Magyar Vasutas, 1985 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1985-01-17 / 1. szám

2 M VG \ \ R \ \ S l I A S 1985. JANUAR 17. A világ válságait nem az ipari fejlődés okozza Az SZVSZ Világszövetség cí­mű lapja legutóbb cikket közölt az elmúlt négy évtized nemzet­közi szakszervezeti eseményei­ről. A cikk hangsúlyozza, hogy a Szakszervezeti Világszövet­ség létrejötte óta — immár 39 esztendeje — mindig a világ dolgozóinak és szakszervezetei­nek a béke és a társadalmi ha­ladás ügye iránti elkötelezettsé­gét testesítette meg. Mindent megtett a szakszervezeti egység erősítése és a nemzetközi szoli­daritás fejlesztése érdekében, melyek a kitűzött célok elérésé­nek legfőbb eszközei. Nem lehet szépíteni A fegyverkezési verseny kö­vetkeztében ma már az emberi­ség Jete 'forog kockán, s a nuk­leáris háború lehetősége gyer­mekeink. sőt az egész civilizáió jövőjét fenyegeti. A „fejlődés válsága” kedvelt, szépítő kife­jezés, amellyel a fejlődő orszá­gok kifosztását jelölik a transz­nacionális vállalatok és az im­perialista, neokolonialista pénz­ügyi intézetek, azok helyi kép­viselői. A nemzetközi gazdasági kap­csolatok kritikus ponthoz értek. Az „eladósodás válsága'’ ebben a helyzetben olyan hatással jár­hat, mint egy vízcsepp az ép­pen kicsordulni készülő pohár­ban. A fejlődő országok tőkéjé­nek gyorsuló áramlása a transz­nacionális bankok páncélszek­rényei felé azt eredményezi, hogy lassul a nemzetközi keres­kedelem, és csökken a munka­helyek száma. Egy amerikai közgazdász, aki korábban a Vi­lágbank munkatársa volt, ki­mutatta, hogy ez a helyzet még az Egyesült Államoknak is „sokba kerül”. A Latin-Ameri­­kába irányuló amerikai export két év alatt 42 százalékkal csökkent, és 400 ezer munkást bocsátottak el munkahelyükről az amerikai termékek keresleté­nek visszaesése miatt. Az ame­rikai acél, gép- és közlekedési eszközök exportja, amelyek egy időben az Egyesült Államokból Latin-Amerikába áramló teljes exportnak a felét tették ki, még ennél is nagyobb csökkenést mutat. A latin-amerikai tapasztalat világosan mutatja, hogy a transznacionális társaságok és bankjaik által diktált gazdasági stratégia — a Pentagon ágyú­riaszádjainak támogatásával és a helyi oligarchia felhasználásá­val — nem eredményezhet rendszeres, kiegyensúlyozott gazdasági és társadalmi fejlő­dést. Pinochet diktátor, aki követ­kezetesen alkalmazta Chilében á „chicagói iskola” monetarista stratégiáját — hogy eleget te­gyen a transznacionális társasá­gok követeléseinek —, a szaka­dék szélére vitte az országot. Napjainkban az egész chilei r)ép lázadozik ez ellen az ön­gyilkos gazdaságpolitika ellen. De a legbotrányosabb az, hogy a Nemzetközi Valutaalap, a Vi­lágbank és a Reagan-kormány Ugyanazt a katasztrofális politi­kát akarja rákényszeríteni a fej­lődő országokra az újabb hite­lek feltételeként. A tanzániai tervezési minisz­ter például a Nemzetközi Valu­taalap „feltételeiről” így nyilat­kozott: „Az újabb segélyek feltétele­ként gyakran azt követelik a fejlődő országoktól, hogy mond­janak le állami vállalataikról, és adják át azokat magántulajdon­ba. Azt is követelik, hogy itiondjanak le az árellenőrzés­ről, ne támogassák a mezőgaz­daságot. az egészségügyi szol­gáltatást és más ingyenes társa­dalmi szolgáltatásokat. Rövi­den: szüntessenek meg minden olyan vívmányt, amelyben a lakosság legszegényebb rétegei részesülnek. ! Az iparilag fejlett tőkés orszá­gokban folytatott gazdaság- és társadalompolitika szintén a bé­rek és az életszínvonal csök­kentését tervezi, készen arra, hogy súlyosbítsa a munkanél­küliséget, s egyidejűleg támad­ja a szakszervezeti jogokat. A hitel fejében...? A transznacionális társasá­goknak és a bankoknak, vala­mint származási helyük kormá­nyainak csak egyetlen célja van: a maximumot kifacsarni a dolgozókból a páncélszekré­nyeikbe folyó minél nagyobb profit érdekében. Ennek a poli­tikának a megnyilvánulása a fejlődő országok vonatkozásá­ban a neokolonialista kizsákmá­­pyolás növekedésében és az or­szág vagyonának kifosztásában pyilvánul meg. j Harminchét hónappal ezelőtt á Szakszervezeti Világszövet­ség X. kongresszusa ezen a té­ren meghatározta a szakszerve­zetek harcának céljait és mód­ját. Ezekkel az állásfoglalások­kal egyetértett a szakszervezeti szervezetek nagy része, függet­lenül hovatartozásától. A külön­böző nemzetközi szakszervezeti központokhoz tartozó szakszer­vezetek hasonló követeléseket terjesztettek elő, és demokrati­kus fejlesztési stratégiát köve­telnek, hogy véget vessenek a transznacionális társaságok ki­zsákmányolásának. A határozat . szellemében A szakszervezetek közötti je­lenlegi tárgyalások középpont­jában az „eladósodási válság” következtében a világgazdasá­got nyomasztó súlyos veszé­lyek, valamint a transznacioná­lis vállalatok és bankok által az iparilag fejlett tőkés- és fejlődő országok dolgozói ellen indított újabb támadások állnak. A „fej­lődési válság” súlyosbodása, a milliós munkanélküliség, a kor­mányok elutasító magatartása, az agrárreformokkal és a mező­­gazdaság modernizálásával, il­letve a fejlődő országok iparosí­tásával szemben a gazdasági erőforrások elherdálása, a fegy­veres erők és más elnyomó in­tézmények által — ezek képe­zik azokat a legjelentősebb té­nyezőket, amelyek késleltetik a társadalmi fejlődést, és sürgető­vé teszik a szakszervezetek és más demokratikus erők fellépé­sét. Napjainkban ezek a problé­mák képezik a nemzetközi szo­lidaritás és általános egységak­ciók súlypontját. A veszély elhárítása érdeké­ben erősíteni kell a szolidaritást a fejlődő országok, az iparilag fejlett országok és a szocialista országok dolgozói és népei kö­zött. Az ilyen egységakciók megindításához szükséges „alap” szakadatlanul erősödik: a szocialista országok szak­­szervezetei teljes egészében tá­mogatják a fejlődő és az ipari­lag fejlett tőkés országok dol­gozói által folytatott harcot, amelyet népgazdaságuk harmo­nikus fejlődésének előmbzdítá­­sáért, valamint a nemzeti mono­póliumok és transznacionális társaságok kizsákmányolásá­nak megszüntetéséért folytat­nak. Baranyai Zoltán Egy főbizalmi a bizalomról Mondják, hogy a munkások körében előbb létezett a bizalmi tisztsége, mint a szervezett mozgalom. Akit bizalminak vá­lasztottak, az a szakma legjobb­jának, tekintélynek számított a többiek szemében. Vajon napjainkban milyenek az emberek, a tisztségviselők? Ügy hiszem, a maiak sem hoz­nak szégyent a régiekre. Nem sokáig tarthatja magát az, aki másképp beszél a főnökök és a munkatársak előtt, aki nem agitál, nem szól bele a közösség ügyeibe, a döntésekbe, aki tá­volról szemléli a hús-vér vitá­kat, legföljebb hangzatos szte­reotipiákat mond időnként. Varga József, a MÁy jász­­kiséri Építőgépjavító Üzemé­ben dolgozó hidraulikaszerelők csoportvezetője, főbizalmija, egyetértőén bólint, de máris hozzáfűzi: — A termelés, a szervezés, a tennivalók összehangolása, a demokrácia gyakorlása sok fel­adatot ad a bizalmiaknak, a fe­lelősség is igen nagy, az érde­kek, a kritikai észrevételek, az ötletek kereszttüzében. (Szeren­csére, azon már túl vagyunk, amit a hetvenes évek elején ta­pasztaltunk: némelyik vezető csupán tagdíjbeszedőknek te­kintette a bizalmiakat.) Ezen a valaha ipart se látott vidéken ma az emberek a leg­korszerűbb gépeken dolgoz­nak, megváltoztak, fejlődtek, velük már másképp kell bánni. Az egykori gépállomás 1968-ban indult meg azon az úton, amely mára egy csaknem 1100 dolgozót számláló korsze­rű üzemig vezetett. A jászkiséri­­ek 300 millió forintot érő mun­káját, életét jelenleg 72 bizalmi, 7 főbizalmi segíti. Varga József szinte gyerek­fejjel, tanulóként került kapcso­latba a szakszervezeti mozga­lommal, 1953-ban lépett be a jászkiséri üzemhez, tizenkét éve emelte főbizalmi tisztségébe a közösség. Az eddig elért ered­ményekről ezt mondja: — Teljesen megújítottuk a bizalmiak hálózatát, egyen­jogú partnereivé váltunk a gaz­dasági vezetőknek. Azt hiszem felnőttünk az üzem feladatai­hoz. — Mit jelent főbizalminak lenni? — Úgy igyekszem együtt dolgozni a munkatársaimmal, hogy egy nap se teljen el anél­kül, hogy ne találkoznánk, ne beszélnénk, telefonon vagy sze­mélyesen. Minél rövidebb, lé­nyegre törőbb megbeszéléseket tartunk, amelyeken a megol­dandó kérdésekre összpontosí­tunk. Senki sem szereti a rétes­tésztához hasonló, értekezlete­ket, a sok papírmunkát. Ám sajnos, még mindig hódít a fel­fogás, hogy csak az valósult meg, amiről jelentés készült. . . Melyek a megoldandó kérdé­sek? A minőségi munka, az új felvételesek beilleszkedésének megkönnyítése (létszámgond­jaink vannak, nekünk is érde­künk, hogy ezen enyhítsünk), a differenciált bérezés, a főnök­beosztott viszony (ebben az ér­dekegyeztetésre, a jó közérzet­re figyelünk). — Nem mindig annak van igaza, aki megkeres minket, de „jófiúskódni sem szabad”. Fon­tosnak tartjuk, hogy azon segít­sünk, aki jogosan kér. Például nemrégiben egyik munkatár­sunkat megműtötték. Vissza­jött, megint beteg lett, elmen­tünk a főnökéhez, kérve, hogy tegyük ezt az embert könnyebb beosztásba. Másszor jött az idő­sebb, hogy a fiatalabb miért ka­pott több órabéremelést, meg­mondtuk neki, hogy hiába fia­talabb, többet tett le az asztal­ra néhány hónap alatt, mint ő évek óta. Azt is meg kell értet­nünk, hogy jogos a kérés, de csak később tudjuk teljesíteni. Mert bizony, lehetne jobb a munkaszervezés, teljesítmény­bérrel javíthatnánk a fizetése­ket, az érdekeltséget. . . — Hogyan véleményezik a közvetlen vezetőt? — Nehéz dió, de igyekszünk ezt a jogunkat is érvényesíteni. Némely beosztott hajlik a lógás­ra, hamarabb fölmegy a mun­kaidő végén az öltözőbe, a má­sik elsétál a büfébe, holott a vá­sárlásra külön emberük van. Ilyesmiért nekünk szólnak a ve­zetők, elfogadjuk, igazuk van, ám korántsem mellékes, milyen a hangnem! Nekik sem az, ha szóvá tesszük az anyaghiányt az öreg gépeket. Megbeszéljük mit tehetünk. Ez is a bizalomhoz tartozik. Szól a telefon, hívják, megint egy probléma miatt. így búcsú­zunk el. Sz. T. T. A MÁV szegedi Hazánk Munkáskórusa fennállásának 95. évfordulója alkalmából no­vember 30-án ünnepi hangver­senyt rendezett Szegeden, a vasutasok Petőfi Sándor Műve­lődési Házában. A. munkáskórus 1889-ben alakult a Szeged—Rókusi MÁV Javítóműhely munkásaiból Ha­zánk Dal- és Olvasókör néven. Innen indult el a máig is tartó gazdag útja. A megalakulást követően kilenc év múlva, 1898. május 20-án került sor az első zászlóavató ünnepségre. Ez a zászló és az első tabló ma is tisz­teletben tartott ereklyéje a énekkarnak. A dalkör ezekben az években már jóhírű együt­tesként vett részt az országos A vizsgáló főkalauz — Átlagon felüli aktivitás­sal dolgozik — jellemzi Fodor Sándor munkálkodását Vincze Károly, a miskolci körzeti üzemfőnökség szb-titkára. — Bőven van megbízatása: szak­­szervezeti bizalmi, tagja a te­rületi bizottságnak, s a Vas­utasok Szakszervezete közpon­ti vezetőségének is. Azon cso­dálkozom. hogyan bír mind­ezeknek eleget tenni. —. Magam is — buggyan ki a szó a vizsgáló főkalauzból —, hiszen ezek mellett még tagja vagyok a hejöbábai közös ta­nácsnak, az ottani ÁFÉSZ ve­zetőségének is. Ez a párbeszéd ködös, nyál­kás nap reggelén hangzik el. Fodor Sándor ekkor érkezett meg. közel 15 órás. nehéz dél­utáni. illetve éjszakai szolgálat van mögötte. Az 52 év körüli vasutas mégis olyan frissnek látszik, mintha otthonából jön­ne. A dicséretes tettek hajtóerő­it. forrásait keresve pörgetjük végig életútját. — A legrosszabb, legnehe­zebb időben. 1956. november 1-én jöttem a vasúthoz. Előtte esztergályos voltam a DIGÉP- ben. Vonzott a mozgás, az uta­zás. A pályamódosításban ré­sze van annak is. hogy itt. a Ti­szai pályaudvaron dolgozik a feleségem. Rögtön utazó, vonat­fékező lettem. Akkor még áldat­lan állapotok voltak: 26-28 órás szolgálat, fagyoskodás a fékbő­­déban. Többször megbántam, hogy otthagytam érte az eszter­gagépet, de ahogy kipihentem íjnagam. megszűnt a mérgerp. Megszoktam a vasutas életet. Két év múlva már megvolt a yonatvezetői vizsgám, s a teher- Vonatokon töltött 25 év után ke­rültem át személyvonatra, s let­tem jegyvizsgáló, majd vizsgáló íőkalauz. Őszinte, szókimondó ember. Semmit nem hallgat el, ami munkatársainak örömet, vagy gondot okoz s ha kell, az ügy el­intézése végett végigjár mindén fórumot. Ezzel érdemelte ki vasutas élete kezdetén az elis­merést, s így lett már akkor bi­zalmi. — A mozgalmi munkát — emlékszik vissza — a tehervo­­natosoknál kedveltem meg, s most a személyvonati utazóknál is szívesen csinálom. Szeretek az emberekkel foglalkozni. Jól­eső érzés, ha sikerül a gondok, bajok, bosszúságok okait meg­szüntetni. j Gyakran részt veszek külön­böző fórumokon — folytatja. — Többször megfogadtam már. hogy nem szólok, de nem bírok hallgatni arról, ami másoknak fáj, s befolyásolja a munkát. Volt-e a szókimondás miatt ba­jom? Eddig nem, viszont több­nyire meg volt az eredménye. Egy ízben például bérfeszültsé­get is okozott, ezért megkérdez­tem: mi számít, s mi nem szol­gálati óráknak? Ezt a központi vezetőségi ülésen is szóvátet­­tem. Eredményeként módosí­tották a kollektív szerződést.: Olykor vannak jogtalan pana­szok. túlzott igények. Ilyenkor tetszik, nem tetszik nekem kell kimondani a nemet. A mi munkánkban igen fon­tos a személyes példamutatás, hiszen közvetlen kapcsolatban vagyunk az utasokkal, s szinte kötelező a kulturált magatartás. Egymás segítése nélkül semmit nem érünk el. Például előfor­dul, hogy hideg a kocsi. Az uta­sok ötször, tízszer is szóváte­­szik. Néha gunyorosan. Le kell nyelni. Udvariasan kell elmon­dani, hogy a fűtőberendezés út­közben romlott el, s csak a vég­állomáson javíthatják meg. Ezért szíves elnézést kell kérni. Erre oktatom a fiatalokat is. A mi területünkön szerencsére van még utánpótlás. A fiatalok nagy része jól megállja a he­lyét. Van. aki ha meglátja a fő­vizsgálót. ideges lesz, kapkodni1 kezd. Ilyenkor megnyugtatom, ^ ezt teszik társaim is. Jó szó­val, biztatással, megértéssel le­het csak nevelni az utódokat. Még a hibánál is differenciálni kell. — Magamról még annyit, hogy vasutas család lettünk. Említettem, hogy a feleségem is itt, a Tiszai pályaudvaron dol­gozik. Az egyik fiam mozdony­­vezető Budapesten, a másik mozdonyvezető-gyakornok itt Miskolcon. Fodor Sándor tagja a több­szörösen kitüntetett Hámán Kató Szocialista Brigádnak. Négyszer kapott kiváló dolgozó kitüntetést a MÁV-tól, s egyet a lakóhelyéhez — Hejőpapihoz — illetékes ÁFÉSZ-től. Dicsére­tes mozgalmi munkájával ki­érdemelte a Szakszervezeti Munkáért kitüntetés arany fo­kozatát. Csorba Barnabás kórustalálkozókon, dalosverse­nyeken. Az első világháborút követő­en a kórus újjászerveződött és 1921-ben már a Veszprémi Or­szágos Dalosversenyen ezüst­serleget nyert. Ezt követően számos kiemelkedő találkozón sikerrel énekeltek, melyet bizo­nyít a ma is őrzött sok serleg, plakett és emléklap. 1943-ban felfüggesztették te­vékenységüket, de a zene szere­­tete a felszabadulás után ismét összekovácsolta az énnekkar tagjait. 1945 májusától három éven át Szeged egyetlen műkö­dő kórusaként ápolták a mun­kásmozgalmi és népzenei ha­gyományokat. Azóta is aktívan közreműködnek a városi és vas­utas ünnepségeken, rendszere­sen szerepelnek minősítő ver­senyeken és országos kórusta­lálkozókon. Minősítésük: Aranykoszorú diplomával, két­szer kapták meg a Szocialista kultúráért kitüntetést. A Ma­gyar Rádió 1958-tól rendszere­sen készít felvételt az énekkar műsorából. Az ünnepi hangversenyen Tóthpál József, a Kórusok Or­szágos Tanácsának főtitkára, Gulyás Ferenc, a Vasutasok Szakszervezete szegedi területi szakszervezeti bizottságának munkatársa és Papp György­­né, Szeged megyei városi Ta­nács főelőadója köszöntötte a jubiláló kórust. Gulyás Ferenc jutalmat adott át azoknak az énekeseknek, akik több évtize­de részt vesznek a kórus mun­kájában. így: Ábrahám Lajos 60 éves, Bíró István 55, Koskó­­czi Lajos 52, Dobó János, Fehér János, Gubina András 50, Csonka István 45, Csáti Antal 40, Kutas Andrásné 37, Kiss Róna 32, Bőkő Imréné 25 éves énekkari munkájának elismeré­seként vett át jutalmat. A jubi­láló kórus ülés Mihály karnagy vezényletével, továbbá a szege­di Ifjú Zenebarátok Kórusa és a Bartók Béla Vegyeskar adott színvonalas, nagy sikerű mű-S0Ft G. J. Szombathelyen: Tagkönyvkiosztó taggyűlés az ipari szakközépiskolában A 405-ös számú szombathelyi Ipari Szakközépiskolában és Szakmunkásképző Intézetben hatodik éve, hogy a hallgatók szakszervezetünk tagjai lehet­nek. Az 1984/85-ös tanévkezdés a szervezésben is újat hozott. Ez az első év, hogy az intézet — az illetékes vállalati szakszerve­zeti bizottságokkal egyeztetve — magára vállalta az első éves tanulók szervezését a szakszer­vezetbe. Az új kezdeményezés sikeresnek bizonyult. Az intéz­mény valamennyi elsős hallga­tója, 856 tanuló tagja lett a vas­utas-szakszervezetnek. A tanulók képviseletében 208 fiatal vett részt a november 29-i tagkönykiosztó taggyűlé­sen, amelyen 57 új bizalmi vette át csoportja nevében a tagköny­veket. A tanácskozás második felé­ben pedig arról határoztak a ta­nulók, hogy csatlakoznak a ha­zánk felszabadulásának 40. év­fordulója és a párt XIII. kong­resszusa tiszteletére indított nagyszabású munkaverseny­hez. A fiatalok öt témakörbe foglalták vállalásaikat. Felaján­lásuk kiterjed a tanulmányi munka és a fegyelmi helyzet ja­vítására, a tanórákon kívüli hasznos tevékenységre a mu­lasztások visszaszorítására, va­lamint a balesetmentes munká­ra. A versenyt kéthavonta érté­kelik, amelyben a felnőtt KISZ- alapszervezet vezető szerepet vállalt. Az értékelés egy, már bevált pontrendszer alapján egyénileg és tanulócsoporton­ként történik. A munka- és tanulmányi ver­senyben élenjárókat az iskola és a szakszervezet megjutal­mazza. A legjobbak külföldi, il­letőleg belföldi SZOT-üdülés­­ben, mások tárgyjutalomban részesülhetnek. Sz. J. I.

Next

/
Thumbnails
Contents