Magyar Vasutas, 1993 (37. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-12 / 1. szám

2 Szükség van-e előrehozott választásokra? Január 5-én az MSZOSZ Ügyvivő Testülete áttekintette a munkavállalókat, a szakszer­vezeteket is érintő egyes kér­déseket, értékelte a közelmúlt­ban a szakszervezetek által kötött megállapodások eddigi teljesülését. Az ügyvivő testület megelé­gedéssel nyugtázta, hogy az érdekegyeztető tanács 1992. november 20—21-i ülésén kö­tött megállapodások legna­gyobb része mind ez idáig tel­jesült a kormány által előter­jesztett javaslatokban és a parlament által hozott dönté­sekben. Fontosnak ítéli, hogy a nemzetgazdasági szintű, va­lamennyi állampolgárt és munkavállalót érintő megálla­podások mellett sikerült elfo­gadható egyezségre jutni a vasutasokat, illetve a bányá­szokat feszítő problémák mér­séklésének lehetséges módoza­tairól is. Mindemellett az ügyvivő testület kérdésesnek tartja, hogy az év elején tapasztalha­tó áremelkedések nem vetíte­­nek-e előre a prognosztizáltnál nagyobb inflációt, ami a szak­­szervezeteket új helyzet elé állítja a makroszintű és az ágazati-szakmai bérmegálla­podások megkötésénél. Az ügyvivő testület azt is fontos­nak tartja, hogy a különböző megállapodások — beleértve az egyes ágazatokat is érintő megállapodásokat — törvé­nyekben nem rögzített, későb­bi intézkedést feltételező rész­letkérdései is a megállapodá­sok tartalmának, szellemének megfelelően rendeződjenek, azzal ellentétes döntések, pél­dául a hatósági ármegállapítás területén, vagy a társadalom­­biztosítás tartalmát, rendsze­rét illetően ne szülessenek. Az MSZOSZ a továbbiakra nézve reményét fejezi ki, hogy a parlament elé terjesztett, a társadalombiztosítási önkor­mányzati képviselők választá­sáról, valamint az 1991. évi XXVIII-as, a szakszervezeti vagyonról rendelkező törvény módosításáról benyújtott ter­vezeteket is mihamarabb elfo­gadja a parlament, lehetővé téve ezzel a kormány és a szakszervezetek között létre­jött megállapodások teljes kö­rű megvalósulását. Az ügyvivő testület foglal­kozott az országgyűlés felosz­latását és a parlamenti válasz­tások előrehozását célzó nép­szavazás kiírására irányuló kezdeményezéssel és arra a megállapításra jutott, hogy azt az adott körülmények között értelmetlennek tartja. Egyebek mellett azért is, mert a népszavazás kiírásához és megtartásához szükséges procedúra, továbbá az annak esetleges következményeként előrehozott választások előké­szítésének és megtartásának várható időigénye olyan, hogy mindez igen közel kerülne az egyébként is esedékes 1994-es általános választásokhoz. Nem támogatja a kezdeményezést továbbá azért sem, mert bár az MSZOSZ-re korábban a szakszervezeti tagok egy részé­től nagy nyomás nehezedett hasonló tárgyú népszavazás kezdeményezésére, azt — az általunk megismerhető véle­mények szerint — a szakszer­vezeti tagság nagyobb része nem támogatta és az MSZOSZ amellett döntött, hogy szak­­szervezeti eszközöket alkal­maz, szakszervezetként lép fel a kormány, a parlament elfo­gadhatatlan döntéseivel szem­ben — kikényszerítve ezzel az érdemi érdekegyeztetést és egy elvállalható megállapodást. Ez azt is jelenti, hogy az MSZOSZ véleménye szerint a sokasodó problémák és szociális feszült­ségek megoldására a civil tár­sadalom minél erőteljesebb megszerveződése, a szakszer­vezetek megerősödése, az ezen a talajon kialakuló érdemi ér­dekegyeztetés teremtheti meg a megfelelő feltételeket. Az MSZOSZ ehhez kéri a munka­­vállalók, a nyugdíjasok támo­gatását. Az MSZOSZ álláspontját nem a kormány és a parla­ment tevékenységéhez való kritikátlan viszony motiválja. Ellenkezőleg. Abban érdekelt, hogy a demokratikus intézmé­nyek valóban jól működjenek, a parlamenti demokrácia el­vei érvényesüljenek Magyar­­országon. Éppen ezért úgy ítéli meg, hogy a magyar társada­lom részeként a munkaválla­lók milliói abban érdekeltek, hogy az ország megfelelő kö­rülmények között tudatosan felkészülhessen a ’94-ben ese­dékes parlamenti választá­sokra, hogy a választásokon ne az indulatok, hanem a jó­zan megfontolás játszhassa a főszerepet, hogy a választópol­gárok köztük a munkavállalók, olyan parlamentet választhas­sanak, amely tekintettel van a társadalom legnagyobb réte­geinek, csoportjainak érdekei­re. Nyílt levél a pályafenntartási szakszolgálat vezetőihez Mint az köztudott, az állam az elmúlt évtizedben magára­ hagyta a vasutat. Nem volt pénz sem fejlesztésre, sem fenntartásra. Az, hogy eddig sem közfeltűnést keltő balese­tek, sem kényszerű forgalom­leállítás nem következett be, elsősorban a pályafenntartási szakszolgálat felkészült szak­embereinek köszönhető. Most azonban veszélybe került e szakterület működése is. Tudomásul vesszük és meg­értjük azokat az elképzelése­ket, hogy a MÁV szervezeté­ben működő kivitelezői szer­vezeteket privatizálni kell, de nem tudunk egyetérteni azzal az átszervezéstervezettel, amely a pályafenntartási szak­­vonal végrehajtó szolgálatánál közkézen forog. A debreceni vasútigazgató­­ság területén 1991 elején tar­tott pályafenntartási főnöki értekezleten tárgyalták a szak­­szolgálat végrehajtó szolgála­tának átszervezését. Ehhez kértek írásos véleményt, ja­vaslatot a végrehajtó szolgá­lattól. A javaslatok egyértel­műen azt tartalmazták, hogy nem a főnökségek összevoná­sával kell a végrehajtó szolgá­latot átalakítani, hanem a szervezeten belül kell refor­mokat bevezetni. Már akkor is felvetődött, és azóta sem indokolta senki a szakma vezetése részéről az alábbi kérdéseket: Talán a pályafenntartási fő­nökségek a jelenlegi elosztás­ban életképtelenek, ezért szükséges területi növelésük, illetve számuk csökkentése? A gazdasági szerkezetváltás nem az integrálás és a kon­centráció felé halad, hanem fordítva? Miért gondolkodik hát a szakmai vezetés ezzel el­lentétben? A MÁV-on belül is decentralizálás megy végbe, (lásd az állomásfőnökségek visszaállítását). A pályafenn­tartással kapcsolatban miért fordított a törekvés­? Sajnos a szakmai vezetés nem volt kíváncsi a végrehaj­tó szolgálat területén dolgozó szakemberek véleményére, nem tájékoztatták a dolgozó­kat az átszervezés részleteiről, nem próbálták meg elfogadtat­ni az irányvonalat. A debreceni vasútigazgató­­ság területén működő­­ pálya­­fenntartási főnökségek területi határait úgy alakították ki, hogy a szakmai irányítás szer­ves közelségben legyen a keze­lésére bízott vasútvonalakkal. Az elmúlt évszázadban ebben a szakmában, ebben a szerve­zeti felépítésben egy eredmé­nyesen működő szervezeti kul­túra alakult ki, melyet jelenleg is életképesnek tartunk. Mű­ködőképessége — a szükséges belső átszervezés után — hosszú távon biztosítható. Sok olyan érvünk van a fő­­nökségi összevonások szükség­telenségének bizonyítására, a jelenlegi területek megtartásá­ra, amelyet szívesen elmond­tunk volna, ha erre az orszá­gos szakmai vezetés részéről valaki számot tart. A leglényegesebb érveink: — Az összevonások ellenté­tesek a decentralizálási törek­vésekkel; a mi főnökségünk esetében egy 70 éves szervezeti egység teljes feladásáról len­ne szó. — Az elöregedett mellékvo­nalak, a műszakilag leépült pálya felügyelete, a pályával való mindennapos törődés most még inkább megkívánja hogy a szakmai irányítást ne vigyük távolabb a pályától, a munkáltatástól. — Az igazgatóságok összevo­nása miatt a pályafenntartá­si főnökségekre mint jogi sze­mélyként működő egységekre jelentős többletfeladatok ra­kódnak. A hatósági feladatok kézben tartása, a vállalati ér­dekek megfelelő védelme, az önkormányzatokkal való kap­csolattartás stb. — A kivitelezői feladatok vállalkozásba adása, a na­gyobb fenntartási, felújítási és fejlesztési munkák előkészíté­se, koordinálása, szervezése és ellenőrzése, a kivitelezőkkel való kapcsolattartás még in­kább megköveteli az elérhető jelenlétet.­­ Minden egyes főnökség megszüntetése egy-egy szak­mai szellemi műhelyről való lemondást jelent. Nem ismerjük — mert nem­ ismertették velünk — azokat az elemzéseket, ame­lyek egyes főnökségek szük­ségtelenségét alátámasztják. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy nem minden szervfekett egység fennmaradása ésszerű, az élet által diktált változta­tást mi is szükségesnek tart­juk. Azzal viszont nem értünk egyet, hogy mindez mechani­kusan, a szakmai érvek és el­lenérvek összevetése nélkül — csak a változtatás céljából — történjen, és ezzel tovább gyengüljön a pályafenntartási szakszolgálat. Tekintettel arra, hogy az el­múlt majdnem két évben nem volt módunk egyetlen fó­rumon sem elmondani az ér­veinket és az ellenérveinket a döntést előkészítő és irányí­tó szakmai vezetésnek, ezért választottuk a levélírás eme formáját. Talán még időben jelezhetjük: a végrehajtó szol­gálat átalakításának ezt a módját nem tartjuk a helyes útnak. Több évtizede szolgáljuk a vasutat, ezért joggal várjuk el, hogy a MÁV viszonozza ezt azzal is, hogy figyelembe veszi a szakmai véleményünket. Csárádi János vezérigazga­tó úr 1990. év végén ismer­tetett programjában az osztály­mérnökségek régi rangjának és működőképességének visz­­szaállítása szerepelt. Ez ben­nünket örömmel, bizakodással töltött el. Hisszük azt, hogy szakmai érveinkkel és véle­ményünkkel nem sértjük a programjában megfogalmazot­takat. A Mátészalkai Pályafenntartá­si Főnökség kollektívája MAGYAR VASUTAS 1993. JANUÁR 13. Olvasóink figyelmébe! Kérjük tisztelt előfize­tőinket, hogy aki még nem újította meg a Magyar Vasutas újság megrendelé­sét, minél előbb tegye meg, mert már az első számunk megjelent. A csekk befizetésével egy időben a megrendela­­pot is küldjék vissza a szerkesztőség részére, mert ennek alapján készül a címlista. Új rendezvénysorozat Szakszervezeti vitafórum A Friedrich Ebert Alapít­vány budapesti irodájának szakszervezeti Projekte Szak­­szervezeti vitafórum címmel új rendezvénysorozatot indí­tott. Ebben a sorozatban hazai és nemzetközi szakszervezeti témákkal kívánnak foglalkozni és az előadások után vitát kez­deményezni. Az előadásokat magyar és külföldi előadók tartják. A rendezvénysorozat első előadására Uwe Opfenhögelt, a Friedrich Ebert Alapítvány bonni központjának koordiná­torát kérték fel. Az előadás címe: Őt az ál­lamszocialista kényszerszerve­zetektől az érdekképviseletek­hez — tárgyalási területek és kiindulópontok a közép- és ke­let-európai szakszervezetekkel való kooperációhoz. A Friedrich Ebert Alapít­vány budapesti irodája szak­­szervezeti projektjének veze­tője, Rainer Girndt nyitotta meg az előadássorozatot, és reményét fejezte ki, hogy a vi­ták során számos kérdésben sikerül véleményt és tapaszta­latot cserélni. Uwe Opfenhögel előadásában elsősorban a ke­let-európai országoknál meg­valósítható szakszervezeti ér­dekképviselettel foglalkozott. Részletesen szólt azokról a ke­retfeltételekről, amelyek a je­len időszakban rendelkezésre állnak. Felvázolta még azokat a te­rületeket, ahol­ a szakszerve­zeti munka folytatható. Az ér­dekvédelmi munka makró szintű lehetőségeit is elemezte, és foglalkozott a triparti tár­gyalások korlátaival. Arról a társadalmi, gazdasá­gi környezetről, amelyben az érdekvédelmi szervezeteknek lehetőségük van működni, az előadó elmondta, hogy­­ a rendszerváltoztatással együtt a gazdaság teljesítmé­nyei csökkennek. A csökke­nés mértékét és­ az időbeni el­húzódását ma még nehezen lehet megítélni,­­ a gazdaság szerkezetének átalakítása egy hosszan el­nyúló folyamat. Ezt a piac­­gazdaság hiánya okozza. Az eladhatatlan, leromlott állami vállalatokat nem lehet a pia­con értékesíteni, ezért az álla­mi tulajdon túlsúlyával még hosszú ideig számolni kell. A nyugati tőke vagy nem, vagy csak kismértékben érkezik az országba,­­ a társadalom jövedelem szempontjából gyorsan és lát­ványosan differenciálódott. Az érdekvédelmi szervezetek nem tudják gyorsan követni a vál­tozásokat. Ezek a szervezetek csak homogén közegben tud­nak megerősödni, s a hatalomra jutott kor­mányok szakszervezetellene­sek. A gazdasági sikerek el­maradása elbizonytalanítja a hatalmon levőket és a kézi vezérléssel irányított gazdaság hibás döntéseket kényszerít ki. Ebben a helyzetben demokrá­ciaellenes intézkedések szü­letnek. A szakszervezetek működési területeiről szólva az előadó hangsúlyozta, hogy az érdek­­védelmi terület az, ahol a szakszervezetek következetes munkával hatékonyan működ­hetnek. Itt elsősorban a bé­rek és fizetések vásárlóerejét kell megvédeni. A munkavál­lalók anyagi biztonsága válik jelentőssé. A hatalom átmeneti áldozat­­vállalást kér a munkaválla­lóktól, holott tudja, hogy ez nem átmeneti állapot. Ezzel hosszú távon számolni kell. A munkahelyek védelme a má­sik alapvető terület. A mun­kanélküliség réme ott lebeg a dolgozók szeme előtt. A mun­kanélküli-segély folyósítása sem oldja fel a feszültségeket. A szociális juttatások védel­me a harmadik terület, ahol a védőfunkció látványosan meg­jelenik. A szociális juttatások­hoz való hozzáférhetőség meg­szűnt. Új elosztóhelyek szerve­ződnek, de az új lehetőségek nem teremtődnek meg. A munkaleterhelés szinten tartá­sa a negyedik terület, ahol eredményeket érhet el a szak­­szervezet. A növekvő termelékenységi elvárások fokozottabb leterhe­lést jelentenek a munkavál­lalók számára. Ebből stressz­helyzetek alakulnak ki, mivel a leterhelés növekedésével párhuzamosan nem javulnak a munkakörülmények. A rendszerváltással meg­szűntek működni azok a fóru­mok, ahol a munkavállalók­nak vagy képviselőjüknek le­hetőségük volt beleszólni az őket­ érintő kérdések eldönté­sébe. Az új struktúrák rend­kívül nehézkesen alakulnak. Akadályozó térígérő,­­hogy­­az elmúlt 40 év hagyatékaként hiányoznak a polgári szerve­zetek. Csak a nagy hagyomá­nyokkal rendelkező és felfo­gásában, módszereiben, a fel­vállalt konfliktusok kezelésé­ben jelentősen átalakult és megváltozott szakszervezetek maradtak meg. A gazdaságban is végbeme­nő rendszerváltoztatás végre­hajtására készült reformintéz­kedések társadalmi elfogadta­tásában jelentős szerep hárul a szakszervezetekre. Termé­szetesen a reformintézkedése­ket nem minden esetben, kri­tika nélkül kívánja társadal­­masítani a szakszervezet. Az első kormányok felké­születlenek, a konfliktusok ke­zelésében­­ gyakorlatlanok. Ilyen helyzetben megnő a szakszervezetek felelőssége, amelyeknek közre kell mű­ködni az új intézmények ki­alakításában. A szakképzési, a továbbképzési programok ki­dolgozása a hozzáértő szak­emberekre vár. Külön kell említeni a priva­tizáció kérdését. Ezen a terü­leten az érdekképviselet és az érdekvédelem jelentősége többszörösére növekszik. A privatizációs folyamatok­ban a munkavállaló, mint ter­méket előállító vesz részt. A piacgazdaság viszonyai között nem közömbös a munkaválla­ló szempontjából, hogy a ter­melésben csak mint alkalma­zott, vagy mint résztulajdonos működik közre. A megoldásra több lehetőség adódik: — a munkavállaló részvé­nyessé válik, — a munkavállaló tulajdo­nossá válik,­­ a munkavállaló érdekvé­delmi szerve, a szakszervezet vállalkozik. A változatok közül az kerül előtérbe, amelyik a legjobban kielégíti a munkavállalók ál­tal támasztott igényeket. A gazdálkodás folyamatába a munkavállalói beleszólási intézmény az üzemi tanácsok rendszere. Ebben nem lehet másolni az ilyen rendszereket működtetőket. Széles körben figyelembe kell venni a nem­zeti hagyományokat. A már említett tripartik nehéz felté­telek mellett működnek. Ennek oka, hogy a munkaadók szer­vezete kialakulatlan. A kor­mány gyenge, nincsenek stabil kapcsolatok. A pártok nagy mozgásban vannak, a szak­­szervezetek keresik a helyü­ket. Tagságuk az elkeseredett emberek odacsapódásából nö­vekszik. A szakszervezetek erősen megosztottak, mivel a különböző kérdések megítélé­sében az álláspontok nem azo­nosak. A kormánnyal csak olyan megállapodást szabad­ kötni, amely betartható. Még nem alakult ki, hogy a megosztott érdekvédelmi oldal mindegyik résztvevője a megállapodások­nak megfelelően működik. Ahhoz, hogy a szakszerveze­tek a tradícióknak megfelelő tagsággal erősödjenek, az kell, hogy a kormány jelentőségé­nek szintjén kezelje a szak­­szervezeteket. Külön szólt az előadó a szakszervezetek nemzetközi együttműködéséről. Az érin­tett, közép-európai szakszer­vezetek tapasztalatcseréi a feladatmegoldó képességet nö­veli. A gazdaság élénkülésével a szakszervezet jelentősége is nőni fog. Jelenleg a szakszervezetek taglétszáma csökken, a kor­­összetétel megváltozik. A má­sodik gazdaságban nem mű­ködnek a szakszervezetek. Végvári Károly A leépítés nem megoldás Szeretném ha nem érte­nének félre, és nem rögesz­mének tartanák amit mon­dok. Több mint 20 évig vol­tam Kecskemét alsó állo­más vezetője. Ez az állo­más szolgálta ki, az akkor rohamosan fejlődő megye­­székhely igényét, annak el­lenére, hogy egy sóderes irányvonatot ha Kecskemét nagyállomás „lefektetett”, akkor még az iparvágányo­kat is el kellett foglalni, megbénítva a két közúti át­járó közlekedését. Hosszú időnek kellett el­telnie, amikorra végrehaj­tották egykori javaslatomat. Nevezetesen az egyik útát­járóról a forgalmat elterel­ni, vagy a deltavágányt már az állomásunkról ki­­ágaztatni, amit kisebb beru­házással rég meg lehetett volna oldani. De megvárták míg ezek elkerülhetetlenné váltak és sokba kerültek. Ilyen és hasonló régi tör­ténetek maradtak meg em­lékezetemben a 42 évi vas­úti szolgálat után, az immár 23 éve nyugdíjban eltöltött években is. Ennek ellenére nagyon meglepődtem amikor a Pe­tőfi Népe december 5-ei számában részletes tájékoz­tatás jelent meg a vasútvo­nalak megszüntetéséről. Engem már ugyan nem ag­gaszthat a hír, hiszen 85 évesen ingyen visz a Volán is, de hogy az országnak ez nem lehet jó, az biztos. A közutakon bonyolódó áru- és személyszállítás amellett, hogy tönkre teszi az utakat, olyan nagyfokú környezetszennyezést okoz, ami az utak mentén fekvő települések lakóinak élet­­biztonságát veszélyezteti. Itt meg szeretném jegyez­ni: óriási baklövést követ­tek el azzal, hogy sem Kecskemét alsón, sem Kis­­kunmajsán nem hozták fel a normálvasút mellé a kis­vasutak így aztán a gyalo­gosok számára szinte meg­­közelíthetetlenek az állo­mások. Ugyancsak badar­ság volt Kecskemét alsóról az egyetlen átrakási lehető­séget Kiskőrösre vinni, megdrágítva ezzel a fuva­rozási költséget. Most valaki megint kita­lálta a gazdaságtalan mel­lékvonalak megszüntetését. A leépítés nem megoldás, hanem ráfizetés. Szánkon a kisvasút mellett lakom, és ha már teher a kiskunmaj­­sai és a kiskőrösi kisvasút létezése, adjuk azokat visz­­sza a városnak, annyiért amennyiért elvették tőlünk, hátha ők jobban tudnák hasznosítani. Mi nem építünk, hanem rombolunk, mert vesztesé­ges a vasút, pedig ez nem ilyen egyszerű. A nyugati vasutak jelentős állami tá­mogatást élveznek, a ma­gyar vasutak alig kapnak valamit. Nem lenne jó a magyar vasútból is Bős— Nagymarost kreálni. Tisztelt honatyák, ne ci­­vódjatok, hanem fogjatok össze és vezessétek ki a ká­tyúból ezt az agyonsanyar­gatott szegény országot, mert ha így folytatjuk to­vább, akkor nem a három-, hanem a hétmillió szegény ember országa leszünk. Bálint István Szánk

Next