terveztem, egy hét múlva indulunk. — Hova megyünk az idén, api? — Velencébe. Magda először csak bámult meredt szemmel szegény kis apjra, aztán szinte fuldokolva, hisztériásan kezdett kiabálni. — Nem megyek Velencébe! Utálom Velencét! És utálom egész Olasz­országot! — De, fiacskám, értsd meg, a mai nehéz valutáris viszonyok . . . — Fütyülök a valutáris viszonyokra! Vigyél Ostendébe vagy Kalkuttába, vagy Ausztráliába, vagy az Északi sarkra, de Velencébe nem megyek! De akkor már úgy sírt, mint a záporeső és rohant ki az ebédlőből. —­ Voila!... A te nevelésed . .. ■— harsogta aki most már végkép meg­dühödve. Az én nevelésem... mintha ugyan lehetne a mai gyerekeket nevelni! Az én lányom! Az én vérem! A felbontott eljegyzéséről úgy beszél, mint ahogy egy elhasznált villamosjegyet eldob az ember. Velencétől meg síró­görcsöt kap. Nincs ennek a lánynak semmi szíve ,­­ és csak száguldozott, mint egy tigris. Anyika, az intellektuelt anyika meg, egy kicsit szórakozottan, egy kicsit gúnyosan megjegyezte: — Biztosan Velence sem illik az új fekete imprimé ruhájához.

Next