Magyar Vasutas, 1970 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1970-01-05 / 1. szám
4 Békésről a nagyvilágba Jól zárták az évet, de 1970-től még többet várnak A Murony és Békés között közlekedő vicinális, szuszogva járja az utat. Birkózik a téllel, s birkózik az évekkel, mert bizony öreg ez a vonat. A szerelvény megvonaglik, azután megáll. A barátságos melegből kilépünk a szeles, hideg, békési pályaudvarra. A forgalmi irodában ismét meleg fogad. Az állomás egyetlen szocialista brigádjának vezetőjével, Sz. Nagy Lászlóval szeretnék találkozni. — Szabadságon van — mondja Bánfi György állomásfőnök —, de itt van a helyettese, Ladányi László forgalmi szolgálattevő. A „mini" szocialista brigád — Tudja, túl sok itt a munka — mondja —, amolyan mindenesek vagyunk. Ha kell a személypénztárban, ha kell a raktárban segítünk. Néha még a váltóőri szolgálatot is ellátjuk. — Milyen forgalma van az állomásnak? — Nem nagy, mindössze napi tizenöt-húsz kocsi. Ezt győzzük munkával. Néhány ügyfelünk nagyon rendes. A TÜZÉP például éjjel-nappal dolgozik és minimális fékbért fizet. De a gabonafelvásárló és a termelőszövetkezetek sem éjjel, sem ünnepnapon nem akarnak rakodni. A békési állomás egyetlen „mini” szocialista brigádja olyan, mint maga a munkahely, ahol dolgoznak. Szorgalmasan ügyködnek, morzsolják a hétköznapokat. Nem akarják és nem is tudják megváltani a világot egetverő nagy tettekkel. A szürkére koptatott táblán szálkás betűk jelzik a kocsitartózkodás és a kocsikihasználás legutóbbi eredményét. Feljegyeztem én is. Az egyik 97, a másik 102 százalék. Kis áru, nagy érték — Nem rossz eredmény. — Nem. Nincsenek nagy rakományaink — mondja Ladányi László. — De amit ebből a községről elvisznek, többet ér az országnak, mintha ezer vagon betont, követ, vagy más nagy tonnaterhet jelentő anyagot rakodnának havonta. A békési kosárgyár Brazíliától Svédországig, szinte mindenhová szállít. Az iparművészeti remekek több mint 90 százaléka nyugati országokba megy. Nos, ebből az exportból mindössze csak néhány vagont tudunk megrakni, mert kissúlyúak, kis helyet foglalnak el. Az élőállat-forgalom és a mezőgépgyártás is egyre inkább elviszi hírünket a világba. Lehet, hogy a szállítandó anyagok mennyiségében elmaradunk a hasonló nagyságú állomások között, de az áruik minősége tekintetében minden bizonnyal az élen vagyunk. Kell a vasút i üzem a Kőrös mentén a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár békési gyára. Három év alatt a létszáma négyszeresére, termelési értéke hétszeresére emelkedett. Az irodában Oláh Lajos főmérnök, az ország talán legfiatalabb gazdasági vezetője fogad. A gyár és a vasút gyümölcsöző kapcsolatáról beszél: — Úgy kell nekünk a vasút, mint fának a levél. Ez jelenti számunkra az életet, a munkát. A nehéz, nagytestű mezőgazdasági gépeket nem lehet camionnal utaztatni. Még így is sok gondot okoz, hogy messze vagyunk az állomástól, s a gépeket át kell cipelnia községen. Ugyanez vonatkozik a hozzánk érkező anyagokra is. A jövőben még jobban számítunk a vasútra, hiszen 1970- ben a tanulópénz lefizetése után végre önálló termékeket fogunk gyártani. — Azt mondják az állomáson, hogy sokszor csak a hajrá időszakban szállítják, ömlesztik a gépeket. — Sajnos, ma még így van — mondja a főmérnök és belepirul, mint a diák, akit csínyen értek. — Ha ütemesebb lenne a gyártás, a szállítás is tervszerűbb volna. Az új gazdasági mechanizmusban azonban még mindig nem megfelelő a termelő üzemek anyagellátása. Remélem, hogy 1970- ben ez változni fog, s akkor megoldódik a vasút problémája is: ütemes lesz a szállítás és a rakodás. Molát Ferenc Szolgáljon e néhány sor búcsúzóul... Vasutas élete egyidős lett volna népi demokráciánkkal. Talán valamivel öregebb, mert 1944 karácsonyáján vették fel a vasúthoz. Falusi gyerek volt, izmos, erős, munkára alkalmas. Jól forgott kezében a csákány. De valami, a szakma szeretete, a változatos munka a forgalomhoz vonzotta. A kérvényezést és sok utánjárást az követte, hogy néhány év után áthelyezték a Nyugati pályaudvarra kocsirendezőnek. Régi munkatársai ma is a legjobbak között emlegetik. Tóth Lajos úgy ugrott, ha munkáról volt szó, mint a gumilabda — mondják. Izmos karjainak tán még a gördülő kocsik is engedelmeskedtek. Szinte szüntelen lengett kezében. a vörös jelzőzászló és az éleshangú jelzősíp talán sohasem hiányzott a szájából. Egyszer aztán, az ötvenes évek egyikén, mint idomítót a vad, megcsalta az egyik „rakoncátlan” kocsi és a csupa vitalitás, munkakedvvel teli fiatalember csonkult testtel maradt a vágányok között. Hosszú, nehéz hónapok után — tőből amputált — egy kéz és egy láb hiányával hagyta el a kórházat. Ő reméli, mint az az ember, ki nagy bajban van. Apja, anyja már régen nem volt. A testvére meg a maga életét élte. A leány, ki szívesen topogott a jóképű vasúti kocsirendező oldalán, kivel annyi szépről tervezgettek, elmaradt a magával tehetetlen legény mellől. Maga maradt baja, bánata társaságában, testvére portáján, kegyelemből szorított odújában. Így múltak a hónapok. A műkéz és műláb annyira segítették, hogy erőt érzett egy új szolgálat felvételére. Jelentkezett is a Nyugati pályaudvaron. Kapusnak osztották be. Vállalta. Háromkerekű kocsiján naponta hajtott ki a veresegyházi állomásra, ahonnan vonattal folytatta útját tovább. Elmaradhatatlanul hozzátartozott a Nyugati pályaudvarhoz. Szánalmas csoszogása alá a koppanó botok és a műláb nyekergése festett disszonáns zenét. Ilyen lelki és testi „nyomorúságban” is elvégezte munkáját. Ült a kapuban, ügyelt a rendre, szedte, vagy árulta a jegyeket. Álmai, tervei, elképzelései is voltak. Szeretett volna eljutni Németországba, ahol — ő mesélte — olyan lábat kaphat, amely bot nélkül is elviszi útjain. Ki tudja miért... ? Nem jutott el. Karácsony előtt néhány nappal jött a szomorú hír, hogy amikor szolgálat után, Veresegyházára érve, csak úgy mint máskor igyekezett haza a kézi meghajtású, háromkerekű kocsijával, egy autó elütötte. Mentő, kórház, műtét következett... Majd ismét sok-sok szenvedés. Nem volt segítség. Meghalt. December 23-án, talán éppen azon a napon, melyen 25 év előtt vasutasnak jelentkezett. Tóth Lajos, hajdani fürge kocsirendező és hosszú éveken át szomorú, magányos kapusnak még holtában sem volt szerencséje! A kórház, ahol meghalt és a gyér rokoni és ismerősi kör elmulasztották a Nyugati pályaudvar dolgozóit értesíteni. Szerencsétlen életéhez illően, csak néhány ember, az állomásról senki sem kísérte el utolsó útjára. Szolgáljon ez a néhány sor búcsúzóul és emlékezésül. — gergely — Miért nem kapnak bundát, s csizmát? A tapolcai állomási kapusok panaszkodnak, mert bunda- és csizmajárandóságukat megvonták. A kapusoknak nemcsak a peron bejáratánál kell állniuk, hanem a távoli szén- és tűzifa tárolóhelyekről is nekik kell tüzelőt szállítani, tüzet rakni, takarítani stb. Éjjel pedig a megszüntetett málházók teendői várnak rájuk. Sőt az állomástól közel egy kilométerre levő úgynevezett „diszel” csonkában tárolt szerelvényeket is őrizniük kell. Úgy érzik — s joggal —, hogy elhamarkodott volt a bunda- és csizma járandóság megszüntetése. Bognár Károly MAGYAR VASUTAS 1970. JÚNIUS 28. XIV. Ifjúsági Béketalálkozó A KISZ Központi Bizottsága, a Vasutas és Postás Szakszervezet elnöksége, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium főosztályai, és a közlekedési tárca KISZ-bizottságai ebben az évben Szombathelyen tartják az ifjúsági béketalálkozót. A főbizottság hazánk felszabadulásának 25., Lenin születésének 100. évfordulója jegyében kívánja megszervezni az ifjúsági béketalálkozót, amelyre mintegy 20 ezer fiatalt várnak! AZ EZREDIK OLVASÓ A Debreceni Járműjavító Üzem több mint 11 ezer kötetes könyvtára életében jelentős esemény zajlott le. A művelődési ház vezetősége kis ünnepség keretében jutalmazta meg a tíz letéti könyvtár társadalmi vezetőjét, valamint a könyvtár november elején beiratkozott ezredik olvasót, Román Lászlót, az üzem műszaki dolgozóját. Volosinovszki János MEGÍRTUK -INTÉZKEDTEK Az elmúlt tavasszal írtam a szerkesztőséghez, hogy Gogánfa állomás mellett a VI-os szőrháznál a háború alatt tönkre ment a kerítés és Vas Antal pályaőr 4 éves kislánya állandóan veszélyben van, mert kikiszalad az országútra, és a sínekre. Most örömmel tudatom, hogy a tapolcai pályafenntartási főnöksél — átérezve a szülők aggódását — az őrházat körül kerítette. Bognár Károly Új „színes" expresszvonat A Győri Magyar Vagon és Gépgyár megkezdte az új reprezentatív expresszvonatokba besorozandó II. osztályú kocsik leszállítását. Eddig 75 kék kocsit adtak át a MÁV-nak. Képriportunk a próbaút alkalmából készült. Az út során elérték a 140 kilométeres sebességet is. A képen Jakab Gyula mozdonyvezető és Per László mérnök a próbaút vezetője. Havas tájon robog a színes szerelvény (Laczkó Ildikó képriportja) 1979. JANUÁR 8. A vasút élethivatás Lapunk november 3-i számában „A vasút élethivatás” címmel közöltük egy fiatal forgalmista nyílt levelét. A levél megjelenése után munkahelyén sok támadás érte a levélírót. Ezekre válaszolt most újabb írásában, amelyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk: „A múltkori nyílt levelem, sajnos, nem talált kedvező visszhangra, még olyan körökben sem, ahol védelmet kellett volna találnom! Hogy miért, annak több oka van. Vannak olyan emberek, mégpedig nem is kis számban, akik (itt főleg anyagiakra gondolok) segítségért kiáltanak, pedig a fizetési szalag másról árulkodik. Vannak, akik a levél propaganda jelegét feszegették, mondván: kár „ilyen” légkörben nagy szólamokat elpufogtatni, annak eredménye jelen esetben úgy sem lesz! Szeretném elmagyarázni, mi késztetett arra, hogy azt a levelet megírjam. Munkám során, sajnos, számtalanszor találkozom idős, meglett vasutasokkal, akik a legnagyobb passzivitást tanúsítják a vasúttal szemben, mondván: nem dolgozunk, mert nincs pénz! Könnyű követelődzni, könnyű kimondani, hogy több szabadidőt, több pénzt! De nem tudom, van-e egyetlen ember a kiáltozók között, aki elfogadható tanácsot tudna adni, aki úgy tudná rendezni a helyzetet, hogy abból sem a vasútinak, sem pedig a népgazdaságnak kára ne legyen. Terjesztik, továbbítják az egészségtelen gondolatokat, sokszor még arra sem gondolva, hogy annak van-e valami elfogadható alapja. Az ilyenfajta pénz- és szabadidőkövetelés pedig nem vezet eredményre, ezt mindenkinek tudnia kell. Szerintem jobban kell dolgozni, jobb eredményeket kell elérni, s akkor a pénz, a szabadidő is több lesz.Szerencse azonban, hogy nem mindenki gondolkodik így. Van egy nagy tábor, akik ennek pont az ellenkezőjét vallják, s akik most is a jövőjüket keresik, s látják a vasútban. Ők azok, akik helyesen gondolkodnak, akik szeretik a vasútat. Azért írtam a levelet, hogy lássák a kétkedők, van még a vasúton számtalan olyan ember, aki lelkesedéssel, odaadással dolgozik, aki nem törődik a félrevezetéssel, bátran kiáll a vasút, az eredményes munka mellett. Kövér László. A rendkívüli hóakadályok leküzdése után Biztosítani kell a zavartalan téli forgalmat (Folytatás az 1. oldalról) időjárás, amely december eleje óta már több alkalommal tette próbára a szombathelyi, a pécsi igazgatóság és a budapesti igazgatóság Dunántúlra eső területének vasutas dolgozóit, nehéz helyzetbe hozott bennünket. Csak fokozta gondjainkat — hangsúlyozta a szakosztályvezető —, hogy a hatalmas hótömeg már akkor lezúdult, amikor lényegében még az őszi forgalom befejező időszakánál tartottunk, s a személyszállításban pedig a karácsonyi fogalom küszöbén álltunk. Különösen az utóbbi napok megterhelése haladta meg az erőinket. A Dunántúlon tulajdonképpen csak két fővonalon, Budapest—Pusztaszabolcs —Dombóvár—Pécs, valamint Budapest—Győr—Hegyeshalom között nagy nehézségek közepette sikerült fenntartanunk a forgalmat. A havazás és a kemény hideg miatt az ország más területein is lelassult a forgalom, de főként a rendezőpályaudvarok munkájában voltak kiesések. Az elismerés hangján — Hol mutatkoztak a legnagyobb nehézségek? — Székesfehérváron, ahonnan mintegy kétezer utas továbbjutását gátolta a hóvihar. Szombathely térségének forgalmát is teljesen megbénította a zord időjárás, mert mind a hat elágazásban hótorlaszok keletkeztek. Az ÖBB Hegyeshalomból napokig nem fogadott vonatot és nemzetközi vonataink általában csak igen nagy késéssel közlekedtek. Embert és gépet egyaránt próbára tette a rendkívüli hevességgel ránk törő tél. Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok azokról a forgalmi és műszaki dolgozókról, a katonákról és közmunkás polgári személyekről, akik lankadatlan munkával segítettek a hóakadályok eltávolításában. Különösen nehéz dolgunk volt, mert tapasztalnunk kellett, hogy ilyen nagy télre a rendelkezésünkre álló — hó és jég elleni védekezésre szogáló — eszközök száma kevés. Talán az utóbbi évek viszonylag enyhe telei elkényeztettek bennünket és nem számoltunk eléggé a zord időjárással. Bár tudjuk, hogy üzemünket nem helyezhetjük fedél alá, a védekezés eszközeire a jövőben nagyobb gondot kell fordítanunk... — De talán arról is hallhatnánk néhány szót, mit tett a központi irányítás a nehézségek elhárításáért, a legfontosabb szállítási feladatok ellátásáért? — Biztosítottuk az akadályok elhárításában részt vevő szakszolgálatok tervszerű együttműködését, így lehetővé vált, hogy aránylag gyorsan szabadítsuk fel elzárt vonalainkat. A személyszállítás vonatkozásában lényeges intézkedés volt, hogy az adott lehetőségekhez alkalmazkodó önálló vonatforgalmi terv alapján közlekedtettük dunántúli vonatainkat. Igen hasznosnak bizonyult a központi információs szolgálat megszervezése, ahonnan gyors és pontos tájékoztatást kaptak a vonatindító állomások csakúgy, mint az utazni szándékozók. Karácsonyi forgalmunkat is már a csökkent lehetőségeknek megfelelően szerveztük meg. A szokásos mentesítő vonatok helyett inkább arra szorítkoztunk, hogy a menetrendszerű vonatokat közlekedtessük megerősített szerelvénnyel. A teherforgalomban tovább szigorítva a rakodási sorrendet, elsődlegességet biztosítottunk a fűtőanyag és az élelmiszerszállítmányoknak. A kényszerűségből történt nagy számú vonatfeloszlatás miatt ugyanis erősen lecsökkent az üres kocsiállományunk. Egyes vonatok „átemelésével” igyekeztünk mentesíteni a nehéz helyzetbe került rendezőpályaudvarokat A lemaradást pótolni kell — Mi a legfontosabb tennivaló a következő hetekben? — Jól tudjuk, hogy a tél nemcsak akkor nehéz a vasutasok számára, ha hóakadályokkal kell megküzdeni. Síkosság, lefagyás és köd akkor is van, ha a szél éppen nem hordja a havat — válaszolta a szakosztályvezető. — Most az a legfontosabb feladatunk, hogy beálljunk a rendes téli üzemre, s ha az időjárás megengedi, mielőbb ledolgozzuk a hátralékunkat. A hálózatunkon felhalmozódott rakott elegyet a legnagyobb elővigyázatossággal mielőbb a rendeltetési helyére kell juttatnunk, hogy azután mind jobban eleget tehessünk az eddig kapacitáshiány miatt visszatartott szállítási igényeknek. A következőkben pedig sürgősen meg kell kezdenünk a kő, a kavics és más építőanyag előszállítását is. Lőrincz János