Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1866-10-07 / 40. szám

628 máskor és más alakban tán majd bővebben fogok róla írni. — Roppant tőke veszett el az irodalomból, s fájda­lom, az ilyen embernek helyét, mint a bakáknál, nem lehet más emberrel kipótolni s arra sem tudok példát, hogy egy elhunyt okos ember helyébe, mást ki lehetne nevezni okos embernek. Rejtett seb. — Elbeszélés. — Irta : Kazár Emil. Még nem volt déli tizenkét óra, midőn Kázmér Boldizsár úr (köz- és váltó ügyvéd) kipec­czentgette h­ótollából a tintát, s összenyalábolva a pörös irományo­kat, félre dobta. Ha valaki látta volna, aki ismeri, el­­bámul e szokatlanságon, mert Kázmér Boldizsár úr déli 12 óra előtt föl nem szokott állani íróasztalától. Öltözködni kezdett, fehér mellényt s fekete attilát vett föl, gyér haját a kopasz részekre simogatta, bajszát pedig kipödörte. Öltözködésével annyit bajlódott, hogy végre sikerült 45 éves arc­át 40 évesnek tüntetni föl. —Gondolom, hogy rendben vagyok — mormogta. — Nos, azt hiszem, hogy a mai nap nevezetes pont lesz teljes életemben. Megkérem Agnes kisasszony ke­zét, s meg vagyok győződve, hogy nem lesz. Szép és jó nevelésben részesült leányka. Ezek után, elment, egyenesen Zalasdi Menyhért­hez, egy jómódú magányzóhoz, aki atyja volt Ágnes kisasszonynak. Zalasdi kezet nyújtott és szokatlan de­rültnek látszott. — Ke­­vés barátom, — mondá, — derült vagyok, mert leányom boldog. Egy félóra előtt kérte meg kezét a fiatal Tordai Imre. Ágnes és Tordai szeretik egymást, s néhány hét múlva egy pár lesznek. Kázmér Boldizsár úr nagyon meg volt lepetve, de nem az az ember volt, a­kin a meglepetés erőt szo­kott venni. Sima mosoly alá rejtette zavarát. — Mennyire örülök, kedves barátom. Én ugyan közelebbről nem ismerem Tordai Imre urat, de meg vagyok győződve, hogy ön megfontolta, kire bízza leá­nya életének boldogságát. — Valóban Kázmér úr, megfontoltam. A fiatal ember becsületes, szép készültségü és szelíd erkölcsű. Évek óta lakik házunkban, egy hónapos szobában s én úgy ismerem, mintha gyermekem lenne. Kázmér ur meghajtotta fejét és sok boldog évet kívánt mind Zamosdi Menyhértnek mind Ágnes kis­asszonynak, kinek teljes szivéből óhajtja, hogy halála pillanatáig boldog legyen. Azután Kázmér ur egészségi állapota után tudakozódván, kalapja és botja után nyúlt és ajánlotta magát. Nagyon kedvetlenül távozott. Minden számítása megsemmisült. Az ebédről is megfeledkezett, s bevonva magát poros aktái közé, boszosan folytatta napi fogla­latosságát. Délután 4 óra körül egy vén írnok dugta be fejét az ajtón, alázatos hangon kérdezve, ha tekintetes urnak nincs-e valami mondani­valója ? Az öreg Dávid volt, aki tizenöt év óta másolgatott már Kázmér úr irodájá­ban, s ez idő alatt, bár kevés iskolát végzett, egészen betanult az ügyvédi irodák rejtélyeibe. — Hordja magát a patvar! — dörmögött rá Káz­mér úr, — hagyjon békét nekem s lásson dolga után. Dávid azonban félig elszánva s félig bátortalanul, egészen belépett Kázmér úr szobájába. — Azt gondoltam, hogy lesz valami mondani va­lója a tekintetes urnak, — szólt vontatva, — aztán... aztán meg abban a bizonyos dologban... Tudja már a tekintetes ur. — Épen azért, mert tudom, ne is beszéljen nekem róla. Maga Dávid minden gondolatát arra a bizonyos dologra, minden pénzét pedig a lutriba rakja. Haszon­talan pocsékolás mind a kettő. — Egyik vagy másik sikerülni fog tekintetes úr. A bécsi húzáson csak egy számot tévesztettem el, 39 jött ki 40 helyett. Lám, nem sok híja volt, hogy csinos összeg nem ütötte a markomat. Ama másik dolog pe­dig... Nos az is előbbre van. Nyomban vagyok. — Ugyan hallgasson Dávid. — A tekintetes úr könnyen beszél. Ha föltalál­­­­nám a nyomot, egész életemben szerencsés lehetnék. — Gondolom, kapnék vagy 5000 frtot. Milyen bérházat nyitnék ! Ma egy koldusápoldabeli vén emberrel talál­koztam az utczán. Rá­ismertem, a vén Csurgó Mihály volt; ráismertem a púpos hátáról, meg a görbe vállá­ról. 18 év óta nem láttam, de azonnal azt mondtam neki: „Hohó Csurgó gazda, mi ismerjük egymást.“ Dehogy ismert meg. Azt mondta nagyon megsovány­­kodtam. (Ki tehet róla, én nem.) De a­hogy megmond­tam neki a nevemet, azt mondta, hogy a hangom csak­ugyan ismerős, meg a homlokom is. Egy sörházba men­tünk be. Derekasan ivott az öreg, de kevés beszédű volt. — Mi közöm nekem a maga Csurgó Mihályához ? — Ez az ember szomszédunk volt tekintetes ur és sokszor látta a kis fiút. Sokszor lovagoltatta térdén, és sokszor fújt a szemébe dohányfüstöt. Mindene le­égett, csak a pénze maradt meg, azzal Pestre jött, sza­tócs­boltot nyitott, de nem értett hozzá, s vénségére ő is vadgalambszínű ruhában jár, mint minden szegény a koldusápoldában. Biz ő is megsoványkodott, de ő sem MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 40. sz.

Next