Magyar Vasutas, 1992 (36. évfolyam, 1-24. szám)
1992-01-16 / 1. szám
2 Nagy Sándor Mégis ki az érdeke? Sztrájkot hirdetni, sztrájkot szervezni semmiképpen sem tartozik az örömteli, kellemes feladatok közé. A sztrájk az konfliktus, konfrontáció, amit normális és erkölcsi érzékkel rendelkező emberek inkább elkerülni, semmint mindenáron megcsinálni szeretnének. Valójában erre játszanak azok, akik rendre visszaélnek a türelemmel. Ezt az önmérsékletet eleve „bekalkulálják”, ugyanakkor a céljaikat szolgáló hangoskodókat, handabandázókat előnyben részesítik a csendes, hallgatag többséggel szemben. Olvasom a pénzügyminiszterrel készült interjút. Magam is meglepődök azon, milyen nyíltan mondja ki azt, amit egyébként is érezni lehetett a december 7-i ÉT-tárgyalásokon: nem érti, miért kell neki a szakszervezetekkel egyezkednie, mi köze a szakszervezeteknek az adórendszerhez, egyáltalán miért akarnak a szakszervezetek a kormánnyal tárgyalni. Mindezek olvastán azon már nem is csodálkozom, hogy a mezőgazdasági kistermelők jövedelmének adóztatása hamarabb dől el a parlament vagy a minisztérium valamelyik félhomályos folyosóján egy pártfrakció képviselőivel beszélgetve, mint a létminimum alatti jövedelmek adómentessége a teljes nyilvánosság előtt folytatott vitában. Mégis, kinek az érdeke, hogy ez így legyen? Azoké bizonyára nem, akik elfogadható megegyezést, ebből következően nyugalmat szeretnének az országban. Hallgatom a miniszterelnök beszédének azon részletét, amelyet a tv-Híradó sok millió nézőnek szánva kiemel. Arról beszél, hogy a körülöttünk forrongó, sivatagban .Magyar-... ország még mindig oázis. Ezért aki az indulatok felkorbácsolásával a társadalmi bérkét megbontja, erőpróbát keres, az súlyos felelősséget vállal magára, mert az ország nyugalmát veszélyezteti. Hogy kinek, kiknek szólnak ezek a mondatok, ahhoz kétség nem fér. Azoknak, akik 17-én kedden 10 és 12 óra között figyelmeztető sztrájkkal akarnak nyomatékot adni követeléseiknek. Akik ilyen módon is kifejezésre akarják juttatni, hogy elégedetlenek helyzetükkel és azzal még inkább, ahogy gondjaikhoz az illetékesek viszonyulnak. Nekik szól, akik felhívás és felszólítás nélkül is tudják, hogy a társadalmi béke megbomlása, a gazdasági-politikai anarchia valódi kárvallottai éppen ők, mert minden felforduláson elsősorban a kisemberek veszítenek. Sajátos hát ez az aggodalom, amely az érintetteket saját maguktól kívánja megóvni. Sajátos az az aggodalom, amely nem félti a nyugalmat a kárpótlástól, miközben a munkavállalóknak még a saját pénzükből létesített szociális, jóléti intézményekre vonatkozó tulajdonjogát is elvitatja. Amely nem félti a nyugalmat az ellenségeskedés, a gyűlölködés, a kirekesztő nacionalizmus felszításától. Amely régi sérelmeik miatt gyűlölködő emberek indulatait akarja rázúdítani az országra. Amely a pártos, militáns kiállást ismét nagyobb értéknek tekinti, mint a hozzáértést, amely nem kis számban olyan embereket is pozícióhoz juttat, akik 1990 előtt nem (csak) azért szorultak háttérbe, mert politikai nézeteik szemben álltak a hatalom által vallottakéval, hanem azért, mert tehetségtelenek (is) voltak. Mindez nem veszélyezteti a nyugalmat? Csak az, ha a munkanélküliség, a megélhetési gondok szorításában vergődő munkavállalók alkotmányos jogukkal élve, rendezett körülmények között akarnak hangot adni véleményüknek? Olvasom a Liga állásfoglalását, amely ismét arról szól, hogy miért nem támogatják a sztrájkot és mellesleg ,,leleplezi” azokat, akik szervezik azt. Ö, ezek a csodálatos férfiak, ezek a belvárosi legények, akik tévedhetetlenek, akik megfellebbezhetetlen ítéleteket mondanak mindig mindenről és mindenkiről. Olyankor is, amikor senki nem kérdezi őket. Akiknek kezdettől legkedvencebb foglalatosságuk, hogy hogyan kell a tagsággal rendelkező szakszervezeteket lejáratni, s tőlük megszerezni a vagyont kis csoportocskáik számára. Akik a nyári tagdíjmegújítási procedúra után is „bizalmasan” kezelik a taglétszámukat, vagy olyan elképesztő számokat mondanak, hogy az önmagában is leleplező. Akik most, amikor az MSZOSZ kikényszerítette a tárgyalásokat, akik most, amikor hat szakszervezet további átfogó tárgyalásokat sürgetett — napokon keresztül azt bizonygatták, hogy miért nem lehet tovább tárgyalni. Az a szervezet, amely szemrebbenés nélkül és gátlástalanul saját eredményeként számol el mindarról, amit mások harcoltak ki, amely folyamatosan úgy viselkedik, mint a légy, amelyik a kocsi rúdján illegetve magát, azt akarja elhitetni másokkal, hogy ő húzza a szekeret. Mindenesetre meg kell hagyni: nem mindennapi frigy, ami a kormány és a Liga között kialakult. Hogy ki, milyen örömöket ígért a másiknak, azt nem lehet tudni. De hogy a hozomány jelentősnek ígérkezik, — a másoktól alkotmányellenesen elvett vagyon átadásának kilátásba helyezésével — az nyilvánvaló. Mégis, kinek az érdeke, hogy ez így legyen? Ha jobban belegondolunk: nem a munkavállalóké, és valójában nem is egy felelős kormányé. Hát akkor kié? Bizonyára azoké, akiknek lételemük a zavaros helyzet, a tisztázatlan szituáció. Akik most arra játszanak, hogy,, ha felfordulás van, ak-_kor felléphetnek mint megmentők, mint rendcsinálók. Akiknek kész válaszaik vannak mindig, minden helyzetre, legfeljebb kiderült, hogy mégsem volt olyan jó a válasz, legfeljebb akkor odébbállnak egy házzal. És a liberális ellenzék? Amelynek a liberalizmusa és demokratikus meggyőződése pontosan addig a határig terjed, amíg saját ambíciói, érdekei nem sérülnek? Hányszor eljátszották, hogy mélységesen fel vannak háborodva ezért vagy azért. Valóságos „népmozgalmak” indultak egy lemezkiadó vállalat igazgatójának vagy egy állami tisztviselő leváltásának alkalmával. És ugyan hol háborogtak ezek a nagyszerű, szabadelvű demokraták akkor, amikor belevágtak a szakszervezetekbe, amikor alkotmányellenes törvényeket hoztak, amikor megadóztatják a létminimum alatti jövedelmeket, amikor a parlament hónapokon keresztül politikai természetű ügyekkel foglalja el magát, saját magának nem hagyva időt arra, hogy érdemi dolgokkal foglalkozzon — sokkal elmélyültebben, mint ahogy azt teszi. Feltette-e már valaki a kérdést komolyan, hogy mennyiben felelős a liberális ellenzék azért, hogy ilyen mértékben jobbra tolódott a kormánypártok politikája, hogy ilyen mértékben a szélsőségek kezdik uralni azt. Végiggondolták-e, akiknek kell, hogy azok, akik csak magukat tudják elképzelni a hatalomban, ezért mindenki mást helyből ostobának, alkalmatlannak tekintenek. Milyen mértékben felelősek azért, ha a másik fél arroganciával válaszol? Tudják-e, hogy a tiszta és nem kirekesztő alapon álló nemzeti érzést — azaz nemcsak az ostoba és oktalan magyarkodókat — is mélyen sérti, ha azt minden további nélkül lábszagúnak, mucsainak titulálják? Tudják-e, hogy ez is forrása az indulatoknak? Mint ahogy az is, hogy ugyanabból a szájból ha kell hideg, ha kell meleg árad, mindig az „évszaknak” megfelelően. Mégis, kinek az érdeke, hogy így legyen? Kinek az érdeke, hogy kétféle szélsőség és kirekesztő indulat közül kelljen választani azoknak is, akik egyikből sem kérnek. Csak azoknak az érdeke lehet, akik rettegnek attól, hogy egyszer valóban minden társadalmi érdeket figyelembe vevő, tiszta, áttekinthető, korszerű viszonyok jönnek létre Magyarországon. Ahol többékevésbé a helyére kerülhet minden és mindenki. Ahol a szikrázó szemű megszállottak ugyanúgy háttérbe szorulnak, mint a sunyi kocsmai verekedők, akik a söntés félhomályában vitát provokálnak, majd amikor már „áll a balhé”, elsőként kiáltanak rendőrért. A vád, amely azokat illeti, akik nem látván más megoldást, a konfrontációt is vállalják — súlyos és méltánytalan. Azok felelősségét fedi el, akiknek azért kellene tenniük, hogy a konfliktusok ne alakuljanak ki. De mint mindenre, erre is az idő adja meg a választ. Meg azok, kik minden fenyegetés, dezinformálás és hazug beállítás ellenére december 17-én, kedden sztrájkolni fognak, vállalva a Voltaire bölcsességében rejlő kockázatot is: „Veszélyes dolog, ha neked van igazad, amikor a hatalom téved.” (A cikket az 1991. december 17-i figyelmeztető sztrájk előtt írta a szerző.) MAGYAR VASUTAS 1992. JANUÁR 16. Segélyedet vagy szakszervezet? (Folytatás az 1. oldalról.) Kéri rendkívüli kongresszus is — de az útnak még az elején tartunk. Ma tehát nem az a feladat Magyarországon, hogy a munkáslétszám radikális csökkenését figyelembe vevő új típusú szakszervezetek szerveződjenek. Ma még az lesz a feladat, hogy a munkavállalói érdek — és nemcsak a munkásérdek — kifejezésére, védelmére kell aktivizálni. Szívós munkával — szakszervezeti sajtó kiépítésétől kezdve a kulturális, oktatási-képzési munka újraélesztéséig — számos területen lehet elérni a tagság mozgósítását. Természetesen ennyi nem elég ahhoz, hogy a jelenlegi kihívásokra választ adjon a szakszervezet. Nem elegendő a szakszervezeti munka felélénkítéséhez az olcsóbb áruk akciói sem, s a segélyek kiosztásában kimerülő alapszervezeti munka. Szükség van a mosóporakciókra is, de legalább annyira szükség van a tisztségviselők képzésére vagy arra a tudományos háttérre, amely nélkül nem képzelhető el a mozgalom. A szakszervezeteknek — véleményem szerint — a gazdasági élet tendenciáiból, a múlt hagyományából, a „létező szocializmus” összeomlásából fakadó közös tapasztalatok elemzéséből kell a hosszú távú feladataikat meghatározni. A legközelebbi és a távlati feladat meghatározást nehezítette, hogy a térség szakszervezeteinek le kellett győzni ugyanis azt a hamis állítást, hogy a szakszervezetek — kivétel a néhány éve alakultak — állampártiak. Ezen állítás mögött az az ugyancsak hamis megállapítás rejtőzött, hogy minden erejükkel a tagságukhoz fordulhassanak a hitelüket rontó állításokkal meg kellett küzdeni. Meg kellett védeni a múlt vállalható örökségét, ugyanakkor megtalálni a megváltozott társadalmi és a változásban lévő gazdasági helyzetre adott választ. A hagyományos követelések — a munkához való jog, a munka világának humanizálása, igazságos jövedelem- és vagyonmegosztás, a gazdasági szféra bizonyos ellenőrzése — továbbra is feladatok. Alapelvek között kell, hogy maradjon a szolidaritás, a demokrácia, a szociális igazságosság eszméi. Manapság még mindig ugyanazok a konfliktusok megtalálhatók — munkanélkülég, elszegényedés, kizsákmányolás, politikai manipulációk — melyek a múltban a szakszervezetek létrehozásához vezettek. A szakszervezetek e sokrétű feladatot a kormányzat összehangolt szakszervezetellenes politikája közben végzi. Nem felejthetjük el, hogy bármely szövetség ellen is lépnek fel az az összes munkavállalói érdeket sérti. Az összehangolt szakszervezetellenes akciók arra mindenesetre jók, hogy a munkavállalók közül sokan eltkerjedtek rá kiszolgáltatottságukra. A szakszervezetellenes lépések rávilágítanak arra is, hogy a hatalom cinikusan nem jelölte meg és nem is igen szándékozik — biztosítani — a szakszervezetek mozgásterét, inkább érdekelt a konfödícációk összeugratásában, mint az érdekérvényesítési mechanizmusok kiépítésében. Az ipari, a tőkés társadalmak nem kis küzdelmek árán elfogadták a szakszervezetek szociális követeléseit. Az emberközpontú önálló, harcos szakervezetek elismert tényezők Nyugat-Európában. Közép- és Kelet-Európa államaiban a kiszolgáltatott ománszervezeteknek rövid idő alatt meg kell találniuk azokat az eszközöket, mellyel az eltűrt segélyegyletekből erős szakszervezetek lesznek. Lux Judit Évekig dolgozott a forgalomirányításban A dombóvári állomásfőnök az operatív munka híve Dr. Francz József, Dombóvár állomásfőnöke a múlt év második hónapjától irányítja Dél-Dunántúl legjelentősebb vasúti csomópontjának üzemvitelét. Dombóvár harminc vágányával, belföldi és jelentős nemzetközi forgalmával az elsők között áll a Dunántúlon. Hajnali ötkor már ellenőriz — Pályázat útján nyerte el ezt a beosztást. Milyen célt tűzött maga elé? — Nagyon fontosnak tartom a tehervonati menetrendszerűséget, hiszen ettől függ a vonatforgalom, az elegytovábbítás, a kocsibeállítás, a kihúzás és a gurítói munka. Ha tőlünk a tehervonatok rendesen indulnak, a középállomások tervszerűen szolgálhatják ki üzletfeleiket. Mindehhez kitűnő információs háttérre van szükségem. Másik tételként az eszközök hatékony felhasználását hangsúlyoztam. Nálunk négy-öt tartalék mozdony üzemel. A gurítói tevékenység, a páros számú vonatok összeállítása, az iparmenetek tervezése, a javító-, mosóvágányok ,húzása Vsegység'ilL*18SzaBen történik'." Egyúttal vállaltam, hogy a négyesztár megtartása mellett a túlórákat jelentősen csökkenten. Az állomásfőnök, bár Csoma-Szabadiban lakik, öt órakor már az állomás 1-es őrhelyén gyűjti a nap első információit. S mivel korábban valamennyi őrhelyen maga is szolgált, tudja, hogy hol, mit kérdezzen. Mindenekelőtt a pécsi menetirányítóval kezdi. Hogy mentek a vonatok? Mi várható? Milyen a dombóvári „ráfutás”? A 83 101-es gyorsteher mikor lépett ki? A 87 157- es „rendes” volt-e? Ezután az állomási irányítók, a rendelkező forgalmi szolgálattevő, a kocsirakományos raktárnok referál neki. Már kora reggel látja, melyik vonat várt gépre, mikor zártak össze a tizennyolcon? Hogy állnak a javításos kocsik? Van-e maradvány a kocsimosón? És ha van, miért? Ki miatt? Egyfolytában öt évig rendelkezett, mert külsősei nem vállalták a dombóvári forgalomirányítást. Ezután térfőnöki beosztásban dolgozott, így megtanulta, hogy mi, mennyi idő alatt végezhető el. Jóllehet a térfőnöki beosztás egész embert kívánt, elvégezte mellette az Állam- és Jogtudományi Egyetemet. Vezetési felfogása: ki-ki feleljen a munkájáért, s adja ehhez felelősségét is. Bevezette a közvetlen érdekeltséget. A tolatásvezető érdekelt a menetrendszerű indításban, az iparvágány kiszolgálásban, Dombóvár alsó ellátásában, a gurításban és vonatképzésben. Csökkent a létszám, kevesebb a túlóra Az állomás létszáma kevesebb az engedélyezettnél, a túlórát így is sikerült csökkentenie. Míg 1990-ben 52 ezer, 1991- ben csupán 24 ezer túlóra merült fel. — Szeretem az operatív munkát, amelyhez magam választottam forgalmi-, és kereskedelmi helyetteseimet — folytatta. — Hasonló intenzitást várok el tőlük is. Ám a vezetőnek önmérsékletre és mértéktartásra van szüksége. Mindez új próbálkozásokat von maga után. Dombóvárott naponta mintegy 200-210 vonat közlekedik. Közülük 30-32 tehervonat, s 500-800 kocsi#'‘-'gurifaMSZS1. A helyből feladott áru mar nem tűnik soknak, de a Fatelítő, a Dalmandi ÁG, a Téglagyár, a Malomipar, a Kapos Mg. és a Szertár kiszolgálása azért jelentős. A szigorú, megszorító kocsigazdálkodást tekinti célnak. Rakodással és rendezéssel képzetten 3123 irányvonatot indítottak. Az idegenkocsi-tartózkodás az előző évi 34 óráról 24 órára csökkent. Bár ma is akad kilengés, ha a dunaszerdahelyi cukorrépához hazatérő CSD-kocsit várakoztatnak. Tiszta utasterek, gondozott vágányok — Képesek-e az állomáson sikeresen gazdálkodni? Vélhetően igen. Érdekes tanulságokat kínálhat más főnökök számára is, ahogy a vágánytakarítást megoldották. A harminc vágány mindegyike tiszta, miként a külső utasterek is. „Megállapodást” kötöttek az érdekeltekkel (a vontatási főnökséggel is), hogy melyik vágányt tisztítsák. Noha a vágányzat, s a fölé feszülő energiarendszer korszerű, a felvételi épület régi. Felújítása, központi fűtésszerelése lassan halad. — Kik a legjobb partnerei a vezetésben és a végrehajtásban? — Régi, a vasúti munkában kipróbált emberek vesznek körül. Kis Károly és Nagy Róbert állomásirányítók a forgalomirányításban, Géring István tolatásvezető a placcon végez példa értékű munkát. Négy őrhelyünk mindegyike más-más gyakorlatot kíván. Budai János és Tóth Lajos térfelvigyázók ennek kiválóan megfelelnek. Nem élek vissza a helyzetemmel és velem szemben sem élnek vissza. Az érdekegyeztetői szervekkel, a vasutas-szakszervezettel, a munkástanácscsal is jó a kapcsolatom. Miként a társszolgálatokkal is. Napjaink követelményeinek megfelelni. Dombóvár jelenét, s jövőjét egyaránt jelenti. — Sz. B. nem kell a magyar haisxit Moha-Rakodón „befagyott" a forgalom A létszámot már minimumra csökkentették Vasutas ismerősöm hosszan és lelkesen beszél egykori szolgálati helyéről. Szavai nyomán előttem egy záhonyi, szolnoki, ferencvárosi kaliberű állomás körvonalai bontakoznak ki, ezért is lepődöm meg, amikor néhány nap múlva Moha- Rakodón összesen, ha nyolctíz vágányt találok, azokon sincs kocsi. — Volt itt azért mit a tejbe aprítani — emlékezik a klaszszikus időkre Zelei Gyuláné, forgalmi szolgálattevő. — Nem is olyan régen még két-háromezer tonna bauxit és ugyanennyi üveghomok volt a napi föladásunk. Ha viszont a mostani helyzetre kíváncsi, akkor azt kell mondanom, hogy forgalmunk a nullával egyenlő. Moha-Rakodó teljes egészében a bauxitra és az üveghomokra épült. Csakhogy azóta az almásfüzitői timföldgyár szovjet exportja a minimálisra csökkent, a csehszlovákok pedig nem tartanak igényt a magyar bauxitra. Maradna a homok, de azt meg ilyen hidegben nem lehet kocsiba rakni, mert úgy belefagy, hogy aztán kirobbantani sem lehet. A bauxitbánya ugyan „lendületből” dolgozik még, de csak depóra. Mivel hosszabb távon nincs kilátás nagyobb megrendelésre, úgy néz ki, hogy a környék bauxitbányászatát két-három éven belül felszámolják. — Lehet, hogy pár év múlva az állomás megszűnik, vasutasait szélnek eresztik? — Azt azért nem hiszem. A környéken kitermelt homok állítólag a világ harmadik legjobb minőségű üveghomokja, amelyből exportra is jut. A készlet kimerülésétől sem kell tartani, így az állomásra még szükség lesz egy ideig. A létszámot pedig már amúgy is a minimumra csökkentették. Számfejtő, kocsifelíró ismeretlen fogalom, munkájukat elvégzi a raktárnok. — Néhány perc múlva itt a fehérvári személy. Ha jól látom, rajtam kívül senki nem várja... — Hetek múlnak el anélkül, hogy Rakodón fizető utas szállna föl. Régen ez is másként volt. Kincsesbánya felől e helyen szálltak át az utasok. A négy kilométer hosszúságú szárnyvonalat azonban 1972- ben számomra megmagyarázhatatlan okokból megszüntették. Ezt azért sem értem, mert Kincsesen szinte a bányából rakták kocsikra a bauxitot, most meg Kamazokkal szállítják idáig. De hát nem is kell nekünk mindent érteni... Mióta a kincsesi vonalat fölszedték. Moha-Rakodóra semmiféle közúti közlekedési eszköz nem tér be. Ha a kétezer lakosú településről valaki vonattal akar utazni vagy bemegy autóbusszal Székesfehérvárra vagy legyalogol. Egyébként én magam is Kincsesbányáról járok le, ha jó idő van, kerékpáron, ha rossz, akkor gyalog. — És ha kötésig ér a hó ...? — Akkor is. Thorday Zoltán