Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1866-06-10 / 23. szám
Második évfolyam Pest, junius 10. 1866. 23. szám. Felelős szerkesztő : BALÁZS SÁNDOR, egész évre 12 DEUTSCH TESTVÉREK. Politikai, ismeretterjesztő és szépirodalmi képes hetilap. Megjelen minden vasárnap. ELŐFESJÍTÉSI HÍJ : frt, — fél évre 6 frt, — negyedévre 3 frt, — egy hóra 1 frt 10 kr. Szerkesztő- és kiadó-hivatal : Pest, Dorottya-utcza 11. szám. Kiadó és laptulajdonos : Véber Henrik. (Arczképpel.) Simonidesz, kit Lessing elismerése jeléül, görög Voltairnek nevezett el, a költészetet beszélő festészetnek, és a festészetet némaköltészetnek nézte. Oly ragyogó ellentét ez, melynek igaz része sokkal világosabb, mintsem az előtt ami benne még bizonytalan s tán hamis, örömest be ne hunynék szemünket. De maga Lessing is gyönyörűen elmélkedik, midőn állítja, hogy az első ember, ki a fesztészetet a költészettel összehasonlította, finom ízlésű férfiú lehetett, kire mind a két művészet hasonló benyomásokat ten. Mindkettő távollevő dolgokat jelenti s a látszatot valóság gyanánt szerepelteti; mindkettő csalódást szül bennünk, de mind a két csalódás kellemesen hat reánk. Istenem! De távol estünk ma már a művészet eme eszményi felfogásától! — Hiszen mindenütt, a színházakban, a műtermekben, sőt a családi élet szentélyében is, hol látni még a régi, lobogó oltárokat, melyek illatos füst felhőjében az istenek laknak, s az emberek „örök szép“ után sóvárgó lelke gyönyörködik ? Egy új korszak ez, mely az érzéki csíkjam pillanatnyi mámorában keresi kedvteléseit, s melynek nincsenek többé istenei, hanem csak egy bálványa van: a materialismus. S e bálványimádók nem pirulnak, márvány-homlokkal az utczákra állani, a színpadra lépni, a műtermekbe furakodni, s harsányan dicsekedni véle, hogy ők materialisták, — ők egy uj irányt követnek a művészetben és irodalomban, mely nem eszményít, nem kendőzi a természet és az élet meztelenségeit, hanem hetyke arczátlansággal felfedi azokat és még dicsekszik is erkölcstelenségével__ Ha valaki barátja, úgy mi bizonyára föltétlen barátjai vagyunk a legkorlátlanabb szabadságnak a művészetben. Ha a természet mindent jelent, mi idegen hozzátevés nélkül önmagából fejlődik, úgy a művészet bizonyára mindent, mi az idegen hozzájárulást csak azért veszi igénybe, hogy a természetet kiegészítse, tehát hogy gyarlóságait eszményítse, s ezáltal az emberi kedélyt magasabb örömekre szoktatva, lelkünket nemesítse s a jó iránt fogékonyabbá tegye. Bizonyára nagy az ellentét az ó- és az újkor művészete között, ha két rövidke sorban kellene jellemeznem a különbséget, azt mondanám: Hajdan állatokat áldoztak az isteneknek; — ma isteneket áldoznak az állatoknak! — Azonban az új tan nagyszámú követője, eme kiváltságos osztálya a középszó- VÉBER HENRIK.