Magyar Vadász, 1955 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1955-04-10 / 4. szám
Áprilisban kezdi a „dürgést ” és a „sátorozást“ a puszták ősmadara A TÚZOK zükülő, fogyó pusztaságaink némelyikén ritka vadászeseménynek lehetünk szemtanúi áprilisban. Ekkor kezdi a „dörgést”, a „sátorozást” legnagyobb, már nagyvadnak számító szárnyasvadunk, pusztáink ősmadara, a túzokkakas. Huszty András a túzokról írta 1781-ben az első magyar madártani monográfiát. Világhírű madártudósunk, Herman Ottó így ír a túzokról : „A túzok a magyar síkságon és az erdélyi részek mezőségén az, ami délszakon a struccmadár; ámbár ennél szerencsésebb, mert bár nehezen kél, ha már fölkapott a levegőbe, jól és tartósan repül.” Hatalmas méretei mellett éberségével is kitűnik ez az impozáns vadmadár, melyet még 150 — 200 méterre is csak leginkább a környezetében már megszokott ökrösfogattal lehet belopni. Ennek, meg a kellő időben elrendelt védelmének köszönhető, hogy a túzokállomány még nem veszett ki pusztaságainkról, sőt az utóbbi időben valamelyest gyarapodott is. „Tollazata — amint híres ornitológusunk, dr. Nagy József írja — remek; alsó teste világosszürke és fehér, felső teste rozsdabarna, fekete, pettyekkel, akár egy kis párducbőrös mente. A kakas állóról tisztességes ősz bajusz lóg lefelé.” A túzok csapatokban él. Az Alföld és Dunántúl kiterjedt síkságain, helyenként elég szép számmal tolhatunk belőlük. A kakas súlya a 16 — 18 kilót is elérheti, a tyúk jóval kisebb. Költése rendszerint május közepén kezdődik. Két-három ökölnyi, mindkét végén egyformán vastag, barnászöld alapon barna foltokkal tarkállt tojásán a tojó négy hétig ül. A kis túzokcsibék, fészekhagyók és párnapos korukban anyjukkal együtt járnak élelem utánl. Az öthetes csibe már próbálgatja a repülést. A túzokcsaládok nagyobb csapatokba verődve élnek ősztől tavaszig. Szigorú, kemény teleken egyes csapatok olykor enyhébb tájakra kóborolnak, tavasszal azonban mindig visszatérnek megszokott tartózkodási helyükre. túzok növendékkorban %■ főleg bogarakkal él, később túlsúlyban növényevő. Mezőgazdasági kárt nem okoz. Kedvelt tartózkodási helye a repce és a gabona. Állományának még mindig erősen csökkent száma miatt a túzok az év minden szakában védelem alatt áll. Ahol azonban az állomány erre lehetőséget ad és a dürgési időben korlátolt számú túzokkakas elejtésére engedélyt kapunk, bánjunk nagyvadat megilletően e ritka ősvadunkkal és csak akkor vadásszunk rá, ha golyónkat megfelelő távolságról, a biztos találat reményében engedhetjük útjára. Nagyvadas területeink legidőszerűbb télvégi teendője a sózók elkészítése. Ezekkel kell kielégítenünk nagyvadunk sóigényét, ami egyrészt a vad fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges, másrészt a vad helyhezkötését szolgálja. Legjobban bevált a keretes sózó alkalmazása. Ebben a sót agyaggal összegyúrva adjuk vadunknak. Az agyag kiválasztásánál vigyázzunk arra, hogy az homokot vagy humuszt ne tartalmazzon. A homokszemek csikorognak a vad fogán, a humusz pedig idővel rothad, bomlik, kellemetlen szaga lesz és ezért a vad a homokos vagy humuszos agyaggal készített sót nem szívesen „veszi fel”. Egy-egy ssózó elkészítéséhez — egyszeri feltöltéséhez — legalább 25 kiló sós-agyagos massza szükséges, melyben a só és az agyag helyes keverési aránya 1: 5. A sózó keretét négy darab 10—16 cm átmérőjű, lehetőleg keményfadorongból úgy rögzítsük négyzet formába, hogy belvilága 35x35 cm, vagy 60x60 cm legyen, aszerint, hogy csak 5z~, vagy nagyobb vad is lakja a területet. A keret nagyságának a nagyvadféleségek szerint történő méretezése azért tanácsos, mert ily módon megakadályozhatjuk, hogy a vad egész testével a keretbe állva belehullassa ürülékét, ami azután bemocskolná a sózót, míg hogyan uszítsuk ha csak mellső lábaival fér a keretbe, úgy hulladéka feltétlen azon kívül jut. A keretet állítsuk össze tartósan, tehát megfelelő mélyen — 6—8 centiméternyire beásva — rögzítsük a földbe. A kereten belül 20 — 25 cm mélyen emeljük ki a földet, majd az így keletkezett négyzetalakú üregben, a fenéktől 5—6 cm magasságig szórjunk sómentes agyagot és ezt döngöljük le jó keményen. Az agyag felszínét félcenti magasan hintsük meg marhasóval, majd ismét 5 centis sómentes agyagréteget helyezzünk rá, amit újra jól ledöngölünk. Erre a második ledöngölt agyagrétegre tesszük azután a már sóval összegyúrt masszát, amit félgömb alakban ugyancsak erősen ledöngölünk, hogy az alatta levő agyagréteggel jól összeálljon. A sózó sarkaiban, rézsűt kifelé, lyukat fúrunk, hogy a keretbe hulló csapadék ne álljon meg a sózón, hanem könnyen lefuthasson a földbe. A sózó helyéül mindig kiemelkedő részt válasszunk, ne pedig mélyen fekvőt, mert ha ilyen helyen készítünk sózót, úgy azt a csapadék könnyen elöntheti, kimoshatja. A nagyvad fejlődésére és agancsképződésére igen jó hatással van, ha a sózó anyagába — a sós-agyagos masszához — szénsavas meszet is keverünk. Ebből harmad vagy feleannyi szükséges, mint amennyi sót kevertünk a masszába. Egyesek ánizsmag keverését is kívánatosnak tartják, mivel ennek illatát messziről megérzi a vad és így esetleg hamarabb rátalál a sózóra. A sózók ellenőrzésére a délelőtt 11 órától délután 2 óráig terjedő idő a legalkalmasabb, amikor a vad többnyire nappali búvóhelyén, a sűrűben pihen és így nem valószínű, hogy mozgásunkkal megriasztjuk. Vadunk nyugalmát a sózón vagy környékén soha ne zavarjuk. A sózó helyéül a járt úttól távoleső, az időjárás viszontagságaitól lehetőleg védett, forrás vagy patak közelében levő ,nyugalmas területek felelnek megt leginkább, ahol a vadat semmi nem zavarja és ahová ösztönös óvatossága ellenére, nappal is kimerészkedik. A sózón vagy közvetlen környékén lövést ne tegyünk, felesleges járáskeléssel ne zavarjuk a vadat. Mégsem szabad azonban a sózók ellenőrzését elhanyagolnunk. Egyrészt azért nem,mert itt nyílik a legkedvezőbb lehetőségünk a nagyvad számbavételére és ellenőrzésére, másrészt pedig azért sem, mert köztudomású, hogy az elhanyagolt sózóhoz az orvvadászok és az állati kártevők hamarosan odaszoknak. Na a vadászat nemcsak sport, hanem sok feladattal és kötelességgel is jár Munkatársunk beszélgetést folytatott Dinnyés Lajos országgyűlési képviselővel, a kiváló vadászszakértővel a vadászat időszerű kérdéseiről. Dinnyés Lajos szenvedélyes vadász, aki állandóan részt vesz vadászatokon és nagy érdeklődést tanúsít vadásztársasága ügyei iránt. Első kérdésünk az volt, hogy mi a véleménye a mai vadászatról és annak céljáról általában: — A felszabadulás óta — hangzott a válasz — a vadászat célja lényegesen megváltozott. Ma a vadászat nemcsak sport, hanem sok feladattal és kötelességgel is jár. Az igazi vadászember szereti a vadat és azt nemcsak tenyészti, eteti, ápolja, hanem meg is védi a ragadozóktól és a kártevőktől. Magát a vadászatot a törvényes keretek között űzi és csak azt a vadat lövi ki, amely egyrészt felesleges a további szaporításhoz, másrészt pedig számfeletti. A továbbiakban a vadásztársaságok munkáját tettük szóvá: — A vadásztársaságok egyik fő feladata — válaszolta Dinnyés Lajos, — hogy tagjait ne csak a föld- és vadszeretetre, hanem a közösségi érzés ápolására és fejlesztésére is nevelje. Éppen ezért fontos a vadásztársaságok vezetőinek helyes megválasztása, mert a vezetőség az irányítója az egész vadásztársaság munkájának. A vezetőség legfontosabb feladata tagjainak megfelelő vadászszellemben és fegyelemben való nevelése, valamint a vadőrök kellő megválasztása. Sajnos, még ma is sok esetben előfordul, hogy egyes vadőrök és tagok tilalmi időben lövik a vadat. E kinövéseket meg kell szüntetni, amihez nagy segítséget adhat a Vadász Szövetség és a szaksajtó nevelő és felvilágosító munkája. A vadásztársaságok másik fő feladata a vadászat során lőtt vadaknak a megállapított kulcs szerint történő beadása. A vadbeszolgáltatási terv teljesítése a vadásztársaságoknak fő kötelessége, népgazdaságunknak pedig egyik jelentős bevételi forrása. Éppen ezért a beszolgáltatási tervet nagy körültekintéssel szükséges megállapítani, figyelembe véve nemcsak a mezőgazdasági helyzetet, hanem a vadállományt is, mert a tervteljesítésnek nem szabad a vadállomány rovására mennie. A Vadász Szövetségnek és a tanácsok mezőgazdasági osztályainak kell ezeket a kérdéseket megvitatni úgy a vadásztársaságokkal, mint a beszolgáltatást végző szervekkel. A kérdések helyes összehangolása nyugalmi helyzetet teremt és megszünteti a beszolgáltatás körüli problémákat. Végül érintettük a szaksajtó ügyét is. Dinnyés Lajos hangsúlyozta, hogy örömmel látja a Magyar Vadász fejlődését. Szerinte a lapnak a hazai vadászproblémákkal még behatóbban kell foglalkoznia és a külföldi szaksajtó cikkeit bővebben ismertetnie. — Biztosítsanak — úgymond — több helyet a szakcikkeknek is, mert a Magyar Vadász csak így teljesítheti azt a fontos feladatot, amelyet céljául tűzött ki. ÁPRILISRA ÖSSZE KELL HÍVNI AZ ÉVADZÁRÓ KÖZGYŰLÉST A Magyar Vadász Szövetség felhívja azon vadásztársaságok vezetőségének figyelmét, amelyek még nem tartottak évadzáró közgyűlést, hogy ezt áprilisban okvetlen tegyék meg. A csúcsvezetőség előzetesen köteles a brigádokkal gazdaságilag elszámolni. A közgyűlésig a pénztárkönyvet az illetékes járási tanács pénzügyi osztályán felül kell vizsgáltatni, majd a közgyűlésre elvinni. Napirendi pontként a helyi problémák mellett feltétlenül szerepelnie kell: 1. a vezetőség beszámolójának, 2. a költségvetés elfogadásának, 3. a vezetőség újraválasztásának, 4. a tagdíj megállapításának. A közgyűlés időpontját nyolc nappal előbb be kell jelenteni a MAVOSZ-nál, ahonnan szükség esetén kiküldött megy a közgyűlésre. A közgyűlési jegyzőkönyvet azonnal be kell küldeni a szövetséghez. Hajtó Ferenc már több, mint egy éve hordozta a puskát komoly vadásszándékkal, de bizony egyszer sem sikerült csövegre kapnia egy árva nyulat sem. Hiába taposta a tengernagy sarat, bújta a nádasokat, tocsogókat, fáradtan, szomorúan és üres tarisznyával tért haza. Vadásztársai tréfálták, csipkedték. Ezt még csak tűrte valahogy, de az asszonnyal már nem lehetett bírni. Hogy ő mindig egyedül marad a hosszú vasárnapokon, az ember meg csak tépi, nyúzza magán a ruhát, a cipőt, semmiért. Mert ha vadat ehetne legalább, de még egy verebet se hoz! Mire jó hát ez az úri passziózás ? Hogy a ménkű csapna bele abba a puskába, de még abba is, aki kitalálta ! — Hiszen csak kutyám lenne ! — védekezett bátortalan hangon Hajtó, de az asszony lecsapott rá, mint a héja az ártatlan csibére. — Még mi nem kéne ! ? Egy „dögöt” is etessek? Hasztalan? Aztán takarítsak utána ? Nem elég piszkot hordol te haza a csizmáiddal ? — Pedig kutya nélkül a vadász nem vadász ! — sóhajtott Hajtó, s mivel eleget hallgatta már a feleségét, még vasárnap is volt, kapta a puskáját, s elindult a vadászterületre. Szép november végi vasárnap volt. Társai a Rábcaparton várták és szokásukhoz híven az volt az első dolguk, hogy megint belekössenek Feribe. — Aztán mire mégy ma jobban, pajtás? —- kérdezte gúnyosan pirosorrú vadásztársa. — Nyúlra vagy libára ? Hajtó úgy nézett rá jókedvű cimborájára, hogy annak csakhamar elment a kedve a további tréfálkozástól. Valamelyikük le is intette a hangoskodókat és láncot alkotva megindultak. Durrogtak a puskák, s egyiküknek, másikuknak már két nyúl is lapult a hátizsákjában, de barátunknak csak nem kedvezett a szerencse. Pedig olyan gondosan célzott és olyan közelről, hogy ijedségből is fel kellett volna már bukfenceznie előtte valamelyik nyúlnak. Egyszer úgy vélte, hogy le is lőtt egyet, de odaszaladt a Csukás kutyája, s gazdájához cipelte a zsákmányt. Most mondja azt, hogy az övé ? Úgyse hiszik el. Legjobb lenne talán kicsit különválni, hátha több lesz a szerencséje. El is oldalgott lassan, s igenigen elhatározta, hogy ma nem viszi üresen haza a hátizsákot. — Megállj asszony ! — markolta meg Hajtó keményen a fegyvert. — Majd megmutatom én neked, hogy tudok én vadászni. — S egy kisebb nádas felé közeledett. Izgatottan leste a rekettyebokrokat, s a legkisebb zörrenésre is a vállához kapta a fegyverét. Úgy határozott, hogy ha felugrana közelebbről egy nyúl, s véletlenül nem tudná eltalálni, elibevágja a puskát, s akkor is fel kell fordulnia. De ha semmi se sikerül, inkább magát pusztítja el , üresen mégsem megy haza. Nem bizony, mert ami sok, az sok. Igaza van az asszonynak is, hiszen amikor a grófok kezében volt a puska, ő még vaddisznót is vitt haza a lányból. És most, amikor nem kell remegni a vadőrtől, hiszen bért fizet, engedélye van, hát egy rongyos nyulat sem képes ejteni ? — Vagy már öreg lennék ? — tolta fel kopaszodó fején a báránybőrsipkát, s nyakába akasztotta a puskát, hogy rágyújtson, de valami neszezést vett észre a tocsogó szélén. A következő pillanatban már röppentek is a vadlibák szinte az orra előtt. Kapkodott Hajtó a puskája után, de mire lehámozta a nyakából, már késő volt. De mégse, hiszen újabb három liba repült fel, s ezeknek bizony már odasózott a barátunk. Kalimpálva hullt le az egyik, amelyet Hajtó Ferenc olyan szívdobogással szorított magához, mint legénykorában szép szerelmét. — Végre ! — lihegte mosolyogva és magasra emelte a zsákmányt, hogy lássák a többiek is, akik díszlövést adtak le gyorsan a csodálatos eset tiszteletére. — Gyere ide Feri ! — kiabálta a társaság elnöke, s Hajtó ment nagy büszkén lóbálva maga mellett a libát. Jó, hogy zsebébe tette a lapos üveget. Azóta, amióta belépett a vadásztársaságba, még csak most kerülhetett sor az örömteli kínálásra. — Igyatok ! — nyújtotta társainak a pálinkát, s letette a zsákmányt, amit nem tudott magára hagyni, mert még mindég mozgott. — Hagyjad csak pajtás! — hűtötte le egyik társa Hajtó izgalmát. — Nem kell annak már béka. — De Feri nem nyugodott, amíg teljes biztonságban nem tudta a zsákmányt. Amíg a többiek egymásnak adták a pálinkásüveget, Hajtó levette a nadrágszíját, s a liba nyakára hurkolta, majd hozzákötötte egy kukoricaszárhoz. — i*y ni! Elővette a cigarettáját, s most már nyugodtan ráfüstölt. — Micsoda finom levese lesz ennek te ! — mondta a veresorrú. — Tavaly kettőt vittem én is a feleségemnek. — Egy volt az csak János ! — nevettek a többiek, de a vadász nem jött zavarba. — Mindegy, de jó levese volt, pajtás ! — Csettintett a vörösorrú, aztán mindegyikük arról beszélt, hogyan és mennyi vadlibát lőtt már az életében. Előhúzták a pálinkát, meg a harapnivalót, a történetekből hamarosan kisült, hogy rengeteg vadliba pusztult el e derék vadászok puskáitól. Ugyannyira, hogy Hajtó pórázra kötött, de időközben magához tért libája is megsokallatta a rettenetes vadlibapusztítást, s titokban bosszút forralt testvérei halála miatt. Addig erőlködött, míg csak el nem oldódott a nadrágszíj vége a kukoricaszártól, s a vadászok nagy csodálkozására szárnyra nem kapott. Ilyen még nem fordult elő a vadásztörténelemben ! — halt el a tüzes pálinka az emberek ereiben, de a liba csak repült, a nadrágszíj meg lebegett utána, mintha csak integetett volna Hajtó Ferencnek, akinek az arca egyszeriben hamuszürke lett, ő maga pedig önkéntelenül a nadrágjához kapott, amely megroggyant a csizmaszáron. A cimboráiból kitört a hahota. A vörösorrú szinte hömpörgött a nevetéstől. Hajtó meg csak állt, mint egy szobor, s várta, hogy mikor nyílik meg ez az igazságtalan föld, amely ilyen hálátlan vadludaknak tartogatja a vizeket. — Ne búsulj pajtás ! Adok én neked egy nyulat ! — Én is adok egyet! — mondták azok, akiknek jobban sikerült, de Hajtó Ferencet nem vigasztalta az öt nyúl sem, ami a hátizsákjába került. Azon gondolkodott, hogyan kellene feladni hirdetést a vadászújságba, hogy ha valaki mégis lelőné azt a nyomorult libát, hát küldje vissza a nadrágszíját. Mert mit mondanak majd a munkahelyén, ha kitudódik az eset? Az asszonyról nem is beszélve, aki ajándékba vette neki azt a nadrágszíjat.* A történetnek lassan két éve lesz. Azóta új nadrágszíja és nagyszerű vadászkutyája van Hajtó Ferencnek, s időnként teli hátizsákkal tér haza. Az asszony is belenyugodott a változhatatlanba, csak Feri nyugtalan, ha húznak a libák. Ilyenkor kiül a Rábca partra, s az égnek mereszti a puska csövét. Mondani sem kell talán, hogy az lenne élete legboldogabb napja, ha még egyszer kezébe kapná azt a nadrígszíjzsiványt. cA vadlibcL h cl nnAr ujszíj (VADÁSZKALAND) Irta: Dávid József, a Magyar Írók Szövetsége győri csoportjának elnöke Az áldozatkészség és a kollektív szellem nagyszerű megnyilatkozása az árvízsújtotta területek vadászainak megsegítése A Magyar Vadász Szövetség kezdeményezésére annak idején akció indult az árvízsújtotta területek vadállományának fejlesztésére. Az adományok, valamint a vadásztársaságok természetbeni felajánlása alapján az alábbi vadmennyiségek kerültek az árvíz sújtotta területekre . A pénzadományokból a szövetség a MAVAD- on keresztül kiutalt. A Mosonmagyaróvári iVt-nak 28, a Győri Wilhelm Pieck Vt-nak 28, a Győri HVDSZ Vt-nak 30, a Győri Rendőrségi Bajtársak Vt-nek 24, a Dorogi Szakszervezeti Vt-nek 30, a Bajai Járás Rákosi Vt-nek 16, a Dunamenléki Járás Vt-nek 12, a Kalocsai Járás Vt-nek 12 és az Odri Fáklya Vt-nek Budapest 12 fácánt. A vadásztársaságok közvetlenül az alábbi mennyiségeket küldték: a Hajdúböszörményi Vt a Győri HVDSZ-nek 30, a Kisújszállási Petőfi Vt a Keszőhidegkúti, a Dunaföldvári és a Paksi brigádnak 40, a Mezőtúri Vt a Tolnamözsi, a Dunaszentgyörgyi, a Dunakömlődi és a Fadd ;brigádnak 40, a Kenderesi Vt a Tolnamözsi, az Ocsényi, a Bátai és a Bátaszéki brigádnak 48, a Szolnoki Lokomotiv Vt a a Szekszárdi és a Mözsi brigádnak 27, végül az Abádszalóki Vt a Szekszárdi, a Madocsai és a Decsi brigádnak 30 tenyésznyulat. A Szolnok megyei vadásztársaságok ezenkívül vadásztársaságonként 50—50 tenyészfácánt küldenek az árvíz sújtotta területek megsegítésére. A vadásztársaságok jelentései szerint a jelzett küldemények beérkeztek rendeltetési helyükre. A Győri HVSZ, a Győri Wilhelm Pieck és a Győri Rendőrségi Bajtársak Vadásztársaságának vezetősége ezúton fejezi ki hálás köszönetét az adományozó vadásztársaságoknak. Egyben megígérik: az árvíz sújtotta területeken a gazdálkodást úgy folytatják, hogy vadászterületük újból benépesedjék. Az áldozatkészség és a baráti segítség fentebbi felemelő és követendő példái egyben bizonyítékai annak a nagyszerű kollektív szellemnek is, amely a mai vadásztársadalomban él. A mi vadászaink éppúgy segítségére siettek az árvíz által sújtott vadásztársaiknak, mint ahogy annak idején talpra ugrott az egész ország és ezernyi formában igyekezett helyrehozni a pusztító elem szenvedőinek önhibájukon kívül bekövetkezett veszteségeit. A kollektív szellem eme nagyszerű megnyilatkozásait példaképül állítjuk a magyar vadásztársadalom minden tagja elé. Itt említjük meg, hogy Szolnok alatt a Tisza vizének áradása bizonyos vadászterületeket is érintett. A sikeres vadmentés során mintegy 150 nyulat és több őzet mentettek meg. Példás közreműködéséért dicséret illeti a BM szolnoki folyamrendészeti osztályát, Lukács István vadőrt, Till Miklós vadászati előadót és L. Nagy István vadászmestert. A A Békés járási Szabadság Vadásztársaság vasárnaponként rendszeresen oktatja tagjait. Jellemző a nagy érdeklődésre, hogy az órákon a vadásztársaságban működő vadászok hetven százaléka állandóan részt vesz. A tananyagot a „ Vadászok iskolája című könyv alapján állították össze. A tanfolyam részvevői szakszerűen szólnak hozzá a vadászat tudnivalóihoz és beszámolnak a maguk tapasztalatairól. Az új vadászok 0 előadáson oktatják a tudnivalókra és a tanulmányi eredmények máris azt mutatják, hogy rövidesen jól megállják helyüket a terepen is. Képünk az oktatáson részvevő vadászokat mutatja be Csapó K Iniszló felvétele alapján. UTASÍTÁS A VADGAZDÁLKODÁS IRÁNYÍTÁSÁRÓL AZ ÁLLAMI ERDŐKBEN Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a földművelésügyi miniszter és az országos erdészeti főigazgató 2211955. (Érd. É. 7 — 8.) FM—OEF számú utasítását az állami erdőkben a vadgazdálkodás irányításáról. Az Erdészeti Értesítő február 23-i számában megjelent utasítás így szól: Az erdőgazdasági termelés fejlesztéséhez szükséges intézkedésekről szóló 1040/1954. (V. 27.) ML h. számú, továbbá az Állami Gazdaságok Minisztériuma és az Országos Erdészeti Főigazgatóság felállításáról szóló 1089/1954. (XI. 4.) Mt. h. számú határozatok szerint a vadgazdálkodást az erdőkben erdőgazdasági irányítás alá kell vonni. A vadgazdálkodás átadása nem érinti a Földművelésügyi Minisztériumnak a vadászat körében gyakorolt főfelügyeleti jogát. Az idézett minisztertanácsi határozatok alapján és végrehajtásuk érdekében az alábbiakat rendeljük el : 1. A jelen utasítás alkalmazása szempontjából vadászterület alatt a nagyvadas vadászterületet és a nagyvadas vadászterület részét alkotó kisvadas területrészeket kell érteni. 2. A vadászterületeken a vadgazdálkodás irányítása az állami erdőgazdaságok útján az Országos Erdészeti Főigazgatóság hatáskörébe tartozik. 3. A megyei tanácsok vb. mezőgazdasági igazgatóságai és az állami erdőgazdaságok az átadás-átvételt 1. évi március 31-ig bonyolítják le. A vadászterületek felügyeletének átadása jegyzőkönyvileg történik. A jegyzőkönyv tartalmazza az átadott vadászterületek felsorolását, sorszámmal és pontos megjelölés szerint, a területeket bérlő vadásztársaságok felsorolását, a folyó évben az átadás időpontjáig történt tervteljesítés adatait, az 1953. évre vonatkozó vadgazdasági terv- és tényszámokat, valamint az 1953. évben végzett vadszámlálásnak a vadászterületekre vonatkozó adatait. A vadászterületek átadásával, illetőleg átvételével kapcsolatos vita esetén a Földművelésügyi Minisztérium és az Országos Erdészeti Főigazgatóság egyetértésben dönt. 4. A vadászterületek haszonbérletére vonatkozó szerződésnek a vadásztársaságokkal való megkötése, a szerződés esetleges módosítása és felmondása a jövőben az erdőgazdaságok feladata. A szerződéseket a megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatóságának meghallgatásával lehet megkötni, módosítani, illetve felmondani. 5. 1955. január 1-től a vadászterületek haszonbérét az illetékes állami erdőgazdasághoz kell befizetni. 6. A megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatósága haladéktalanul közölte a vadászterületek bérlőivel, hogy a haszonbért melyik állami erdőgazdaság részére kell befizetniök. 7. Az állami erdőgazdaság a vadászterületek után járó haszonbérek összegét bevételként irányozza elő. A megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatóságának vezetője gondoskodjék arról, hogy a haszonbérekből befolyó bevételt az 1955. évi tanácsi költségvetésben már ne tervezzék meg. 8. Az átadott vadászterületek után a vadkártérítési kötelezettség 1955. január 1-től az illetékes állami erdőgazdaságra hárul. * 9. A vadászterületek haszonbéreiből befolyó bevételeket, a nagyvadak által okozott károk miatt kifizetésre kerülő összegeket, valamint az apróvadállomány vérfelfrissítésére megállapított állami támogatás fedezetét az 1955. évtől az Országos Erdészeti Főigazgatóság költségvetésében kell előirányozni. 10. A vadászterületek bérletével összefüggő vitás kérdésekben — kivéve azokat az ügyeket, amelyek eldöntése a bíróság hatáskörébe tartozik — minden esetben a Magyar Vadászok Országos Szövetségének meghallgatása után — elsőfokon az illetékes megyei tanács vb. mezőgazdasági igazgatósága, másodfokon az Országos Erdészeti Főigazgatóság dönt a Földművelésügyi Minisztérium illetékes szerveinek meghallgatása után. Tömpe István s. k. országos erdészeti főigazgató A fenti utasításban idézett minisztertanácsi határozatok alapján a vadgazdálkodást az erdőkben erdőgazdasági irányítás alá kell vonni. Ennek végrehajtása érdekében adta ki a földművelésügyi miniszter és az országos erdészeti főigazgató együttes utasítását, mely megjelöli az átadandó, illetve átveendő területeket, megszabja az átadás-átvétel határidejét, intézkedik a kérdéses vadászterületek haszonbéréről, a haszonbérleti szerződések megkötéséről, azok esetleges módosításáról, vagy felmondásáról, előírja a vadkártérítés és a kötelező vérfelfrissítés költségfedezetének biztosítását és végül megjelöli az esetleges vitás ügyek döntő fórumát első- és másodfokon. Az utasítás a megyei tanácsok mezőgazdasági igazgatóságai és az erdőgazdaságok részére egyaránt világosan megjelöli az átvétellel-átadással kapcsolatos, valamint az azt követő teendőket. A nagyvadas területek bérlői pedig az utasítás pontjaiból világosan láthatják, hogy a sok felelőtlen szóbeszéd okozta aggodalmuk alaptalan volt. A korszerű vadgazdálkodás alapfeltétele, amint már lapunk hasábjain és az oktatás során is ismételten hangoztattuk, hogy ne sértsük vele a közös területen történő erdő- és mezőgazdál-Erdei Ferenc s. k. földművelésügyi miniszter irodás érdekeit. Így tehát a fejlődés természetes követelményeit rögzíti a felsőbb rendelkezés, mikor az erdők vadgazdálkodását erdőgazdasági irányítás alá rendeli. A helyesen gazdálkodó vadásztársaságokra ez semmiféle hátrányt nem jelent. Az erdészet nem akarja elvenni területeiket, nem akarja csorbítani bérleti jogaikat, csupán azt kívánja, hogy helyesen, okszerűen gazdálkodjanak. Az erdészet nemcsak az erdőgazdálkodás érdekeit nézi, hanem a vadgazdálkodás fejlesztését is szem előtt tartja. Megkívánja és ellenőrizni fogja a kötelező vadőrtartást, a téli vadetetés szükségszerű elvégzését, a megfelelő számú sózó elkészítését, az állomány fejlesztésének figyelembevételével végzett tervkivetést és tervteljesítést, a vadkárelhárítás teendőinek elvégzését és az okszerű vadászatot. Mindezt nemcsak elvárja és ellenőrzi, de irányításával egyidejűleg szakszerű útmutatást is ad hozzá. Félre tehát minden indokolatlan aggodalommal, fecsegés szülte „rémhírrel” ! Az erdészettel karöltve fejlesszük vadgazdaságunkat, amihez az erdész-vadász összefogás az eddigieknél sokkal kedvezőbb előfeltételeket teremtett. (B) : BŐS ÁRMÁNYOK A hosszas tél vége felé újabb északi madarak jelentek meg hazánk területén. Nemrégiben Budapesten, a Váci út környékén hósármányokat láttak. Ez a pacsirta nagyságú, barnásfehér énekes madár kemény teleken az Alfösdon elég gyakori, de Budapest területén és a főváros közelében ritka jelenség. A húsármányok valószínűleg a Szovjetunió tundrát vidékeiről, esetleg Finnországból vagy Svédorsztágból kerültek ide. A csonttollú madarak is szokatlanul nagy számban tűntek fel ezen a télen, legutóbb az úttörő vasút végállomásánál S—600 ilyen csonttollú madárból álló csőimtől figyeltek meg. t \ I