Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1870-10-02 / 40. szám

40. szám, 1870. Az egyszerű polgárnők a korlátoknál foglalnak állást, és sóvár pillantást vetnek a tarka tömeg űzel­mére. Mások, kiknek szintén tilos a bemenet, hintáikból nézik a sürgést-forgást, de büszkén, hogy magukra von­ják a figyelmet. Ha szemeiknek gyilka volna, halál­a nagy pusztítást venne véghez a szép járó­kelők soraiban. Egy nap — mintegy két éve — azon részen, hol Isabella, a virágárus lány rózsáit s violáit kinálgatja, Gladiateur tartotta bevonulását. A tömeg ittas jön. Mindenki felállt s aztán volt kiáltozás s taps. Voltak emberek, kik azt álliták, hogy Francziaország most boszulta meg magát Waterloo-ért. Néhány büszkén beszélte el, hogy látta a Gladiateur-t, a boldogabbak érintették is. Egyikük szál szőrt muta­tott sörényéből, mire egy delnő kérve kérte, hogy en­gedje át neki, hogy medaillon-ban nyakán viselhesse ... A bon­ton szerint az utolsó versenyt nem szokás megvárni. A kocsik hosszú sora megindult. E­közben a nép fiai, kik magukkal hozák családjaikat, hogy meg­szemléljék a párisi futtatás pompáit, azon gyepes lejtő­kön teszültek le, melyeken a nagy tó zuhataga alá ro­han. Kézművesek, tőkepénzesek, polgárok ezrével gyűl­tek, össze nejeik gyermekeikkel. Félig falusias, félig de­­mocratikus kép. A szajnai csendőrök atyai tekintélylyel tartják fönn a rendet s a park őrei először nem veszik észre, hogy a tömeg egy darab pázsitot letiport. Álar­­czosokat ma már nem látni, mint hajdan húshagyó ked­den, azonban hála az új divatoknak, még elég sokféle, jelmezeket lehet látni, p. az a marquise mintha csak W. Scott regényéből bújt volna elé ! Minden század, minden vidék adózott a fantáziának. Ezek a tavaszi saturnáliák. A­mint elmúlt az utolsó nap, a mulatságnak is vége s Páris a falura siet. Vessünk még futólag egy pillantást a Pré Cate­­lan-ra. E rét — nevét azonban nem kell betüszerénti ér­telemben venni — a bois de Boulogne leghomokosabb részét foglalja el s nagy kertet képez, mely községi ha­tározat értelmében egy vállalkozó gondjaira van bizva ! Nem messze fekszik ama kő­labortól, mely keresztúton Catelan Arnold költő meggyilkoltatása helyét jelöli. Itt aztán mindent lát az ember. Jósló boszorkányokat, apró játékszínházakat, tejáruló pásztornőket, felvidéki öltö­zetben, apró boltocskákat mindennemű nyalánksággal, a párisi nők étvágy­keltésére, fényképészeti műterme­ket, hollandi játékkereskedéseket—szóval mindent. Nyá­ron át nagyszerű hangversenyeket rendeznek itt, me­lyekben időről időre Páris minden katona­zenekara részt vesz. Terv nélkül ide-oda kóborolva, egyszer csak La Muette-hez érünk, mely IX. Károlynak köszöni létét. Azon időben csak kis kéjlak volt még, melyben e fejedelem a vadászat gyönyöreit élvezé. Később XIII. Lajos, ki szin­tén jó vadász volt, megnagyittatá e pavillont, s utána XV. Lajos palotává emelte. A király szeszélye Valois Margitnak ajándékozá e palotát, s igy megszűnt korona­birtok lenni. Csak később jutott ismét a régens leánya, Berry herczegnő birtokába, ki azt d’Armenonville Pleu­­rian-tól megvette. A szeretetreméltó herczegnő annyira szerette a rövid napokat s hosszú éjeket, hogy tavaszára nem derült több nyár, s az egyszerű palota, megrabolva szép úrnőjétől, csak akkor ébredt föl ismét szendergésé­­ből, midőn a Dauphin, később XVI. Lajos, ott fogadta Má­ria Antoinette-t, hogy őt Dauphinné­vá s később Fran­cziaország királynőjévé tegye. A királyi egybekelést a szövetségesek örömlako­mái követték. 1799. júl. 14-én a 25000 polgár­ katona, ki a Páris által számukra adott lakomában részt vett, elpusztítá a La Muette-i kerteket. Sajnos­ e szép napra ismét hasonló következett, melyen La Muette-et a Párisból kitört dühöngő csoport ostrom alá vette, s a királyi épület legnagyobb része romba dőlt. La Muette-ben annyit mulattak már az emberek, hogy nem csoda, ha az egész vidéken sokat tánczolnak. Ez előszeretet a táncz iránt tánc­termet hozott létre, mely diadalmaskodott a rémuralom fölött, túlélte az in­­vasiót, s hat vagy hét kormány után még most is állna, ha b. Haus­s.nan a bois de Boulogne-t nem szépíti. Ra­­nelagh-ot értem. Hány szív dobogott hevesebben e szó hallatára! Hány szép emléket nem hagyott ez hátra, a restauratió s a júliusi királyság aranyos erényeiben ! Ranelagh nem a bois de boulogne-i Mabille-ra, de az arisztokratikus Mabille-ra emlékeztet, hol csak fényes fogatok jelentek meg, s ez elegáns nép a világért sem ült volna omnibusba. Morian park­őr terve szerént készült, ki Souhise herczegtől, La Muette akkori kormányzójától nyert rá engedelmet. Mária Antoinette is meglátogatta egyszer Ranelagh-ot, példáját az udvar s az egész város követte. A Ranelagh nincs többé, kövei szét vannak szórva. Mi lett a szép Palmyra­k és Pamelák-ból, a Mathildok , Magyarország és a nagyvilág, és Olympiákból, kik ott fehér ruhájokat s nyájas moso­lyukat mutogaták. Hol vannak az elmúlt év lombjai?mondja a költő. La Muette XI. Károly vadász palotája volt. Az artois-i gróf, XVI. Lajos fivére is akart ily kis fogházzal binni. E czélra Bagatelle-t szerzé, melyet Beilanger épí­tész 64 nap alatt épített fel 600,000 livre-ért. Baga­telle-t először „la folie d’Artois“-nak hitták. E palotá­ban fölváltva sok egyén szerepelt, kiknek emlékét a történelem vagy krónika számunkra föntarta. Ott látták Charolais k. a.-t, Beauharnais, Pallier asszonyt s Berny herczegnőt. Amint gyakran fölcserélték a Tuilleriákat Ranelagh-gal, Versailles-t is el-elhagyták időnként Ba­gatelle kedvéért. Jelenleg a palota a hozzátartozó bir­tokkal együtt Herford marquis tulajdona. Tekervényes utak, vízesések, mezők, árnyas helyek, szóval mi sem hiányzik, mi valamely parkot a sétálók előtt kedvessé tehet. A régi idők emlékei közöl többi közt egy góth torony látható, melyet Berrey herczeg építtetett. Bagatelle egyike a palotáknak, hol Herford mar­quis műtárgyait, melyeket mindenütt s minden alka­lommal összevásárolt, fölhalmozza: festmények, szobrok, emaille-ok, szőnyegek, csontfaragványok, damasciro­­zott arany- s ezüst tárgyak, üvegek, fafaragványok, szó­val bármi legyen az, mindent megvesz s gyűjt, mit a művészet dicsteljes ujjai érintettek Minden idők mes­terművei fel vannak itt halmozva, igen sok főváros van, mely nem mutathat föl ehhez hasonlót. Alig volt a Folie d’Artois fölépítve, másik Folie is keletkezett mellette. Minden, mi nevetséges köve­tésre talál. Az erdő más részében, a Szajna partján, kis palota áll, hol Retz kardinális kereste az annyira óhaj­tott nyugalmat, 1780-ban még Chateau de la Chambre­­nak hitták e lakot. St. James-i Beaudard tengerésztiszt megkedvelte e palotát, s a Bagatelle gyors építésze csakhamar hozzá fogott annak nagyításához. Az ember azt hitte volna, hogy hegyi szellemek, vagy manók vég­zik a munkát, m­ely gyorsan haladt az építés. De Be­­­­audard milliói sem tűntek lassabban. Hisz csak a szikla, melyet az egyik kertben emeltek, 1,500,000 francba ke­rült. Nem csoda tehát, ha Beaudard, ki 20,000000 fran­cig bukott, később nyomorban végzé életét, miután egy ideig a bastille-ban ült. Borghese herczegnő bírta a Folie de St. James-ot. 1815-ben Wellington herczeg székelt ott. Hannoveri vadászok egy kissé kifoszták a palotát, melyet később Benaret úr vett meg. De a speculatio ekkor már elha­nyagolta a kerteket, s házakat épített helyekre, s a park romjaiból falu nőtt ki. (Vége következik.) A sedani capitulatio. (Két képpel a 471. lapon.) Utazásunk közben. — írja a többek között egy elsőrendű külföldi lap levelezője — Brüsselből Buil­­lonba egymást érték a vonatok sebesültekkel, és majd­nem minden állomásnál fehér-vörös keresztes emberek szálltak be a vagyonokba, kik különböző nemzetiségek­hez tartoztak. Libramont mellett a mezőn roppant sok szekér és sátor állott, melyekben betegek, sebesültek voltak elhelyezve, s melyek között az irgalmas nénék és más hölgyek sürgölődtek az illetők ápolásával. A fel­ügyelő orvosok nevei krétával voltak a szekerekre írva. Néhányan a szegény sebesültek közül már végvonaglá­­saikban szenvedtek,­­­a hat mértföldnyi után sokan ki­dőltek a sorokból, habár messze vidéken minden jármű a sebesültek számára volt lefoglalva. A belga határ mintegy 3/4 métföldre van Sedantól. És itt már láthatók a háború nyomai. A szerencsétlen családok, kiknek há­zai a körüllevő falvakban a küzdelem alatt leégtek, a mezőn tanyáznak. Nincs mire hajtani fejüket. Itt ott rózsákből rögtönöztek kis alacsony viskókat, hogy leg­alább a tüzet, mely körül melegednek, megóvják a szél­től. Lovak, melyeknek gazdái elvesztek, százanként csa­tangolnak szét, míg lassanként elfogdossák az emberek. Le Chopillenél még borzasztóbban pusztított a harcz. A templom tornyán egy ágyúgolyó akadt meg, egy másik utat tört magának a fedélzeten át a templom ha­jójába. Mindenütt a házak homlokzatain a fegyvergolyók helyei láthatók. Fegyverek és hadkészletek darabjai sza­naszét hevernek a helységben. Bazailles mellett száza­dos fák állnak, melyeknek tetejét és derekát ketté­szel­ték az ágyúgolyók. Iszonyú fölpuffadt lóhullák és dom­bok födik a tért, a­hol az elesettek temettettek el. Né­­hányára a porosz pickelhaube van tűzve. Az útszéleken mindenütt szétszaggatott ruha- és fegyver­darabok, ösz­­szetört faágak, véres koponyák, melyek iszonyú néma beszédességgel hirdetik, hogy itt a háború dühöng. Ba­zailles, mely északi Francziaországnak egyik legszebb helysége volt, most nem egyéb, mint Pompeji, de nem még ennél is inkább tönkre van téve. Egyetlen ház sem maradt meg. Egyetlen embert sem lehet látni azok kö­zöl, kik azelőtt itt laktak. Innen Sedanig a föld valósá­gos sirhalom. Sedanban még most is mintegy kétezer sebesült van. A levegő iszonyú rész és dögleletes. Sedan közelében egy házikó áll, mely egy takács tulajdona. Itt találkozott Bismark gróf Napoleon csá­szárral. A találkozásról következőleg írtak a lapok: Midőn szeptember másodikén kora reggel Napó­leon szemlét tartott a vidék felett, látta, hogy Sedant a német csapatok körülgyűrűzve tartják és harczkészen állanak. A császár erre rövid gondolkodás után egy le­velet írt Vilmos királyhoz, mely így kezdődik: „N’ayant pas pu mourir á la têté de mes troupes, je depose mon épée á Votre Majesté“. („Miután nem halhattam meg csapataim élén, Felséged elébe teszem le kardomat.“) E levelet Reille vitte meg a királynak. Másnap a feltételek enyhítésének kieszközlésére átkocsizott Na­póleon Vilmoshoz. Törzskara néhány tisztje kíséretében Douchery felé hajtatott. Bismarck grófot néhány hadsegéd még az ágyban lepte meg azon tudósítással, hogy jön a császár, és ta­lálkozni kiván vele és a királylyal. — Hamar fölöltözött vértes egyenruhájába, föltette a fehér tábori sapkát és a császár elé sietett. A helység előtt érte és a hintóból ki­lépő császárt hajadon fővel fogadta. Napóleon intett neki, hogy tegye föl sapkáját, mire a cancellár tisztelet­­teljes hangon válaszolt: „Sire! Én úgy fogadom felsé­­gedet, mint királyi uramat! “ A helység közelében áll egy házikó, melyet rajtunk ábrázol. Bismarck gróf oda­indult a császárral, s első lépett be, miután azonban az alsó szoba nem volt tetszetős, fölment a lépcsőn, és fent a szövőszéket találta. Erre ismét lejött, s a császárt már egy kövön ülve lelte; két széket hoztak azután elő, és Bismarck gróf a császár mellé ült balról. — A társal­gás ma már a történeté. — Legelőször is a békéről volt szó, azonban e tekintetben a cancellár nem nyerhetett semmi biztosítást a császártól, ki kijelentette, hogy nincs hatalma és nem alkudozhatik a béke iránt, és nem ad­hat parancsokat sem Mac-Mahonnak, sem Bazainenek. Minden a császárnétól, mint régensnétől, s a miniszte­rektől függ. Erre megjegyezte Bismarck gróf, hogy ily körülmények között fölösleges ő­felségével politikáról beszélni, és egyátalán czéltalán a királylyal való talál­kozás. — Napóleon azonban sürgette azt, s a capitula­tio aláírása után délutáni egy órakor csakugyan létre is jött az. E találkozásról a porosz király ezeket írja ne­jének : Miután 2-án reggel még nem vettem hírt Moltke­­tól a meghódolási alkudozásokról, melyeknek Douche­­ryban kellett volna megtörténni — megállapodásunk szerint a csatatérre indultam, s 8 órakor találkoztam Moltkeval, ki elembe jött, hogy beleegyezésemet nyerje meg a meghódolási feltételekhez, — s egyszersmind je­lenté, hogy a császár reggel 5 órakor Sedant elhagyta és Doucherybe jött. Miután a császár szólani akart ve­lem, s közelben kis kastély volt kerttel, azt tűztem ki talál­kozási helyül. 10 órakor a Sedan előtti magaslatra értem. 12 órakor megjelent Moltke és Bismarck az aláírt meghó­­dolási okmánynyal. 2 órakor Fritztzel megindultam, lo­vas törzstestőreim által kísértetve. Leszálltam a kastély előtt, a­hol a császár előmbe jött. A találkozás egy ne­gyed óráig tartott. Mindketten mélyen meg valánk in­dulva e viszontlátás felett. Mi mindent éreztem, miután még három év előtt Napóleont hatalma tetőpontján lát­tam, — nem írhatom le. E találkozás után 3 órától 8-ig körül lovagoltam az egész hadsereget Sedan előtt. A csapatok részérőli fogadtatást, a megtizedelt gárdahadtest viszontlátását — mindezt nem vagyok képes neked ma megírni; mé­lyen meg voltam hatva a szeretet és odaadás ennyi bi­zonyítékaitól. Áldjon isten, — megindult szívvel, ily levél zárá­sakor — Vilmos. 473 Párisi jelenet a szeptemberi napokból. (Képpel a 478. lapon.) Júliusi, márcziusi, szeptemberi napok, mind-mind olyanok, melyek éveket pótolnak a történelem hasáb­jain. A „szabadság, testvériség, egyenlőség“ frázisai e na­pokban váltak valósággá Francziaországban. Múlt számunk díszes mellékletében igyekeztünk lapunk olvasói elé tárni a lehető leghűbben Párist, azon magasztos perczeiben, melyekben jogait átvette, azon örömben, melyet e magasztos perczekben élvezett. Most még egy lélekemelő képet csatolunk a töb­biek sorához. A nő épúgy hevül hazájáért, mint a férfi. Karthá­gó hölgyei a végveszélyben leoldozák nyaklánczaikat, minden éküket i­s a haza oltárára tevék, levágták fürtjeiket, hogy abból kötelet fonjanak. Az egri nők hire

Next