Magyar Vasutas, 1974 (18. évfolyam, 1-24. szám)

1974-01-03 / 1. szám

2 MAGYAR VASUTAS Egy életen át a munkás-paraszt hatalomért Hetvennyolcadik születés­napját ünnepelte december 7-én. Bodnár Lajos MÁV- nyugdíjas, az egykori vörös­­katona. — Kevesen vagyunk, egyre fogyunk — szól, amint le­ülünk beszélgetni, azután elő­veszi a szegedi veteránok má­jus elsejei felvonulásairól az utóbbi években készített fény­képeket. Valamennyi felvéte­len ő, a szálfa termetű, büsz­ke tartású Bodnár Lajos ha­lad az élen, aki még most, 78 éves korában is őrzi fiatalos vo­násait, derűs kedvét és tenni­­akarását. Csak akkor komoro­­dik el az arca, amikor a ké­pen rámutat egy-egy idős em­berre: „Ez az elvtárs tavaly halt meg, aki mögötte lépdel, még előbb távozott..aki itt, a bal szélen halad, már a következő május elsejét sem érte meg ... Hej, nagyon sok szenvedésen ment át a mi ge­nerációnk .. Reménytelen sorsuk volt — Kérem, meséljen a saját életéről. — Beszélek is én arról szí­vesen — mondja, majd kifejti, hogy a világnak többet kelle­ne tanulnia a történelemből, a sokat megélt emberek, a for­radalmárok tapasztalataiból. Cigarettával kínálom, de ő elhárítja mozdulatomat. — Én 1919 óta nem dohány­zom — jegyzi meg. — Inkább igyunk egy kis bort. Azt min­dig tartok idehaza, s meg­iszom belőle naponta egy vagy két decit. De soha sem többet, mert úgy érzem, a kevéske bor jót tesz... A poharakba Lajos bácsi fe­lesége tölti ki az italt, aki ép­pen negyven évvel ezelőtt vál­lalt sorsközösséget az akkori­ban „reménytelen­­ sorsú”, százszor és ezerszer megalá­zott, a váci fegyházban esz­tendőket töltött, majd később is többször meghurcolt em­berrel, a Horthyék „fekete­könyvében” nyilvántartott „veszedelmes” kommunistával. — A feleségem varrónő volt, amikor házasságot kötöttünk — szól Lajos bácsi ellágyult hangon, amiből érződik, mi­lyen­ fogalmai lehetnek a há­zastársi hűségről, az asszonyok hősiességéről, áldozatvállalá­sairól. S mintha csak a fele­ség ihletné további gondola­tait, így folytatja szavait: — Az én anyám tizenhárom gyereknek adott életet, miköz­ben bolyongott családunk az országban. Pontosan kilenc he­lyen laktunk. Apám pályaőr volt a vasútnál, s leghosszabb ideig Mikepércsen­ teljesített kiadóőri szolgálatot. Véglege­sen azután Bárándon teleped­tünk le. A kilenc életben ma­radt gyermek közül négy fiú szintén vasutas lett... A négy fiú: János (aki táv­­irász volt a szegedi vasútigaz­­gatóságon), Béla (ő a debre­ceni üzletvezetőség irodakeze­­lőjeként tett hitet a forrada­lom mellet, s később emigrá­cióban, Moszkvában halt meg), Károly (a legfiatalabb Bodnár gyerek, aki raktárnoki beosz­tásból ment nyugdíjba Hód­mezővásárhelyen, de már jó ideje szintén Szegeden lakik) és Lajos bácsi, aki most a rég­múlt időkre, az egykori küz­delmekre emlékezik. A királyi törvényszék előtt — Engem 1913-ban, 18 éves koromban vettek fel a vasút­hoz pályamunkásnak Debre­cenben, miután már többször dolgoztam a pályafenntartás­nál fűtisztító gyerekként. Az első világháború kitörésekor már vonatfékező voltam Nyír­egyházán, s két évvel később kerültem vissza Debrecenbe, ahol ugyancsak vonatkísérő­ként teljesítettem szolgálatot, amikor kapcsolatba léptem a kommunistákkal... Regényben lehetne csak le­írni a sok érdekes élményt, epizódot, amelyek öntudatos forradalmárrá, a Tanácsköz­társaság katonájává érlelték a fiatal vasutast. — Nem ártana, ha tisztáz­nánk azt a fogalmat, hogy kit nevezhetünk méltán a Tanács­­köztársaság katonájának — mondja Lajos bácsi. — Ezt ugyanis még az ellenforradal­márok vészbíróságai is fontos­nak tartották, persze, a saját szempontjaik szerint. Szá­momra viszont ez azért fon­tos, mert nem szívesen azono­sítom magam azokkal a „ve­teránokkal”, akik ugyan be­léptek a Vörös Hadseregbe, de semmi áldozatra nem vol­tak hajlandók azért, hogy a Tanácsköztársaság valóban fenn is maradjon, később azonban mellüket veregetve hivatkoztak arra, hogy ők a Vörös Hadseregben szolgáltak. A hetvennyolc éves férfi előveszi a szépen berendezett lakás egyik szekrényének fiók­jából a régi dokumentumokat, amelyek a tovatűnt ifjúság nagyszerű tetteit idézik. Vas­kos iratköteget nyújt át. — Olvassa csak! — szól köz­ben. S olvasom: Vádinditvány az egri királyi ügyészségtől. Ügy­iratszám: 7329. kv. 1920. A ti­zenhét vádlott — köztük Bod­nár Lajos debreceni vonat­­fékező a hetedik — mind 21 —28 éves fiatalember. Foglal­kozásukat tekintve: munká­sok. cipészek, asztalosok, la­katosok, gépészkovácsok, nap­számosok, illetve van közöttük egy földműves, valamint egy karcagi felírónő: Cz. Nagy Etel, aki akkor volt 21 éves. A vád ellenük: tíz-, kilenc-, hétrendbeli gyilkosság, rab­lás, lázadás és még több mondva csinált ürügy annak érdekében, hogy ezeket az if­jakat halálra ítélhessék. Azután az egri királyi tör­vényszék B. 3100./1920. számú ítélete következik: „Vádlottak valamennyi cselekményüket, mint a Tanácskötársaság fegy­veres erejének tagjai, a Ta­nácsköztársaság fenntartása érdekében követték el.” Ezért, vagyis csak azért, mert neve­zettek az ítélet indoklása sze­rint sem nem öltek, sem nem raboltak, csupán „vörös ter­rorcsapat” tagjai voltak, élet­fogytiglani vagy annál keve­sebb időtartamú börtönbünte­tést kaptak, egyetlen személy, a parancsnok — Nagy József őrmester, debreceni hentesse­géd — kivételével, őt ugyanis halálra ítélte a királyi tör­vényszék „a Btk. 153. §-ába ütköző, a 155. § szerint minő­sülő, s ugyanezen § 1. tétele szerint büntetendő lázadás bűntettében való vezetői köz­reműködés miatt.” — Nézze csak az ítélet 18. oldalán, hogyan vélekedett ró­lunk az ellenforradalom vész­bírósága! — mondja Bodnár Lajos. „Köztudomás szerint A Vö­rös Hadsereg is a régebbi há­borúkban szolgált rendes had­seregből lett kialakítva, és csak később, fokozatosan fej­lődött a proletárdiktatúrát vé­dő osztályhadsereggé. Mivel azonban eme hadseregben so­kan voltak, akik csak kényszerből, mondhatni, csak színleg szolgálták a Tanács­­köztársaságot, a királyi tör­vényszék álláspontja szerint a rendes frontszolgálatra kiren­delt ilyen vöröscsapatok nem tekinthetők az uralkodó osz­tály fegyveres megtámadásá-­­ra alakult csoportosulásnak. De más elbírálás alá esnek az úgynevezett terrorcsapatok, amelyekhez a vádlottak is tar­toztak. Ők már a belépéskor tudatában voltak annak, hogy a proletárdiktatúra megterem­tésére vállalkoztak, s amellett tűzzel-vassal kitartanak, ha kell, életük feláldozásával is...” — Ennyi maradt tehát a vádból?­­*■ Igen, ennyi maradt, mi­re a csendőrök agyonkínozva, megvasalva végighurcoltak bennünket a dicső harcok színhelyén, Debrecentől Haj­dúszoboszlón, Karcagon, Ceg­léden, Szolnokon, Hatvanon, Tiszafüreden, Poroszlón, Bá­­bolyon, Tilajpusztán át Borsodivánkáig, hogy szembe­sítsenek bennünket a lakos­sággal. A községek, falvak la­kói azonban mindenütt a párt­fogásunkra keltek. „Kenyeret, lisztet, cukrot osztottak, az éhségtől mentettek meg ben­nünket” — mondták a csend­őrök szemébe. „A rablást és a fosztogatást ők­ akadályozták meg” — vallotta a borsod­­ivánkai plébános ... Harc, mindig másképpen Bodnár Lajos 1924-ben sza­badult feltételesen a váci fegy­­házból, de a harcot soha többé nem adta fel. — Utoljára 1944 márciusá­ban tartóztattak le, miután az újszegedi kendergyárban, ahol akkor dolgoztam, tűz ütött ki, s az­ újonnan vásárolt gépek is leégtek ... A felszabadító szovjet had­sereg Ausztriában érte utol az őt elhurcoló, sok-sok tár­sát halomra gyilkoló fasisztá­kat. Bécs közelében szabadult ki a nácik és a nyilasok kar­maiból. — Sokszor csak a csodával határos módon maradt meg az életem — foglalja össze elbeszélését Lajos bácsi. Egy pillanatra elhallgat, majd még egy fényképet mu­tat. — Látja, 1956-ban, hatvan­egy esztendős koromban is­mét magamra öltöttem az egyenruhát, beálltam a kar­­hatalmisták közé, hogy fegy­verrel szálljunk szembe azok­kal, akik fegyvert emeltek a munkás-paraszt hatalomra ... Amikor helyreállt a rend és újra jöttek az ország épí­tését, gyarapítását szolgáló feladatok, Lajos bácsi is min­dig megtalálta a maga tenni­valóját. Korábban a városi pártbizottság és az SZMT tagja volt, most a megyei pártbi­zottság tagjaként vesz részt a fegyelmi bizottság munkájá­ban. . Az emberek, elsősorban a kommunisták egyéni helyt­állásának megítéléséiben so­kat számít az 54 éves párt­tagsága idején szerzett meg­annyi tapasztalata. Pártmun­kának tekinti azt a tevékeny­séget is, amit — 55 éves szak­­szervezet­ tagságához híven — a vasutas-szakszervezet te­rületi bizottságában a MÁV- nyugdíjasok érdekében végez. Áldozatos munkáját, harcos kiállását társadalmunk szá­mos kitüntetéssel is elismerte. Tulajdonosa a Tanácsköztársa­­sági Emlékéremnek, a Magyar Partizán Emlékéremnek, a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremnek, a Szocialista Munkáért Érdeméremnek, a Szocialista Hazáért Érdem­éremnek, a Felszabadulási Ju­bileumi Emlékéremnek, és megkapta a Munka Érdem­rend arany fokozatát, vala­mint a Szakszervezeti Mun­káért kitüntetés arany fokoza­tát is.­­ Egy ilyen gazdag, ered­ményes életút láttán bennün­ket, fiatalabbakat is a büszke­ség érzése tölt el, s megerősö­dött hittel valljuk: dolgozni, élni csak Lajos bácsihoz ha­sonlóan szabad — mondom búcsúzóul, mire ő csendesen így válaszol: — Kell is, hogy a veteránok egykori tettei az utánunk jö­vő nemzedékben tovább él­jenek... Kovács József 1974. JANUÁR 9. Nyugállományba vonuló vasutasok kitüntetése a Vasúti Főosztály kultúrtermében Bensőséges ünnepség szín­helye volt december 21-én a Vasúti Főosztály kultúrterme: az 1973. év második fe­lében nyugalomba vonult mintegy 2500 vasutas közül 88 hosszú szolgálati időt eltöltött kiemelkedően dolgozó vasutas­nak kitüntetéseket adtak át. Az ünnepséget Urbán Lajos, a MÁV vezérigazgatója nyi­totta meg, majd Tóth György­­né dr., a vasutasok szakszerve­zetének alelnöke, a Vasúti Fő­osztály szakszervezeti bizott­ságának titkára mondott ün­nepi beszédet. Megköszönte a nyugalomba vonulók hosszú, odaadó munkáját, hűségüket a vasúthoz. Kérte őket, ne sza­kítsák meg kapcsolatukat volt szolgálati helyükkel s gyerme­keiket, unokáikat neveljék a vasút szeretetére, hogy a vas­utas dinasztiák tovább erősöd­jenek. Ezután Rödönyi Károly, közlekedési államtitkár, a nyu­galomba vonulók érdemeit méltató szavak kíséretében át­adta a kormány, majd pedig a közlekedés- és postaügyi mi­niszter által adományozott ki­tüntetéseket. Dr. Pethes Imre, a Vasúti Főosztály MSZMP Bizottságá­nak titkára szólott ezután, majd Urbán Lajos a vezér­­igazgatói kitüntetéseket nyúj­totta át. A Magyar Népköztársaság Elnö­ki Tanácsa — nyugállományba vo­nulásuk alkalmából — több évtize­den át végzett kiemelkedő munká­juk elismeréséül a MUNKA ÉRDEMREND EZÜST FOKOZATA kitüntetésiben részesítette: Hámo­­ros Imre műsz. főtanácsost (Bp. Keleti Műsz. Kocsi­szolg. Főn.) A MUNKA ÉRDEMREND BRONZ FOKOZATA kitün­t­etést kapták: Kovács Ferenc főfelügy. (Debrecen áll.); Mihályi József műsz. főell. (Szeged Vont. Főn.); Rendes Péter főfelügy. (TBFF Pécs); Hajesz Tihamér műsz.­ főfelügy. (Miskolc Vont. Főn.). A közlekedés- és postaiügyi mi­niszter MINISZTERI DICSÉRETBEN részesítette: Baranyai József műsz. főfelügy. (Szombathely Jj. U.); Csabai István főell. (Szolnok Jj. U.); Darázsi József főfelügy. (Dom­bóvár Ép. Főn.); Debreczeny Imre főfelügy. (MÁV Kitérőgyártó II. Gyöngyös); Dobos Ferenc főell. (Debrecen áll.); Falusy István fő­­ell. (Candler Jenő Js. II.l. Futór) Ferenc mérnök főtan. (Vas. Fő­oszt. 8. Szarkoszt.); Fülöp Nándor főell. (Nagyszantjános áll.); Gábor Pál főell. (Szentes Vont. Főn.); Gróf László főfelügy. (Vas. Főoszt. 10. Szakoszt.); Héja Gyula főfel­­ügy. (MÁV Építési Géptelep Főn. Bp.); Héja Gyula főfelügy. (BVKH); Horváth Lajos főfelügy. (Szombathely Vasútig.); Karezsi Pál felvigy. (Debrecen Déli.Pft.); Király Sándor felvigy. (Szombathely áll.); Kocsis János felvigy. (Szertár­on. Nagykanizsa); dr. Kollár Lajos fő­orvos-főtan. (MÁV Tér. Egészség­­ügyi Közp. Pécs); Kozma Zoltán főfelügy. (Miskolc Tiszai pu.); Ku­­hajcsik József főell. (Baja áll.); Lajtos Dezső felvigy. (Vill. Fennt. Főn. Bp.); Macsuga László főell. (Miskolc Tiszai pll.); Nagy István ep. (MÁV Házkezelési Főn.); Né­meth Benedek felvigy. (MÁV Bp. Ép. Főn.); Sófalvi Ferenc felvigy. (Északi Jj. u­.); Sóvágó Sándor műsz. főell. (Debrecen Vont Főn.); Szalay Béla főfelügy. (BVKH); Szunyogh László műsz. főfelügy. (Miskolc Vasútig.); Tancsik Lajos főfelügy. (Pécs Vasútig.); Tivadar János főfelügy. (Debrecen Vasút­ig.); Tosó Bélánné főell. (Bp. Fe­rencváros áll.). A MÁV vezérigazgatója VEZÉRIGAZGATÓI DICSÉRETBEN részesítette: Aszódi József főell. (Bp. Józsefváros áll.); Bagdács Gyula munkás (Debrecen Osztó­­p zár­tár főn.); Balla István műsz. főell. (Szeged Vont. Főn.); Bara­­nyi István főell. (Szentes Vont. Főn.); Benedek Jenő főell. (MÁV Gépjav. II. Bp.); Bolbás Miklós fel­­ülgv. (Bp. Keleti pll.); Csikós Jó­zsef főell. (Miskolc Jj. II.); Csóka István főell. (Szob áll.); Debreceni József főell. (Székesfehérvár Vont. Főn.); Dér Imre műsz. felvigy. (Tapolca Vont. Főn.); Érchegyi Já­nos műsz. főfelügy. (Vas. Főoszt. 6. Szakoszt.); Far­­as Sándor műsz. főfelügy. (Bp. Építési Főn.); Fehér János felvigy. (Miskolc Ptt. Főn.); Filep Miklós főel. (Bp. Déli pu. Szertárfőn.); Garamszegi Dezső fő­­ell. (Bp. TBÉF); Hegyi István fel­vigy. (Celdömölk Ép. Főn.); He­gyi Józsefné ell. (Pécs Szertárfőn.); Holló István főell. (MÁV Anyagéi!, lg.); Horváth Gyula főell. (Dombó­vár áll.); Horváth Lajos műsz. fel­vigy. (Vác Vont.Főn.); Huszár Be­nedek főén. (Északi Jj. II.); ülés József főel. (MÁV Ép. Géptelep Főn.); Iván József főell. (Vas. Fő­oszt. 7. Szakoszt.); Jacob György­be főfelügy. (BVKH); Kiss Kálmán műsz. főfelügy. (Kaposvár Ptf. Főn.); Király Zsigmond főtan. (Vas. Főoszt. 4. Szakoszt.); Kolozs Sándor főell. (Debrecen áll.); Ko­vács Géza ell. (Hódmezővásárhely Ptf. Főn.); Láng Erzsébet főell. (BVKH); Letényi István főell. (Sze­rencs áll.); Magyar Imre főell. (Kiskunhalas áll.); Magyar László főfelügy. (Miskolc Vasútig.); Ma­jor Lászlóné műsz. felü­gy. (Mis­kolc TBFF); Máté Sándor műsz. főel. (Hámán Kató Vont. Főn.); Mike István főfelügy. (Kaposvár áll.); Molnár Sándor felvigy. (Győr Ptf. Főn.); Nagy István műsz. fő­­ell. (Debreceni TBFF); Dósai Lász­ló főell. (Miskolc Tiszai pll.); Per­­di János ell. (Szeged áll.); Sajti Mátyás felvigy. (Vésztő Vont. Főn.); Sándor Ferencné főell. (MÁV Kórház és Közp. Rend. Int.); Schlosser Sándor főell. (Pápa Ptf. Főn.); Simonyi Mihály főell. (Du­nakeszi Jj. u.); Sólymos­ Gyula műsz. főfelügy. (Bp. Távközlési Fennt. Főn.); Szabó Károly műsz. felvigy. (Szombathely Vont. Főn.); Szalma Géza felvigy. (Székesfehér­vár Js. II.); Szávai Gyula főfelügy. (Hatvan—Füzesabony Ptf. Főn.); Szeredrei József főfelügy. (Duna­újváros áll.); Tiborc Sándor műsz. főell. (Szombathelyi Vont. Főn.); Tóth György főell. (Szolnok áll.); Tóth István műsz. felügy. (Debre­cen Vasútig.); Tóth László műsz. főfelügy. (Debrecen Jj. u­.); Ujj Endre . felü­gy. (Kisújszállás Ptf. Főn.). Rödönyi Károly államtitkár átnyújtja a kormánykitüntetést Hámoros Imre műszaki főtanácsosnak. (Laczkó Ildikó felvétele) A Győri Vagon- és Gépgyár egykori esztergályostanonca a század első éveiben nemcsak szakmát tanult, hanem a munkásmozgalommal is meg­ismerkedett. Az inasévek vé­ge és szakszervezeti tagságá­nak kezdete egyaránt 1905. A felszabadulását követő ván­dorévek során dolgozott Bécs­­ben,­­ Berlinben, Hannoverben, Londonban és Glasgowban, s kalandos hajóúton, , Trieszten keresztül került ismét haza Győrbe, majd Szombathelyre. Ahol megfordult, részt vett a vasasszakszervezet és a szo­ciáldemokrata pártmozgalom tevékenységében. 1912-ben került a csepeli Weiss Manfréd-gyárba, 1913 májusában pedig a MÁV Északi Főműhelybe. Itt aktí­van dolgozott a Landler Jenő vezetésével illegálisan működő Vasutasok Szabad Szervezeté­ben. Az első világháború évei­ben egyik szervezője a hábo­­rúellenes nagy vasutassztráj­koknak. A Magyar Vasutas szerkesztőségében ismerkedett meg későbbi feleségével, a Landler Jenő mellett admi­nisztrátori teendőket végző Székely Margittal. 1918 végén az elsők között csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához és részt vett a KMP Északi fő­műhelyi üzemi szervezetének megalakításában. A proletár­forradalom ■­ győzelmét köve­tően a Belügyi Népbiztosság politikai megbízottja volt Bi­har megyében. Nagyvárad ro­mán megszállása után Kun­­szentmiklós járás politikai megbízottja lett. A Tanácsköztársaság leve­rését követően Bécsbe emig­rált. Hazatérése után, 1921. május 29-án letartóztatták, majd 1921. október 7-én —­­mint a tolonch­ázban szerve­zett éhségsztrájk egyik veze­tőjét — a zalaegerszegi inter­nálótáborba szállították. 1922 augusztusában szabadult. Elő­ször kisebb üzemekben dolgo­zott, majd a Ganz-gyárba ke­rült, ahol ismét bekapcsoló­dott a munkásmozgalomba. 1924 januárjában sztrájk szer­vezése miatt azonban elbocsá­tották, feketelistára került, ezért nem helyezkedhetett el szakmájában. Sorsa úgy fordult, hogy külföldön élő testvéré­nek támogatásával textil-kis­kereskedést nyitott. A forra­dalmi munkásmozgalommal való kapcsolata azonban ez­után sem szakadt meg. Tagja volt a Magyarországi Szocia­lista Munkáspártnak, támo­gatta a Vasas Sport Clubot, az 1930-as évektől pedig rend­szeres anyagi támogatást nyújtott a Vörös Segélynek. Első felesége 1942-ben el­hunyt, 17 éves fiát és 19 éves leányát 1944-ben meggyilkol­ták­­ a nyilasok. A felszabadulást követően Miklós Imre részt vett az MKP szervezésében. Rehabi­litálták, és visszakerült a MÁV Északi Főműhelyébe mint főművezető. De 1945 vé­gén, amikor megbetegedett, a MÁV nyugdíjazta. Újra ke­reskedő lett. 1948 végén mint osztályidegent kizárták a párt­ból. Eredménytelenül felleb­bezett. 1952-től ismét esztergá­lyosként dolgozott az Építő­gépgyárban, majd az ATRA gyárban, ahonnan 1959-ben — 71 éves korában — mint segéddiszpécser ment nyug­díjba. Az 1956-os ellenforradalom leverését követően részt vállalt a párt újjászervezésében. Ma­gas kora ellenére még ma is aktívan dolgozik az MSZMP V/1-es pártszervezetében és a Vasutasok Szakszervezete Ke­leti pályaudvari nyugdíjas­szervezetében. 1969 márciusában megkapta a Tanácsköztársasági Emlék­érmet és a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. 85. születés­napja alkalmából a Vasuta­sok Szakszervezete elnöksége a Szakszervezeti Munkáért ki­tüntetés ezüst fokozatával tün­tette ki. Amikor 85. születésnapján — december 21-én — szere­tettel köszöntsük s jó egész­séget kívánunk Miklós Imré­nek, kanyargós, sok megpró­báltatást­ tartogató életútjának legfőbb tanulságát a szocia­lista munkásmozgalom iránti hűségében keressük és talál­juk meg. Gadanecz Béla Miklós Imre 85 éves

Next