Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig 1. köt. (1900)
Bevezetés
BEVEZETÉS. 1307. október elején Magyarország főurai a Rákosmezőn királyválasztásra gyűltek össze. Ritka szép jog, csakis szabadságukra és függetlenségükre féltékeny nemzetek tulajdona. Nem csoda, ha ők is annyira védelmezők. Midőn pedig e joguknál fogva I. Károlyt örökös uruknak és királyuknak kiáltották ki, nyolcz, függő pecsétes levélben tenek róla bizonyságot. Azon főurak, akik nemzeti nagylétünk ezen eseményét, a királyválasztást a nevükben szóló okiratban örök emlékezetül adták, erre méltán büszkék lehettek. S hogy levelüknek annál nagyobb hatása legyen, hosszas czímek helyett, egyikőjüket kivéve, mindegyik azon vérséget jelöli meg, amelyből származott; így: Pósfia Ugrin mester a Csák nemzetségből (de genere Chiak); Amadé nádor az Aba nemzetségből (de genere Aba); Kopasz nádor a Barsa nemzetségből (de genere Borsa); István nádor, Eme bán fia az Ákos nemzetségből (de genere Akuss); Miklós vajda a Pok nemzetségből (de genere Pók) s még négyen a Rátót nemzetségből (de genere Rátholth).1) Nincs benne semmi különös, ha e büszke, dicsekvésnek látszó elnevezés arra a gondolatra vezérelte egyik-másik történetírónkat, hogy az ilyen »genus«-okban (nemzetségekben) keresse azon 108 »generatio«-t vagy »tribus«-t, amelyekből Kézai és krónikáink szerint a magyar nemzet beköltözésekor állott. Sajnos, ez igyekezet hiábavaló volt. — Azon remény, melyet a legmagyarabb tanító, Horvát István táplált, hogy ’ Fejér: Cod. Dipl. VIII/1. 221.