Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1862-02-01 / 26. szám

ft§6&.— II. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 4. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­­ség­hez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Bérm­entetlen leveleket csak ismerő» kézből fogadunk el. HIRDETMÉNYEK DIJA 6 hasábos petitsor l-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ájkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 26 ájkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Róbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedő­knél 10 ijkrajezáron kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­telével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre i ft Előfizetést nyitunk a ,MAGYARORSZÁG* A „Magyarország“ kiadó­ hivatala. 3 havi folyamára 5 ft. — 6 » » 9 ,, 2 „ „ 3 „ 50 kr. 1 )) V 1 » 80 )> Előfizetések minden hő elején fogadtatnak el. 26. SZ. ügye“ mellett síkra kel s melynek szövegét az ol­vasó alább veszi­ végre a brémai újság azon kijelen­tésére, hogy a porosz kormány figyelmeztette a bé­csi kabinetet azon veszélyekre, melyek az interven­­zióval járnak, ha az osztrák kormány csakugyan be­akarna Hessenkasselben avatkozni, mint ezt már most híresztelik. Poroszország, a nevezett választó­fejedelemség megszállását az ausztriaiak által meg nem engedhetné. Egy szóval Ausztria és Poroszor­szág közt a viszony oly feszült, hogy nem lehet arra számítani, miszerint velencze megtámadása esetére, az osztrák kormány támogattassék Németország ál­tal, melynek nagyobb része Poroszország után indul. Ily körülmények közt még jó szolgálatnak tű­nik fel, ha Francziaország Mexicóban egy osztrák secundo geniturát akar felállítani s ezt Európa kele­tén némi terület engedményekkel megtoldja — ter­mészetesen kárpótlás fejében Velenczeért. FEST, január 31. Külföldi szemle. „Ha Napoleon trónbeszédében tartózkodva szó­lott, majd beszélnek miniszterei.“ Ezt mondtuk egyik legközelebbi czikkü­nkben. Ma már ez állításunkat tényekkel támogathatjuk. Morny gr. a törvényhozó­test elnökének beszédében, mel­lyel az idei üléseket megnyitotta, következő bevezetést találunk: „Uraim, akármerre fordítsuk figyelmünket, érdekes látvány tűnik fel szemünk előtt, úgy­szólván egyetlen kor­mány , egyetlen nép sincs a világon, mely vala­mi mély válság által ne háborgatnék. — A régi társadalom avul, újak támadnak minde­nütt ; nincs absolut elv mely meg ne volna tá­madva; nincs rendszer, mely ellenmondásokba ne ütköznék. Itt a túlhajtott hatalom tesz engedménye­ket a szabadságnak, amott a túlhajtott szabadság keres menedéket az erős hatalom karjai közt stb.“ Magától értetődik, hogy e roppant átváltozás közben egyedül Francziaország maradt nyugodt, kitartó, és gyarapodott. Ez a franczia törvényhozó test elnöké­nek nézete. Tehát minden oldalon megoldatlan kérdések! Első­sorban mindjárt az olaszügy. Azon jegyzékből, melyet Thouvenel a turini franczia követ Benedetti úrhoz intézett, s melynek eddig csak kivonatát ismerjük, a látszanék ugyan, hogy a franczia kormány nem örömest hallja a turini parlamentj azon ismételve tett kijelentését: Olasz­országnak nem lehet más fővárosa mint Róma, és Velencze kiegészítő része az olasz területnek! Azonban egyfelől ugyanezen jegyzék azt mondja, hogy a fran­czia kormány azért nem terjesztette a szentszék elé Ricasoli ismeretes egyezkedési javaslatát, mi­vel az abban ajánlott megoldási mód az elégen túl is radicális volt arra nézve, hogy valamely egyesség alapjául szolgálhasson. Másfelől meg maga a franczia kormány szólítja fel a szentszéket, hogy csináljon valamely kiegyenlítő combinatiót (lásd teg­napi számunkban Thouvenel sürgönyét); a­miből is­mét a következik, hogy a római kérdés ad graecas calenda­s nem halasztatott el; ellenkezőleg Thouvenel meghiúsult sürgönye csak kiindulási pontja a szabad­elvű Európa által kívánt megoldásnak, s annak előbb utóbb a lesz a vége, hogy a franczia megszálló hadak oda hagyják Rómát s alkalmat nyújtanak a római népnek, hogy a suffrage universelle utján azon kor­mányhoz nyilatkozzanak, mely érdekeiknek leginkább megfelel­t. I. Victor Emánuel kormányához. Turinból írják 29-ről, hogy az „Opinione“nak egy vezérczikke, mely Napoleon császár trónbe­szédét fejtegeti, kérdi, miféle kisegítő mód békithet­­né ki a dualismust Olaszországban. Thouvenel jegyzéke nem tartalmaz ily javaslatot s Rómát sem híja föl ilyesnek előterjesztésére. A pápai kormány­nak jelen viszonyai kizárják a Francziaország által tanácsolt kiegyezkedést. Francziaország adhat rész­vétteljes és önzetlen tanácsokat, de óvakodni fog, Olaszországnak s a pápának javaslatokat tenni, ne­hogy a visszautasítás veszélyének tegye ki magát. Miután a pápai kormány elvesztett tartományait visszafoglalni, Olaszország pedig a még annak bir­tokában levőket magának megszerezni akarja s ezt tennie kell, az egyezkedés lehetetlen. Olaszország kevésbbé keres oly me­goldást, melyet a római udvar elfogad, mint olyat, mely Francziaországnak tetszik. Azonban egy párt V. Emánuelt akaratja ellen a háborúba sodorja.Melyik e párt,elég ha erre nézve külf. rovatunk élén álló konstantinápolyi sürgönyünkre hi­vatkozunk, mely­ben a mondatik, hogy a porta meg­hagyta Omer pasának, miszerint magát a dalmátiai osztrák parancsnokkal egyetértésbe tegye,mivel az al­bániai partokon Garibaldi kiszállásától lehet tartani. E viszonyból magyarázható Ausztria helyzete keleten. Mi a birodalom németországi állását illeti: figyel­meztetnünk kell az olvasót a porosz király trónbeszé­dére, mely nyíltan kijelenti, hogy a hessenkasseli 31-ki alkotmány visszaállítását teljes erélylyel fogja gyámolítani; továbbá azon badeni emlékiratra (Baden Poroszországgal tart) mely a hessenkasseliek „jó A franczia sajtó a császár trónbeszé­­déről. A franczia sajtóban a császár trónbeszéde ké­pezi a napi beszéd tárgyát. A „Patrie“ban De la Ponte k­e ir hozzá magasztaló fejtegetést. A császár mostani beszéde úgymond­­ lé­nyegesen különbözik az eddigiektől. Könnyen meg­fejthető, hogy az elmúlt nyolcz év politikai viszonyai közt, a császár szavának az államban kivételes sze­repet kelle játszania. A trónbeszédek a kormány határozatait jelenték; czéljuk az volt, hogy szabato­san meghatározzák az uralkodó hatalom akaratát, mely a hagyományokkal és a nemzet érzelmei és érdekeivel bámulatos összhangzásban gyakoroltatott. Ámde ma, midőn hatalmának ellenőrzéséül a közvéleményt akarja szervezni, s midőn felhívja a kamarákat, hogy feliratot szavazzanak meg a végre, „hogy kormányát megerősítsék ragaszkodásukkal, s hogy azt tanácsaikkal felvilágosítsák,“ a császár politikai lojalitást és a legmagasabb udvariasságot követ el az által, hogy teljes szabadságot enged a vitatkozásnak, és nem rendeli alá a hatalom parancs­szavának, mel­lyel szemben a ragaszkodási hűség tán tartózkodóvá tenné a meggyőződések független­ségét. A császári trónbeszéd tehát, nem akarta meg­oldani a kérdéseket, hanem azokat őszintén előadván és lényegükben jellemezvén, igy szándékozott tért nyitni azon vizsgálatnak (examen) mely a senatus­­nak és törvényhozó testületnek tán legmagasztosabb hivatását képzi, s mely feleleveníti nálunk a szónoki nagy vitatkozásokat. Ezután elősorolván a trónbeszédnek a kül­­ügyekre vonatkozó részét: Francziaország neve — úgymond — ezek szerint bele van vegyítve a béke és igazság nagy műveibe, de külpolitikája ép oly zaj­talan, valamint veszélytelen. Végül: A kamarák — úgymond— legjobban úgy segíthetik elő e kormány működését, mely ha­zánkkal megismertette a fegyverek dicsőségét, és eleget tett a nemzeti büszkeségnek, s nagyságát megszilárdítni akarja, ha a közvélemén­nyel szem­ben e beszéd nagy eszméitől áthatottan loyaliter fe­lelnek az abban foglalt fontos kérdésekre. A „Constitutionnel“-ben Limagrae szól hoz­zá. Elősorolja, mikép azon mély benyomás, melyet a császár beszéde a nagy államtestekre tett, villanysze­rben átment Páris lakosságára is, mely csak előjogá­val élt, midőn Francziaország nevében először nyilat­kozott. Valóban — úgymond továbbá — soha ural­kodó nyugodtabb és világosabb kimutatást nem kö­zölt birodalmának bel- és külviszonyairól. Békében élünk Európával, de dicsőséges békében. A mi e nemes szónoklatban mindenkit megle­pett, és minden szívbe behatott — úgymond végül — az annak őszintesége és egyszerűsége, az egész be­széd eleitől fogva végig az erő nyugalmat az igazság hatalmát és Francziaországnak atyát mutat uralko­dója személyében. — A „Pays“ a császár beszédét szabatos, sze­retetteljes szilárd és nyiltnak mondja, melynek nincs kommentárra szüksége. Egyébiránt a senatus­­nak és a törvényhozó testületnek hivatása — úgy­mond — tanulmányozni e fontos okmányt, minthogy övék a felelet feladata. Az „Opinion nationale“nak feltűnt, hogy a trón­beszéd egyetlen szóval sem említi sem a lengyel, em a keleti ügyet, a syriai kérdést, melyben pe­dig Francziaország közvetlenül érdekelve van. Egy­szersmind jelenti, hogy a beszéd Angliában jó be­nyomást tett. Az angol lapok — úgymond — örömmel vették annak valóban békés szellemű nyi­latkozatait, valamint azt is tudatja, hogy a kamarák­ban a birodalom helyzetének kimutatása, az olasz, római, syriai, a duna fejedelemségek és mexicói ügyre vonatkozó diplomatiai okmányok mellékletében jan. 28-án kiosztatott, veződött; a külkereskedés 104 millió font sterlingről 232 millióra emelkedett, az állami bevétel pedig több millióval szaporodott. A nemzet nem bánja, hogy a kiadások még ezen bevételt is felülmúlják, mert nagyok az eredmények; nem sajnálja, hogy államadósságát két háború növelte, mert e két háború nem volt dicsőségtelen. „A közvélemény szabad nyilatkozásának is évenként több engedményt tesznek... „A „hírek“ a Rajnára vonatkoznak és gúnyo­san utasíttatnak el. A czélzás Rómára rejtélyes. Egyébiránt bizonyosak lehetünk benne, hogy a csá­szár meg akar maradni eddigi olasz politikája mel­lett. Amerikáról szintén igen óvatosan és kimérten nyilatkozik... „E beszéd kétségtelenül növelni fogja a császár népszerűségét Angolországban. A „Times" férfiasnak, mérsékeltnek s okosko­­dónak nevezi a császár beszédét. „Örömmel mondhatjuk“ — így szól többek közt — „hogy Francziaország magaviselete, a­mint e be­szédben tükröződik, óhajtásainknak egy hajszál­nyira megfelel; nyájas és barátságos irántunk és minden szövetségesünk iránt, mivel pedig barátunk ereje a mi erőnk is, örömmel fogadjuk az­ ígéretet, hogy az óvatosság és takarékosság imperialistikus erényekül említtetnek, valamint örömmel látjuk, hogy a beszédben nagyobb tért foglal a kereskedés, mint a dicsőség vagy terület nagyobbítás kérdése. A csá­szár iparkodott a világot minden aggasztó ügyre nézve megnyugtatni. A Rajna felé legkisebb árnyék sem borúi; Ausztriának is vigasz nyujtatik, mert a császár elismerte ugyan az olasz királyságot, jöven­dőbeli közbenjárásában „jóindulatú s önzéstelen ta­nácsba akar szorítkozni. . . „A­mit a császár Amerikáról mond, még legin­kább hasonlít fenyegetéshez. Szinte sajnálja, hogy csak óhajtásaival járulhat az ügyhöz, „míg a semle­gesek jogai tiszteletben fognak tartatni.“ E kifejezés általánosabb, mint kellene.“ A „M. Herald“ viszont igen sokat mondóknak találja a császár nyilatkozatait Amerikáról. „Bármily hosszútttrő legyen is Angolország“ — úgymond­­ de a császár nem fogja hazája munkásait ínségbe dön­tetni az általánosan törvénytelennek ismert ostromzár s egy pompás kikötőnek barbár szétrombolása által.­­■ A „Daily News“ szerint a franczia trónbeszéd­nek az amerikai háborúra vonatkozó helyei hidegek, de nem hidegebbek, mint előre lehetett várni. A most fenálló ostromzár-rendszer — úgymond a „Daily News" — általában barbár, s ostromzárolási jogot csak hadi kikötőkre s oly partokra kellene szorítani, hol hadi működések folynak. A trónbeszédnek Olasz­országot illető részeit a „Daily News" „igen kitérők­nek“ mondja, s hozzáteszi, hogy az olaszországi­ fran­­czia politika nem követ világosan látható tervezetet s azt csak az eseményekből lehet tanulni. A „Star“ megjegyzi, hogy a császár előbbi trónbe­szédei fényesebbek s hangzatosabbak voltak, ez azon­ban egyszerű, nyílt s csupa igazi békeszeretet. Az Amerikát illető helyből azt következteti, hogy Fran­cziaország el van szánva a be nem avatkozásra. Az „Advertiser“ azt mondja, hogy a pénzügyi állapotoknál fogva lehet bízni a békés ígéretekben. A „Chronicle“ azon vallomást olvassa ki a be­szédből, hogy Francziaország pénzhiány miatt ez idén nem foglalkozhatik a külfölddel. Az angol lapok a franczia trónbe­szédről. Az angol lapok általában kedvezőleg nyilatkoz­nak a franczia császár trónbeszédéről. A „M. Post“ többek közt így szól: „A deficit miatt egy franczia sem fog mozogni, mert a francziák nagyon büszkék a legutóbbi tíz évre: ők ez idő alatt nagy állást foglaltak Európában s naponként erősebbeknek érzik magukat benne. Bel­­jóllétök szinte mesés módon emelkedett: a császárság óta minden ház és föld értéke csaknem megkétsze­­ r badeni emlékirat. Mint tudva van a badeni kormány a szövetségi gyűlésben már jul. 4-dikén egy indítványt ten, mely­nek lényege következő: A magas szövetségi gyűlés határozza meg , mi­vel az 1852. mart. 27 és 1860 mart. 24-ki szövetségi határozatok jogos és tényleges okokból nem érvé­nyesíthetők, tehát semmi sem gátolja, hogy a hesseni vál. fejed.kormány az 1831-ki jan. 5-ki alkotmányt az 1848—49-ki változtatások s magyarázatokkal, úgy szintén az 1849. ápr. 5­ választási törvénynyel együtt, teljes jogerejű­nek s fönállónak ne tekintse, hogy a mennyiben azon alkotmányos törvények határozatai a világos s az eddigi gyakorlat által megerősített szövetségi törvényekkel ellenmondásban volnának, a hesseni kormány a szükségleti változtatások iránt a törvényes rendi gyűléssel alkotmányszerüleg egyezkedjék ; hogy a hesseni kormány esetlegesen a szövetségi gyűléshez fordulhasson, ha netalán a fö­­llebbi alkotmányos törvényekben szövetségellenes határozatokat jelölne ki, a­mennyiben azok specializá­­lására a rendekkeli kiegyezkedésnél szüksége lenne.“ Hetedfél hónap telt el a­nélkül, hogy ez indít­ványról jelentés tétetett vagy az iráni határozat ho­zatott volna; a hesseni kormány a közben szokott útján tovább haladt, s a maga által kitűzött feladaton tovább dolgozott, hogy a választó­fejedelem második száműzetését — mint egy franczia lap mondja — előidézze. Karlsruheból az utóbbi napokban a német cabinetekhez egy emlékirat küldetett, mely feladatul tűzte ki a jul. 4-l­i indítványt államjogilag s politi­kailag újólag fejtegetve megalapítani. Ez emlékirat politikai részéből a főczikkünkben közlött helyek mellett még átves­szük a következőket : „Hogy a sokat sújtott országra nézve áldás vol­na, ha a kormány s nép közötti nyilt egyenetlenke­dés helyett a cselekvésnek ismét egy közös alapja nyeretnék meg, a panaszoknak ki nem fogyó alapja mellőztetnék s a szellemi s anyagi érdekekre nézve a törvényes gondoskodás lehetősége visszaállitatnék, ezt bizonyítgatnunk sem kell. Még akkor is, ha — mitől gyakran tartanak — az 1831-iki alkotmány visszaállítása új véleménysurlódások keletkeztét nem gátolhatná és igy oly állapotok térnének vissza, mi­lyenek eléggé kellemetlenül az alkotmány háborútlan fenállása alatt olykor léteznek : még ily egyes viszál­ Szombat, február 1. iodások is aránylag csak kielégítő helyzet gyanánt lehetnének tekintendők a dolgok jelen alakulásához képest, midőn az államélet felvirágzásának legkisebb alapja is hiányzik,­ nevezetesen a jelen biztossága s a jövő reménye. Ép oly felesleges lenne azt is bebi­zonyítani akarni, mily előny nyeletnék az által, ha nem csupán a közelről érdekelt törzs, hanem az egész német nép jogérzete is a jog diadala által kielégitetnék s megerősödnék. Ki nem akarja látni, mily felszámíthatlan kárt okozott a kurbesseni eljá­rás 1850 óta az által, hogy a nemzet nagy többségé­nél a jogerejébeni meggyőződés meg van ingatva, az csak erőszakosan akarja elzárni szemeit a világos­ság elől.... Kereken ki kell mondanunk, hogy a jó értelemben vett monarchiai elvnek Németországban alig ártott valami annyira, mint a kurhesseni ügy egész lefolyása s nevezetesen azon támogatása a szö­vetségi gyűlésnek, melyben a kurhesseni kormány eljárását részeltető, tehát a többi német monarchikus kormányok akaratának kinyomata. Kérdhetnék ugyan, vajjon 1852-ben úgy jártak volna-e el, mint a­hogy történt, ha előre látták volna az 1852-ki szövetségi határozatnak azon keserű kö­vetkezményeit s azon átalános roszalást, melyet a nemzetben előidézett ? E kérdést a következmények­nél résztvettekhez annál inkább intézhetjük, mivel nyiltan bevallatott, hogy a kurhesseni beavatkozás sajátlagos alapja nem az ország állapotában magá­ban volt, hanem ez csak eszközül vétetett egészen más politikai czélok keresztülvitelére. Tagadhatlan, hogy az egész német szövetség ez ügy miatt súlyos erkölcsi vesztességet szenvedett és igy azoktól, kik előtt azon tervek a dolog természeténél fogva idege­nek voltak, kik talán kezdettől fogva az elitélt rend­szabályokban épen nem vagy nem örömest vettek részt, azoktól mondjuk, rész néven nem vehetjük, ha aggodalmaik vannak oly irányt követni, mely a min­denekre nézve nélkülözhetlen s mindeneket védő kö­zös köteléknek kiszámithatlan károkat okozott s folyvást okoz. Nem akarjuk állitani, hogy a német szövetség és orgánuma az által, ha később felhagyna a hibás intézkedéssel, az e miatt elvesztettet visszanyerhetné, de sok lenne megnyerve már csak az által is, ha nem harapóznék mélyebben be a baj. Végre politikai szem­pontból, még egy oly körülményt kell figyelembe venni, mely ugyan nyiltan nem soroztatik az 1831-iki alkotmány felfüggesztésének okai közé, de a mely inkább mint más hatott a visszaállítása iránti ellen­szenv előidézésére. Ez az 1852-diki alkotmány által életbeléptetet első kamra meghagyása. A két kam­ra rendszer hasznos vagy kártékony volta fölötti vitat­kozás itt annál kevésbbé lenne helyén, mivel végleges s általános megelégedésre találó eredmény úgy sem lenne várható. A kérdés csak az lehet, hogy a rendek conservativ s korm­ánynyak­ barátságos alkatrészének szükségessége, oly sul­lyal bírhat-e, hogy annak még a jogelismerése is áldozatul essék. Erre már tagadó­­lag kell felelni. Egy kisebb államban természetesen hiányzanak egy hatalmas önálló pairség létrejöttéhez a szükséges elemek, s hiányuk köztudomás szerint kü­lönféle pseudoaristocraticus kézbesitő rendszerek által pótoltatik, melyeknek azzal akarnak tartósságot és fontosságot szerezni, hogy az uralkodótól meg­­tagadtatik a jog arra nézve, hogy a jogosulta­kat szaporíthassa. Lehetséges ugyan, hogy ily ka­mara előnyöket biztosít a kormány nézetei részé­re, s a demokrata törekvések ellen gátat képez, de szintúgy képzelhető az (s már elégszer volt is így valóban), hogy kis s megszorított körénél fogva, önző s csak saját hasznát vadászó ellenzéket képez a kormány ellen, s pedig oly ellenzéket, melyet aztán semmiféle törvényes móddal sem lehet megtörni. Így hát a kormány politika szempontjából véve is a kérdést az előnyök és hátrányok egyenlő súlyt tartanak s esze­rint határozottan sokkal jobbnak látszik az, hogy a jo­gosított conservativ elemeknek megfelelő arány rész adassék a népképviseletben , hol aztán annak védői az ildomos intézkedésekért s­eszélyes meg­állapodá­­sért küzdő párt főalkotó részét képzendik, így ter­mészetszerű álláspontot s ez által tartós befolyást nyernek, mig ellenben nem soká élhetnének vissza — ha ezt tenni akarnák is — elő jogosultságukkal. Az 1831. alkotmányban elegendőleg megvolt az ily ne­mű intézmény, s ez könnyen elérhetővé válnék is­mét, ha a jogházi visszatérés őszinte, s alkalmas kezekre bízatnék. E szerint ha (mit azonban semmikép sem akarunk elismerni) — a hasz­nosság, a tényleges jog elébe helyhezh­ető lenne is, mégis az a jelen esetben sem nem oly bizonyos, sem nem oly nagy, hogy miatta az ország megnyugtatása s a nép­i kormány kibékülése megtagadtassék. Belföldi szemle. — Kőszeg városának kinevezett uj hivatalno­kai : polgármester Strauss Tóbiás rendelk. cs. k. hi­vatalnok; bíró Kraus Sándor; kapitány Marton Imre; tanácsosok Stettner Antal, Veigl Teofil volt cs. k. írnok, Tipka Antal, Bierbauer Mihály; főjegyző Uhl­­mann Sándor; aljegyző Fügle Kálmán; főügyész Re­mete József. — Dobokai­t­gye tisztikara jan. 25-dikén a most már lelépett főispán b. Bánffi Dánielnek jan. 18-dikán kelt körrendelete következtében, összegyűl­vén Szamosujvárra, a vármegye székhelyére, e gyű­lésben elhatározta, hogy miután alkotmányos fen­­állhatások a kormány rendeleteivel s az alkotmányra letett h­itekkel meg nem tér, szeretett főispánjuk pél­dáját követve, állomásukról hivatalosan lemondanak, egyszersmind kötelességöknek látják, mint a bizott-

Next