Magyarország, 1862. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1862-05-08 / 106. szám
8 OA.— H. évfolyam. 106. sz. ""^“^^SZERKESZTŐSÉG! IRODA T. MUNKATÁRSAINK: !! HINDETMÉNTEK DÍJA: ! MEGJELEN 1 Ujtér 4. sz. 2. emelet. ! kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő .; 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szor már 7 ujkr, | ünnep- és vasárnapot követő napok kivégzi * ti a TUXTATAiséghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények ! Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 ujkr. , televel minden nap, a kiadó-hivatalhoz intézendők. j Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Róbert és | ELŐFIZETÉSI ÁR I Urtér 4. sz. földszint. | Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el, Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. | Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft | Előfizetést nyitunk a MAGYARORSZÁG ‘ 3 havi folyamára 5 ft. — kr. 1 ft ff 1 ff ff Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el, lépést tegyenek ; IX. Pius jelenléte pedig Velenczében, csak újabb bonyodalmakra szolgáltatna okot. Ez annyit tesz, hogy a római kérdés mégis a megoldás küszöbén áll. Meglátjuk, nem fogja-e a „D. Z “ a „Presse“ érveit és okoskodását, gyanúsításnak bélyegezni. — Annyit mindenesetre nyerünk, hogy kénytelen lesz kimagyarázni homályos szavait 6 » » 9 j) >> 9 „ „ 13 „ 50 „ PEST, május 7. Külföldi szemle. Tegnap a „Donau Zig“ ezt a gallimathiászt irta volt : „Az olasz cselekvő párt azzal kecsegteti magát, hogy a pápaságot, tervei uszályhordozójává alacsonyíthatja le. Mi a katholikus egyházat, a legegyetemesb jelentőségű intézménynek tartjuk, mely természeténél fogva, specifice olasz nem lehet, és nem is akar az lenni. Mindamellett feltéve, de meg nem engedve, hogy a cselekvő párt zavaros álma teljesül, akkor a szabadság és önállóság és germán elvének visszahatása is elkerülhetlen leend; s Ausztria azért, amit veszítene, könnyen és hamar talál majd kárpótlást........Azon meggyőződést tápláljuk, a forradalom nagyon csalódnék számításában, ha azt hiszi, hogy Róma szorongattatása , vagy (olasz részről) megszállása által egy koczkát nyer, hogy aztán annál könnyebben juthasson a Nr. 2-hoz, a velenczei kérdéshez“ Herr! dunkel ist der Rede Sinn! jegyzi meg e homályos beszédre az „Ost-Deutsche Post,“ mely centralista létére sem bírja érteni a centralisták oráculumát, a „Donau Zig“-ot. Ha Bábelt építenek és nem értik meg egymást , ez nem példanélküli eset s ez az ő dolguk. Nekünk alig is volna valami gondunk reá, ha ugyancsak a centralista „Presse“ a „D. Z.“ czikkéhez hozzá nem szólana, és pedig oly diagnosissal, mely azt mutatja, hogy veséjébe lát. Mulatság olvasni, mint találja ki a bécsi lap, centralista collegájának legtitkoltabb gondolatát, melyet az, elég szégyellős vala érthető nyelven el nem mondani. „Ha jól értjük a „D. Z.“-t — úgymond a „Presse“ — azt akarta mondani, hogy a pápaság olasszá tétele által, eloldatnak azon kötelékek, melyekkel a bécsi cabinet politikája, Rómához eddig kötve vala, bizonyára épen nem szerencséjére Ausztriának. Az ultramontánok csalódnak ha azt remélik, hogy Ausztria, tovább is a „galant“ szerepét játsza s a római ügy bármely fordulata által, kihagyja magát védelmi helyzetéből csalatni, hogy nincsenek alapos okai annak feltevésére, hogy Róma annektálásának nem lesz közvetlen következése Velencze megtámadása. Midőn mi — folytatja a „Presse“ — Ausztria olasz politikájának ehez hasonló programmját hónapok előtt kifejeztük, akkor a „D. Z.“ azt mondá : érettek vagyunk a bolondok házába s ime most maga jön elénk a fele után.“ Még érdekesebbek azon revelatiók, melyek a „Presset“ arra jogosítják, hogy a „D. Z.“ fentebbi szavait így értse: „Clericalis körökben úgymond — hol Garibaldi betöréséért az osztrák területre titokban imádkoztak, mivel az ultramontánok nézete szerint e lett volna az egyedüli eszköz, a szent szék helyzetének némi javítására — néhány nap óta nagy levertség uralkodik. Végre belátják, hogy a római curia ügye elveszett s Ausztriától semmi segély nem várható.“ A Presse, párisi tudósításai után úgy értesül, hogy a clericalis törekvések czélja Ausztriában, főképen oda irányult, hogy Goyon visszahivatását, az ebből Rómára nézve netalán folyó következéseket, valamint a franczia politika megváltozott irányát, Ausztriában a seregleszállitás kijátszására használják. A párisi osztrák követ, a franczia kormánynak, felhivatlanul (unaufgefordert) magyarázatokat adott, melyekből kétségtelenül kitűnt, hogy a seregleszállitás elleneinek fáradsága füstbe ment; mely magyarázatok, Ausztria állását is a római kérdéshez illustrálták. Mindebből kitűnik, hogy Ausztria szilárdul el van határozva Velenczében szigoru védelmi állásra szorítkozni; és hogy franczia részről azon meggyőződés fejeztetett ki, miszerint az olasz államférfiaknak az eszély parancsolja, hogy minden támadást Velenczére megakadályozzanak, miután ezáltal mindent koczkára tehetnének, mit Olaszország eddig elért. A római curia azon projectumára nézve, hogy a pápa székhelyét Rómából Velenczébe tehesse át , osztrák részről megjegyeztetett : nincsenek azon helyzetben , hogy Rómáért valami hathatós Belföldi szemle. — Szatmár-Németiben, úgy Szatmár megye, mint Szatmár városa számára, takarékpénztárt terveznek. — Buda városa tanácsa árva- és dologház fölállítását tervezi. (Fk) Huzamosb idő előtt e lapokban azon véleményt fejeztük ki, hogy — ha a látszatnak hinni lehet — Oroszország mindinkább a szabadelvűség ösvényére lép és a lengyelekkel is kibékülni törekszik, hogy ekként saját belsejében mintegy újjászületve, népeivel kiengesztelve, szabad kezet nyerjen külpolitikai terveinek kivitelére. Azóta közbenjöttek a varsói események és az orosz kormánynak ezek ellenében tett szigorú intézkedései. Ily tényekkel szemben jobb reményeink elnémultak és hajlandók valánk azt hinni, hogy csalódtunk. Azonban e csalódás talán csak mulékony volt; Oroszország iránya talán mégis az volt, melynek mi láttuk és a kormány talán csak pillanatra tereltetett félre a szabadelvűség utjától. Mert újabb időben ismét némely örvendetesb jelenségek merültek fel, nem is szólva azon hírekről, melyek szerint valódi „aranyhegyek“ várnák az annyira sújtott lengyel nemzetet. Azon belreformokról, melyek Sz.-Pétervárott részint határozattá lőnek, részint már kivitelre is kerültek, több alkalommal szólhattunk, de nem lehet hallgatással mellőznünk azon kegyelmi tényt, mellyel II. Sándor császár születése napját ez idén nem csak maga ünnepelte, hanem valódi ünneppé tette birodalmának még azon részére nézve is, melynek történetében a czárok születésének napja eddigelé ritkán való veres betűkkel — ha csak nem véresekkel — följegyezve. A világ azt várta, hogy az orosz császár születésének napját egy pár katonai előléptetés és rendjelosztogatás fogja jelezni. A császár megfelelt e várakozásnak és az érdemet méltó kitüntetésben részesité, de ezzel be nem érve, megemlékezett azokról is, kik úgynevezett politikai vétségek miatt a tömlöczökben epedtek, megemlékezett arról, hogy ily vétségek megbüntetése a kormánynak szomorú kötelessége, de a megkegyelmezés a fejedelemnek örvendetes joga és e jogot a legszélesebb terjedelemben gyakorolta. A börtönök ajtai megnyíltak és a foglyok seregesen tértek vissza meglepetett családjaik körébe. Minő érzettel? felesleges mondani. — Ha ugyanezen férfiak évek múlva megtört testtel és lélekkel — majdnem idegenekké válva saját kedveseik irányában — látják viszont házi tűzhelyeiket, a keserűség már oly mély gyökeret verendett keblükben, hogy egy emberkor is alig elegendő, e keserű gyökér kiirtására. De most, midőn ily váratlanul jutnak ismét szabadságuk birtokába, minden örvendetes perez, melyet családjuk körében élveznek, mindazon apró boldogság, melyet csak egy szűk, de őszinte szeretettől átlehellt kör nyújthat az embernek, arra fogja emlékeztetni mindazokat, kik e boldogságot adják, mindazokat, akik veszik, hogy ezt a fejedelem kegyének köszönik. Azonban — ezt talán érzelmi vagy érzelgési politikának nevezendik itt-ott; azt fogják mondani, hogy a humanitás és az állambölcseség két merőben különböző dolog. Ez állítás nem helyes, legalább a mai időben! Ezen időben az állambölcseség első kivántmánya a humanitás. Azon állam, mely a humanitás parancsait mellőzhetni véli, nemsokára azt fogja tapasztalni, hogy a civilizált Európa — és szerencsére ez képezi a világrész legnagyobb részét — közönnyel, ha nem megvetéssel fordul el tőle, hogy ne tegyük fel, hogy amaz állítás áll, a kormányoknak nem kell törődni a humanitással, hanem csak gyakorlati eredményekre vezető, kézzelfogható előnyöket szolgáltató politikát követni. Valljon nem vezet-e a czár humánus fellépése ily „gyakorlati eredményekre,“ nem szolgáltat-e az „kézzelfogható előnyöket,“? Nem láttuk-e, mily kedvezően fogadtatott a legújabb amnestia a londoni börze által, mely csakugyan „gyakorlati“ emberek által látogattatik ? Nem növekedett-e azonnal a készség az uj orosz kölcsön gyámolitására és nem „kézzelfogható“ előny-e ez ? Honnan van az, hogy mióta Sándor császár oly őszintén törekszik birodalmának belsejét korszerűen átalakítani és népeit kielégíteni , Európa rokonszenve mindig nagyobb mérvben fordult az addig oly mélyen gyűlölt pétervári kabinet felé? Honnan van az, hogy Szebasztopol mellett az északi kolosztól való félelem eltemettetett ugyan, de ennek sírjából valódi tisztelet támadott fel, tisztelet az orosz kabinet becsületes törekvései irányában, habár e törekvés még nem dicsekhetik mindenben és mindenütt a kívánt sikerrel ? Azt nem tagadjuk, hogy Oroszország szemében mindezeknek egyik főrugója az, miszerint a külpolitikában ismét nagyobb befolyásra akarna szert tenni, hanem hiba, vétek-e az ? Hiba-e az, ha az egyes ember szorgalma, becsületessége, házának rendbentartása által tekintélyes állást törekszik magának biztosítani a társadalomban? És nem áll-e ugyanez az államokra nézve is? Van-e szebb hivatása egy államnak, mint belső ereje, rendezett állapota, népének szabadsága, önkénytes ragaszkodása által mennél nagyobb befolyást vívni ki magának az európai államok társadalmában ? Az szent igaz, hogy Oroszország növekedő befolyása nevezetesen a keleti ügyben más államok érdekeit fenyegeti, melyek ott az oroszokkal vetélkednek, de jogosulatlan-e azért Oroszország törekvése és nem következik-e innen azon egyszerű tanulság, hogy akik Oroszország növekedő befolyása által veszélyzetteknek hiszik magukat, törekedjenek rajta túltenni és vele versenyezni, azon eszközök alkalmazásában, mik által Oroszország rokonszenvet szerez magának, azaz versenyezni vele reform-buzgalomban, szabadelvüségben, humanitásban, a népek jogos kivánatainak teljesítésében ?! CsAtfírtAk május 8. Egy új állam számlája. (Sa) Közelebbről a „Kronst. Ztg“ a fölött panaszkodott, mily sokba kerülnek Brassónak az egyetemi követek, kiknek 4 frt o. é. napi dij fizettetik és bárha egyik követük Szebenben lakván, csak a másodikat kell diuriummal ellátniok, az e tárgyban tett kiadások már is felülhaladják az 500 ft oé. Ez összeg magában, nem mondható nagynak, ámde ha a szászok visszaemlékeznek azon boldog időkre, midőn ezelőtt évtizedekkel, egy szász notabilitás, fontos küldetésben, egy napi utat tizennégy váltó krajczárral tehetett meg, úgy magunk sem csudáljuk, ha több száz forintra menő költséget sokalnak. E részben mi is osztjuk a brassóiak nézetét, még pedig azon okból, mert mi a pénzt valami oly portékának ekintjük, melylyel az egyének és társadalom jóllétét kell előmozditani és igy sajnáljuk a legutolsó árva garast is, mely sárba dobatik, anélkül, hogy valaminek vagy valakinek hasznára fordittatott volna. Azonban ha ily formán mutatjuk ki a nézetegységet magunk és a „Kr. Ztg“ között, úgy a t. olvasó nézetkülönbséget fog látni, ha a „Magyarország“ 99-ik számában ismertetett szász czikket előveszi és abban azt fogja olvasni, hogy a felemlített összeget nem tekintik elfecséreltnek, vagy olyannak, melyet jobb czélra is lehet rala fordítani, hanem egyszerűen azért írtak egy jámbor jeremiadot, mivel „a birodalmi és országos adó mellett, még országgyűlési adó is“ nyomja vállukat. Ha ez így van, és a birodalmi és országos adó súlyát érezik, miért nem bízák meg egyetemi követeiket egy oly felterjesztés készítésére, melyben az adó mérséklését kérelmezték volna az országgyűléstől?! Avagy talán azt mondja valamelyik szász atyafi: igen de hol az országgyűlés ? Ha ezt mi tőlünk kérdené, úgy őszintén azt kellene felelnünk , hogy tudtunk szerint ez jelenleg Magyarország területén sehol sincs. E t.lap országgyűlési adóról panaszkodik, és így bizonnyal tudni fogja azon helyet is, hol a törvényhozás ülésez, és így nincs szüksége szász atyámfiainak más tudakozóintézetre. Mi e részben nem fizetjük meg a ..Kr. Zig“-nak a „Schusterthalert,“ mert magunkra is eligazodunk. Első tekintetre ugyan nem tudtuk magunkat tájékozni, hogy lehet országgyűlési adóról beszélni akkor, midőn törvényhozásunk közel egy éve hazaküldetett, márpedig ilyetén rovatainak csak a parlament együttléte alatt lehet értelme; ámde midőn az egyetemi követeket hallók emlegetni, rögtön azon gondolatra jöttünk, hogy az országgyűlési adót, a szász egyetem ülései fentartására szedik, mi szerintem ép úgy hangzik, mintha a régi adótabellákban a juhokat „szilvafa“ czím alatt, adóztatták volna, ez okán jó lenne a n.-szebeni lexiconban megjegyezni, hogy az universitás egyszersmind országgyűlés is — és így nemcsak egy különálló terület kormányát képezi. Elég egy pillantást vetni a szászok márczius 29 -i feliratára, hogy meggyőződhessünk arról, miszerint egy független államka főhatóságának képzelik magukat. Ha ez így van, úgy a brassói lap nagyot hibázott, midőn arról panaszkodott, hogy az egyetemi követek távolléte, hatóságaikban hiányt okoz a munkaerőben, mert ilyet egy újonnan alapítandó államban bevallani nem szabad, hisz alig egy pár jut azokból egy-egy királyföldi hatóságra,ezeket pedig csak nélkülözheti az oly számos szász intelligentia ! Azután ezen urak, küldőik óhajtásainak eleget tettek és igy az általuk képviselt munkaerő nem maradt tétlenségben. Midőn a brassói lap czikkének azon tételéhez értünk, hol ez áll mondva : „ily körülmények közt meg kell vallanunk, hogy nekünk a nemzetgyűlés lehető megrövidítése, a pénz s a munkaerő megkímélése tekintetéből, nemcsak kívánatosnak, de sürgető szükségesnek tetszik,“ — egészen más következtetésre valánk elkészülve, mint a minőt az ezt követő sorokban találtunk. Azt gondoltuk ugyanis, hogy miután a felirat az id. kir. kormányszékhez már benyujtatott, azt fogja a „Kr. Zig“ javasolni : „mondják el az egyetemi követek a szánom-bánomot és térjenek haza“, e helyett azonban a feliratot ő Felségéhez felkisérő küldöttség ujrainditására ösztönzi; talán egyszerre több helyt akarnak kopogtatni ? Az ig. kir. főkormányszéknél a szász universitás fölterjesztése részrehajlatlan bírálat alá fog kerülni, s miután az adatokban gazdag kormányszéki levéltárból, a szász universitás jogköre, s a főkormányszék hatósága alatt állása, világos adatokkal kimutatható, ez az ország és alkotmány épsége fentartása érdekében nagyon is kívánatos lenne. És váljon azon esetben, ha a főkormányszéki levéltár hiteles adatai, mint csalhatlan bizonyitványok, a fölirat alapelveit alaptalanoknak bizonyitandják, mit tennének szász atyánkfiai? Bizalmatlansági szavazatot ugyan adott volt Naszód vidéke az octob. 20-ka utáni id. főkormányszéknek, ámde egy ilyen balfogás által, nem lehet hivatalos, kétség alá nem férő adatokat megsemmisíteni, sem érvényüket megtagadni. A szász nemzeti egyetem gyűléseit május 1-én volt folytatandó, majd megválik, mily álmokból ébreszték fel őket az első májust üdvözlő zenehangok — ha csakugyan felébredtek ?! A magyar kérdéshez. (A „Vaterland“ után.) A magyar kérdés már már égő kérdéssé vált. Hivatalos körökben ugyan semmiféle lépéseket nem tesznek, melyek oda mutatnának, mintha irányadó körökben is annak tartanák. A Lajthán innen és túl simának s csendesnek látszik ugyan a felszín, oly simának s csendesnek, hogy valamely bécsi lap a napokban e pompás életet is faragható. Magyarország jelenleg normális állapotban van. A Lajthántúli csend, a fitogtatott közöny, melylyel az itteni centralista közlönyök a magyar kérdés, mint alárendelt, nagyont már befejezett ügy felett elsimulnak, senkit meg nem csalhat. Alapos rosszullét lassan lassan valamennyi körbe hat; a meggyőződés napról napra erősbül, hogy dacára a több vagy kevesebb oszentatióval kifejtett tevékenységnek, semmi sem halad, s általánossá kezd válni az érzés, hogy az összállami, s ennélfogva a magyar kérdésnek gyors és alapos megoldása sürgős szükséggé vált. Ez általános és mélyen érzett vagy oly ügy megoldása után, mely a birodalom jövőjét és gyarapodását függőben hagyja, szüli nagyobbára azon alaptalan hiteket, melyek egy nap feltámadván, másnap már eltűnnek, hogy harmadnap, kevéssé változott alakban, újra feltámadjanak.