Magyar Vasutas, 1971 (15. évfolyam, 1-24. szám)

1971-01-03 / 1. szám

1971. JANU­AR 3. Tízéves a DNFF Szolidaritási nagygyűlés a Törekvés Művelődési Központban­ ­ A Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front megala­kulásának 10. évfordulója al­kalmából, december 21-én a­­Törekvés Művelődési Köz­pontban szolidaritási nagygyű­lést rendezett a Vasutasok Szakszervezete Budapesti Te­rületi Bizottsága és a buda­pesti igazgatóság. Az ünnepi díszbe öltözött­­színháztermet zsúfolásig meg­töltötte a közönség. A terület­hez tartozó szolgálati helyek több száz dolgozója foglalt he­lyet, hogy találkozzék és együtt ünnepeljen a vietnami nép hazánkban tartózkodó képviselőivel, nagy ünnepük évfordulóján. Együtt ünnepel­jen és együtt tiltakozzék az Amerikai Egyesült Államok kegyetlen háborúja ellen. A délután 4 órakor kezdődő nagygyűlés elnökségében he­lyet foglalt Dinh Ba Thi, a Dél-vietnami Köztársaság Budapesti Nagykövetségének első titkára, Pham Thai Than, az évforduló ünnepségeire ha­zánkba érkezett DNFP dele­gációjának vezetője, Nguyen Thi Chon asszony, a Párizsban tárgyaló dél-vietnami küldött­ség tagja, Szakali József, az MSZMP X. ker. pártbizottsá­gának első titkára, Gulyás Já­nos, a vasutas-szakszervezet titkára, Szűcs Zoltán vezér­igazgató-helyettes. A nagygyűlést Tóth János, a budapesti igazgatóság vezetője nyitotta meg, majd Sebestyén Nándorné, az Országos Béke­tanács titkára, a Béke Világ­tanács tagja mondott ünnepi beszédet. A többi között a kö­vetkezőket mondta: — A DNFF megalakulása for­dulópontot jelentett a függet­len Vietnamért folytatott háborúba A széles nemzeti tömegeket átfogó front léte bizonyította, hogy a harc nem egyszerűen csak a demokrati­kus jogokat tipró, a régi feu­dális viszonyokat visszaállíta­ni akaró DIEM-rezsim ellen irányult; az igazi ellenség va­lójában az Egyesült Államok, amely a bábrezsim fenntartá­sával az 1954-es genfi egyez­mények végrehajtását kívánta szabotálni. A nagygyűlésen felszólalt Nguyen Thi Chon asszony is. Elmondotta, hogy a harc még nagyon nehéz és küzdelmes lesz, de a győzelem órája már közeledik. A vietnami nép számára rendkívül nagy buz­dítást és bátorítást jelent a vi­lág népeinek, mindenekelőtt a szocialista országok támogatá­sa és segítése. Szólt arról is, hogy a párizsi­­ tárgyalások Vietnam és Indokína országai­nak ügyét, csakis igazságos és békés megoldással rendez­hetik. Ezután Rékasi István, a te­rületi bizottság titkára ismer­tette azt az állásfoglalást, amelyben a résztvevők kife­jezésre juttatták az amerikai agresszió elleni tiltakozásukat, a demokratikus jogaiért hő­siesen és súlyos áldozatokat vállalva harcoló testvéri viet­nami néppel. Szőnyi Lajos Nguyen Thi Chon asszony beszél a részvevőkhöz. (Balogh Lajos felvétele) MAGYAR VASUTAS VESZPRÉMI 0 A köd rátelepedett az állo­másra. Eltakarta még a Ba­konyt is. Váltóőrök járják a vágányokat. — A negyedikre szabad! — kiáltják. Aztán be­írják egymás naplójába. Olyan, mint egy őrségváltás. Váltóőrök vigyázzák a bizton­ságot ... Az emberek arcára a fele­lősség súlyát vési a ködtakaró! ! A forgalmi irodában a ren­delkező asztalán kihűlt a ká­vé. Kiss László intézőnek nincs ideje. Éppen telefonál. — Még nincs tológépem, meg tartalékom — mondja valakinek indulatosan. — Pe­dig 9 óra 20 van. A munka bosszúsága érződik hangján. 10 éves vasutas. Évek óta Celldömölkről jár be. Na­ponta 5 órát utazik. — De már nem sokáig — teszi hozzá és fénylenek sze­mei. Megtudjuk, hogy ő is bol­dog részese az új lakások egyikének. Egy lakás az övé lesz, abból a 42-ből, amelyet hamarosan a vasutasoknak át­adnak Veszprémben. S ezzel megváltozik élete, a családé, mind­annyi oké. Eközben lép be Ambrus Jó­zsef intéző. Ő a külsős ma. Közbeváltás. Mindig más-más partnerrel dolgozik. Hol bent, hol kint. Nyugalom és enyhe derű árad belőle. Ugyancsak celli bejáró. Ott épített új csa­ládi házat is. Egyértelmű len­ne törekvése hazafelé. De nem törekszik. Mi az, ami itt tartja? — A környezet. A munka és a munkatársak Ezt már na­gyon megszoktam — mondja. Sommázott véleménye: a mun­kahelyi légkör az, ami Veszp­­rém-külsőhöz köti. Mindketten szocialista bri­gádvezetők. Fiatalok. Családo­sok. Szeretik a vasutat, és sze­retnek dolgozni. A munka más állomásokon is hasonló. Mégsem vágyódnak el erről az állomásról. Ide kö­tődtek. Itt érzik jól magukat. Tán nem fogalmazták meg ön­maguknak sem, csak érzik, hogy a munka és munkahely csodálatos varázslók. Öreg és vén lett Veszprém­­külső. De ezek a fiatalok élte­tik ... 2 Egy markológép két hara­pással rak meg egy ZIL-t. Do­lomitból tömörítik az alépít­ményt. Szilárd és kemény ala­pot döngölnek. Ezen bővül, terjeszkedik az állomás, amely már átlépte a változások kü­szöbét, és megújulni készül. — Itt lesznek az új vágá­nyok. Az ott az új nyomvonal a becsatlakozáshoz — mutatja Szabó József felügyelő, állo­másfőnök. Még láthatók az utolsó kül­sős sziklák ,­ aztán elhordják azokat is a ZIL-ek. Már állnak téglalábaikon az új váltóőri őr­helyek is. Harmadik évtizede él itt Szabó József. Sok-sok beosz­tásban dolgozott. Most ő a pa­rancsnok. A nem kiabálós fő­nökök típusa. Módszere: meg­győzés, megértés. Más oldal­ról: figyelmeztetés, büntetés, amit a helyzet megkíván. — Jobb szeretem, ha az utóbbira nincs szükség — je­gyezte meg. Ezután arról beszélt, hogy Veszprém­ külső előtt nagy fel­adatok állnak. A rekonstrukció folytonos figyelmet és válto­zást követel. Megvalósulása azonban olyan körülményeket teremt, melyek vonzók lesznek a jövő vasutasai előtt is. Mert ebben a térségben a munkaerő ma gondot jelent. Bénítólag hat a munkára. Lesz János állomásfőnök-he­­lyettes mint munkaerő-energe­tikus is naponta töpreng a megoldáson. Munkaidő, oktatá­si szabadnap, közbeváltó, sza­badsági ütemterv, betegségek... mind-mind a legnagyobb törő­dést és pontosságot kívánják. Minden szolgálat tervezés és szervezés egysége. A II-es őrhelyen Mándli Ist­ván vezető váltóőr jelenti, hogy semmi rendkívüli nem történt. Csak a köd ... Ma még Jánosházáról jár be. 80 kilométeres út átszállással. Szolgálatonként 6 és fél órás utazással, tíz éven át. Váltóőr társa, Schneider Ferenc ne­gyedmagával él albérletben házasságkötése óta. — Nálunk külsőn most jó idők járnak — mondják öröm­mel. Dolgoznak is szívesen. A tulajdonosok szemével figyelik az itteni változásokat. Érde­keik egybeesnek.­ ­ A közlekedési koncepció egyik nagy dunántúli rekonst­rukciójának bölcsője Veszp­rém-külső. A korszerű körzeti pályaudvar kontúrjai — most lépik át a tervezőintézeti asz­talokat —, hogy már önmagát mutatva: hirdesse az újat, a korszerűt, a gazdaságosat... Zsugorodik és bővül ez az állomás. Veszprémi szárnyait elsorvasztja, amint felépül az új vontató- és iparvágány. A darabáru átadása a VO­­LÁN-nak, a lakások elosztása, az emberekről való gondosko­dás­a súlyos, felelősségteljes gondként jelentkezett a szak­mai és társadalmi vezetőknél egyaránt. A demokratizmus el­lenére jelentkeztek némi fe­szültségek, melyeket végül is sikerült feloldani. A régiről az újra való átállás nem megy fe­szültségek nélkül. A kollektív döntés, az emberi humánum képes csak nyugalmat terem­teni. Tény, hogy nem ragaszkod­nak falujukhoz a bejárók. S ez itt nem urbanizációs kérdés csupán. Szívesen válnak törzs­gárda taggá Veszprém-külsőn. S ez sok mindent elmond. Az őszinte, nyílt beszédet, hogy csak a létezőt lehet elosz­tani, megértették az emberek. Aki most nem kapott lakást, az kap a következő építkezésből. Körültekintően, módszeresen készültek a szakszervezeti vá­lasztásokra. A bizalmiakat már megválasztották. A jelölő bizottság is megtette jelölését. Horváth Béla szb-titkár elké­szítette már a beszámolót, fe­lelősséggel, odaadással. Mit, mikor és miért tett a vezető­ség. Nem hallgatva el a hibá­kat sem. Két évről számot ad­ni — tisztán, emberséggel — szép feladat. Mert az embere­ket érdekli, ami körülöttük történik. S aminek részesei, így figyelték a X. pártkong­resszust is. Élénken reagálva mindenre. Odafigyelve orszá­gos dolgokra éppen úgy, mint korábban a helyi pártszerve­zeti választásokra. — Abban egyetértenek a külsősek — mondja Smodics Gyula üzemgazdász —, hogy először dolgozni kell, aztán várhatják a jutalmat. Helyi megfogalmazás szerint „előbb rá kell hajtani”.­ ­ Épül Dunántúl egyik korsze­rű, impozáns pályaudvara. A termelő erőkben beáll a vál­tozás, mely megváltoztatja a termelési viszonyokat is. Kö­zelebb kerül a szellemi és fizi­kai munka, belép a termelés­be az automatizmus. Biztosító­­berendezés óvja a biztonságot. A nehéz fizikai munkát gé­pek végzik... Mindezt elhiszik és tudják Veszprém-külsőn. Optimisták az itt dolgozók. Bizakodók he­lyi és országos dolgokban egy­aránt. Közel négyszáz ember dol­gozik itt együtt. Kisebb ter­melőszövetkezet is lehetne. Traktorok helyett mély léleg­zetű mozdonyok és friss Diese­lek cipelik terheiket. A korszerű és jól műszere­zett üzemorvosi rendelőben­ két főfoglalkozású orvosnő és asszisztensei gyógyítják, gon­dozzák a térség dolgozóit. 11 szocialista brigádban 157 férfi és 33 női dolgozó harcol újabb eredményekért. 5000 kötetes könyvtár. Egy televízió, szín­házi bérlet... más semmi. Egyelőre, mert a vágyakozást a kulturális létesítmények után, a szociális igényeket is — kielégíti a holnap. A Bakony alján, ahol a he­gyek találkoznak a Balaton­­felvidékkel, dolgozik egy állo­más. Valamikor — pályaud­varnak nevezték el. Pedig ki­csiny, öreg és avult volt. Csak az emberek adtak neki erőt. A jó Bakony nézi, mint lesz most már valóban pályaudvar, abból az elsietetten és korán megadott című­­ kis állo­másból. Szabó Béla Te jöjj el! Dolgaink békés mezejére ne essen rém-madár árnya, Ne törjön szilánk-darabokra útjaink sugarú-ága. Mindenütt termékeny tájakon, kelő nap tűz-íve alatt, járhasson reménnyel az ember, ha épít, ha vet s ha arat. Nőjön emberivé a jövő, s gazdagodjunk az idővel. Mindenütt­ élet­ tájra lépő kor sugarasan te jöjj el! Fazekas Lajos ­ Huszonkét év a vontatási szakosztály élén Beszélgetés a nyugalomba vonult Tölgyes Lajos szakosztályvezetővel Negyvenhárom évi vasúti szolgálat után — ebből 21 év és kilenc hónap a gépészeti szakosztály élén —, az óév vé­gén nyugalomba vonult Töl­gyesi Lajos, a 7. szakosztály vezetője. A felszabadulás utá­ni években kinevezett régi szakosztályvezetői gárdából ő az utolsó. Honnan, milyen utakon in­dult el, és hogyan került a vasút egyik legfontosabb szak­ága, a vontatás élére? — Er­ről, és életútjár­ól beszélge­tünk. Út a munkásmozgalomhoz A tizenegy gyermekes, sze­gény családból származó ser­dülő fiú 1927-ben, a miskolci fűtőházban lett lakatostanuló. Amikor megkapta a szakmun­kás-bizonyítványt, ott dolgo­zott 1933-ig, majd a dunake­szi vagongyárba helyezték. Onnan visszakerült Miskolcra, ahol letette a mozdonyvezetői vizsgát és a felszabadulásig mozdonyon telt az élete. A munkásmozgalomhoz ekkor még nem talált utat, mert a háborús években az országnak ezen a részén szinte szakadat­lanul utazni kellett. Úgy haj­szolták őket, hogy pihenni is alig volt idejük, nemhogy kapcsolatokat keresni. Rokoni szálakon ismerkedett meg Bajcsy-Zsilinszky Endre anti­fasiszta mozgalmával s a sza­bad percekben a bátor szabad­sághős Cik­keit, országgyűlési felszólalásait olvasta fel tár­sainak, így alakult ki körülöt­te a fűtőházban egy antifa­siszta csoport. Ekkor figyeltek fel rá a diósgyőri vasgyár kommunistái, s amikor a fel­szabadító harcok idején alka­lom kínálkozott, a Makán­­partizáncsoport soraiba hívták. Amikor az ország felszabadult és megkezdte szervezkedését az MKP, a párt tagja lett. A pártban hamar felismer­ték képességeit, s 1945-ben már a Debrecenben rendezett, első pártiskolára küldték. Ré­gi, féltve őrzött fényképek ke­rülnek elő az íróasztalfiókból. A debreceni pártiskolások cso­portképe, középen az iskola vezetőjével, Rudas Lászlóval. A hallgatók között nem ne­héz felismerni Apró Antalt, Biszku Bélát, Kruzslák Bélát. Ez azonban csak a kezdet volt, a tanulás folytatódott, beiratkozott az állami gépipa­ri középiskola felnőtt tagoza­tára, hogy általános művelt­ségét gyarapítsa, és szakmai­lag is tovább képezze magát. Határtalan ambícióval — Akkoriban nem volt könnyű a tanulás. — emléke­zik vissza. — Bizony, kemé­nyen kellett dolgoznom. S közben ismét pártiskolára küldtek, mégpedig az 1948/49- es, kétéves központi iskolára. A középiskolát nem akartam otthagyni, ezért mint levelező hallgató tanultam tovább, s 1949-ben a pártiskolai vizsgá­val csaknem egyszerre tettem le az érettségit. Ugyanabban az évben, 1949 márciusában, a kitűnő érettségi bizonyítvány­nyal s lakatosképesítéssel a kezemben, kineveztek a gépé­szeti szakosztály vezetőjévé. — A nagy feladat tudatá­ban kissé szorongó érzéssel, de határtalan ambícióval kezd­tem meg a munkát a szak­osztály élén — folytatódik a visszaemlékezés. — A hábo­rúban teljesen tönkrement, úgy, ahogy rendbehozott gör­dülőállomány állt rendelke­zésre. Legelőször ezt kellett használhatóvá, teljes értékűvé tenni. Hosszú lenne felsorolni, hogy negyedszázad alatt mi mindent vitt véghez a szak­osztály és a vontatás vala­mennyi dolgozója. Néha ma­gam is csodálkozom, hogy abban az időben, annyi tenni­való közepette még tudtam időt, energiát fordítani a Mű­szaki Egyetem elvégzésére is. 1952-ben ugyanis gépészmér­nöki diplomát szereztem. Emlékek a múltból — Melyek az újjáépítés hősi korszakának legemlékezete­sebb eseményei? Mire emlé­kezik vissza legszívesebben a távozó gépészeti vezető? — kérdeztük. — Ha a régi időkre gondo­lok, a 2000 tonnás mozgalom jut eszembe. Nagy szó volt az az ötvenes évek elején, ami­kor a gyenge állapotú, hiá­nyos mozdony- és kocsipark­kal megszerveztük a 2000 ton­nás teherszerelvények közle­kedtetését és 1952-ben a mis­kolciak elindíthatták az első ilyen vonatot. Sokat lendített ez a mozgalom az ország gaz­dasági életén. Jelentős volt az Ács-féle mozdonymosási mód­szer bevezetése is. Akkoriban nagy gépeink 2000 kilométert mehettek mosástól mosásig, a kisebbek pedig csupán 500 ki­lométert. A vonali kísérletek bebizonyították, hogy az Ács Albert újításával mosott nagy mozdonyok még 10 000 kilo­méter után is fémtiszták. — Szívesen gondolok vissza a gördülőállomány cseréjé­nek tárgyalásaira is. Különö­sen büszke vagyok a nyugat­németekkel, illetve a meg­szálló szövetséges hatalmak képviselőivel Bonnban megkö­tött egyezményre. Sikerült el­érnünk, hogy a nyilasok által nyugatra irányított, az NSZK- ban fellelhető valamennyi mozdonyunkat, kocsinkat visz­­szakaptuk, a hazánk területén maradt, nyugatnémet állomás­helyű gördülőanyagokért. En­nek nagy része úgy össze volt lőve, hogy csak vagonba rakva tudták hazaszállítani, a mienk pedig csaknem teljesen hasz­nálható volt. Ezen az „üzle­ten” 197 millió forintot nyert a népgazdaság. Ezenfelül kü­lön 60—70 millió forintos hasznot hozott, hogy az őszi forgalomba már be is állítot­ták a gyorsan hazahozott moz­donyokat, kocsikat. A korszerű vasútért Az utolsó tíz évben munka­társaival különösen sokat fá­radozott a modern vontatás, a korszerű műhelymunka meg­teremtéséért. Előre kimunkált koncepciók szerint dolgozhat­tak, kedvük szerint. Tölgyes Lajos vezetésével dolgozták ki a magyar vasúti gördülőállo­mány műszaki fejlesztésének legfontosabb alapelveit. Ennek alapján indult el a dieselesí­­tés, a villamosítás. — Az én időm lejárt, de nyugodtan megyek el, mert jól képzett, minden tekintet­ben kiváló vezetőgárdát ha­gyok a szakosztály élén — mondotta. — Nemrég a gépé­szeti igazgatók nemzetközi testületének, az UIC-nak pá­rizsi ülésén már utódom, Oroszvári László, a villamos és Diesel-osztály vezetője mu­tatkozott be. Nem lenne teljes a portré Tölgyes Lajosról, ha nem em­lítenénk, hogy bokros teendői közben még arra is jutott ide­je, energiája, hogy a Vasutas Dolgozók Gazdasági és Mű­szaki Lapját, előbb a Gazda­ságos Vasút, majd a Vasút cí­mű lapot, melynek felelős szerkesztője volt, irányítsa: Sz. F.

Next