Magyar Vasutas, 1970 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1970-01-05 / 1. szám

4 Békésről­­ a nagyvilágba Jól zárták az évet, de 1970-től még többet várnak A Murony és Békés között közlekedő vicinális, szuszogva járja az utat. Birkózik a tél­lel, s birkózik az évekkel, mert bizony öreg ez a vonat. A szerelvény megvonaglik, azután megáll. A barátságos melegből kilépünk a szeles, hideg, békési pályaudvarra. A forgalmi irodában ismét meleg fogad. Az állomás egyet­len szocialista brigádjának ve­zetőjével, Sz. Nagy Lászlóval szeretnék találkozni. — Szabadságon van — mondja Bánfi György állomás­­főnök —, de itt van a helyet­tese, Ladányi László forgalmi szolgálattevő. A „mini" szocialista brigád — Tudja, túl sok itt a mun­ka — mondja —, amolyan mindenesek vagyunk. Ha kell a személypénztárban, ha kell a raktárban segítünk. Néha még a váltóőri szolgálatot is ellátjuk. — Milyen forgalma van az állomásnak? — Nem nagy, mindössze na­pi tizenöt-húsz kocsi. Ezt győzzük munkával. Néhány ügyfelünk nagyon rendes. A TÜZÉP például éjjel-nappal dolgozik és minimális fékbért fizet. De a gabonafelvásárló és a termelőszövetkezetek sem éjjel, sem ünnepnapon nem akarnak rakodni. A békési állomás egyetlen „mini” szocialista brigádja olyan, mint maga a munka­hely, ahol dolgoznak. Szorgal­masan ügyködnek, morzsolják a hétköznapokat. Nem akarják és nem is tudják megváltani a világot egetverő nagy tettek­kel. A szürkére koptatott táb­lán szálkás betűk jelzik a ko­csitartózkodás és a kocsiki­használás legutóbbi eredmé­nyét. Feljegyeztem én is. Az egyik 97, a másik 102 százalék. Kis áru, nagy érték — Nem rossz eredmény. — Nem. Nincsenek nagy ra­kományaink — mondja Ladá­nyi László. — De amit ebből a községről elvisznek, többet ér az országnak, mintha ezer va­gon betont, követ, vagy más nagy tonnaterhet jelentő anyagot rakodnának havonta. A békési kosárgyár Brazíliától Svédországig, szinte minden­hová szállít. Az iparművészeti remekek több mint 90 százalé­ka nyugati országokba megy. Nos, ebből az exportból mind­össze csak néhány vagont tu­dunk megrakni, mert kissúlyú­­ak, kis helyet foglalnak el. Az élőállat-forgalom és a mező­­gépgyártás is egyre inkább el­viszi hírünket a világba. Le­het, hogy a szállítandó anya­gok mennyiségében elmara­dunk a hasonló nagyságú ál­lomások között, de az áruik minősége tekintetében minden bizonnyal az élen vagyunk. Kell a vasút­ ­i üzem a Kőrös mentén a Budapesti Mezőgazdasági Gép­gyár békési gyára. Három év alatt a létszáma négyszeresére, termelési értéke hétszeresére emelkedett. Az irodában Oláh Lajos fő­mérnök, az ország talán leg­fiatalabb gazdasági vezetője fogad. A gyár és a vasút gyü­mölcsöző kapcsolatáról beszél: — Úgy kell nekünk a vasút, mint fának a levél. Ez jelenti számunkra az életet, a mun­kát. A nehéz, nagytestű mező­­gazdasági gépeket nem lehet camionnal utaztatni. Még így is sok gondot okoz, hogy messze vagyunk az állomástól, s a gépeket át kell cipelni­­a községen. Ugyanez vonatkozik a hozzánk érkező anyagokra is. A jövőben még jobban számí­tunk a vasútra, hiszen 1970- ben a tanulópénz lefizetése után végre önálló termékeket fogunk gyártani. — Azt mondják az állomá­son, hogy sokszor csak a haj­rá időszakban szállítják, öm­­lesztik a gépeket. — Sajnos, ma még így van — mondja a főmérnök és bele­pirul, mint a diák, akit csí­nyen értek. — Ha ütemesebb lenne a gyártás, a szállítás is tervszerűbb volna. Az új gaz­dasági mechanizmusban azon­ban még mindig nem megfe­lelő a termelő üzemek anyag­­ellátása. Remélem, hogy 1970- ben ez változni fog, s akkor megoldódik a vasút problé­mája is: ütemes lesz a szál­lítás és a rakodás. Molát Ferenc Szolgáljon e néhány sor búcsúzóul... Vasutas élete egyidős lett volna népi demokráciánkkal. Talán valamivel öregebb, mert 1944 karácsony­­áján vették fel a vasúthoz. Falusi gyerek volt, izmos, erős, munkára alkal­mas. Jól forgott kezében a csákány. De valami, a szakma sze­­retete, a változatos munka a forgalomhoz vonzotta. A kérvé­nyezést és sok utánjárást az követte, hogy néhány év után át­helyezték a Nyugati pályaudvarra kocsirendezőnek. Régi munkatársai ma is a legjobbak között emlegetik. Tóth Lajos úgy ugrott, ha munkáról volt szó, mint a gumilab­da — mondják. Izmos karjainak tán még a gördülő kocsik is engedelmeskedtek. Szinte szüntelen lengett kezében.­ a­­ vörös jelzőzászló és az éleshangú jelzősíp talán sohasem hiányzott a szájából. Egyszer aztán, az ötvenes évek egyikén, mint idomítót a vad, megcsalta az egyik „rakoncátlan” kocsi és a csupa vita­litás, munkakedvvel teli fiatalember csonkult testtel maradt a vágányok között. Hosszú, nehéz hónapok után — tőből amputált — egy kéz és egy láb hiányával hagyta el a kórházat. Ő reméli, mint az az ember, ki nagy bajban van. Apja, anyja már régen nem volt. A testvére meg a maga életét élte. A leány, ki szívesen topogott a jóképű vasúti kocsirendező ol­dalán, kivel annyi szépről tervezgettek, elmaradt a magával te­hetetlen legény mellől. Maga maradt baja, bánata társaságában, testvére portá­ján, kegyelemből szorított odújában. Így múltak a hónapok. A műkéz és műláb annyira segítették, hogy erőt érzett egy új szolgálat felvételére. Jelentkezett is a Nyugati pályaudvaron. Kapusnak osz­tották be. Vállalta. Háromkerekű kocsiján naponta hajtott ki a veresegyházi állomásra, ahonnan vonattal folytatta útját to­vább. Elmaradhatatlanul hozzátartozott a Nyugati pályaudvar­hoz. Szánalmas csoszogása alá a koppanó botok és a műláb nyekergése festett disszonáns zenét. Ilyen lelki és testi „nyomorúságban” is elvégezte munká­ját. Ült a kapuban, ügyelt a rendre, szedte, vagy árulta a je­gyeket. Álmai, tervei, elképzelései is voltak. Szeretett volna el­jutni Németországba, ahol — ő mesélte — olyan lábat kaphat, amely bot nélkül is elviszi útjain. Ki tudja miért... ? Nem jutott el. Karácsony előtt néhány nappal jött a szomorú hír, hogy amikor szolgálat után, Ver­esegy­házára érve, csak úgy mint máskor igyekezett haza a kézi meghajtású, háromkerekű ko­csijával, egy autó elütötte. Mentő, kórház, műtét következett... Majd ismét sok-sok szenvedés. Nem volt segítség. Meghalt. December 23-án, talán éppen azon a napon, melyen 25 év előtt vasutasnak jelentkezett. Tóth Lajos, hajdani fürge kocsirendező és hosszú éveken át szomorú, magányos kapusnak még holtában sem volt sze­rencséje! A kórház, ahol meghalt és a gyér rokoni és ismerő­si kör elmulasztották a Nyugati pályaudvar dolgozóit értesí­teni. Szerencsétlen életéhez illően, csak néhány ember, az állo­másról senki sem kísérte el utolsó útjára. Szolgáljon ez a néhány sor búcsúzóul és emlékezésül. — gergely — Miért nem kapnak bundát, s csizmát? A tapolcai állomási kapusok panaszkodnak, mert bunda- és csizmajárandóságukat meg­vonták. A kapusoknak nemcsak a peron bejáratánál kell áll­niuk, hanem a távoli szén- és tűzifa tárolóhely­ekről is ne­kik kell tüzelőt szállítani, tüzet rakni, takarítani stb. Éjjel pe­dig a megszüntetett málházók teendői várnak rájuk. Sőt az állomástól közel egy kilométer­re levő úgynevezett „diszel­” csonkában tárolt szerelvénye­ket is őrizniük kell. Úgy ér­zik — s joggal —, hogy elha­markodott volt a bunda- és csizma járandóság megszünte­tése. Bognár Károly MAGYAR VASUTAS 197­0. JÚNIUS 28. XIV. Ifjúsági Béketalálkozó A KISZ Központi Bizottsága, a Vasutas és Postás Szakszer­vezet elnöksége, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium fő­osztályai, és a közlekedési tár­ca KISZ-bizottságai ebben az évben Szombathelyen tartják az ifjúsági béketalálkozót. A főbizottság hazánk felsza­badulásának 25., Lenin szüle­tésének 100. évfordulója jegyé­ben kívánja megszervezni az ifjúsági béketalálkozót, amely­re mintegy 20 ezer fiatalt vár­nak! AZ EZREDIK OLVASÓ A Debreceni Járműjavító Üzem több mint 11 ezer kö­tetes könyvtára életében jelen­tős esemény zajlott le. A mű­velődési ház vezetősége kis ünnepség keretében jutalmaz­ta meg a tíz letéti könyvtár társadalmi ve­zetőjét, valamint a könyvtár november elején beiratkozott ezredik olvasót, Román Lászlót, az üzem mű­szaki dolgozóját. Volosinovszki János MEGÍRTUK -INTÉZKEDTEK Az elmúlt tavasszal írtam a szerkesztőséghez, hogy Gogán­­fa állomás mellett a VI-os sz­­őrháznál a háború alatt tönkre ment a kerítés és Vas Antal pályaőr 4 éves kislánya állan­dóan veszélyben van, mert ki­kiszalad az országútra, és a sínekre. Most örömmel tuda­tom, hogy a tapolcai pálya­­fenntartási főnöksél­ — átérez­ve a szülők aggódását — az őrházat körül kerítette. Bognár Károly Új „színes" expresszvonat A Győri Magyar Vagon és Gépgyár megkezdte az új reprezen­tatív expressz­vonatokba besorozandó II. osztályú kocsik le­szállítását. Eddig 75 kék kocsit adtak át a MÁV-nak. Képri­portunk a próbaút alkalmából készült. Az út során elérték a 140 kilométeres sebességet is. A képen Jakab Gyula mozdonyvezető és Per László mérnök a próbaút vezetője. Havas tájon robog a színes szerelvény (Laczkó Ildikó képriportja) 1979. JANU­ÁR 8. A vasút élethivatás Lapunk november 3-i számában „A vasút élethiva­tás” címmel közöltük egy fiatal forgalmista nyílt leve­lét. A levél megjelenése után munkahelyén sok támadás érte a levélírót. Ezekre válaszolt most újabb írásában, amelyet az alábbiakban teljes terjedelmében közlünk: „A múltkori nyílt levelem, sajnos, nem talált kedve­ző visszhangra, még olyan körökben sem, ahol védelmet kellett volna találnom! Hogy miért, annak több oka van. Vannak olyan emberek, mégpedig nem is kis szám­ban, akik (itt főleg anyagiakra gondolok) segítségért ki­áltanak, pedig a fizetési szalag másról árulkodik. Vannak, akik a levél propaganda jelegét feszegették, mondván: kár „ilyen” légkörben nagy szólamokat elpu­­fogtatni, annak eredménye jelen esetben úgy sem lesz! Szeretném elmagyarázni, mi késztetett arra, hogy azt a levelet megírjam. Munkám során, sajnos, számtalan­szor találkozom idős, meglett vasutasokkal, akik a leg­nagyobb passzivitást tanúsítják a vasúttal szemben, mondván: nem dolgozunk, mert nincs pénz! Könnyű követelődzni, könnyű kimondani, hogy több szabadidőt, több pénzt! De nem tudom, van-e egyetlen ember a kiáltozók kö­zött, aki elfogadható tanácsot tudna adni, aki úgy tudná rendezni a helyzetet, hogy abból sem a vasútinak, sem pedig a népgazdaságnak kára ne legyen. Terjesztik, továbbítják az egészségtelen gondolatokat, sokszor még arra sem gondolva, hogy annak van-e vala­mi elfogadható alapja. Az ilyenfajta pénz- és szabadidő­követelés pedig nem vezet eredményre, ezt mindenkinek tudnia kell. Szerintem jobban kell dolgozni, jobb ered­ményeket kell elérni, s akkor a pénz, a szabadidő is több lesz.Szerencse azonban, hogy nem mindenki gondolkodik így. Van egy nagy tábor, akik ennek pont az ellenkező­jét vallják, s akik most is a jövőjüket keresik, s látják a vasútban. Ők azok, akik helyesen gond­olkodna­k, akik szeretik a vasútat. Azért írtam a levelet, hogy lássák a kétkedők, van még a vasúton számtalan olyan ember, aki lelkesedéssel, odaadással dolgozik, aki nem törődik a félrevezetéssel, bátran kiáll a vasút, az eredményes munka mellett. Kövér László. A rendkívüli hóakadályok leküzdése után Biztosítani kell a zavartalan téli forgalmat (Folytatás az 1. oldalról) időjárás, amely december eleje óta már több alkalommal tette próbára a szombathelyi, a pé­csi igazgatóság és a budapesti igazgatóság Dunántúlra eső te­rületének vasutas dolgozóit, nehéz helyzetbe hozott ben­nünket. Csak fokozta gond­jainkat — hangsúlyozta a szakosztályvezető —, hogy a hatalmas hótömeg már akkor lezúdult, amikor lényegében még az őszi forgalom befejező időszakánál tartottunk, s a sze­mélyszállításban pedig a kará­csonyi fogalom küszöbén áll­tunk. Különösen az utóbbi na­pok megterhelése haladta meg az erőinket. A Dunántúlon tu­lajdonképpen csak két fővona­lon, Budapest—Pusztaszabolcs —Dombóvár—Pécs, valamint Budapest—Győr—Hegyesha­lom között nagy nehézségek közepette sikerült fenntarta­nunk a forgalmat. A havazás és a kemény hideg miatt az ország más területein is lelas­sult a forgalom, de főként a rendezőpályaudvarok munká­jában voltak kiesések. Az elismerés hangján — Hol mutatkoztak a legna­gyobb nehézségek? — Székesfehérváron, ahon­nan mintegy kétezer utas to­vábbjutását gátolta a hóvihar. Szombathely térségének forgal­mát is teljesen megbénította a zord időjárás, mert mind a hat elágazásban hótorlaszok kelet­keztek. Az ÖBB Hegyeshalom­ból napokig nem fogadott vo­natot és nemzetközi vonataink általában csak igen nagy ké­séssel közlekedtek. Embert és gépet egyaránt próbára tette a rendkívüli hevességgel ránk törő tél. Csak a legnagyobb el­ismerés hangján szólhatok azokról a forgalmi és műszaki dolgozókról, a katonákról és közmunkás polgári személyek­ről, akik lankadatlan munká­val segítettek a hóakadályok eltávolításában. Különösen ne­héz dolgunk volt, mert tapasz­talnunk kellett, hogy ilyen nagy télre a rendelkezésünkre álló — hó és jég elleni véde­kezésre szogáló — eszközök száma kevés. Talán az utóbbi évek viszonylag enyhe telei elkényeztettek bennünket és nem számoltunk eléggé a zord időjárással. Bár tudjuk, hogy üzemünket nem helyezhetjük fedél alá, a védekezés eszkö­zeire a jövőben nagyobb gon­dot kell fordítanunk... — De talán arról is hallhat­nánk néhány szót, mit tett a központi irányítás a nehézsé­gek elhárításáért, a legfonto­sabb szállítási feladatok ellátá­sáért? — Biztosítottuk az akadá­lyok elhárításában részt vevő szakszolgálatok tervszerű együttműködését, így lehetővé vált, hogy aránylag gyorsan szabadítsuk fel elzárt vonalain­kat. A személyszállítás vonat­kozásában lényeges intézkedés volt, hogy az adott lehetősé­gekhez alkalmazkodó önálló vonatforgalmi terv alapján közlekedtettük dunántúli vo­natainkat. Igen hasznosnak bi­zonyult a központi információs szolgálat megszervezése, ahon­nan gyors és pontos tájékoz­tatást kaptak a vonatindító ál­lomások csakúgy, mint az utazni szándékozók. Karácso­nyi forgalmunkat is már a csökkent lehetőségeknek meg­felelően szerveztük meg. A szokásos mentesítő vonatok helyett inkább arra szorítkoz­tunk, hogy a menetrendszerű vonatokat közlekedtessük meg­erősített szerelvénnyel. A te­herforgalomban tovább szigo­rítva a rakodási sorrendet, el­sődlegességet biztosítottunk a fűtőanyag és az élelmiszerszál­lítmányoknak. A kényszerűség­ből történt nagy számú vonat­feloszlatás miatt ugyanis erő­sen lecsökkent az üres kocsi­­állományunk. Egyes vonatok „átemelésével” igyekeztünk mentesíteni a nehéz helyzetbe került rendezőpályaudvarokat A lemaradást pótolni kell — Mi a legfontosabb tenni­való a következő hetekben? — Jól tudjuk, hogy a tél nemcsak akkor nehéz a vas­utasok számára, ha hóakadá­lyokkal kell megküzdeni. Sí­kosság, lefagyás és köd akkor is van, ha a szél éppen nem hordja a havat — válaszolta a szakosztályvezető. — Most az a legfontosabb feladatunk, hogy beálljunk a rendes téli üzemre, s ha az időjárás meg­engedi, mielőbb ledolgozzuk a hátralékunkat. A hálózatun­kon felhalmozódott rakott ele­gyet a legnagyobb elővigyáza­tossággal mielőbb a rendelte­tési helyére kell juttatnunk, hogy azután mind jobban ele­get tehessünk az eddig kapa­citáshiány miatt visszatartott szállítási igényeknek. A követ­kezőkben pedig sürgősen meg kell kezdenünk a kő, a kavics és más építőanyag előszállítás­­át is. Lőrincz János

Next