Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1870-10-02 / 40. szám
40. szám, 1870. Az egyszerű polgárnők a korlátoknál foglalnak állást, és sóvár pillantást vetnek a tarka tömeg űzelmére. Mások, kiknek szintén tilos a bemenet, hintáikból nézik a sürgést-forgást, de büszkén, hogy magukra vonják a figyelmet. Ha szemeiknek gyilka volna, halála nagy pusztítást venne véghez a szép járókelők soraiban. Egy nap — mintegy két éve — azon részen, hol Isabella, a virágárus lány rózsáit s violáit kinálgatja, Gladiateur tartotta bevonulását. A tömeg ittas jön. Mindenki felállt s aztán volt kiáltozás s taps. Voltak emberek, kik azt álliták, hogy Francziaország most boszulta meg magát Waterloo-ért. Néhány büszkén beszélte el, hogy látta a Gladiateur-t, a boldogabbak érintették is. Egyikük szál szőrt mutatott sörényéből, mire egy delnő kérve kérte, hogy engedje át neki, hogy medaillon-ban nyakán viselhesse ... A bonton szerint az utolsó versenyt nem szokás megvárni. A kocsik hosszú sora megindult. Eközben a nép fiai, kik magukkal hozák családjaikat, hogy megszemléljék a párisi futtatás pompáit, azon gyepes lejtőkön teszültek le, melyeken a nagy tó zuhataga alá rohan. Kézművesek, tőkepénzesek, polgárok ezrével gyűltek, össze nejeik gyermekeikkel. Félig falusias, félig democratikus kép. A szajnai csendőrök atyai tekintélylyel tartják fönn a rendet s a park őrei először nem veszik észre, hogy a tömeg egy darab pázsitot letiport. Álarczosokat ma már nem látni, mint hajdan húshagyó kedden, azonban hála az új divatoknak, még elég sokféle, jelmezeket lehet látni, p. az a marquise mintha csak W. Scott regényéből bújt volna elé ! Minden század, minden vidék adózott a fantáziának. Ezek a tavaszi saturnáliák. Amint elmúlt az utolsó nap, a mulatságnak is vége s Páris a falura siet. Vessünk még futólag egy pillantást a Pré Catelan-ra. E rét — nevét azonban nem kell betüszerénti értelemben venni — a bois de Boulogne leghomokosabb részét foglalja el s nagy kertet képez, mely községi határozat értelmében egy vállalkozó gondjaira van bizva ! Nem messze fekszik ama kőlabortól, mely keresztúton Catelan Arnold költő meggyilkoltatása helyét jelöli. Itt aztán mindent lát az ember. Jósló boszorkányokat, apró játékszínházakat, tejáruló pásztornőket, felvidéki öltözetben, apró boltocskákat mindennemű nyalánksággal, a párisi nők étvágykeltésére, fényképészeti műtermeket, hollandi játékkereskedéseket—szóval mindent. Nyáron át nagyszerű hangversenyeket rendeznek itt, melyekben időről időre Páris minden katonazenekara részt vesz. Terv nélkül ide-oda kóborolva, egyszer csak La Muette-hez érünk, mely IX. Károlynak köszöni létét. Azon időben csak kis kéjlak volt még, melyben e fejedelem a vadászat gyönyöreit élvezé. Később XIII. Lajos, ki szintén jó vadász volt, megnagyittatá e pavillont, s utána XV. Lajos palotává emelte. A király szeszélye Valois Margitnak ajándékozá e palotát, s igy megszűnt koronabirtok lenni. Csak később jutott ismét a régens leánya, Berry herczegnő birtokába, ki azt d’Armenonville Pleurian-tól megvette. A szeretetreméltó herczegnő annyira szerette a rövid napokat s hosszú éjeket, hogy tavaszára nem derült több nyár, s az egyszerű palota, megrabolva szép úrnőjétől, csak akkor ébredt föl ismét szendergéséből, midőn a Dauphin, később XVI. Lajos, ott fogadta Mária Antoinette-t, hogy őt Dauphinnévá s később Francziaország királynőjévé tegye. A királyi egybekelést a szövetségesek örömlakomái követték. 1799. júl. 14-én a 25000 polgár katona, ki a Páris által számukra adott lakomában részt vett, elpusztítá a La Muette-i kerteket. Sajnos e szép napra ismét hasonló következett, melyen La Muette-et a Párisból kitört dühöngő csoport ostrom alá vette, s a királyi épület legnagyobb része romba dőlt. La Muette-ben annyit mulattak már az emberek, hogy nem csoda, ha az egész vidéken sokat tánczolnak. Ez előszeretet a táncz iránt tánctermet hozott létre, mely diadalmaskodott a rémuralom fölött, túlélte az invasiót, s hat vagy hét kormány után még most is állna, ha b. Hauss.nan a bois de Boulogne-t nem szépíti. Ranelagh-ot értem. Hány szív dobogott hevesebben e szó hallatára! Hány szép emléket nem hagyott ez hátra, a restauratió s a júliusi királyság aranyos erényeiben ! Ranelagh nem a bois de boulogne-i Mabille-ra, de az arisztokratikus Mabille-ra emlékeztet, hol csak fényes fogatok jelentek meg, s ez elegáns nép a világért sem ült volna omnibusba. Morian parkőr terve szerént készült, ki Souhise herczegtől, La Muette akkori kormányzójától nyert rá engedelmet. Mária Antoinette is meglátogatta egyszer Ranelagh-ot, példáját az udvar s az egész város követte. A Ranelagh nincs többé, kövei szét vannak szórva. Mi lett a szép Palmyrak és Pamelák-ból, a Mathildok , Magyarország és a nagyvilág, és Olympiákból, kik ott fehér ruhájokat s nyájas mosolyukat mutogaták. Hol vannak az elmúlt év lombjai?mondja a költő. La Muette XI. Károly vadász palotája volt. Az artois-i gróf, XVI. Lajos fivére is akart ily kis fogházzal binni. E czélra Bagatelle-t szerzé, melyet Beilanger építész 64 nap alatt épített fel 600,000 livre-ért. Bagatelle-t először „la folie d’Artois“-nak hitták. E palotában fölváltva sok egyén szerepelt, kiknek emlékét a történelem vagy krónika számunkra föntarta. Ott látták Charolais k. a.-t, Beauharnais, Pallier asszonyt s Berny herczegnőt. Amint gyakran fölcserélték a Tuilleriákat Ranelagh-gal, Versailles-t is el-elhagyták időnként Bagatelle kedvéért. Jelenleg a palota a hozzátartozó birtokkal együtt Herford marquis tulajdona. Tekervényes utak, vízesések, mezők, árnyas helyek, szóval mi sem hiányzik, mi valamely parkot a sétálók előtt kedvessé tehet. A régi idők emlékei közöl többi közt egy góth torony látható, melyet Berrey herczeg építtetett. Bagatelle egyike a palotáknak, hol Herford marquis műtárgyait, melyeket mindenütt s minden alkalommal összevásárolt, fölhalmozza: festmények, szobrok, emaille-ok, szőnyegek, csontfaragványok, damascirozott arany- s ezüst tárgyak, üvegek, fafaragványok, szóval bármi legyen az, mindent megvesz s gyűjt, mit a művészet dicsteljes ujjai érintettek Minden idők mesterművei fel vannak itt halmozva, igen sok főváros van, mely nem mutathat föl ehhez hasonlót. Alig volt a Folie d’Artois fölépítve, másik Folie is keletkezett mellette. Minden, mi nevetséges követésre talál. Az erdő más részében, a Szajna partján, kis palota áll, hol Retz kardinális kereste az annyira óhajtott nyugalmat, 1780-ban még Chateau de la Chambrenak hitták e lakot. St. James-i Beaudard tengerésztiszt megkedvelte e palotát, s a Bagatelle gyors építésze csakhamar hozzá fogott annak nagyításához. Az ember azt hitte volna, hogy hegyi szellemek, vagy manók végzik a munkát, mely gyorsan haladt az építés. De Beaudard milliói sem tűntek lassabban. Hisz csak a szikla, melyet az egyik kertben emeltek, 1,500,000 francba került. Nem csoda tehát, ha Beaudard, ki 20,000000 francig bukott, később nyomorban végzé életét, miután egy ideig a bastille-ban ült. Borghese herczegnő bírta a Folie de St. James-ot. 1815-ben Wellington herczeg székelt ott. Hannoveri vadászok egy kissé kifoszták a palotát, melyet később Benaret úr vett meg. De a speculatio ekkor már elhanyagolta a kerteket, s házakat épített helyekre, s a park romjaiból falu nőtt ki. (Vége következik.) A sedani capitulatio. (Két képpel a 471. lapon.) Utazásunk közben. — írja a többek között egy elsőrendű külföldi lap levelezője — Brüsselből Buillonba egymást érték a vonatok sebesültekkel, és majdnem minden állomásnál fehér-vörös keresztes emberek szálltak be a vagyonokba, kik különböző nemzetiségekhez tartoztak. Libramont mellett a mezőn roppant sok szekér és sátor állott, melyekben betegek, sebesültek voltak elhelyezve, s melyek között az irgalmas nénék és más hölgyek sürgölődtek az illetők ápolásával. A felügyelő orvosok nevei krétával voltak a szekerekre írva. Néhányan a szegény sebesültek közül már végvonaglásaikban szenvedtek,a hat mértföldnyi után sokan kidőltek a sorokból, habár messze vidéken minden jármű a sebesültek számára volt lefoglalva. A belga határ mintegy 3/4 métföldre van Sedantól. És itt már láthatók a háború nyomai. A szerencsétlen családok, kiknek házai a körüllevő falvakban a küzdelem alatt leégtek, a mezőn tanyáznak. Nincs mire hajtani fejüket. Itt ott rózsákből rögtönöztek kis alacsony viskókat, hogy legalább a tüzet, mely körül melegednek, megóvják a széltől. Lovak, melyeknek gazdái elvesztek, százanként csatangolnak szét, míg lassanként elfogdossák az emberek. Le Chopillenél még borzasztóbban pusztított a harcz. A templom tornyán egy ágyúgolyó akadt meg, egy másik utat tört magának a fedélzeten át a templom hajójába. Mindenütt a házak homlokzatain a fegyvergolyók helyei láthatók. Fegyverek és hadkészletek darabjai szanaszét hevernek a helységben. Bazailles mellett százados fák állnak, melyeknek tetejét és derekát kettészelték az ágyúgolyók. Iszonyú fölpuffadt lóhullák és dombok födik a tért, ahol az elesettek temettettek el. Néhányára a porosz pickelhaube van tűzve. Az útszéleken mindenütt szétszaggatott ruha- és fegyverdarabok, öszszetört faágak, véres koponyák, melyek iszonyú néma beszédességgel hirdetik, hogy itt a háború dühöng. Bazailles, mely északi Francziaországnak egyik legszebb helysége volt, most nem egyéb, mint Pompeji, de nem még ennél is inkább tönkre van téve. Egyetlen ház sem maradt meg. Egyetlen embert sem lehet látni azok közöl, kik azelőtt itt laktak. Innen Sedanig a föld valóságos sirhalom. Sedanban még most is mintegy kétezer sebesült van. A levegő iszonyú rész és dögleletes. Sedan közelében egy házikó áll, mely egy takács tulajdona. Itt találkozott Bismark gróf Napoleon császárral. A találkozásról következőleg írtak a lapok: Midőn szeptember másodikén kora reggel Napóleon szemlét tartott a vidék felett, látta, hogy Sedant a német csapatok körülgyűrűzve tartják és harczkészen állanak. A császár erre rövid gondolkodás után egy levelet írt Vilmos királyhoz, mely így kezdődik: „N’ayant pas pu mourir á la têté de mes troupes, je depose mon épée á Votre Majesté“. („Miután nem halhattam meg csapataim élén, Felséged elébe teszem le kardomat.“) E levelet Reille vitte meg a királynak. Másnap a feltételek enyhítésének kieszközlésére átkocsizott Napóleon Vilmoshoz. Törzskara néhány tisztje kíséretében Douchery felé hajtatott. Bismarck grófot néhány hadsegéd még az ágyban lepte meg azon tudósítással, hogy jön a császár, és találkozni kiván vele és a királylyal. — Hamar fölöltözött vértes egyenruhájába, föltette a fehér tábori sapkát és a császár elé sietett. A helység előtt érte és a hintóból kilépő császárt hajadon fővel fogadta. Napóleon intett neki, hogy tegye föl sapkáját, mire a cancellár tiszteletteljes hangon válaszolt: „Sire! Én úgy fogadom felségedet, mint királyi uramat! “ A helység közelében áll egy házikó, melyet rajtunk ábrázol. Bismarck gróf odaindult a császárral, s első lépett be, miután azonban az alsó szoba nem volt tetszetős, fölment a lépcsőn, és fent a szövőszéket találta. Erre ismét lejött, s a császárt már egy kövön ülve lelte; két széket hoztak azután elő, és Bismarck gróf a császár mellé ült balról. — A társalgás ma már a történeté. — Legelőször is a békéről volt szó, azonban e tekintetben a cancellár nem nyerhetett semmi biztosítást a császártól, ki kijelentette, hogy nincs hatalma és nem alkudozhatik a béke iránt, és nem adhat parancsokat sem Mac-Mahonnak, sem Bazainenek. Minden a császárnétól, mint régensnétől, s a miniszterektől függ. Erre megjegyezte Bismarck gróf, hogy ily körülmények között fölösleges őfelségével politikáról beszélni, és egyátalán czéltalán a királylyal való találkozás. — Napóleon azonban sürgette azt, s a capitulatio aláírása után délutáni egy órakor csakugyan létre is jött az. E találkozásról a porosz király ezeket írja nejének : Miután 2-án reggel még nem vettem hírt Moltketól a meghódolási alkudozásokról, melyeknek Doucheryban kellett volna megtörténni — megállapodásunk szerint a csatatérre indultam, s 8 órakor találkoztam Moltkeval, ki elembe jött, hogy beleegyezésemet nyerje meg a meghódolási feltételekhez, — s egyszersmind jelenté, hogy a császár reggel 5 órakor Sedant elhagyta és Doucherybe jött. Miután a császár szólani akart velem, s közelben kis kastély volt kerttel, azt tűztem ki találkozási helyül. 10 órakor a Sedan előtti magaslatra értem. 12 órakor megjelent Moltke és Bismarck az aláírt meghódolási okmánynyal. 2 órakor Fritztzel megindultam, lovas törzstestőreim által kísértetve. Leszálltam a kastély előtt, ahol a császár előmbe jött. A találkozás egy negyed óráig tartott. Mindketten mélyen meg valánk indulva e viszontlátás felett. Mi mindent éreztem, miután még három év előtt Napóleont hatalma tetőpontján láttam, — nem írhatom le. E találkozás után 3 órától 8-ig körül lovagoltam az egész hadsereget Sedan előtt. A csapatok részérőli fogadtatást, a megtizedelt gárdahadtest viszontlátását — mindezt nem vagyok képes neked ma megírni; mélyen meg voltam hatva a szeretet és odaadás ennyi bizonyítékaitól. Áldjon isten, — megindult szívvel, ily levél zárásakor — Vilmos. 473 Párisi jelenet a szeptemberi napokból. (Képpel a 478. lapon.) Júliusi, márcziusi, szeptemberi napok, mind-mind olyanok, melyek éveket pótolnak a történelem hasábjain. A „szabadság, testvériség, egyenlőség“ frázisai e napokban váltak valósággá Francziaországban. Múlt számunk díszes mellékletében igyekeztünk lapunk olvasói elé tárni a lehető leghűbben Párist, azon magasztos perczeiben, melyekben jogait átvette, azon örömben, melyet e magasztos perczekben élvezett. Most még egy lélekemelő képet csatolunk a többiek sorához. A nő épúgy hevül hazájáért, mint a férfi. Karthágó hölgyei a végveszélyben leoldozák nyaklánczaikat, minden éküket is a haza oltárára tevék, levágták fürtjeiket, hogy abból kötelet fonjanak. Az egri nők hire