Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1866-06-24 / 25. szám

390 Ha hozzá akar menni, és engedi magát általa sze­rettetni, s oda engedését a maga részéről még oly kis szeretettel akarja is jutalmazni, tökéletesen elég, hogy legmerészebb vágyai kielégítve legyenek. — Kedves Izabella, te hozzám jösz, nemde ? Te nem akarhatsz nem­et mondani, különben azt már rég megtetted volna. Te nem lehetsz oly kegyetlen, engem csak egy pillanatra is reményben ringatni, ha meg aka­rod tagadni kérésem. — De én önt, oly rövid idő óta s merem s ön engem szintén, — susogá a leányka. — De elég régen, hogy szeresselek oly szelemmel mely egész éltemet betölti, — viszonzá György szenve­délyesen. — Nem lesz más gondolatom, mint téged boldogítani. Izabella, jól tudom, hogy oly szép vagy, miszerint egészen más férjet kaphatsz, ki nagy házat és fogatokat és lovakat s minden egyebet fölajálhat, de senki se szerethet téged jobban, mint én és talán sen­kinek se volna szabad téged ismét úgy szeretni, mint nekem és én dolgozni akarok értted, Izabella úgy amint soha még senki nem dolgozott. Sohase fogod tudni, mi a szegénység, angyalom, ha nemmé akarsz lenni. — Semmit se csinálnék magamnak abból, ha sze­génynek kellene lennem, — viszontá Izabella álmo­­dozva, s e mellett azt gondolá, hogy Walter Pay is sze­gény volt, és hogy Florence életében a legszebb regény a titkos esküvő volt a kis városi templomban, s a hosszas tengeri utazás férje társaságában. A szegénység e­leme majdnem épen oly regényes volt, mint a jó Edith bol­dogtalanná tevő gazdagsága, ki gyémántokat viselt ha­jában és ruháin, s mindennap bibor-bársony ruhákat viselt. — Nem sokat aggódnám amiatt, hogy szegénynek kell lennem, — ismétlé a leányka, mert elgondold, hogy ha nem nyer férjül egy herczeget, vagy egy Dombeyt, mégis legalább kissé regényes volna megosztani a sze­génységet a szerető férjjel. Gilbert György fölvette a szót. — Ó, akkor nőül fogsz hozzám jöni, kedves Iza­bella, nőül fogsz hozzám jöni, egyetlen szerelmem, édes szép feleségem. Majdnem maga is meg volt lepedve, érzelmei he­vessége által, mely bátorságot kölcsönze neki lehajolni és a leányka picziny kezét megcsókolni, mely a hid morival benőtt, karfáján nyugodott. — Ó, Izabella, ha csak tudhatnád, mily boldoggá tevél engem, ha csak tudhatnád. — A leányka, arczán a rémület kifejezésével te­­kinte rá. Tehát miden oly hirtelenében rendén volt-e, s oly kevés nehézséggel ? Igen, minden rendén volt, szerette­­tek, oly szenvedélylyel, mely egész életen át tart. György mondott valamit erre czélzól, a történet kezdetét véve, s Izabella hősnő volt. — Az isten legyen velem, — kiáltó mr. Smith, miközben a kis híd karfájára dőlt, s magát a szerelmes Blondin szerepén mulatta, — ha a minta-párno ki úgy néhány díjat nyert — diplomáját láttuk egy szobában, üveg alatt, keretbe foglalva, mint az véleményem sze­rint egyedül az „elhagyott Lilian“-ban létezhetik (ez, mint tudjátok, egy paraszt leánya kint kezdi az életet és egy ablakon keresztül a tompa czipőkben megszökik a Squire- vel, az ablakot drága­kővel kimetszve, ezzel kísérletet tettem a minta-anyóka ablakain, de ez lehet­­len lett volna Liliannak) de hiszen csak azt akarom megjegyezni, hogy ha az anyóka még semmi jutalmat se nyert volna minta­ vérmérsékletéért, ti minden esetre kétessé tehettétek vala rá nézve megvárakoztatásunk által a kész theára. Ej, ej, Izzie, mit csináltok ti itt, kettecskén ? Te és György együtt! egészen úgy tűntök föl előttem, mint egy szerelmes pár — az vagytok e, hé ? igen, az vagytok, nemde ? Hurrah, nem láttam e kezdettől, hogy ez leend a vége ? — kiálta mr. Smith, miközben a karfán keresztül pathetikus állást von és ujjaival diadalmasan mutatott a piruló arczokra. — Midőn György leveledet kérte Izzie, — foly­tató, — a kis darabka levelet, mit Camberwellből való elutazásod előtt írtál, nem láttam­­ akkor, hogy mily gondosan hajtogató össze, mintha egy ötven fontos bank­jegy lett volna, s lopva tette melénye zsebébe, és e mel­lett oly arczot igyekezett vágni, mintha mise történt volna ? Nem hiszed, hogy már akkor észrevevem, mer­ről jó a szél ? Szép emberismerettel kellett volna bír­nom, ha ezt észre nem veendettem! Montefiasco Octa­vio, s a gályák deemona szerzője hizeleg magának a betegség legtitkosb symptomáját is fölismerni, amint közönségesen szerelmes állapotnak neveznek. Ne légy úgy megindulva, György, — kiáltá Zsigmond érzéstelt­­ten, s e közben a karfán keresztülugrott, s barátjának kezét nyujtá. — Fogadd barátod üdvözletét, kinek szi­ive, mely sokáig a bű­ünös történetek ny­omasztó be­efolyása a­alatt állt, de mégis ne­emesen dobog az e-erénynyel e-egyesülten! Ezzel mindnyájan elhagyák a hidat és egyenesen a kis házba mentek, hol mr. Raymond a felubeli parasz­tok felszolgálata mellett Yankee-szemlét tartott; a pa­rasztok mindnyájan ismerék őt, s bonyolult jogesetek vagy súlyosabb házi ügyek­ és gonosz betegségekben sokszor kikérték tanácsát. A thea egy kis kerek asztalon állt, az ablakhoz közel, a búcsúzó nap sugárai által teljes fénybe borítva. Izabella háttal ült a lemenő napnak és György mellette, néma csodálkozással mélyedve arczára és sa­ját vakmerőségén csodálkozva, egy ily lényt nejéül megkérni. A most már fölöslegessé vált Zsigmond, mr. Ray­­mondot félve vonta mielőtt a theához ült, oly ürügy alatt, hogy neki egy tarka színezetű eseményt fog el­mondani Józsefről és testvéreiről, föltűnő családi ha­sonlatossággal a testvérek között és hangos susogással elbeszélte neki, mi történt a kis hídon. Ekkor alig lehet­ csodálni, hogy György és Iza­bella némán itták theájukat és meglehetős ügyetlenség­gel forgaták a thea-csészéket. Azonban Zsigmond részéről minden további üd­­üldözéstől meg lettek kimérve, miután a fiatal gentle­mannek mindkét keze el volt foglalva, hogy a gyerme­kekkel szemben, a sütemény elfogyasztásában rövidsé­get ne szenvedjen, nem is említve a nagy tömeg lépes mézet, mit a minta parasztnő vendégei iránti kedves­kedésből hozott elő. Midőn most az esthomály beállani kezdett és a csillagok megkezdék ragyogásukat a sötét égbolton, mr. Raymond, Zsigmond és az árvák a kosarak becsoma­golásával valónak elfoglalva, melyeket a pickniekre használtak. A posta kocsi mindnyájukat a paraszt háztól volt elviendő. Izabella, a kis kapu előtt állt, és ábrándosan tekintett a falura, a kis ablakokban a halvány virágra, a lomha szarvasmarhákra, a réten legelésző juhokra és egy férfiúra, ki két lovat tartott a kis vendéglő kapuja előtt. — E férfi a lovakkal, Jeffson, atyám kertésze. Tulajdonképen nem örömest nevezem őt szolgámnak, mert távolról rokonságban áll szegény anyám családjá­val, — szólt György némi zavarral, mert aggódott, hogy miss Sleaford büszkeségét talán sérti a gondolat, hogy jövendőbeli férje és annak szolgája közt rokoni kö­telék létezik. — Különben oly derék ficzkó ez és, mit gondolsz hozzá Izabella ? — téve hozzá a fiatal­ember, miközben hangját susogásra változtató, — a jó Jeffson Graybrid­­geből az egész utat azért tette csupán, hogy téged lás­son, mivel hallá, hogy oly szép vagy, és azt hiszem, már rég gyanita, hogy szerelmes vagyok beléd. Van valami ellenvetésed arra nézve, hogy oda menjünk és beszéljünk vele, vagy ide hívjam őt? — Oda megyek, ha jónak látod, teljes örömmel óhajtom őt látni, — viszonzá a leányka. Ezzel elfogadá György odanyújtott karját, és ter­mészetesen csak egészen rendén látszott, hogy elfogadta György karját, hiszen már minden tisztában volt kö­zöttük. — Miss Sleaford azért jó, hogy lásson téged, Jeff, — szólt a fiatal­ember, midőn a yorksh­eihez érkeztek. A jó Jeffnek igen kevés mondanivalója volt a dol­gok jelen állásához, mely őt tulajdonképen inkább za­varba hozta. Levette lövegét és hajadon fővel állt, dadogva és pirulva, midőn György felőle beszélt és dicsérte őt, azon­ban az egész idő alatt éles, figyelő pillantást vetett Iza­bella arczára. A halvány leányarczat igen jól látható az esthomályban, miután miss Sleaford a gúny hóban hagyta kalapját és puszta fővel tekintve nyűgöt felé, állt ott, míg György Jeffről, és tanuló koráról csevegett, midőn Jeff és ő oly nagy barátok és játszótársak va­lónak. De amig igy itt álltak, a conventford­ postakocsi dü­börgve hajtatott ki a vendéglő udvarából, és ez jel­adás volt Izabellára nézve, ismét a házba sietni. Mr. Jeffsonnak kezét nyujtá, midőn jó éjt kívánt neki és azután György kíséretében visszament, ki őt a postakocsiba emelte, igen mindennapi modorban kívánt jó éjt neki, mert ő oly fiatal ember volt, kinek érzelmei a beavatlan szemek elől elrejtőztek, és valójában csak az egészen különös izgatottság befolyása alatt léptek ki a világ elé. Vili. Fejezet. Tiller József fiatal nejéről. György visszatért a hét csillaghoz czimmet, vendég­lőbe, hol mr. Jeffson várt reá, a lovakkal. A nyitott ko­csik után tekintve visszajött, midőn az már eltűnt lát­köréből, és üdvözült vala boldogságában, mely oly újon­nan és csodálatos módon keletkezett szivében, azt gon­dolá, hogy számára e nappal kezdődik az élet és sem­mikép föl nem tűnt volna neki, ha valamely csoda által minden betege meggyógyul és azokra, valamint ő reá nézve is új élet derül. Ő tehát a nősülés küszöbén állott; e szép fiatal lényt nejévé szándékozik tenni. Reá gondolt, és e hal­vány leányka képe, amint Graybridgeben a kis társalgó szobában ül, reá várakozva, hogy őt elfogadja, midőn betegei látogatásától visszatér, rá nézve oly csodálatos látomány volt, hogy annak szemléleténél feje szédült. Tehát valóban úgy volt é­s igaz lehet-e, hogy ő e ki­­mondhatlan boldogságnak részesévé leend ? Amint ily szemlélődések közt a barna Molly hátán a Hurstonleigh és Waverley közötti árnyas úton lassan előre lovagolt, szívét elárasztó a titkos üdv és kísérletet ten annak kifejezést adni szavakban. Jeffson William mindig bizalmas embere volt, miért ne legyen most is az, midőn a fiatal embernek leginkább volt szüksége jó indulatú barátságos fülre, melylyel üdvét közölheti ? Azonban isten tudja miért, elég az hozzá, a yorks­­hirei ember nem látszott oly kiváncsinak, mint rende­sen, ura szerencséjében osztakozni; sőt az ellen látszott törekedni, mert hason körülmények közt Györgynek épen nem leendett oka a jeget megtörni. De ma este mr. Jeffson nyilván hajlandó volt a hallgatagságra és György kényszerítve érzé magát, előleges kérdésekkel tenni kísérletet. — Mit gondolsz felőle Jeff ? — kérdezé. — Mit gondolok, és kiről mr. Jorge ? — kérdezé a yorkshirei ember falusi egyszerűségével. — Ej, Iza — miss Sleaford felől, természetesen, — viszonzá György majdnem méltatlankodva: — mi­féle más nő lehetne még a világon, kiről ma este gon­dolkozni, vagy beszélni képes lennék ? (Folytatása következik). MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 25. szám. Képmagyarázatok. Porosz elő­őrök. (Képpel). Most, midőn Poroszország már a Bund több né­met államainak formaszerüleg hadat szent, s a porosz hadsergek Szászországba vonulnak, a legfontosabb had­­műtani álláspontokat elfoglalandók, alig lehet valamit írnunk, mi addig, mig az olvasó kezébe kerülne, más tán végzetes események által magát ne antiquitálná. Azért rajzolóink számára nem annyira a hadi mozzana­tokat mint a harczoló felek tényezőit jelöltük ki földol­gozás végett. Jelen számunk a porosz elő­őrség egy czirkáló csapatját mutatja be az olvasónak, melynek rendeltetése mint látszik, az osztrák főhadsereg mozdulatait figye­lemmel kísérni a siléziai hegyek körül. A fő­csoport most pihen, s nagy kedvteléssel lát­szik halgatni az őrvezető katonás túlhajtásokban bő­velkedő adomáit jóízűen szürcsölve a hosszú szárú né­met pipák lomha füstjét, míg a kiállított őrök kidül­­lesztett szemmel lesik a tájék legtávolabb pontjain ködlő alakok tetszőleges vagy valóságos mozgásait. Meglehet, hogy már akkor, midőn az olvasó e so­rokat kezébe kapja, ott hol most e porosz elő­őrök ne­vetgélnek, osztrák lobogók hasítják át a hadi zajtól megrendült levegőt, é­s a porosz őrség csontjai fölött éhes varjak vijjognak és özvegyek és árvák simák pa­naszos kétségbeessései. Mert oh, csak az emberek élnek a 19-ik század­ban, az államok még a középkorban élnek. S mig az emberek hatalma: a jog, az államok joga: a hatalom. Bármint vélekedjenek modern állam­férfiak a há­borúja és iszonyai felől, Európa minden miveit polgára szomorú szánalommal vagy roszaló fejcsóválással fogadja az embermészárlás borzasztó igazságtalanságát!­ ­s. A várnégyszög. (4 képpel.) A velenczei királyság szűkebb értelemben vett védállomásai, az úgynevezett várnégyszög vonala azon hadidrámában, melynek megkezdését minden pillanat­ban várhatjuk, mindenesetre nagy szerepet fog játszani. A dráma színhelye azon tér lesz, melyet a Mincio, Po, az Etsch, az alpesek és Adria hullámai határolnak. Az Etsch és a Pó torlaszai a legerősebbek Itáliában, mint­hogy partjai már a természettől igen nagy ellenállási

Next