Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1867-05-04 / 18. szám

206 világkiállítási palota belsejében unalomról beszélek ? Pedig úgy van. Tapasztalhatta e hátrányos befolyást azon. olvasó is, ki csak egy nagyobbszerű képtárt nézett valaha végig. Ott is kifárad a szem, elveszti a műérzéket, többé kevésbbé a gyönyört is, ez már az emberi gyöngeségben sarkallik, mely a sok széptől is megundorodik; hát még itt, ahol a világ műkincsei össze vannak halmozva egy óriási épület keretébe. Olyan ez, mint egy gigások által készített tarka quodlibet, kelet, nyugat, dél és észak kincsei, az emberi erő és ész legújabb vívmányai a tiszteletre méltó régiségekkel, a porosz király lovas szobra Jupiterével, az anyag és szellem legkitűnőbb vívmányai egy födél alatt vannak lerakva és békességesen megférnek egymás mellett, ép úgy, mint néha a kiállítási termek hosszú ruganyos pamlagain a phlegmatikus angol és a számító német együtt élvezi a nyugalom édes mámorát a japáni, vagy chinai benszülöttel. Rendkívül érdekes tere van itt a szemlélődő utasnak a különböző népek ízlésének tanulmányozására, amint az a termek és hozzátartozó helyiségek díszítésében, a kertek és ékítményeken, továbbá a színek megválasztásában nyilvánul. A francziák mindenütt, ahol csak tehették, kedvencz színüket, a vöröst használták leginkább. A főfalzatok mindenütt vörösesbarnák, a díszítmények, a termek, minden vörös. Itt ott egy kis zöld darabot látni szintén jól esik a szemnek. Tán nemzeti féltékenységből, de mindenesetre szerencsésebb színezeti hatással az angolok igen sok zöld festéket pazaroltak el; műtermük, melyre különös gondot fordítottak, ily szinű, a kőpadozat szalmafonadékkal van bevonva, széles divánok csábítólag hívják magukhoz a kifáradt szemlélőt, az alsóbb helyen levő festvények a falhoz vannak erősítve. Tartósság, elővigyázat és kényelem, e három jellemzi az angolt. Németország sem marad e tekintetben hátra, a nagy államok, úgyszintén az „etats secondaries“ — mely névvel a franczia udvariasság a kisebb német államokat jelölte meg, ezek nem csekély boszúságára — szerencsés alkzatokban és jól választott színekben lépnek föl. Poroszország p. o. termeiben világos, fénylő tónust használt, melynek falairól a fekete sas merészen terjeszti ki szárnyait (a francziák legalább azt a rész vncrczet csinálták rá, hogy olyan, mint a pöffeszkedő béka). Ausztria igen komoly és méltóságos, majdnem melancholikus színvegyületben lép föl; mindmegannyi sötétsárga fal, fekete bútorzat sötét-vörös alappal, sárga díszítményekkel — összhatására kétségkívül az egyik legszebb az egész nagy palotában. Bajorország, Würtemberg, Baden, Hessen a porosz ízlés felé látszanak hajolni. Minden kritika alatt áll a délamerikaiak ízlése, mely ország termei egy vidéki színház színei és ékítményeivel is alig versenyezhetnének. Roppant fényt fejtettek ki a keleti országok: a törökök, egyiptomiak, tunisiak, csakhogy ne legyen senki azon hitben, mintha e pompás díszítmények mind emez említett népektől erednének. Leginkább párisi hírneves művészek készítik azokat roppant összegekért. Csupán Moldva és Oláhország vitte a keleti népfajok közül ízléstelen cziczomáit egész a nevetségességig. Ez idő szerint legalább ők a francziák életeinek „bűnbakjai. “ Oroszország nehézkes mongol fényben lép föl, nem képzelhető nagyobb ellentét, mint mely az orosz ízlésnek az olaszszal való összehasonlításából előáll. Ott az ősrégi Ázsia melancholikus, fönséges alakjában, itt a renaissancenak szerencsés ujszülötte lép föl. Nagyszerűek Franczia- és Angolország homlokzatai, a disz-it a főkaputól a jénai hídig a műdiszitésnek eddig nem látott remeke. Megragadó képet nyújt a világkiállítási palota este felé, midőn a lehunyó nap az ezer meg ezer lobogó zászlót, a mesés érczállatcsoportozatokat, az óriási bronce-kutakat, a sötétzöld, arany méhekkel átszőtt szőnyegsátort, a császári sast, midőn az ázsiai pompát aranyfénynyel hinti be. Jobbról és balról a templomok, moscheék és karcsú minaretek varázszerűleg emelkednek a magasba, az óriási orgona hangjai ábrándosan szűrődnek ki a palota belsejéből és csendesen halnak el a Mars mező terein, aztán mintha szürkés, mindig egyre sötétedő fátyol borulna az egészre, lassan kint fekete hálóköntösébe burkolódzik az egész óriási palota csak azért, hogy holnap annál tündöklőbben ébredjen fel. A levelemhez mellékelt képekre visszatérve, kevés mondanivalóm van. Oly élénken beszéltek azok, hogy szintén föl vagyok mentve minden további magyarázat alól. A „hevenyészett kerevetek“ nem épen kényelmes ülőhelyet nyújtanak ugyan, de márczius utolsó napjaiban még nem kínálkoztak a parkban sem padok, sem székek, aki éhes-------na hogy többet ne mondjak, Ézsau egy tál lencséért (!) odaadta egész örökségét. A „porosz király“ lovas szobrát épen összeállítása pillanatában tünteti föl képünk. Komikus jele MAGYARORSZÁG és a nagyvilág. “ WU I Viu W J --------------7 —-----------— két hátulsó lába épen a csigasorhoz volt erősítve (megjegyzendő, hogy a szállítás megkönnyebbítése végett az óriási szobrot részleteire kellett szétszedni) és munkás kezek épen akkor működtek az egész összeállításán. A „suezi csatorna bevonulásánál“ a suezi csatornából, miután a részletek még a kocsikból akkor ki nem voltak rakva, nem sokat láthat a t. olvasó, most már kész az egész s igy alkalmilag még vissza fogunk térni rá, a közelebbi ismertetést is akkorra tartván főn magunknak. H. MIKSA: Múlt és jelen. Zajdult a tenger — és az emberek Várták hogy a habok kiömlenek —• Dagadt az ár, vívott partot, medert, S mélyéből sok iszapot fölkevert. A magasból villámlás tört elő, A felhőket gyorsan ketté szelő.... Tompán dördült utána — s rettenet Szállotta meg a gyönge sziveket. A bátrak is, hallván a vészt, morajt: El nem nyomhattak egy titkos sóhajt. S midőn kitört egészen a vihar , Erőt vesztve lehullt a férfikar. S kik ott valánk a sülyedő hajón . Kétség szállt meg a végzetes valón. A rettegés mindenkit elfogott. Ketté törni látván az árboczot. Kiáltozánk: „segélyt elő hamar !“ De a parton is nőtt a zűrzavar.... És a vihar hangunkat elkapá, S hajónk menthetlenül sülyedt alá. Mi rajta volt: sok kincsünk, elveszett — Aztán nehéz idő következett! Jöttek reánk súlyos, nehéz napok, Mindenfelé nyögés, sebek, jajok.... Tapogattunk a bús romok között, Lábunk mégis kövekbe ütközött.... És a szél — hogy ne lássuk vérnyomát — Szemünkbe szórta a romok porát. S hosszú éj lett! — igy volt a végezés — Hogy azt végre kövesse ébredés, lm oszlik a homály, derül egünk, S szabad kilátást nyer tekintetünk. Rejtett helyről kijönek a napok, S erősödnek az elzsibbadt tagok — Rendül a sir —■ s életre kél a holt, g hangossá lesz, mi eddig néma volt. Oh mily öröm, óh mily kedves való! Úgy vagyunk épen, mint az álmodó: Kit éjjel a vihar pusztán lepett, S nyájas, vidám reggelre ébredett. Élünk tehát!.... indul szivünk megint, S a szebb jövő reménye tettre int — S előttünk, hogy utat jelöljenek : Lerakvák a régi határkövek. Szabad a tér — bővítsük azt tovább ! S nyissuk föl a szabadság templomát.... És a népet imára gyűjtse be. Az egyetértés áldó szelleme! NYILAS SAMU: A honvéd zászló alatt. Elbeszélés. VÉRTESI ARNOLDTÓL. (Folytatás) VIMikor az első ágyuszó megdördült, sok embert láttam elsápadni a sorban. Féltem attól, hogy talán az én arczomon is meglátszik a sápadtság és ebben a perezben kértem magamban az istent, ne engedje, hogy arczom elsápadjon, csak most ne, hiszen én nem félek. Hanem a szivem oly erősen dobogott, hogy nem tudtam mit csinálni. Éreztem hogy kissé reszket kezem, s melylyel a puskát tartom. Pedig nem féltem. Nem most is csak azt mondhatom, cseppet sem féltem. Azt hiszem, ha a katonák mind olyan 16-17 éves fiukból állnának, még kevésbbé ismernék a halálteli félelmet. Azt fogják rámondani hogy nevetséges gyerekekből állítni össze a hadsereget. Meglehet. Én nem is akarok itt egyébről beszélni, csak amit láttam és hallottam. Eddig még soha sem hallottam ilyen lövöldözést. Amit eddig életemben hallottam, mindössze abból állt, a mi városunkban szokásos volt a király születése napján vagy más nagy ünnepen, mikor a város hajdúi az Avason durrogtatták a mozsarakat. Persze, hogy ez itt másforma volt. A föld csak úgy reszketett lábaink alatt. Balról keményen tüzeltek. De még hozzánk nem jutott el egyetlen egy golyó se. Az őrnagy kétszer vagy háromszor végiglovagolt a sor előtt, kivont karddal. ■— No öcsém, mindjárt ránk kerül a sor — szólt mellettem a vén katona s egyet csavart bajuszán. Aztán nézegetett lefelé az erdőbe, de nem láttunk semmit. Egyszerre csak megszólalt az ágyú jobbról is. A vén katona mérgesen rángatta bajuszát. — Ménkű üsse a dolgát, míg mi itt ácsorgunk, körül kerül az ellenség. Ezt csak igen halkan mondta, de mégis meghallották többen közültünk. Egy fiatal hadnagy, aki közel állt, hetykén oda szólt: — Nem kell félni, fiuk, meginhatlan bástya ez itt. Ide ugyan be nem törhet az ellenség. Az én vén katonám erre oly szemeket meresztett a hadnagyra, hogy azt hittem, mindjárt elnyeli. Tetőtől talpig mérte, de mégis csak elharapta a szót s csak vastag bajuszán csavaritott egyet. —Fiuk! — mormogá magában, — fiuknak szélit ! S azt hiszi többet tud, mint én, aki tizenkét esztendeig szolgáltam a császárt! A vén bakancsos lehetett már 40-45 éves, a hadnagy 17 vagy 18. Meginhatlan bástya! — folytatá morogva az öreg. No, majd meglátjuk ! Alig mondta ki ezt, egyszer csak hallom, hogy itt közelebbről szólal meg az ágyú s látom, hogy hirtelen földre hajlik itt is, ott is egy pár ember a sorból, ki leguggol, ki meg hasra dől. Csak bámultam egy perczig. Megdöbbentem s a szívem verése is elállt egy pillanatra. Azt hittem, közénk csapott az ágyúgolyó , de láttam, hogy nem esett bennünk semmi kár. Talpára állt újra mindenki. Mikor aztán látták a fiúk, hogy senki sem esett el, mennydörgős éljent kiáltottak. Olvastuk az ágyulövéseket, melyeket az ellenség ránk irányzott. Hatodszor lőttek már. Mindig a fejünk fölött szállt el a golyó. Már nem is igen bukdácsoltak embereink. Tréfáltak, nevettek, csak az én vén katonám morgott magában. — Korán van még örülni. Csaknem egy óranegyedig elhallgatott most az ágyúzás. Én nem tudtam mit gondolni s megkérdeztem István bácsit. Nem szólt az, csak fejét csóválta. Hanem az a fiatal legény, ki másik oldalamon állt a sorban, azt mondta: az ellenség megijedt s visszahúzódik. Nem értettem. Hiszen még nem is verekedtünk. Én más formának képzeltem magamban az ütközetet s nem ilyennek olvastam a könyvekben. Mi itt csak szép csendesen álldogáltunk, lábhoz téve a fegyvert. A tisztek kiléptek a sorból, az őrnagy leszállt lováról s szivarra gyújtott. Láttam, hogy a kis kövér ember nagyon izgatott, le-leemelte sapkáját s szürke, tüskés haját dörzsölgette. Nézegetett balra a tisztás felé, hol több honvéd és nemzetőr-zászlóalj állt. Mintha várt volna onnan valakit, de nem jött senki. Félhold alakban körülvett az erdő s nem láthattunk semmit az ellenségből, hanem csakhamar megtudtuk, hogy előre jön s nem visszafelé megy. Nem telt belé egy negyed óra, mikor újra megszólaltak az ágyuk, gyorsan, egymás után s a tisztás fölött vastag füstfelhő kezdett elterülni. Az őrnagy lovára ugrott s szeméhez emelte távcsövét, megtörülgette, aztán megint szeméhez emelte, megint megtörülte az üveget, mintha roszul látna. Én is bámulva, dobogó szívvel néztem arra, a merre az őrnagy úr, de a nagy füstben, s a fák közt nem láttam semmit. Csak bámultam s vártam, mi lesz ebből. Öreg pajtásom megrántotta köpönyegem ujját. — Lapulj a földre egyszeribe, mindjárt leüti a fejedet valami golyóbis. Ugyan nekünk ereszti az ágyúját a német! Gépileg lelapultam. Azon pillanatban pár lépésre hátam mögül szívszaggató sikoltást hallottam: — Jézus Mária! Megreszkettette velemet a sikoltás. Nem mertem hátraforditni fejemet. — Dobos Jancsinak a karját szakította el az ágyúgolyó, — szólt súgva István bácsi. Hideg borzadás futott át hátamon. Szemeim előtt véres karikák keringtek. Nem láttam a sebesültet, de irtózatos, velőtrázó jajgatását folyvást hallottam. Nem telt belé egy perez, másfelől ismét oly meg- - 18. szám, 1867.