Magyar Vasutas, 1993 (37. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-12 / 1. szám
2 Szükség van-e előrehozott választásokra? Január 5-én az MSZOSZ Ügyvivő Testülete áttekintette a munkavállalókat, a szakszervezeteket is érintő egyes kérdéseket, értékelte a közelmúltban a szakszervezetek által kötött megállapodások eddigi teljesülését. Az ügyvivő testület megelégedéssel nyugtázta, hogy az érdekegyeztető tanács 1992. november 20—21-i ülésén kötött megállapodások legnagyobb része mind ez idáig teljesült a kormány által előterjesztett javaslatokban és a parlament által hozott döntésekben. Fontosnak ítéli, hogy a nemzetgazdasági szintű, valamennyi állampolgárt és munkavállalót érintő megállapodások mellett sikerült elfogadható egyezségre jutni a vasutasokat, illetve a bányászokat feszítő problémák mérséklésének lehetséges módozatairól is. Mindemellett az ügyvivő testület kérdésesnek tartja, hogy az év elején tapasztalható áremelkedések nem vetítenek-e előre a prognosztizáltnál nagyobb inflációt, ami a szakszervezeteket új helyzet elé állítja a makroszintű és az ágazati-szakmai bérmegállapodások megkötésénél. Az ügyvivő testület azt is fontosnak tartja, hogy a különböző megállapodások — beleértve az egyes ágazatokat is érintő megállapodásokat — törvényekben nem rögzített, későbbi intézkedést feltételező részletkérdései is a megállapodások tartalmának, szellemének megfelelően rendeződjenek, azzal ellentétes döntések, például a hatósági ármegállapítás területén, vagy a társadalombiztosítás tartalmát, rendszerét illetően ne szülessenek. Az MSZOSZ a továbbiakra nézve reményét fejezi ki, hogy a parlament elé terjesztett, a társadalombiztosítási önkormányzati képviselők választásáról, valamint az 1991. évi XXVIII-as, a szakszervezeti vagyonról rendelkező törvény módosításáról benyújtott tervezeteket is mihamarabb elfogadja a parlament, lehetővé téve ezzel a kormány és a szakszervezetek között létrejött megállapodások teljes körű megvalósulását. Az ügyvivő testület foglalkozott az országgyűlés feloszlatását és a parlamenti választások előrehozását célzó népszavazás kiírására irányuló kezdeményezéssel és arra a megállapításra jutott, hogy azt az adott körülmények között értelmetlennek tartja. Egyebek mellett azért is, mert a népszavazás kiírásához és megtartásához szükséges procedúra, továbbá az annak esetleges következményeként előrehozott választások előkészítésének és megtartásának várható időigénye olyan, hogy mindez igen közel kerülne az egyébként is esedékes 1994-es általános választásokhoz. Nem támogatja a kezdeményezést továbbá azért sem, mert bár az MSZOSZ-re korábban a szakszervezeti tagok egy részétől nagy nyomás nehezedett hasonló tárgyú népszavazás kezdeményezésére, azt — az általunk megismerhető vélemények szerint — a szakszervezeti tagság nagyobb része nem támogatta és az MSZOSZ amellett döntött, hogy szakszervezeti eszközöket alkalmaz, szakszervezetként lép fel a kormány, a parlament elfogadhatatlan döntéseivel szemben — kikényszerítve ezzel az érdemi érdekegyeztetést és egy elvállalható megállapodást. Ez azt is jelenti, hogy az MSZOSZ véleménye szerint a sokasodó problémák és szociális feszültségek megoldására a civil társadalom minél erőteljesebb megszerveződése, a szakszervezetek megerősödése, az ezen a talajon kialakuló érdemi érdekegyeztetés teremtheti meg a megfelelő feltételeket. Az MSZOSZ ehhez kéri a munkavállalók, a nyugdíjasok támogatását. Az MSZOSZ álláspontját nem a kormány és a parlament tevékenységéhez való kritikátlan viszony motiválja. Ellenkezőleg. Abban érdekelt, hogy a demokratikus intézmények valóban jól működjenek, a parlamenti demokrácia elvei érvényesüljenek Magyarországon. Éppen ezért úgy ítéli meg, hogy a magyar társadalom részeként a munkavállalók milliói abban érdekeltek, hogy az ország megfelelő körülmények között tudatosan felkészülhessen a ’94-ben esedékes parlamenti választásokra, hogy a választásokon ne az indulatok, hanem a józan megfontolás játszhassa a főszerepet, hogy a választópolgárok köztük a munkavállalók, olyan parlamentet választhassanak, amely tekintettel van a társadalom legnagyobb rétegeinek, csoportjainak érdekeire. Nyílt levél a pályafenntartási szakszolgálat vezetőihez Mint az köztudott, az állam az elmúlt évtizedben magára hagyta a vasutat. Nem volt pénz sem fejlesztésre, sem fenntartásra. Az, hogy eddig sem közfeltűnést keltő balesetek, sem kényszerű forgalomleállítás nem következett be, elsősorban a pályafenntartási szakszolgálat felkészült szakembereinek köszönhető. Most azonban veszélybe került e szakterület működése is. Tudomásul vesszük és megértjük azokat az elképzeléseket, hogy a MÁV szervezetében működő kivitelezői szervezeteket privatizálni kell, de nem tudunk egyetérteni azzal az átszervezéstervezettel, amely a pályafenntartási szakvonal végrehajtó szolgálatánál közkézen forog. A debreceni vasútigazgatóság területén 1991 elején tartott pályafenntartási főnöki értekezleten tárgyalták a szakszolgálat végrehajtó szolgálatának átszervezését. Ehhez kértek írásos véleményt, javaslatot a végrehajtó szolgálattól. A javaslatok egyértelműen azt tartalmazták, hogy nem a főnökségek összevonásával kell a végrehajtó szolgálatot átalakítani, hanem a szervezeten belül kell reformokat bevezetni. Már akkor is felvetődött, és azóta sem indokolta senki a szakma vezetése részéről az alábbi kérdéseket: Talán a pályafenntartási főnökségek a jelenlegi elosztásban életképtelenek, ezért szükséges területi növelésük, illetve számuk csökkentése? A gazdasági szerkezetváltás nem az integrálás és a koncentráció felé halad, hanem fordítva? Miért gondolkodik hát a szakmai vezetés ezzel ellentétben? A MÁV-on belül is decentralizálás megy végbe, (lásd az állomásfőnökségek visszaállítását). A pályafenntartással kapcsolatban miért fordított a törekvés? Sajnos a szakmai vezetés nem volt kíváncsi a végrehajtó szolgálat területén dolgozó szakemberek véleményére, nem tájékoztatták a dolgozókat az átszervezés részleteiről, nem próbálták meg elfogadtatni az irányvonalat. A debreceni vasútigazgatóság területén működő pályafenntartási főnökségek területi határait úgy alakították ki, hogy a szakmai irányítás szerves közelségben legyen a kezelésére bízott vasútvonalakkal. Az elmúlt évszázadban ebben a szakmában, ebben a szervezeti felépítésben egy eredményesen működő szervezeti kultúra alakult ki, melyet jelenleg is életképesnek tartunk. Működőképessége — a szükséges belső átszervezés után — hosszú távon biztosítható. Sok olyan érvünk van a főnökségi összevonások szükségtelenségének bizonyítására, a jelenlegi területek megtartására, amelyet szívesen elmondtunk volna, ha erre az országos szakmai vezetés részéről valaki számot tart. A leglényegesebb érveink: — Az összevonások ellentétesek a decentralizálási törekvésekkel; a mi főnökségünk esetében egy 70 éves szervezeti egység teljes feladásáról lenne szó. — Az elöregedett mellékvonalak, a műszakilag leépült pálya felügyelete, a pályával való mindennapos törődés most még inkább megkívánja hogy a szakmai irányítást ne vigyük távolabb a pályától, a munkáltatástól. — Az igazgatóságok összevonása miatt a pályafenntartási főnökségekre mint jogi személyként működő egységekre jelentős többletfeladatok rakódnak. A hatósági feladatok kézben tartása, a vállalati érdekek megfelelő védelme, az önkormányzatokkal való kapcsolattartás stb. — A kivitelezői feladatok vállalkozásba adása, a nagyobb fenntartási, felújítási és fejlesztési munkák előkészítése, koordinálása, szervezése és ellenőrzése, a kivitelezőkkel való kapcsolattartás még inkább megköveteli az elérhető jelenlétet. Minden egyes főnökség megszüntetése egy-egy szakmai szellemi műhelyről való lemondást jelent. Nem ismerjük — mert nem ismertették velünk — azokat az elemzéseket, amelyek egyes főnökségek szükségtelenségét alátámasztják. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy nem minden szervfekett egység fennmaradása ésszerű, az élet által diktált változtatást mi is szükségesnek tartjuk. Azzal viszont nem értünk egyet, hogy mindez mechanikusan, a szakmai érvek és ellenérvek összevetése nélkül — csak a változtatás céljából — történjen, és ezzel tovább gyengüljön a pályafenntartási szakszolgálat. Tekintettel arra, hogy az elmúlt majdnem két évben nem volt módunk egyetlen fórumon sem elmondani az érveinket és az ellenérveinket a döntést előkészítő és irányító szakmai vezetésnek, ezért választottuk a levélírás eme formáját. Talán még időben jelezhetjük: a végrehajtó szolgálat átalakításának ezt a módját nem tartjuk a helyes útnak. Több évtizede szolgáljuk a vasutat, ezért joggal várjuk el, hogy a MÁV viszonozza ezt azzal is, hogy figyelembe veszi a szakmai véleményünket. Csárádi János vezérigazgató úr 1990. év végén ismertetett programjában az osztálymérnökségek régi rangjának és működőképességének viszszaállítása szerepelt. Ez bennünket örömmel, bizakodással töltött el. Hisszük azt, hogy szakmai érveinkkel és véleményünkkel nem sértjük a programjában megfogalmazottakat. A Mátészalkai Pályafenntartási Főnökség kollektívája MAGYAR VASUTAS 1993. JANUÁR 13. Olvasóink figyelmébe! Kérjük tisztelt előfizetőinket, hogy aki még nem újította meg a Magyar Vasutas újság megrendelését, minél előbb tegye meg, mert már az első számunk megjelent. A csekk befizetésével egy időben a megrendelapot is küldjék vissza a szerkesztőség részére, mert ennek alapján készül a címlista. Új rendezvénysorozat Szakszervezeti vitafórum A Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodájának szakszervezeti Projekte Szakszervezeti vitafórum címmel új rendezvénysorozatot indított. Ebben a sorozatban hazai és nemzetközi szakszervezeti témákkal kívánnak foglalkozni és az előadások után vitát kezdeményezni. Az előadásokat magyar és külföldi előadók tartják. A rendezvénysorozat első előadására Uwe Opfenhögelt, a Friedrich Ebert Alapítvány bonni központjának koordinátorát kérték fel. Az előadás címe: Őt az államszocialista kényszerszervezetektől az érdekképviseletekhez — tárgyalási területek és kiindulópontok a közép- és kelet-európai szakszervezetekkel való kooperációhoz. A Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodája szakszervezeti projektjének vezetője, Rainer Girndt nyitotta meg az előadássorozatot, és reményét fejezte ki, hogy a viták során számos kérdésben sikerül véleményt és tapasztalatot cserélni. Uwe Opfenhögel előadásában elsősorban a kelet-európai országoknál megvalósítható szakszervezeti érdekképviselettel foglalkozott. Részletesen szólt azokról a keretfeltételekről, amelyek a jelen időszakban rendelkezésre állnak. Felvázolta még azokat a területeket, ahol a szakszervezeti munka folytatható. Az érdekvédelmi munka makró szintű lehetőségeit is elemezte, és foglalkozott a triparti tárgyalások korlátaival. Arról a társadalmi, gazdasági környezetről, amelyben az érdekvédelmi szervezeteknek lehetőségük van működni, az előadó elmondta, hogy a rendszerváltoztatással együtt a gazdaság teljesítményei csökkennek. A csökkenés mértékét és az időbeni elhúzódását ma még nehezen lehet megítélni, a gazdaság szerkezetének átalakítása egy hosszan elnyúló folyamat. Ezt a piacgazdaság hiánya okozza. Az eladhatatlan, leromlott állami vállalatokat nem lehet a piacon értékesíteni, ezért az állami tulajdon túlsúlyával még hosszú ideig számolni kell. A nyugati tőke vagy nem, vagy csak kismértékben érkezik az országba, a társadalom jövedelem szempontjából gyorsan és látványosan differenciálódott. Az érdekvédelmi szervezetek nem tudják gyorsan követni a változásokat. Ezek a szervezetek csak homogén közegben tudnak megerősödni, s a hatalomra jutott kormányok szakszervezetellenesek. A gazdasági sikerek elmaradása elbizonytalanítja a hatalmon levőket és a kézi vezérléssel irányított gazdaság hibás döntéseket kényszerít ki. Ebben a helyzetben demokráciaellenes intézkedések születnek. A szakszervezetek működési területeiről szólva az előadó hangsúlyozta, hogy az érdekvédelmi terület az, ahol a szakszervezetek következetes munkával hatékonyan működhetnek. Itt elsősorban a bérek és fizetések vásárlóerejét kell megvédeni. A munkavállalók anyagi biztonsága válik jelentőssé. A hatalom átmeneti áldozatvállalást kér a munkavállalóktól, holott tudja, hogy ez nem átmeneti állapot. Ezzel hosszú távon számolni kell. A munkahelyek védelme a másik alapvető terület. A munkanélküliség réme ott lebeg a dolgozók szeme előtt. A munkanélküli-segély folyósítása sem oldja fel a feszültségeket. A szociális juttatások védelme a harmadik terület, ahol a védőfunkció látványosan megjelenik. A szociális juttatásokhoz való hozzáférhetőség megszűnt. Új elosztóhelyek szerveződnek, de az új lehetőségek nem teremtődnek meg. A munkaleterhelés szinten tartása a negyedik terület, ahol eredményeket érhet el a szakszervezet. A növekvő termelékenységi elvárások fokozottabb leterhelést jelentenek a munkavállalók számára. Ebből stresszhelyzetek alakulnak ki, mivel a leterhelés növekedésével párhuzamosan nem javulnak a munkakörülmények. A rendszerváltással megszűntek működni azok a fórumok, ahol a munkavállalóknak vagy képviselőjüknek lehetőségük volt beleszólni az őket érintő kérdések eldöntésébe. Az új struktúrák rendkívül nehézkesen alakulnak. Akadályozó térígérő,hogyaz elmúlt 40 év hagyatékaként hiányoznak a polgári szervezetek. Csak a nagy hagyományokkal rendelkező és felfogásában, módszereiben, a felvállalt konfliktusok kezelésében jelentősen átalakult és megváltozott szakszervezetek maradtak meg. A gazdaságban is végbemenő rendszerváltoztatás végrehajtására készült reformintézkedések társadalmi elfogadtatásában jelentős szerep hárul a szakszervezetekre. Természetesen a reformintézkedéseket nem minden esetben, kritika nélkül kívánja társadalmasítani a szakszervezet. Az első kormányok felkészületlenek, a konfliktusok kezelésében gyakorlatlanok. Ilyen helyzetben megnő a szakszervezetek felelőssége, amelyeknek közre kell működni az új intézmények kialakításában. A szakképzési, a továbbképzési programok kidolgozása a hozzáértő szakemberekre vár. Külön kell említeni a privatizáció kérdését. Ezen a területen az érdekképviselet és az érdekvédelem jelentősége többszörösére növekszik. A privatizációs folyamatokban a munkavállaló, mint terméket előállító vesz részt. A piacgazdaság viszonyai között nem közömbös a munkavállaló szempontjából, hogy a termelésben csak mint alkalmazott, vagy mint résztulajdonos működik közre. A megoldásra több lehetőség adódik: — a munkavállaló részvényessé válik, — a munkavállaló tulajdonossá válik, a munkavállaló érdekvédelmi szerve, a szakszervezet vállalkozik. A változatok közül az kerül előtérbe, amelyik a legjobban kielégíti a munkavállalók által támasztott igényeket. A gazdálkodás folyamatába a munkavállalói beleszólási intézmény az üzemi tanácsok rendszere. Ebben nem lehet másolni az ilyen rendszereket működtetőket. Széles körben figyelembe kell venni a nemzeti hagyományokat. A már említett tripartik nehéz feltételek mellett működnek. Ennek oka, hogy a munkaadók szervezete kialakulatlan. A kormány gyenge, nincsenek stabil kapcsolatok. A pártok nagy mozgásban vannak, a szakszervezetek keresik a helyüket. Tagságuk az elkeseredett emberek odacsapódásából növekszik. A szakszervezetek erősen megosztottak, mivel a különböző kérdések megítélésében az álláspontok nem azonosak. A kormánnyal csak olyan megállapodást szabad kötni, amely betartható. Még nem alakult ki, hogy a megosztott érdekvédelmi oldal mindegyik résztvevője a megállapodásoknak megfelelően működik. Ahhoz, hogy a szakszervezetek a tradícióknak megfelelő tagsággal erősödjenek, az kell, hogy a kormány jelentőségének szintjén kezelje a szakszervezeteket. Külön szólt az előadó a szakszervezetek nemzetközi együttműködéséről. Az érintett, közép-európai szakszervezetek tapasztalatcseréi a feladatmegoldó képességet növeli. A gazdaság élénkülésével a szakszervezet jelentősége is nőni fog. Jelenleg a szakszervezetek taglétszáma csökken, a korösszetétel megváltozik. A második gazdaságban nem működnek a szakszervezetek. Végvári Károly A leépítés nem megoldás Szeretném ha nem értenének félre, és nem rögeszmének tartanák amit mondok. Több mint 20 évig voltam Kecskemét alsó állomás vezetője. Ez az állomás szolgálta ki, az akkor rohamosan fejlődő megyeszékhely igényét, annak ellenére, hogy egy sóderes irányvonatot ha Kecskemét nagyállomás „lefektetett”, akkor még az iparvágányokat is el kellett foglalni, megbénítva a két közúti átjáró közlekedését. Hosszú időnek kellett eltelnie, amikorra végrehajtották egykori javaslatomat. Nevezetesen az egyik útátjáróról a forgalmat elterelni, vagy a deltavágányt már az állomásunkról kiágaztatni, amit kisebb beruházással rég meg lehetett volna oldani. De megvárták míg ezek elkerülhetetlenné váltak és sokba kerültek. Ilyen és hasonló régi történetek maradtak meg emlékezetemben a 42 évi vasúti szolgálat után, az immár 23 éve nyugdíjban eltöltött években is. Ennek ellenére nagyon meglepődtem amikor a Petőfi Népe december 5-ei számában részletes tájékoztatás jelent meg a vasútvonalak megszüntetéséről. Engem már ugyan nem aggaszthat a hír, hiszen 85 évesen ingyen visz a Volán is, de hogy az országnak ez nem lehet jó, az biztos. A közutakon bonyolódó áru- és személyszállítás amellett, hogy tönkre teszi az utakat, olyan nagyfokú környezetszennyezést okoz, ami az utak mentén fekvő települések lakóinak életbiztonságát veszélyezteti. Itt meg szeretném jegyezni: óriási baklövést követtek el azzal, hogy sem Kecskemét alsón, sem Kiskunmajsán nem hozták fel a normálvasút mellé a kisvasutak így aztán a gyalogosok számára szinte megközelíthetetlenek az állomások. Ugyancsak badarság volt Kecskemét alsóról az egyetlen átrakási lehetőséget Kiskőrösre vinni, megdrágítva ezzel a fuvarozási költséget. Most valaki megint kitalálta a gazdaságtalan mellékvonalak megszüntetését. A leépítés nem megoldás, hanem ráfizetés. Szánkon a kisvasút mellett lakom, és ha már teher a kiskunmajsai és a kiskőrösi kisvasút létezése, adjuk azokat viszsza a városnak, annyiért amennyiért elvették tőlünk, hátha ők jobban tudnák hasznosítani. Mi nem építünk, hanem rombolunk, mert veszteséges a vasút, pedig ez nem ilyen egyszerű. A nyugati vasutak jelentős állami támogatást élveznek, a magyar vasutak alig kapnak valamit. Nem lenne jó a magyar vasútból is Bős— Nagymarost kreálni. Tisztelt honatyák, ne civódjatok, hanem fogjatok össze és vezessétek ki a kátyúból ezt az agyonsanyargatott szegény országot, mert ha így folytatjuk tovább, akkor nem a három-, hanem a hétmillió szegény ember országa leszünk. Bálint István Szánk