Magyar Vasutas, 1989 (33. évfolyam, 1-17. szám)

1989-01-05 / 1. szám

1989. JANUÁR 5. Pénzügyi egyensúlyt a­ne tarifaemeléssel Ebben határozottan elutasí­totta azt a törekvést, hogy a MÁV pénzügyi egyensúlyát a szállítási tarifák drasztikus emelésével biztosítsák, mert úgy vélte, hogy az jelentősen rontja a vasút fuvarpiaci pozí­cióit és további teljesítmény­csökkenést okoz. Követelte, hogy a­ verseny­­semlegesség megteremtése ér­dekében szüntessék meg a ke­resztfinanszírozást (azaz a sze­mélyszállítási veszteségeknek részben az áruszállítás bevéte­leiből történő pótlását), és a fu­varpiaci versenysemlegesség biztosítása érdekében a vasút hálózati létesítményei fenntar­tási és fejlesztési tevékenységé­nek állami átvállalását. Követelte továbbá, hogy a vasutasok bérhátrányának fel­számolására az 1985-ös ATB határozatban vállalt kötele­zettségét a kormány hajtsa végre. A tervgazdasági bizottság döntéséről már hírt adtunk. Az figyelmen kívül hagyta a válla­lat működési feltételeire vonat­kozó észrevételeket, de elismer­te a vasutasok bérhátrányát és ígéretet tett arra, hogy az 1989. évi bértárgyalásokon támogatja a hátrány csökkentésére irá­nyuló törekvéseinket. Érdemes szó szerint idézni a határozatot, hogy látható le­gyen, nem lehet szó félreértés­ről: . . . „Egyetért azzal, hogy a TGB elnöke az Országos Ér­dekegyeztető Tanácsban foly­tatandó tárgyaláson támogas­sa a MÁV-nál meglévő kereset­elmaradás fokozatos felszámo­lását elősegítő 1989. évi bérfej­lesztést ...” Időközben a kormány elké­szítette az 1989. évi bérmecha­nizmus tervezetét, és a fő sza­bályokat illetően sikerült is egyezségre jutnia a kormány, a SZOT, a szövetkezetek és a Ma­gyar Gazdasági Kamara képvi­selőinek. Mint ismeretes, a me­chanizmus jelentős liberalizáci­ós lépéseket tartalmaz. Admi­nisztratív előírásokkal és bünte­tő adókkal nem korlátozza sem a bértömeg, sem a bérszínvonal növelésének mértékét, azt a vállalatok költségviselő képes­ségére és a munkavállalók, va­lamint a munkáltatók képvise­lőinek megállapodására bízza. A bázishoz viszonyított bértö­megnövekmény után azonban a vállalkozói nyereségadó kul­csának megfelelő adót kell fizet­ni a vállalati eredmény terhére, amit csak az előírt hatékonysá­gi követelményt teljesítő válla­latok igényelhetnek vissza. Ez lényegében azt jelenti, hogy a bértömeget csak az a vállalat növelheti, amelyik a nyereségéből a nyereségadót és a bértömegnövekmény utáni adót ki tudja fizetni. Már a bérmechanizmus tár­gyalásakor a kormány jelezte szándékát, a SZOT pedig az igényét, hogy néhány vállalat, vagy esetleg alágazat számára adómentes bértömegnövelési lehetőséget adjanak. Ennek mértékében és a kedvezménye­zettek körében az OÉT kereté­ben kell megegyezni. Az indítványt nem támogatták Az OÉT első , decemberi ötödik ülését megelőző egyezte­tések során szakszervezetünk abból indult ki, hogy a vasuta­sok bérhátrányának érdemi csökkentéséhez 8—10 százalé­kos bérszínvonal-növekedést kell elérni 1989-ben, amihez — figyelembe véve bizonyos lét­számcsökkentés bérszínvonal­növelő hatását is — 6,5 — 7,5 százalékos bértömegnövek­mény szükséges. Arra tekintettel, hogy a MÁV-nak 1989-re a nulla ered­ményt alig meghaladó nyere­ség realizálására lesz lehetősé­ge, kértük, hogy a MÁV kapjon adómentes béremelési lehetősé­get. Az országos érdekegyeztető fórumon azonban — teljesen érthetelen és elfogadhatatlan módon — a SZOT főtitkára ál­tal előterjesztett indítványt a kormányt képviselő Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes nem támogatta! Aki mellesleg a TGB elnökeként a már idézett határozat végrehajtásának első számú felelőse lenne. E maga­tartás láttán a VSZ elnöksége ismételen levélben fordult a SZOT főtitkárához és kérte, hogy a kormány képviselőit emlékeztesse a TGB határozat­ban vállalt kötelezettségére. Amennyiben mégsem enged a mostani álláspontjából, akkor a vasutasok nevében határolja el magát ettől. Nem lehet elmenni szó nél­kül a kamara véleménye mel­lett sem, aki — a piaci verseny­­semlegességre hivatkozva — ugyancsak ellenzett minden bérmechanizmusbeli kedvez­ményt. A MÁV kamarai képvi­selőjének írott levélben így fo­galmaztuk meg észrevételein­ket: „A kamarának nem azzal az elvi álláspontjával szemben van kifogásunk, hogy fellép a versenysemlegesség biztosítása érdekében, hanem azzal az egyoldalú megközelítéssel, hogy ezt a követelményt csak a bérmechanizmus esetében tart­ja fontosnak. A MÁV 1989. évi beszabályozásáról döntés­hozó TGB-ülésen ugyanis nem kifo­gásolta sem a keresztfinanszí­rozás tényét, sem a vállalat va­lóságos érdekei ellen ható és a vállalat­ szándékai ellenére meghozott tarifapolitikai dön­téseket, sem a vasúti infrast­ruktúra fenntartási költségei­nek teljes egészében a vállalat­ra való terhelését. Feltehetően elkerülte a fi­gyelmüket az a tény is, hogy a közlekedési tárca és a MÁV ve­zetőinek közel évtizedes törek­vése a vasutasok bérhátrányá­nak mérséklése, és ettől a ka­mara — aki többek között a MÁV-nak is érdekképviseleti szerve — nem függetlenítheti magát. ” A szükségesnek ítélt 6.5—7.5 százalékos bértömeg növelésé­hez a MÁV-nak mindenképpen vállalnia kell az adómentes bér­­fejlesztést. Ebben, mint törek­vésben lényegében egyetértés­re jutottunk a vasút vezetőivel. Fentebb már szóltunk arról. Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy a december 22-én megtar­tott Országos Érdekegyeztető­ Tanácskozáson a SZOT és a Ma­gyar Gazdasági Kamara támogató álláspontja ellenében a kor­mány vétót emelt a vasutasok adómentes béremelése ellen. Úgy gondoljuk, hogy ez a tény új — minden eddigitől eltérő — helyze­tet teremt szakszervezetünk, és valamennyi vasutas számára is. Szakszervezetünk vezetőinek, vezető testületeinek, alaposan mérlegelnie kell, hogy milyen cselekvésre szánja el magát, de minden vasutasnak egyénileg is, hogy milyen lépést tud támogat­ni. Í­gy gondoljuk, hogy ezzel egy­idejűleg valamennyi érintett fél­nek tovább kell keresnie a megegyezéshez vezető utat. Németh László MAGYAR VASUTAS• Bértárgyalások: egyelőre kevés sikerrel A MÁV kapjon adómentes béremelési lehetőséget! Szakszervezetünk 1989. évi bérpolitikai törekvéseiről hall­gatott meg tájékoztatót az el­nökség a közgazdasági osztály előterjesztésében, december 19-én, majd vita után jóváhagy­ta a bértárgyalások eddigi fo­lyamatát és felhatalmazást adott a további tárgyalásokra. A vasutas-szakszervezet orszá­gos értekezletének vitája és ha­tározatai kellő támpontot adtak ugyan az 1989. évi bérpolitikai elképzelések kialakításához, de a jövő évi bértörekvések kezde­tét mégis korábbról kell számí­tani. A kormány Tervgazdasá­gi Bizottsága 1988 októberében tárgyalta és hagyta jóvá a MÁV működésének 1989. évi közgazdasági feltételeit. Tud­ván, hogy ez a döntés a vasút jövedelmi pozícióit — és ezzel lényegében a bérfejlesztési kondícióit is — meghatározza, valamint ismerve az akkor már körvonalazódó bérliberalizációs törekvéseket, szakszervezetünk elnöksége állást foglalt a köz­­gazdasági szabályozás terveze­téről és azt elküldte a kormány elnökhelyettesének, hogy mintegy 1,5—2,0 százalé­kos bérszínvonal növelésére csak létszámcsökkentés útján nyílik lehetőség. Bármennyire nehéz és fájdal­mas is, szakszervezetünknek szembe kell nézni ezzel a hely­zettel. Nyilvánvaló, hogy ha évek óta csökkennek a MÁV fejlesztési, beruházási — és bi­zonyos területeken a fenntartá­si­­ előirányzatai, csökkennek a fuvarteljesítményei, akkor ezt a tendenciát a munkaidőalap­pal is követni kell. Az is elég egyértelműen érzé­kelhető, hogy a vállalati összes költség több mint 40 százalékát kitevő bérköltségarány (és an­nak közterhei) egyre kevésbé elfogadhatók a gazdaságpoliti­ka irányítói, de a közvélemény számára is, mert így a létszám­­csökkentés távlatilag is elke­rülhetetlennek látszik. Ha pe­dig így van, akkor ezzel a hely­zettel jobb addig szembenézni, amíg a távozni kényszerülők­nek viszonylag jó elhelyezkedé­si lehetőségeik vannak és a csökkentés ütemének is alig kell meghaladnia a természetes létszámfogyást. A béremelés konkrét belső tartalmáról, arányairól és a végrehajtás módjáról ugyan­csak részletes tárgyalások foly­tak már a vasút és szakszerve­zetünk vezetői között. Ezek során azt képviseltük, hogy amennyiben az országos érdekegyeztetési tárgyalásokon nem sikerül megállapodásra jutni a bérminimum és az ár­emeléseket ellensúlyozó kötele­ző béremelés kérdésében, ak­kor ezt a vállalat saját hatáskör­ben tegye meg és január 1-jétől automatizmusszerűen­­ hajtsa végre. Áremelést ellensúlyozó bérintézkedéseket tenni A bérintézkedések első lépé­sének január 1-jei indítása azért is indokolt, mert úgy lát­juk, hogy néhány felgyülemlett bérfeszültség megoldása nem halogatható az év közepéig. Ilyennek tekintjük pl. a gépko­csivezetők túlóradíjazását, az utazók százalékos műszakpót­lékra való áttérését, a MÁVTI tervezőmérnökeinek alapbér­rendezését. Az erre vonatkozó elemzéseket véleményünk sze­rint ez év első félévében el kell végezni. Alapvető véleménykülönb­ség mutatkozott az eddigi bér­­tárgyalások folyamán a bérfej­lesztés forrása előteremtésének módjáról, de a létszámcsökken­tés végrehajtási technikájában sem egyeztek az álláspontok a vasút és a szakszervezetünk képviselői között. Mi azt valljuk, hogy a bér­költségfedezetet és az adózás­hoz szükséges nyereséget már a vállalati tervben meg kell alapozni, mégpedig döntően a fajlagos költségráfordítások csökkentésével és bizonyos költségtételek elhagyásával. Természetesen meg kell kísé­relni a bevételek terv feletti tel­jesítését is, de a fuvarpiac min­den korábbinál kiszámíthatatla­nabb volta miatt ez rendkívül bizonytalan. Megítélésünk szerint vállalati eredmény döntően a tervezés­ben, a munkaszervezésben, me­nedzselésben, gazdálkodásban vállalt tudatos vezetői gondol­kodás és erre irányuló magatar­tás következtében képződhet, amelyet vagy vállal a vasút ve­zetése, vagy esély sem lesz ar­ra, hogy a jövő évben ne nőjön a vasutasok bérelmaradása. Ha a vállalat vezetői elenged­hetetlennek tartják, hogy ezt egy szűk, de meghatározó veze­tői körre kiterjedő intenzív pre­mizálással egészítsék ki, véle­ményünk szerint ez is elfogad­ható. De nem támogatjuk a vasút szakembereinek azt az elgondolását, amely szerint a bérfejlesztést megalapozó több­leteredményt a gazdálkodó szervezetek részére meghirde­tett eredményérdekeltséggel akarja elérni, és a többlet bér­emelést a tervszervezetek a ki­termelt fiktív eredményük alap­ján eltérő mértékben, nem tar­tós felhasználásként realizál­hatnák. Nézetünk szerint a megoldás a valóságos vezetői felelősség és cselekvés elhárítását jelente­né, a bérrendszert és a kereseti arányokat tovább torzítaná. Új­ratermelődnének azok a kere­setelemek, amelyek korábban áttekinthetetlenné tették a bér­rendszert és eredményében is bizonytalanabb lenne, mint az általunk javasolt módszer. Tudatosan irányított létszámcsökkentést Lényegét tekintve hasonló el­vi alapállásbeli különbség van a létszámcsökkentés kérdésé­ben is. Úgy gondoljuk, hogy egy tudatosan vállalt, irányí­tott csökkentésre van szükség. A spontán módon végbemenő, vagy a bértömeg-szabályozás ösztönző hatása által ,,kiprovo­kált" eddigi létszámleépülés ugyanis ez idáig legsúlyosab­ban mindig az amúgy is mun­kaerőhiányos területeket érin­tette. Ugyanakkor a vállalat kü­lönböző irányító központjaiban lévő apparátusok és a vezetők — az irányítás szintjétől függet­lenül — helyzetüknél fogva vi­szonylagos védettséget élveztek ezekkel a folyamatokkal szem­ben. A tudatos leépítést, vagy átirányítást, átképzést az is in­dokolja, hogy a beruházási és bizonyos fenntartási munkák rohamos csökkenése a munka­erő-felesleget nem általában, hanem koncentráltan idézte elő. Szakszervezetünk elnöksége a tájékoztató meghallgatása után rövid vitában lényegében megerősítette a vázolt törekvé­seket és úgy döntött, hogy ja­nuár közepére összehívja a központi vezetőséget a szak­­szervezeti bérkoncentráció megtárgyalására és az akkor­ra döntésre érett kérdések el­döntésére. Egyben határozott arról is, hogy a törekvések kap­janak nyilvánosságot, a vitás kérdések így korrekt, nyílt szí­nen folyó vita keretében dőlhet­nek el. Szolidaritás egymásért A­z úl szakszervezetek országos értekezletén az Építők Rózsa Ferenc Székházának elnökségi emelvénye fölött ott díszelgett a „szolidaritás” felirat, de a vasutas-szakszerve­zet országos tanácskozásának jelmondatai között is olvas­hatták a küldöttek. Maga a vita azonban mindkét helyszínen azt tükrözte, hogy a mozgalom még nem igazán talált vissza ehhez a klasszikus szakszervezeti gondolathoz. Ellenkezőleg, ép­pen a külön érdekek, az egyes rétegek, szakmák specifikus gondjai és az ezekhez kapcsolódó követelések kapták a fő hangsúlyt. Ezt a jelenséget természetesnek kell tekinteni egy olyan időszak után, amelyben a szakszervezetek fel­építése és döntési mechanizmusa szinte lehetetlenné tette, hogy a kisebbségi érdekek is érvényre jussanak. Túl gyakran dőltek el az ügyek többségi elven, ráadásul nem ritkán az adott kérdésben érdektelenek „tehetetlensé­gi nyomatukénak" felhasználásával. Pedig nyilvánvaló, hogy bármelyik réteg kerülhet bizonyos szempontból ki­sebbségbe, és az is nyilvánvaló, hogy szolidáris magatar­tást, türelmet, toleranciát mindig éppen a többségnek kel­lene tanúsítani a számban alulmaradt rétegekkel szemben. Az erőnek nincs szüksége szolidaritásra. Bármennyire természetes azonban, hogy a nyomás alól felszabadulva most mindenki — végre lehet — a magáét fújja, ha rövid idő alatt nem sikerül kialakítani a mások gondjai iránti türelem és érzékenység képességét, akkor a következmény könnyen a szakszervezeti mozgalom (közte a vasutas­szakszervezet) felbomlása, darabokra hullása lehet. A szolidaritás szükségességének napjainkban, vagy majd a közeli jövőben folyó bértárgyalások adnak különös hangsúlyt. A kormány liberalizációs programja részeként már az 1989. évi bérmechanizmusban felváltja az eddigi bérszabályozást a bérmegállapodások rendszere. A béremelések mértékét a vállalati szférában — a költ­ségviselő képesség határai között — lényegében a munka­adók és a munkavállalók képviselőinek kétoldalú tárgyalá­sain állapítják meg. A kormány ebbe — bizonyos keret­megállapodásokon kívül — nem kíván beleszólni. A reál­bérek gazdasági terv szerinti mértékét csak közvetve, pénzügyi eszközökkel, árintézkedésekkel, a vállalatok pénzügyi lehetőségeinek korlátozásával befolyásolja. Ez áll az egyik oldalon. Ezzel szemben a másikon minden szakma részéről egy rendkívüli módon felfokozott béreme­lési igény, a bérharc egyre keményedő eszközei, az egyes szakmák és rétegek lényegesen eltérő érdekérvényesítési lehetőségei, valamint az egyes vállalatok és intézmények ugyancsak jócskán eltérő béremelési kondíciói állnak. Mindezzel elsősorban az egész magyar szakszervezeti mozgalomnak kell szembenézni. Meg kell jegyezni, hogy a vasutasok sincsenek jó érdekérvényesítési pozícióban, és nagy szükségük lenne a többi ágazat szolidaritására. Ami a vasutas szakmán belüli helyzetet illeti, lényegét tekintve nem különbözik az előbb leírt helyzettől. Területi és szakmai rétegenként eltérő érdekeket tükröző, egyre erőteljesebb követelések kapnak hangot, a bérrendszert súlyos aránytalanságok terhelik. Ezzel összefüggésben új jelenség van kialakulóban. Miközben köztudott, hogy a vasutasok a népgazdasági termelő szférával szemben bér­hátrányban vannak, eközben az egyes vasutas csoportok és rétegek a szakmájuk vasúton kívüli általános bérszínvo­nalára hivatkozva követelnek kiemelt bérfejlesztést. Amennyire indokoltnak látszik ez a törekvés az egyenlő munkáért egyenlő bért elve szempontjából, annyira elfo­gadhatatlan amiatt, hogy a vállalati belső arányokat és le­hetőségeket figyelmen kívül hagyva, lényegében a többi vasutas réteg terhére kívánják elérni a céljaikat. Még ennél is elgondolkodtatóbb azonban, hogy a vasúton belül jobb bérhelyzetben levő rétegek a leghangosabbak. Az érdekérvényesítés lehetőségei a MÁV-on belül sem azonosak. Nem igényel különösen indoklást, hogy a vasúti forgalom lebonyolításával közvetlenül összefüggő munka­körökben dolgozók miért vannak előnyösebb helyzetben, mint például az épületfenntartási főnökségek vasutasai. Az egészségügyi szakma alkalmazottai még csak nem is gon­dolhatnak a döntéskikényszerítő eszközök igénybevételé­re, hiszen évezredes morális értéket — mi több — a hip­­pokrateszi esküt kellene akkor megtagadniuk. Az érdekérvényesítés területileg eltérő lehetőségeit is könnyű belátni. Munkaerőhiányos, sok túlórával dolgozó területeken könnyebb a követeléseknek érvényt szerezni, mint ott, ahol a munkanélkülivé válás veszélye kiszolgálta­tottabbá teszi az embereket. Bőven van tehát okunk, hogy a tanácskozótermek falá­ról napi cselekvésünk és gondolkodásunk normái közé emeljük a szolidaritás gondolatát. Jó dolog, ha a vasuta­sok különböző csoportjai és rétegei tudatában vannak ere­jüknek, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt a vasuta­sok általános bérhelyzetének javítására irányuló harc he­lyett a többi vasutassal szemben használják fel. Az évi bértárgyalások előkészítésének időszakában nem érdektelen tehát emlékeztetni néhány dologra. Arra példá­ul hogy a nyugati szakszervezetek a bértárgyalások idősza­kában egymással is széles körű konzultációt folytatnak és belső megállapodásokat kötnek arra, hogy a jobb alkupozí­cióban lévők — szolidaritást vállalva a többiekkel — nem használják ki teljesen a lehetőségeiket. Arra, hogy a MÁV- nál jelenleg közel 4000 ember keres 3500 Ft körüli, vagy az alatti összeget. Arra, hogy további, több mint 11 ezer dol­gozónk nem fizet adót, vagyis a keresete nem éri el az évi 60 ezer forintot, miközben a vállalati évi átlagkereset 101 ezer forint fölött van. Gondolni kell arra is, hogy a túlzott bérkövetelésekkel a vállalat olyan béremelésbe is belehajszolható, amire a fe­dezetet csak a vasutasok egy részének elbocsátásával tudja megteremteni. Vagy arra, hogy a vasúton belül­ relatív ke­reseti előnyöket élvző területi és szakmai rétegek eddigi ki­emelése csak más vasutas rétegek elszegényítése árán me­hetett végbe. T­olerancia, türelem és szolidaritás nélkül kockára tesz­­szük a vasutasok közös fellépésében rejlő erőt, a vasutas egységet! N. L.

Next