Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1866-08-05 / 31. szám
31. sz. székeket, melyekben egykor ültek, miket most ereklyeként őriznek. Megnéztem Pellico Silvio börtönét, kinek memoirjai „Rabságom órái“ czim alatt ismeretesek, és azon helyet, honnan Casanova 1756-ban octóber 31-én éjjel a börtönőr leányának segélyével megszökött. Alacsony, szűk, sötét padlós szobácska volt ez az ólomtető alatt, melynek rekedt levegőjében majd megfulladt az ember, nyáron roppant meleg, télen igen hideg. Most már nem is ismerni e szörnyű börtönökre, melyek a rettegett Piombik (ólombörtön) valának, mert a nép 1797-ben szétrombolta. A „tizek tanácsszobája“ mögött sötét, szűk lépcsőzet ismét börtönbe vezet. Alig négy lábnyi, penészes, sötét zugok ezek, hol nappal is világítani kell; a falakon még látszik egy pár bevésett betű, érthetetlen hieroglyph, talán egy-egy rab édesanyjának, kedvesének, vagy barátjának neve, vagy utolsó kivonata, vagy tán körmönfont káromkodás, hogy az isten napjának világától is el van zárva, melynek éltető melegét az utolsó féreg is élvezheti. A zugok egyikében még látható a kivégeztetésre kijelölt hely, és azon túl az ajtó, melyen a holtakat a lagúnába dobták. Ezek azon börtönök, melyekről a nép oly rémes történeteket beszél, és a történelem is iszonyú dolgokat jegyzett fel. Nem bírtam sokáig maradni e szörnyű emlékezetű helyen, hol képzelmem a véres jeleneteket mind megújította, és fájó borzalom czikázott végig idegeimen. Midőn most végiggondoláz a lagúnák csöndes vizén Velencze egy-egy sötét fürtű, piros ajkú leánya, és a költői csendben méla barcarollát zeng, nem jut eszébe, hogy rokonai, szeretteinek forró szive itt lelte sírját a hideg hullámokban___ E vén épületnek eredetét a messze múltba viszik vissza. Egy ezredévnek vére áztatta földét, egy ezredévnek szörnyű napjai viharzottak el fölötte, kik benne mint néphóhérok vérben áztatták kezeiket, kiknek a halálhörgés édes zene volt, rég beszámoltak az igazság urának trónja előtt. A zaklatott nép él, él boldogan, a szabadság szentelt levegőjében, és hő imát rebeg a népek istenéhez ki meghallgatja az elnyomottak jajszavát. Megnéztem a sóhajok hidját is (Ponte dei sospiri) melyen egykor az elitélteket vallatásra vezették. — Sóhajok hídjának a nép nevezte el, mert számtalan ember itt sóhajtott utolszor életében. Elzárt, födött hid ez, a döge-palota melletti csatornán, olyan mint sötét folyosó, a közlekedésnek sincs átadva. Némán bámul le most a kékes vízre; a rabok sóhajtása és fegyverek csörgése régen elhangzott; — csend van körülötte, csak néha néha járnak el hozzá vándor idegenek, hogy közelében visszaálmodják a múlt rémes valóságát. De emlékezetben marad e híd, ha az idő vasfoga megemészti is erős köveit, ha szétzüllődve hull is a laguna kékes vizébe, emlékezetben marad, ha a sötét palota küszöbét moha veri fel, s utczagyerekek hordják szét rongymaradványait, ha a nép, mely oly nehezen feled, elfeledi a gyászos idő borzalmait — emlékezetben marad, mert jött messze, ködös vidékről egy lánglélek, kit szivének fájdalma nyugodni nem hagyott, s valami kínzó szellem űzött országról országra, lelkében meg nem értett nagy eszmékkel, az kiemelte a feledés éjjeléből, s megénekelte zengő szókkal, s dicső dalát átadta a nagy világnak. A nagy szellem Lord Byron volt, kinek „Childe Harolds Pilgrimigge“ 4-ik éneke után a sóhajok hídja örökké élni fog!.. Míg itt a szomorú idők gyászos emléke susog, addig a palota udvarán ingének eleven zaja hangzik, hol a szeretetreméltó vizhordó leányok (bigolanti) enyelegnek a nagy medencze körül, honnan a legfrisebb, destillált vizet hordják szét a városban. Kedvesebb alakokat ezeknél alig képzelhetni! Bokrétás fekete kalapjuk szépen simul borzas fejecskéjökhez, egyszerű ruhájuk simán foly le idomos temetőkön , fehér kötényüket feltűzik, s puha vállaikra veszik a vízzel telt edényt, és szerte hordják a város utczáin. Karjuk meztelen, csak könyökig viselnek olyan ingvállfélét, ami legkülönösebb öltözetökben, az, hogy harisnyájok csak lábok feléig foly le, olyan viselet ez, mint a hires szépségű darányi menyecskéké Somogy megyében, kik féltvén szép lábszárukat a napsugártól, fehér, finom szövettel takarják azt be. E kedves leányok, — vannak egyébiránt közöttük asszonyok is — többnyire a friauli vidékből valók, kiknek azon szabadalmuk van, hogy a város lakóit vízzel láthatják el. — Gyakran kicsi gyermekleányokat is láthatni, kik apróbb edényekkel járnak ide s tova, s csengő hangon kiáltják a szokásos mondatot: „Acqua fresca! vagy: Acque, acque! Szép nézni, mikor csoportosan jőnek; egyik karcsúbb a másiknál, piros arczukról az életvidámság sugárzik, ajkukon az ártatlanság mosolya, ragyogó szemekben egész tündérvilág, senyelegve, bohóskodva, kaczagva futnak a pompás kirtakhoz, hol sok szeretetreméltósággal boszantják egymást. Ez a sötét palota legszebb képe, mely élénk emléket hagy maga után az ember lelkében. B. PONGRÁTZ EMIL. KÁRPÁTI VADÁSZ. VIZHORDÓ LEÁNYOK VELENCZÉBEN. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. jjLissa [sziget.*) Vannak nevek, melyek csupán egy vak véletlennek köszönhetik, hogy az emberiség emlékében a történelemben örökké élnek. Vájjon ki ismerte volna valaha Ma !*) Érdekesnek tartjuk e nevezetessé lett hely bővebb leírását közölni. olvasóink tájékozása végett. Szerk. 489