Magyar Vasutas, 1982 (26. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-11 / 1. szám

1982. JANUÁR 11. Kell e pénz a művelődési bizottságok munkájához? A javaslattevőnek egy pil­lanatra a hangja is elakadt, ahogy rácsodálkozott beszélge­tőpartnerére: hogyan valósít­sa meg elképzeléseit a műve­lődési bizottság, ha nincs pén­ze? — kérdezte s már folytat­ta is, ha író-olvasó találkozót akar a munkahelyen szervezni, ahhoz pénz is kell. Igen, ahhoz pénz kell. Mint ahogy a közművelődési célok megvalósításához, általában mindig szükség van anyagiak­ra is. A kiadásokat azonban — hatás- és feladatköréből adódóan — nem a művelődési bizottságnak kell fedeznie. Reális javaslatokat A művelődési bizottság — üzemi, területi, központi szin­ten is — véleményező, javas­­lattevő, koordináló feladatokat ellátó társadalmi szerv. Meg­figyel, vizsgál, észrevételez, beszámoltat — de nem intéz­kedik, összefogja a közműve­lődés területeit, és konkrét ja­vaslatokkal irányt mutat a problémák megoldásához, a művelődési igények és lehető­ségek tovább­fejlesztéséhez. A javaslatok természetesen csak akkor érnek valamit, ha reá­lisak, s ha megvalósulnak. A realitást a bizottságoknak, a megvalósulást pedig az opera­tív szerveknek (gazdasági, szakszervezeti, intézményi vo­nalon) kell biztosítani. Azért döntésre jogosult vezetők a társelnökök, hogy munkaterü­letükön hajtassák végre a rá­juk eső feladatokat. A baj persze nem ott kez­dődik, ha a társelnököknek nincs döntési jogkörük, és ne­tán hadakozniok kell a vezető szemléletével is. Ilyen helyzet­ben nehezebb az illetékesek­kel végrehajtani a művelődési bizottság — mint testület — javaslatát. Mondjuk meg őszintén: sok helyen még az illetékesség sem tisztázott. Pe­dig az ma már alapvető köve­telmény, hogy pontosan ismer­je mindenki a feladatát. A mű­velődési bizottság azt példá­ul, hogy az író-olvasó találko­zót, a kiállítást, a vetélkedő­ket, tanuláshoz a hallgatókat, különböző összejövetelekhez a résztvevőket — nem neki kell szervezni. Az ilyen irányú kez­deményezésük, javaslatuk sor­sát viszont figyelemmel kell kísérniök. Ha operatív mun­kát végeznek, ez idejük és energiájuk nagy részét leköti és elvonja a figyelmet a koor­dinálástól. A közművelődés javítására tett intézkedésekért — a tár­sadalmi szervekkel együttmű­ködve — elsősorban a gazda­sági vezetők a felelősek. Kö­vetkezésképpen nekik kell na­gyobb mértékben tervezniük az oktatásra, a szakoktatásra, s a közművelődésre fordítható összegeket. A VI. ötéves terv­időszakban — a Munkaügyi Minisztérium és a SZOT el­nöksége, illetve a Művelődési Minisztérium, a SZOT és az Országos Közművelődési Ta­nács együttes irányelve alap­ján — a vállalatok, intézmé­nyek művelődési tevékenysé­gét, a szociális terv keretében, annak önálló fejezeteként kel­lett tervezni. A közös megál­lapodás kimondja: „A tervfe­jezetet a munkahelyi gazdasá­gi és szakszervezeti vezetők irányításával, az érintett egy­ségek közreműködésével, a művelődési bizottság dolgozza ki.” Mód van tehát arra, hogy a bizottság jó ötletei, elképzelé­sei megvalósításához az anya­gi feltételeket is megtervezze. Csak élni­­kell a lehető­séggel. A közös megál­lapodás értelmében, a szociá­lis terv önálló fejezetében, ki­emelten kell meghatározni az általános iskolai képzéssel, a szocialista brigádok, munkás­­szálláson lakók, bejárók mű­velődési helyzetének javításá­val összefüggő feladatokat. Felmerül a kérdés: vajon hány művelődési bizottság vett, illetve vesz részt a szo­ciális tervfejezet készítésében? Az anyagi alap rendelkezésre áll A vasutas központi művelő­dési bizottság legutóbbi ülé­sén dr. Keresztessy László, a MÁV Vezérigazgatóság pénz­ügyi szakosztályának képvise­lője adott tájékoztatást, a VI. ötéves terv közművelődési feladatainak pénzügyi forrá­sairól. Hangsúlyozta: annak ellenére, hogy az elkövetke­zendő időszakban, a források nem növekednek, a jóléti, kul­turális, részesedési és ifjúsági alap terhére — a művelődési igények fejlesztésével egyidő­­ben, biztosítani kell azok reá­lis kielégítését is. Az általá­nos és szakmai oktatás, to­vábbképzés, közművelődés cél­jaira, a MÁV VI. ötéves költ­ségvetésében egyébként közel egy milliárd forint szerepel. Ennek igazgatósági, munkahe­lyi lebontásában, ésszerű fel­­használásában, a művelődési bizottságok észrevételeinek, ja­vaslatainak jelentős szerepe van. A közművelődés anyagi fel­tételeinek biztosításában — a vállalati, gazdasági tervezés mellett —, saját költségvetés­ben a szakszervezeti szervek, művelődési intézmények is meghatározzák a kulturális kiadásokat. Amikor tehát a munkahelyi közművelődés cél­jaira, a bizottságok kezdemé­nyeznek egy-egy intézkedést, annak megvalósítása a gazda­sági, mozgalmi, intézményi költségvetés terhére történik, így érthető az is, hogy a reá­lis javaslatok végrehajtásáért már nem a művelődési bizott­ság, hanem az illetékes szerv, vagy szervek a felelősek. Két dolgot érdemes megjegyezni: ha a művelődési bizottságok részt vesznek a közművelődési célokat szolgáló költségveté­sek tervezésében, és folyama­tos figyelemmel kísérik an­nak felhasználását, azt is meg tudják ítélni, hogy kezdemé­nyezéseik végrehajtásához hol, milyen anyagi lehetőségek vannak? S ha az illetékes szer­vek a javaslatokat, intézkedé­seiknél nem tudják, vagy nem akarják figyelembe venni, döntésüket minden esetben, el­fogadhatóan meg kell indokol­ni. Mire van szükség ? A véleményező, javaslatte­vő, koordináló munkához te­hát, a bizottságoknak nincs önálló pénzkeretre szükségük. Rendelkezniük kell viszont széles látókörű, egészséges szemlélettel, és a feladatmeg­határozáshoz szükséges hely­zetismerettel, tájékozottsággal. Még néhány hét és elkészül­nek az 1981. évi terv végrehaj­tásának értékelő jelentései. A számok tükrében hamarosan meg lehet győződni arról: hol voltak megalapozottak, vagy irreálisak az elmúlt év közmű­velődési tervei? S a gazdasá­gi, szakszervezeti és intézmé­nyi szervek, hol, milyen mér­tékben biztosították, illetve használták fel a pénzeszközö­ket, a munkahelyi művelődés javítására, a művelődési bi­zottságok jó kezdeményezései­nek megvalósítására. Pálinkás Katalin Mesterek és tanítványok A vasutas-szakszervezet központi képzőművészeti kö­rében a téli hónapokban mindig népesek az esti foglal­kozások. Kirchmayer Károly szobrász és Benedek György Munkácsy-díjas festőtanár irányításával kiemel­kedő alkotó munka műhelyévé vált a kör Népszínház utcai helyisége. A képzőművészeti kör tagjai legutóbb Budapesten, a Szakszervezetek Fehérvári úti Művelődé­si Házában rendezett kiállításon értek el szép sikereket. Képriportunk az alkotóműhelyben készült. MAGYAR VASUTAS 3 TOVÁBBJUTNI R­eményektől és kételyektől kuszált érzelmekkel bú­csúztattuk az ó-esztendőt és léptük át az új év kü­szöbét. A környező világ — a politika és a gazda­ság, e két, egymástól elválaszthatatlan, cselekvést és han­gulatot meghatározó tényező — nemigen igazodik a mi tö­rekvéseinkhez. S miközben tudjuk, hogy sokan — és okkal — már-már irigyelnek bennünket (irigylik, hogy Magyarország megannyi buktató ellenére is, a lehetősé­gekhez képest következetesen halad a csaknem másfél évtizede kijelölt, ám annál is korábban, éppen negyed százada körvonalazott úton), mi azért — ugyancsak ok­kal — nem irigyelhetjük kényszerpályáktól behatárolt helyzetünket. A „világ kihívása” a „recesszió az ilyen meg amolyan begyűrűzések” immár túlléptek a zsurnalisztika hasábjain — ha nem olvassuk és halljuk is, ha nem magyarázzák is mindezek értelmét-lényegét, a tények érzékeltetik, hogy ma már nem gondolkodha­tunk és nem élhetünk úgy, mint tegnapelőtt. Mit mond Magyarország mindennapjaiba betekintve a külső szemlélő? Azt, hogy ebben a piciny, közép-kelet­­európai országban 1981-ben sem romlott az emberek életszínvonala (nem az egyes embereké, hisz sokak szá­mára nehezedtek a körülmények, de legalább annyian képesek voltak valamelyest gyarapítani is a meglévőt), a fejlődés mérséklődött csupán, de nem állt meg, s a boltok kínálata, úgy tűnik, bőségesebb, mint néhány év­vel ezelőtt. De mi, e hon polgárai, érezzük: a szintentar­­tás bármennyire tisztes cél is, mégsem ad okot a meg­­■ nyugvásra. Részint mert hosszú ideig megszoktuk, hogy az életszínvonal emelkedik, s holnap jobban élünk, mint tegnap, részint pedig, mert még nem értük el azt a szin­tet, amikor mindenki igényeinek megfelelő körülmé­nyek közepette élhet. S végül is balga ember az, aki ne szeretne jobban, kevesebb gondtól terhelten élni. H­add mellőzze eme év eleji eszmefuttatás a háttér közgazdasági rajzolatát. A népgazdaság idei tervé­nek legfontosabb előirányzatai is a már említett szinttartást példázzák, hiszen — s a számokból ennyi, úgy vélem, elég is lesz — az egy lakosra jutó reáljöve­delem 0—0,5 százalékkal, a lakosság fogyasztása pedig 0,5—1 százalékkal (vagyis alig érzékelhető mértékben) növekszik. Az országgyűlés december végi ülésszakán, amikor az idei költségvetést elfogadták, a szokottnál is több képviselő tartotta fontosnak, hogy megerősítse: igenis javunkra szól, hogy képesek­ vagyunk megvédeni nehezen elért vívmányainkat, s mind kevésbé tűnik cél­talan panasznak, ha a haladást gátló buktatókat feltár­juk. Elhangzott: „Az írásos dokumentumokból az is ki­tűnik, hogy államunk az elkövetkező évben is gondos­kodik polgárairól. Nagy és növekvő összegeket fordít egészségügyi, szociális és kulturális ellátásra, a fogyasz­tói árak védelmére. Fenntartja a jog- és rendbiztonságot, az ország védelmi erejét, emellett részt vállal a gazda­ságfejlesztő munkából a beruházások egy részének finan­­szírozásával. Az állam e feladatokat akkor is vállalja, amikor a fejlődés külgazdasági feltételei romlanak, s számos belső ok miatt nem bővül megfelelően népgaz­daságunk jövedelme.” De ha az állam „gondoskodik”, „vállalja” — vagy­is tisztességgel teljesíti a néptől kapott feladatát, mit te­gyen a nép, mi várható el az állam polgárától. Dolgoz­zon többet? Tévhit, hogy keveset dolgozunk. Ha vannak is, akik hellyel ,közzel lazsálnak — mert lazsálhatnak! —, a többség keményen és sokat dolgozik. Dolgozzunk jobban? Feltétlenül! De sokan a legjobb tudásuk szerint dolgoznak már ma is, nem volna méltányos rajtuk szá­­monkérni a világszínvonalat. Tegyük hát a dolgunkat úgy, mint eddig, s az állam továbbra is „gondoskodik”, meg „vállalja”? Leegyszerűsítés, hiba volna ilyen vég­következtetésre jutni. Másként kell dolgoznunk, mint eddig — de a hogyanra a választ együttesen kell meg­találnunk. A gazdaságirányítás reformja 1968-ban kezdődött el. Mindaz, ami ma történik, az akkor meghatá­rozott célok egyenes folytatása, de a tapasztalatok ráébresztettek arra is, hogy a szabályozórendszer ilyen­olyan módosítása, a szervezeti változások végrehajtása önmagában kevés. A reform a korábbinál is több társa­dalmi töltetet kíván, hogy valóban értő-cselekvő részesei lehessünk mindannak, amelynek megvalósításán mun­kálkodunk. Ezért olyan fontos, hogy mindenütt jelen le­gyen a szocialista demokrácia, s egyetlen alkotó kezde­ményezés se sikkadjon el egyesek nemtörődömsége miatt, vagy a bürokrácia még ma is meglévő útvesztői­ben. Ez múlik azon is, mennyire következetesek és tevé­kenyek a társadalmi szervezetek választott képviselői — ám az sem hagyható figyelmen kívül, mennyire alkal­masak és a társadalompolitika szempontjából is napra­készek a munkahelyi vezetők. A már idézett parlamenti tanácskozáson Marjai Jó­zsef, a kormány elnökhelyettese vélekedett ekként: „A vizsgálatok azt mutatják, hogy a minőségi hibák mint­egy háromnegyed részben vezetési és irányítási gyen­geségek következményei, és a vállalatoknál nem általá­ban a munkamorál az, am­i a minőségi követelmények érvényesítését akadályozza, hanem a vezetési kultúra hiánya. Vétek az országgal és a néppel szemben, ha nem élünk ennek a tartaléknak a gyors mozgósításával.. Minden ágazatban ... különleges jelentősége van annak, hogy a mai követelményeknek megfelelő emberek kerül­jenek a termelőegységeket vezető pozíciókba. Példaké­pért nem kell a szomszédba menni. Számos vállalatunk­nak minden követelménynek megfelelő, kiváló, tiszte­letet és megbecsülést érdemlő vezetője van. Csak sokkal­­sokkal több kellene belőlük.” J­ó ideje hangoztatjuk — mert így igaz! —, hogy a mi társadalmunkban nincs „lent" és „fent”. Ez persze nem mond ellent annak, hogy aki az irányítási ranglétra magasabb fokán áll, az fentebbről látja­ a ten­nivalókat és lehetőségeket, következésképp meghatá­rozó, mikor mit tesz. De mégis egy csupán a tízmillióból, s e nemzet tízmillió ember együttes akarásával léphet előbbre. Mert ha ma úgy fogalmazunk is, hogy tartani a szintet, a holnapi cél mégiscsak az: továbbjutni. To­vább, a nemzet fejlesztése, a munka társadalmának erő­sítése és a tízmilliomodnyi egyes ember boldogulása ér­dekében. Lehet ennél tisztább-nemesebb szándék? Aligha. Földes Tamás

Next