Magyarország, 1862. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1862-05-08 / 106. szám

8 OA.— H. évfolyam. 106. sz. ""^“^^SZERKESZTŐSÉG! IRODA­­ T. MUNKATÁRSAINK: !! HINDETMÉNTEK DÍJA: ! MEGJELEN 1 Ujtér 4. sz. 2. emelet. ! kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ .; 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szor m­ár 7 ujkr, | ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­gz­i * ti a TU­XT­A­T­A­­­i­séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények ! Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 ujkr. , televel minden nap, a kiadó-hivatalhoz intézendők. j Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., Lampel Róbert és | ELŐFIZETÉSI ÁR I Urtér 4. sz. földszint. | Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el,­­ Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. | Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft | Előfizetést nyitunk a­ ­ MAGYARORSZÁG ‘ 3 havi folyamára 5 ft. — kr. 1 ft ff 1 ff ff Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el, lépést tegyenek ; IX. Pius jelenléte pedig Ve­lenczében, csak újabb bonyodalmakra szolgáltatna okot. Ez annyit tesz, hogy a római kérdés mégis a megoldás küszöbén áll. Meglátjuk, nem fogja-e a „D. Z “ a „Presse“ érveit és okoskodását, gyanúsításnak bélyegezni. — Annyit mindenesetre nyerünk, hogy kénytelen lesz kimagyarázni homályos szavait­ 6 » » 9 j) >> 9 „ „ 13 „ 50 „ PEST, május 7. Külföldi szemle. Tegnap a „Donau Zig“ ezt a gallimathiászt irta volt : „Az olasz cselekvő párt azzal kecsegteti magát, hogy a pápaságot, tervei uszályhordozójává alacso­­nyíthatja le. Mi a katholikus egyházat, a legegye­­temesb jelentőségű intézménynek tartjuk, mely termé­szeténél fogva, specifice olasz nem lehet, és nem is akar az lenni. Mindamellett feltéve, de meg nem en­gedve, hogy a cselekvő párt zavaros álma teljesül, ak­kor a szabadság és önállóság és­ germán elvének visszahatása is elkerü­lhetlen leend; s Ausztria azért, amit veszítene, könnyen és hamar talál majd kárpót­lást........Azon meggyőződést tápláljuk, a forrada­lom nagyon csalódnék számításában, ha azt hiszi, hogy Róma szorongattatása , vagy (olasz részről) megszállása által egy koczkát nyer, hogy aztán an­nál k­önnyebben juthasson a Nr. 2-hoz, a velenczei kérdéshez“ Herr! dunkel ist der Rede Sinn! jegyzi meg e homályos beszédre az „Ost-Deutsche Post,“ mely cen­tralista létére sem bírja érteni a centralisták orácu­­lumát, a „Donau Zig“-ot. Ha Bábelt építenek és nem értik meg egymást , ez nem példanélküli eset s ez az ő dolguk. Nekünk alig is volna valami gondunk reá, ha ugyancsak a centralista „Presse“ a „D. Z.“ czik­kéhez hozzá nem szólana, és pedig oly diagnosissal, mely azt mutatja, hogy veséjébe lát. Mulatság ol­vasni, mint találja ki a bécsi lap, centralista collegá­­jának legtitkoltabb gondolatát, melyet az, elég szé­­gyellős vala érthető nyelven el nem mondani. „Ha jól értjük a „D. Z.“-t — úgymond a „Pres­se“ — azt akarta mondani, hogy a pápaság olas­szá tétele által, eloldatnak azon kötelékek, melyekkel a bécsi cabinet politikája, Rómához eddig kötve vala, bizonyára épen nem szerencséjére Ausztriának. Az ultramontánok csalódnak ha azt remélik, hogy Ausztria, tovább is a „galant“ szerepét játsza s a római ügy bármely fordulata által, kihagyja magát védelmi helyzetéből csalatni, hogy nincsenek alapos okai annak feltevésére, hogy Róma annektálásának nem lesz közvetlen következése Velencze megtáma­dása. Midőn mi — folytatja a „Presse“ — Ausztria olasz politikájának ehez hasonló programmját hóna­pok előtt kifejeztük, akkor a „D. Z.“ azt mondá : érettek vagyunk a bolondok házába s ime most ma­ga jön elénk a fele után.“ Még érdekesebbek azon revelatiók, melyek a „Presset“ arra jogosítják, hogy a „D. Z.“ fentebbi szavait így értse: „Clericalis körökben úgymond — hol Garibaldi betöréséért az osztrák területre titok­ban imádkoztak, mivel az ultramontánok nézete sze­rint e lett volna az egyedüli eszköz, a szent szék helyzetének némi javítására — néhány nap óta nagy levertség uralkodik. Végre belátják, hogy a római curia ügye elveszett s Ausztriától semmi segély nem várható.“ A Presse, párisi tudósításai után úgy értesül, hogy a clericalis törekvések czélja Ausztriában, fő­képen oda irányult, hogy Goyon visszahivatását, az ebből Rómára nézve netalán folyó következéseket, valamint a franczia politika megváltozott irányát, Ausztriában a seregleszállitás kijátszására használják. A párisi osztrák követ, a franczia kormánynak, felhivatlanul (unaufgefordert) magyarázatokat adott, melyekből kétségtelenül kitűnt, hogy a sereg­leszállitás elleneinek fáradsága füstbe ment; mely magyarázatok, Ausztria állását is a római kérdéshez illustrálták. Mindebből kitűnik, hogy Ausztria szilár­dul el van határozva Velenczében szigoru védel­­m­i állásra szorítkozni; és hogy franczia részről azon meggyőződés fejeztetett ki, miszerint az olasz állam­férfiaknak az eszély parancsolja, hogy minden táma­dást Velenczére megakadályozzanak, miután ezáltal mindent koczkára tehetnének, mit Olaszország eddig elért. A római curia azon projectumára nézve, hogy a pápa székhelyét Rómából Velenczébe tehesse át , osztrák részről megjegyeztetett : nincsenek azon helyzetben , hogy Rómáért valami hathatós Belföldi szemle. — Szatmár-Ném­etiben, úgy Szatmár megye, mint Szatmár városa számára, takarékpénztárt ter­veznek. — Buda városa tanácsa árva- és dologház föl­állítását tervezi. (Fk) Huzamosb idő előtt e lapokban azon véleményt fejeztük ki, hogy — ha a látszatnak hinni lehet — Oroszország mindinkább a sza­­badelvűség ösvényére lép és a lengyelekkel is kibékülni törekszik, hogy ekként saját belsejé­ben mintegy újjászületve, népeivel kiengesz­telve, szabad­ kezet nyerjen külpolitikai tervei­nek kivitelére. Azóta közbenjöttek a varsói események és az orosz kormánynak ezek ellenében tett szigorú intézkedései. Ily tényekkel szemben jobb reményeink elnémultak és hajlandók va­­lánk azt hinni, hogy csalódtunk. Azonban e csalódás talán csak mulékony volt; Oroszország iránya talán mégis az volt, melynek mi láttuk és a kormány talán csak pillanatra tereltetett félre a szabadelvűség ut­­jától. Mert újabb időben ismét némely örven­­detesb jelenségek merültek fel, nem is szólva azon hírekről, melyek szerint valódi „arany­hegyek“ várnák az annyira sújtott lengyel nem­zetet. Azon belreformokról, melyek Sz.-Péter­­várott részint határozattá lőnek, részint már kivitelre is kerültek, több alkalommal szólhat­tunk, de nem lehet hallgatással mellőznünk azon kegyelmi tényt, mel­lyel II. Sándor csá­szár születése napját ez idén nem csak maga ünnepelte, hanem valódi ünneppé tette birod­al­mának még azon részére nézve is, melynek történetében a czárok születésének napja eddig­­elé ritkán való veres betűkkel — ha csak nem véresekkel — följegyezve. A világ azt várta, hogy az orosz császár születésének napját egy pár katonai előlépte­tés és rendjelosztogatás fogja jelezni. A csá­szár megfelelt e várakozásnak és az érdemet méltó kitüntetésben részesité, de ezzel be nem érve, megemlékezett azokról is, kik úgyneve­zett politikai vétségek miatt a tömlöczökben epedtek, megemlékezett arról, hogy ily vétsé­gek megbüntetése a kormánynak szomorú kö­telessége, de a megkegyelmezés a fejedelem­nek örvendetes joga és e jogot a legszélesebb terjedelemben gyakorolta. A börtönök ajtai megnyíltak és a foglyok seregesen tértek vissza meglepetett családjaik körébe. Minő érzettel? felesleges mondani. — Ha ugyanezen férfiak évek múlva megtört testtel és lélekkel — majdnem idegenekké válva sa­ját kedveseik irányában — látják viszont há­zi tűzhelyeiket, a keserűség már oly mély gyökeret verendett keblükben, hogy egy em­berkor is alig elegendő, e keserű gyökér kiir­tására. De most, midőn ily váratlanul jutnak ismét szabadságuk birtokába, minden örven­detes perez, melyet családjuk körében élvez­nek, mindazon apró boldogság, melyet csak egy szűk, de őszinte szeretettől átlehellt kör nyújthat az embernek, arra fogja emlékeztet­ni mindazokat, kik e boldogságot adják, mind­azokat, a­kik veszik, hogy ezt a fejedelem ke­gyének köszönik. Azonban — ezt talán érzelmi vagy érzel­­gési politikának nevezendik itt-ott; azt fogják mondani, hogy a humanitás és az állambölcse­­ség két merőben különböző dolog. Ez állítás nem helyes, legalább a mai időben! Ezen időben az állambölcseség első ki­­vántmánya a­­ humanitás. Azon állam, mely a humanitás parancsait mellőzhetni véli, nem­sokára azt fogja tapasztalni, hogy a civilizált Európa — és szerencsére ez képezi a világrész legnagyobb részét — közön­nyel, ha nem megvetéssel fordul el tőle, hogy ne tegyük fel, hogy amaz állítás áll, a kormányoknak nem kell törőd­ni a humanitással, hanem csak gyakorlati eredményekre vezető, kézzelfogható előnyöket szolgáltató politikát követni. Valljon nem ve­zet-e a czár humánus fellépése ily „gyakorlati eredményekre,“ nem szolgáltat-e az „kézzel­fogható előnyöket,“? Nem láttuk-e, mily ked­vezően fogadtatott a legújabb amnestia a lon­doni­­ börze által, mely csakugyan „gya­korlati“ emberek által látogattatik ? Nem növe­kedett-e azonnal a készség az uj orosz köl­csön gyámolitására és nem „kézzelfogható“ előny-e ez ? Honnan van az, hogy mióta Sándor csá­szár oly őszintén törekszik birodalmának bel­sejét korszerűen átalakítani és népeit kielégí­teni , Európa rokonszenve mindig nagyobb mérvben fordult az addig oly mélyen gyű­lölt pétervári kabinet felé? Honnan van az, hogy Szebasztopol mellett az északi kolosztól való félelem eltemettetett ugyan, de ennek sírjából valódi tisztelet támadott fel, tisztelet az orosz kabinet becsületes törekvései irányá­ban, habár e törekvés még nem dicsekhetik mindenben és mindenütt a kívánt sikerrel ? Azt nem tagadjuk, hogy Oroszország szemében mindezeknek egyik főrugója az, mi­szerint a külpolitikában ismét nagyobb befo­lyásra akarna szert tenni,­­ hanem hiba, vé­tek-e az ? Hiba-e az, ha az egyes ember szorgalma, becsületessége, házának rendbentartása által tekintélyes állást törekszik magának biztosí­tani a társadalomban? És nem áll-e ugyanez az államokra nézve is? Van-e szebb hivatása egy államnak, mint belső ereje, rendezett álla­­pot­a, népének szabadsága, önkénytes ragasz­kodása által mennél nagyobb befolyást vívni ki magának az európai államok társadal­mában ? Az szent igaz, hogy Oroszország növeke­dő befolyása nevezetesen a keleti­ ügyben más államok érdekeit fenyegeti, melyek ott az oroszokkal vetélkednek, de jogosulatlan-e azért Oroszország törekvése és nem következik-e innen azon egyszerű tanulság, hogy a­kik Oroszország növekedő befolyása által veszély­­zetteknek hiszik magukat, törekedjenek rajta túltenni és vele versenyezni, azon eszközök alkalmazásában, mik által Oroszország rokon­­szenvet szerez magának, azaz versenyezni vele reform-buzgalomban, szabadelvüségben, humanitásban, a népek jogos kivánatainak teljesítésében ?! CsAtfírtAk május 8. Egy új állam számlája. (Sa) Közelebbről a „Kronst. Ztg“ a fö­lött panaszkodott, mily sokba kerülnek Bras­sónak az egyetemi követek, kiknek 4 frt o. é. napi dij fizettetik és bárha egyik köve­tük Szebenben lakván, csak a másodikat kell diuriummal ellátniok, az e tárgyban tett kia­dások már is felülhaladják az 500 ft o­­é. Ez összeg magában, nem mondható nagynak, ámde ha a szászok visszaemlékeznek azon bol­dog időkre, midőn ezelőtt évtizedekkel, egy szász notabilitás, fontos küldetésben, egy napi utat tizennégy váltó krajczárral tehetett meg, úgy magunk sem csudáljuk, ha több száz fo­rintra menő költséget sokalnak. E részben mi is osztjuk a brassóiak nézetét, még pedig azon okból, mert mi a pénzt valami oly portékának ekintjük, melylyel az egyének és társadalom jóllétét kell előmozditani és igy sajnáljuk a legutolsó árva garast is, mely sárba dobatik, a­nélkül, hogy valaminek vagy valakinek hasz­nára fordittatott volna. Azonban ha ily formán mutatjuk ki a né­zetegységet magunk és a „Kr. Ztg“ között, úgy a t. olvasó nézetkülönbséget fog látni, ha a „Magyarország“ 99-ik számában ismertetett szász czikket előveszi és abban azt fogja ol­vasni, hogy a felemlített összeget nem tekintik elfecséreltnek, vagy olyannak, melyet jobb czélra is lehet rala fordítani, hanem egysze­rűen azért írtak egy jámbor jeremiadot, mivel „a birodalmi és országos adó mellett, még or­szággyűlési adó is“ nyomja vállukat. Ha ez így van, és a birodalmi és orszá­gos adó súlyát érezik, miért nem bízák meg egyetemi követeiket egy oly felterjesztés ké­szítésére, melyben az adó mérséklését kérelmez­ték volna az országgyűléstől?! Avagy talán azt mondja valamelyik szász atyafi: igen de hol az országgyűlés ? Ha ezt mi tőlünk kér­dené, úgy őszintén azt kellene felelnünk , hogy tudtunk szerint ez jelenleg Magyaror­szág területén sehol sincs. E t.­lap országgyűlési adóról pa­naszkodik, és így bizon­nyal tudni fogja azon helyet is, hol a törvényhozás ülésez, és így nincs szüksége szász atyámfiainak más tuda­kozóintézetre. Mi e részben nem fizetjük meg a ..Kr. Zig“-nak a „Schusterthalert,“ mert ma­gunkra is eligazodunk. Első tekintetre ugyan nem tudtuk magunkat tájékozni, hogy lehet országgyűlési adóról beszélni akkor, midőn törvényhozásunk közel egy éve haza­küldetett, már­pedig ilyetén rovatainak csak a parla­ment együttléte alatt lehet értelme; ámde mi­dőn az egyetemi követeket hallók emlegetni, rögtön azon gondolatra jöttünk, hogy az or­­szággyűlési adót, a szász egyetem ülései fen­­tartására szedik, mi szerintem ép úgy hang­zik, mintha a régi adótabellákban a juhokat „szilvafa“ czím alatt, adóztatták volna, ez okán jó lenne a n.-szebeni lexiconban megjegyezni, hogy az universitás egyszersmind országgyű­lés is — és így nemcsak egy különálló terület kormányát képezi. Elég egy pillantást vetni a szászok már­­czius 29 -i feliratára, hogy meggyőződhessünk arról, miszerint egy független államka főha­tóságának képzelik magukat. Ha ez így van, úgy a brassói lap nagyot hibázott, midőn ar­ról panaszkodott, hogy az egyetemi követek távolléte, hatóságaikban hiányt okoz a munka­erőben, mert ilyet egy újonnan alapítandó ál­lamban bevallani nem szabad, hisz alig egy pár jut azokból egy-egy királyföldi hatóságra,ezeket pedig csak nélkülözheti az oly számos szász intelligentia ! Azután ezen urak, küldőik óhaj­tásainak eleget tettek és igy az általuk kép­viselt munkaerő nem maradt tétlenségben. Midőn a brassói lap czikkének azon téte­léhez értünk, hol ez áll mondva : „ily körül­mények közt meg kell vallanunk, hogy nekünk a nemzetgyűlés lehető megrövidítése, a pénz s a munkaerő megkímélése tekintetéből, nem­csak kívánatosnak, de sürgető szükségesnek tetszik,“ — egészen más következtetésre va­­lánk elkészülve, mint a minőt az ezt követő sorokban találtunk. Azt gondoltuk ugyanis, hogy miután a felirat az id. kir. kormány­székhez már benyujtatott, azt fogja a „Kr. Zig“ javasolni : „mondják el az egyetemi kö­vetek a szánom-bánomot és térjenek haza“, e helyett azonban a feliratot ő Felségéhez felki­­sérő küldöttség ujrainditására ösztönzi; talán egyszerre több helyt akarnak kopogtatni ? Az ig. kir. főkormányszéknél a szász universitás fölterjesztése részrehajlatlan bírálat alá fog kerülni, s miután az adatokban gazdag kor­mányszéki levéltárból, a szász universitás jog­köre, s a főkormányszék hatósága alatt állása, világos adatokkal kimutatható, ez az ország és alkotmány épsége fentartása érdekében na­gyon is kívánatos lenne. És váljon azon eset­ben, ha a főkormányszéki levéltár hiteles ada­tai, mint csalhatlan bizonyitványok, a fölirat alapelveit alaptalanoknak bizonyitandják, mit tennének szász atyánkfiai? Bizalmatlansági szavazatot ugyan adott volt Naszód vidéke az octob. 20-ka utáni id. főkormányszéknek, ám­de egy ilyen balfogás által, nem lehet hivata­los, kétség alá nem férő adatokat megsemmi­síteni, sem érvényüket megtagadni. A szász nemzeti egyetem gyűléseit május 1-én volt folytatandó, majd megválik, mily ál­mokból ébreszték fel őket az első májust üd­vözlő zenehangok — ha csakugyan felébred­tek ?! A magyar kérdéshez. (A „Vaterland“ után.) A magyar kérdés már már égő kérdéssé vált. Hivatalos körökben ugyan semmiféle lépéseket nem tesznek, melyek oda mutatnának, mintha irányadó körökben is annak tartanák. A Lajthán innen és túl simának s csendesnek látszik ugyan a felszín, oly si­mának s csendesnek, hogy valamely bécsi lap a na­pokban e pompás életet is faragható. Magyarország jelenleg normális állapotban van. A Lajthántúli csend, a fitogtatott közöny, mely­lyel az itteni centralista közlönyök a magyar kérdés, mint alárendelt, nagyont már befejezett ügy felett el­simulnak, senkit meg nem csalhat. Alapos rosszullét lassan lassan valamennyi körbe hat; a meggyőződés napról napra erősbül, hogy dac­ára a több vagy ke­vesebb oszentatióval kifejtett tevékenységnek, semmi sem halad, s általánossá kezd válni az érzés, hogy az összállami, s ennélfogva a magyar kérdésnek gyors és alapos megoldása sürgős szükséggé vált. Ez általános és mélyen érzett vagy oly ügy meg­oldása után, mely a birodalom jövőjét és gyarapodá­sát függőben hagyja, szüli nagyobbára azon alapta­lan hiteket, melyek egy nap feltámadván, más­nap már eltűnnek, hogy harmad­nap, kevéssé változott alakban, újra feltámadjanak.

Next