Magyarok, 1948. (4. évfolyam, 1-12. szám)
1948-05-01 / 5. szám
dottam — a szociológiai szemléletet nem tekinti egyetlen és egyedül is megálló szemlélésmódnak. De így is elejt egy-egy megjegyzést, amelynek bővebb kifejtésére, más keretek között, kiváncsiak lennénk. Meghökkent például azzal a kérdésével: várjon az adott szociális körülmények között megvolt-e, meglehetett-e az az ősköltészet, amelynek kiirtását oly könnyedén ráfogjuk a térítő papokra? Aztán van egy megállapítása a polgárságról (nemcsak magyar vonatkozásban — hiszen irodalmunk fejlődésének évszázadokon át legfőbb akadálya a magyar polgári réteg hiánya volt) — hogy az csak ott válik igazi pártolójává az irodalomnak és művészetnek, ahol ezen az úton szerezhet megbecsülést a magasabb osztályok előtt. Nem tudom, hogyan egyeztethető ez össze az általa is említett Mediciek szerepével — de ha a tétel bizonyítható, nagy gyakorlati jelentőségre tesz szert napjainkban, amikor polgár van még (ha Mediciek nem emelkedhetnek is már fölébe) , de nincs udvar és főnemesség, amelynek köreibe fel akarhatná magát mecénáskodni. A könyv oly félelmes, mint egy Röntgen-felvétel, amely csak ködösen jelzi a húsos részeket s a csontvázat emeli ki. A csodamódon létrejött egyéni alkotásokat csak egy-egy név jelzi (s vigasztalásul magunknak kell ezeket hússal-vérrel kitöltenünk) — ellenben világosan áll előttünk, hogy miért kellett középkorunkból hiányozni az udvari költészetnek, a polgári irodalomnak, miért áll a Divina Commediával szemben nálunk a Köngisbergi töredék, Shakespeare korával a színház teljes hiánya, stb. Egész középkorunkon végig néhány, külföldi egyetemet járó főúri sarjat vagy a mi rövidéletű egyetemeink hasonló rangú hallgatóit nem számítva — csak a papok írnak. Papok, tanítók kezében van a reformáció és ellenreformáció irodalma is. A XVI. század egyetlen igazi költője: főúr, utánzói a következő században: főurak; főúr ennek a századnak egyetlen nagy költője és írója: Zrínyi, s főurak szolgája, esküvőik megéneklője első „népszerű” epikusunk: Gyöngyösi. Külföldi eszmék hordozói a magányosság tragikus hőseivé válnak — mint Apáczai. A nyugati eszmeáramlatok Bécsben élő magyar nemeseket érnek el, akik maguknak és egymásnak dolgoznak. Érdekesen mutat rá Komlós, hogy a XVIII. századnak egy-egy nem-nemesi származású, katolikus pap-költője is a nemesi ideológiában él. A francia forradalom eszméit nagyobbára nemesek veszik át. A nemesség ijedten érzi meg, mit jelenthet az „egyenlőség” jelszava, de ők, akiket a Vérmezőn lefejeznek, nem gondoltak a jobbágyra, legalább is felszabadítására nem. A XIX. század első harmadában még állandóan kísértő kérdés: kinek írunk? A főnemesség idegen kultúra rabja, a köznemesség alig-alig kezd olvasni, a nép írástudatlan, a polgárság , a magyarnyelvű és szellemű polgárság éppen hogy megszületőben van. A 30-as években kezdődik, szerény keretek között, olyasmi, amit már „közönségnek” lehet nevezni, polgárokból, honoráciorokból, haladóbb szellemű köznemesekből. Idáig az írót, költőt vagyona, egyháza vagy pártfogói tartották el. Irodalmi eszmék, irányok, formák még mindig csak kívülről, nyugatról jöhetnek, egyszer-egyszer riadt nemzeti visszahatást keltve. Talaj, amelyből önálló kezdés fakadhatna, nincsen. Pedig a „kinek” problémája nemcsak azt jelenti, hogy könyveinket ki veszi meg és olvassa el. Jelenti azt is, hogy kiknek közös mondanivalóját akarjuk kifejezni. A közös mondanivaló eddig a nemességé volt. A 40-es években megszólal a nép mondanivalója . .. anélkül, hogy a nép tudna, tudhatna róla. De legalább „népi sarjadékok" szólaltatják meg. A korszellem hatása alatt polgárság és haladó nemesség befogadja Petőfi, Arany népiességét. A néphez ebből Petőfinek néhány dala jut el, Arany epikája mindmáig idegen marad. Petőfi meghal, Arany túlhalad a népiességen, epigonok megkonstruálják a „nép-nemzeti” irányt és védik még a XX. század elején is, Adyval szemben. Akkor, amikor már a nyugati szellemmel telített zsidóság nagy szerepet játszik az irodalmi közvéleményben, az első és legnagyobb zsidó költő még Arany-követő. A polgárság kedvencei gentry-szellemű írók, még ha ezek véletlenül polgári származásúak is, mint Herczeg. Nyugat és magyarság nagy szintézisét a Nyugat nemzedéke hozza létre. Tudniillik a „ki ír" értelmében. A „kinek ír” problémája még megoldatlan. Komlós könyvének konklúziója: ha be akarjuk tölteni az űrt magyarság és Európa, tömegek és elit közt „próbáljuk megérteni és követni klasszicizmusunk ujjmutatásait, hisz klasszicizmusunk nem más, mint egy egészséges társadalmi helyzet előrevetett megvalósulása a művészetben. A magyar klasszicizmus pedig... nemcsak európai népiesség lehet, hanem népies európaiság is. A neki megfelelő társadalom is két úton érhető el: az egyik a nép felemelése, a másik az értelmiség megtöltése több benszülött kultúrával.”.........Ma gyorsabb ütemben folyik mind a kettő: középosztályunk magyarsága egyre mélyebb lesz, népünk a felszabadulás nyújtotta lehetőségek révén egyre műveltebb. Találkozásuk, ha a megindult folyamatot váratlan katasztrófák meg