Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1870-11-27 / 48. szám
НМ11ЯМ1НРЧЯН1111ЩЯ11ЯЯРЯ11НРРЦИNo11Я1 48. szám, 1870.Magyarország és a nagyvilág. A gyászoló leány. „Kedves lányka mért e bánat ? Mért e könyök, mérte bú? Homlokodra sokkal inkább Illenék a koszorú. Tán madárkád hirtelen lett ? Vagy virágid érte baj ? Hogy miattok e kis ajkon Egymást éri a sóhaj.“ — Nem hervadtak el virágra Bár meglátszik szinekön. Amióta bánat-vizzel, Könyeimmel öntözöm. Kis madárkám sem hagyott el, Csak nem dallok már vele ; És azóta a szegénynek Szomorúbb lett éneke. „Kénytől nyilnak hát virágid, Kis rabod nem énekel?“ És a résztvevő szavára Egy hosszú sóhaj felel. — Mint a bányász, mélyre ások ; Hol lelem fel búderét ? Tán testvéred ment a harczba, S annak hozták holt hirét ?“ — Nincs testvérem; — de ha volna, S halva tudnám messze őt ; Útra kelnék, felkutatnám Érte a vad harczmezőt; Visszahoznám, itt nyugodna Egy virágos sir alatt; Egy testvérrel úgy szegényebb — Egy hős sirral gazdagabb. ..Ugy tehát e gyászos öltönyt Csak hiúság adta rád! A hiúság, hogy ragyogtasd Arczod, vállad szűz havát! Nem, nem! Lányka oh ! bocsáss meg, Káromoltam szivedet; Sirba tették jó anyáddal A legdrágább életet! — Nincs anyám; — de bár mi mélyen Nyugszik is a föld alatt, Őt az égben újra látni, Üdvözitő gondolat! Ah, de él — s az ég sem adja Vissza többet nekem — Él, a kiért gyászba járok, Másnak él a hirtelen. CSEPREGHY FeRENCZ. -------------------щ----- az Csevegés a tűzoltóságról. sz (Északi fény. — Csalhatatlan jövendölés. — Álmos bakter. — P1 A tűzoltóság jelentősége. - Segély önzésből. — Külföldön és itthon. — Néhány statisztikai adat. —• Falusi tűzoltás. — Ко- se vács, lakatos, kéményseprő. — Jász őszinteség. — Fővárosi щ tűzoltók. — Vártan és színfalak mögött. — Tűzoltó gyülevesek. — Ige és hús. — Jo Tűz van! Tűz van ! E kiáltással szinte ajtóstul rohant be egy bozózontos fejű ficzkó a múlt hó egyik estéjén a kávéházba, de melynek egyik asztalánál épp azon gyújtogatások, felmerzselések fölött elmélkedtem, melyekkel a felvilágom sült németek, úgy látszik, Francziaországban is terjeszd tá teni akarják — a világosságot. Azon lázas izgatottsággal és szenvedélyes öröm- ér mel, mely a veszély perezében, midőn az életét vagyogását féltő, emberbaráti érzésünkre appellál, minden P tűzoltó keblét elfogja, ugrottam fel helyemről s csak- de hamar az utczán termettem, hol már fel és alá hullám- mzott a rendesen bámészkodó tömeg. Nyugaton az ég egy jó darabja izzó pirosra volt kifestve, mintha, csak fris vérbe mártották volna; a piros váködfátyolon közben-közben arasznyi széles fényesebb vofenalak tűntek fel, melyek újabb lángok előtörésére mutattak. Roppant terjedelmű tűznek kell lenni! De hol uraim ? és merre ? Az fel sem tűnt, hogy kongatást nem hallottam ; patriarchális nép vagyunk s mint pesti tűzoltó, egy év alatt csak hozzátörődhettem azon épületes szokáshoz, hogy a toronyőrt csendes álmából csak fecskendőink vad robaja ébreszsze föl. Jövőre tán rá fogjuk ereszteni hatalmas angol gépezetünk csövéből a „lopott,“ Lindley-vizet, hogy föllocsoljuk. Akkor aztán bátran be is vallhatja, hogy elázott. De hiszen tűz van ! Tettem úgy, amint hiányos tűzjelzésünk mellett már nem egyszer, kereket oldva elindultam a tüzet keresni. Ortanyánk felé , a Dunapartra futottam. A tűz hatalmas visszfénye ezalatt mind nagyobb részt követelt magának az égből s ijesztő mérvben terjeszkedett észak felé, biborköpenyként terülve el a főváros fölött; az utczákon szerényen derengő gázlángok égő tulipántjai szinte elmosódtak, a világosság közel nappali volt s még is csak a Dunaparton lett előttem minden — világossá. A toronyőrök ezúttal joggal adhatták végig rendes huszonnégy órai álmukat; nem a földön, hanem a levegőben égett; nem is tísz, hanem északi fény volt. Nem tagadom, egészen megkönnyebbülve sóhajtottam fel s a Dunapartra érkezésem második perczében már jóízűen mosolyoghattam a körültem állók némelyikén, a kik alant járó felfogásukkal egyenest Belzebub vörös nyelvének kiöltéséből magyarázták ki a fenséges természeti tüneményt, bőven következtetne belőle elmaradhatlan égi és földi háborúra. Azóta csakugyan háború veszedelmétől tartunk is s a politikus vénasszonyok — nem a hímnemen lévőket értjük, — nagy hitelnek örvendenek most. Megkönnyebbülve lélegzettem. Hiszen, ha Magyarország bármely városa oly óriás tűzzel állana szemközt, mely a fél láthatárt képes daczoltani az éj sötétségével s mely tűzrendészeti szabályok hiányában egyáltalán nem tartozik a lehetetlenségek közé , ugyan hogy hoznak össze annyi képzett tűzoltót, kik a győzelem sikerének reményével támadhatnák kik a tüzet, e legborzasztóbb ellenséget, melyet minden tétlenül elszalasztott perez, minden csekélyebb mérvű támadás csak erejében és intenzivitásában növel? Mert valljuk meg, hazánk a tűzoltóságok szervezése terén még csak a kezdetnek kezdetén áll. Úgy látszik, közös sorsa már a világraszóló eszméknek, a nagy horderejű, társadalmi intézményeknek, hogy csak emberöltő koronát, kínos vajúdások, hosszú küzdés után verhetnek életerős gyökeret. A szervezett tűzoltóság ügyével legalább így állunk. A polgárok nyugalmának, a vagyonbiztonságnak, szóval a közjólétnek nincs egyhamar hathatósabb tényezője, a társadalom különböző rétegeinek nincs természetszerűbb találkozópontja , a szervezett tűzoltóságnál, a tűzoltóság állami jelentőségre emelkedik az által, hogy a fegyelemhez föltétlen engedelmességhez való szoktatás, az egyén önbizalmának és józan bátorságának fölkeltése és fokozása által minden tűzoltóban egy-egy polgárkatonát nevel. Egyáltalán a tűzoltóságon kívül nincs is intézmény, melytől mindnyájunk érdekei annyira elvárhatlanok volnának s melynek szükségét, a mióta az őserdők vad emberei két darab fa egymáshoz dörzsölése által a tüzet fölfedezték, minden lépten-nyomon oly égetőn éreznek? S mégis, mit tapasztalunk? Épen a szervezett tűzoltóság ügye az, mely nálunk felülről nem részesül a fontosságához mért pártolásban; a tűzoltóság az, mely, ha egynémely városunkban ügygyel-bajjal szerveszkedett is, a hatóság részéről anyagi tekintetben minél több szűkkeblűséggel, erkölcsi tekintetben minél kevesebb méltánylással találkozik. S mit tesz a közönség, mely e részben az első sorban van érdekelve s mely ennélfogva a rendelkezésére álló számos s vajmi könnyen mozgásba hozható eszközzel leginkább hivatott a tűzoltóságok szervezésének kezdeményezésére ? A közönség — mi volna természetesebb ? — közönyös, mert még mindig ahhoz van szokva, hogy az „illetékesek“ gondoskodjanak helyette, mert társadalmunkban még mindig nem fejlett ki azon közérzület, mely egyedül teszi elég bölcssé az embert annak belátására, hogy, amikor a másét védi, a magáét megmenti. Ezért van azután, hogy széles Magyarországban a Dunántúl: Sopron, Kőszeg, Győr, Esztergom ; a Dunán innen : Pozsony, Nagyszombat, Nyitra, Pest; a Tiszántúl: Arad, Temesvár, Debreczen; Erdélyben: Gyulafehérvár, a társországokban : Zágráb és Varasd mutathatnak csak fel szervezett tűzoltóságot. S ha ezek mellett még Pécs Szombathely és Szeged nevét fölemlítjük, úgy jóformán elsoroltunk minden magyarországi várost, melynek ez év végéig nemcsak egy-két fecskendője lesz, de az ezeket jól kezelni képes önkénytes tűzoltósága is. S még a jelen év végén is a magyar községeknek mily nagy százaléka lesz oly helyzetben, hogy, ha zsúppal fedett háza tetejére kiül a veres kakas, a harmadik faluból lesz kénytelen szivattyút kurrentálni, amely kétségkívül későn fog érkezni az illuminációhoz. Alig van, de tán nincs is falu Csehországban, Bajorországban, a többi német országokról nem is szólván, melyből az utas elé már messziről ne magaslanék ki a tűzoltók próbatornya. Azonban ezekkel szemben mégis van egy kis elégtételünk. A debreczeni tűzoltóság tudtsunkkal a maga tökéletlenebb formájában jóval elébb szervezkedett, mintsem e téren Németországban a mozgalom megindult, — mert az első szervezett német tűzoltóság ,.mentőcsapat“ (Rettungscorps) elnevezés alatt csak 1847-ben alakult meg s az általános mozgalom e részben a németek közt csak is az ötvenes évekből datálódik. S ma ? Rövid 20 év után, mily szomorú az ellentét a magyar és német közt a tűzoltóságok statistikája tekintetében ! Amíg mi az év végén alig fogunk többet felmutathatni 20 magyar tűzoltóságnál, Németországnak akkorra faluja sem lesz sokkal több jól szervezett tűzoltóság nélkül. Míg a magyar korona tartományaiban a tűzoltók összes száma is alig haladja meg a 2—3000-et, a sokkal kisebb Bajorország, hol egyedül a múlt évben 195 új tűzoltóság alakult, jelenleg már 64.000 tűzoltóval rendelkezik. Az ember persze azt hinné, hogy — mert katonai formákban nyilatkozik a tűzoltóság tiszte — kapva kap rajta a magyar ember. Faluhelyt elég ügyességgel s nagy elszántsággal oltanak is a kovács, lakatos és kéményseprő háromságának tudományán okulva és példáján lelkesülve. De égjen csak egy „kelletlen“ ember viskója, vagy akár kastélya — kezét sem mozgatja, noha kerülgeti a veszedelem, hogy a tulajdona is meggyűl. Annyi tény, hogy eddig több volt Magyarországon a gyújtogató, mint az oltogató ■ — ex professo. Mikor a jász ember harmadéve benyit az első magyar biztosító intézet ügynökségébe, hogy a kárpótlást személyesen fölvegye, a főügynök részvéttel kérdi: — No atyámfia, van e sok égés Apátiban? Mire a földi némi önérzettel naivul azt feleli, hogy: — Bizony tekintetes uram, csak gyujto gátunk ott. A pesti tűzoltó testület önkénytesei többnyire a műveit osztályhoz tartoznak s kiválóbb tagjai egyszersmind a tornászok is. Vártájukon egyenruhástól a kerevetekre dőlve, csibukszó mellett telepolitizálják csinos termüket, olvasnak, írnak, sakkoznak, sőt tán zenéznek is. A kártyajáték azonban elvből ki van zárva. S ha a szinházban egy-egy primadonna vagy drámai hős fejedelmi magatartással megyei ama tűzoltó legény mellett, ki sisakos fejét szelíden odatámasztja a színfalhoz s s kit tán észre sem vesz, bizonyosan kívánna neki tüzoltós jóestét, ha sejtené, hogy ez igénytelen egyenruhában . S épen egyik elmés kritikusunk lappang. Mig fennálló tűzoltóságaink nagy része a hatósági fillérkedés mellett csak úgy tengődik : magában Berlinben 200,000 tallérnál többet költenek évenkint a tűzoltóság fenntartására s az egyes királyságokban törvényileg kötelezvék a biztosító társulatok arra, hogy az egyes helyeken beszedett biztosítási tőkének bizonyos százalékát az illető község tűzoltósági szereinek jó karban tartására fordítsák. A német tűzoltóság mai állásában már teljesen kifejlett szerves egész organisatiója, a tűzoltók egyöntetű betanítása lehetővé teszi, nagyobb tűzesetek alkalmával az erők gyors összpontosítását; alig van német városban tűzeset, melynél a szomszéd falusi tűzoltók nem sietnének a városiak támogatására. A német tűzoltók ezen kívül egész kis tűzoltó irodalommal, 3—4 szakközlönynyel rendelkeznek s évenkint tartatni szokott vándor tűzoltógyűléseik nagy mértékben folynak be a közszellem emelésére s a sikeres tűzoltás érdekében szükséges állami vagy hatósági intézkedések kieszközlésére. Az első u. n. „Feuenwehrtag“ 1856-ban ült össze Lipcsében, a legutóbbi (8-ik) f. é. jul. 17-én Linczben, s ezen már a pesti, soproni, nyitrai, pozsonyi, nagyszombati és a zágrábi tűzoltóságok is voltak képviselve. Hanem az a kifejlett, életerős, államilag szervezett tűzoltóság, mely Németországban ma már áldásos valóság, nálunk csak álom s még álomnak is merész álom. A magyar közönség ügyszeretetén áll, hogy mielőbb valósággá legyen. Márkus Miklós.