Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 27-53. szám)

1871-12-03 / 49. szám

630 mindig sűrűbben szöktek, a­kik pedig megmaradtak, fellázadtak elnyomatásuk ellen Az egyesült államok kormányához mindig több panasz érkezett s Grant elnök végre vizsgáló biztost küldött katonaság kísére­tében a mormon telepre. A biztos mindenek előtt fogolylyá tette Brigham Youngot s a telep főbb embe­reit s aztán meginditá a vizsgálatot mindarra nézve, ami a szomorú kis államban az egyesült államok törvé­nyeivel összeütközik. Brigham Young nem várta be az eredményt, hanem, mint említettük, megszökött. A teljes forrongásba jutott Salt­ Lake City alkal­masint elveszti jellegét mint mormon telep; de hogy ezzel a mormon felekezet is ki lesz-e irtva ? kétséges. Híveinek száma százezrekre rúg s alaptanai részint vallási, részint érzéki hatalmas rugókon nyugodván, meglehet, hogy vagy Brigham Young, vagy más próféta alatt újból feltámad az amerikai rengetegek valamely vasút által még nem szelt zugában. Mikor az új kastély lift aieat. — Vig történet. — (Folytatás.) Igazi költői felfogás. Az a két utolsó sor olyan igazolás féle volt, mert hogy nem felfelé ásatta a vi­zet. Sajnálja is czudarul ezt az egy dolgot. No, de az okosabb enged. Jól van az igy is. A víz csak víz marad, ha fölfelé folyik is. Aztán majd ásat ő annak helyébe a tagja közepén nemsokára egy artézi szökő­kutat. Hadd lássa a paraszt, hogy ő egyenesen az ég felé is tud vizet bocsátani. Hadd legyen, mibe megmosakodni a napnak. Oh a szökő­kút minden esetre meglesz, mihelyt meg­nyeri a szent-p­éteri port, mihelyt felépül az új kastély. A szent-péteri por és a kastély volt az öreg Har­csa ábrándja. Egy kastély kiülő rondellákkal, bádog fedéllel, széles üveg-ambitussal, tizenhárom szobával, melyeknek hosszú során ő fog sétálni a csinos tapló-sapkában, meg a fekete botosban, jóízűen lógázva a nagy selmeczi pipa hosszú szárát ; aztán huszonnégy nagy ablaka lesz, ő majd oda könyököl az egyikbe és onnan köpködi le azt a kis rongyos vármegyét. Csak azért az egyért fájt a szive, hogy mind a huszonnégy ablakból egyszerre még­sem köpködhet le a szegény rongyos kis vármegyére. És ez a kastély bizonyos már. Egy év múlva ott fog állani vis á vis a pinczével. Egy év múlva befejező­dik a pör. Az pedig nagyon érdekes pör. Ezékiei bácsi ma fogja elmondani százhuszadszor Pilászi sógornak, meg Kubacsek öcsénknek. Hallgassuk mi is. — Hát eszem a vérit öcsém, meg sógor . . . úgy történt biz a’ . .. hogy ez a Sz. Péter községe a „kupak tanácsban“ ezelőtt valami két évvel kisütötte, hogy a busaki pusztát, a mit Kazáry grófok dominálnak, ők szántották valaha. — Robotban­­— szólott a számtartó. — Mindegy, akárhogy. Denique elhatározták, hogy biz azt jó lesz visszavenni. Jókora darab föld, meg­érdemli a fáradságot. Decretálták, hogy processust akasztanak a Kazáry grófok nyakába, mert hát nem igazság az, hogy annyija legyen egy familának ! Kubacsek nagyot bólintott fejével, mintha mondta volna, hogy „nem igazság.“ — Utcunque ! Az lett a dologból, hogy hozzám jöttek consiliumra, folytatá Harcsa úr — mint a vár­megye legjobb prókátorához . . . eszem a vérit! Éhez a kemény mondáshoz jónak látott egyet hör­­penteni a derék ur, s hogy borfolytonossági hiány — amint valami új prókátor, kinél Ezékiel bácsinak a botos talpa is külömb ember, ezt a nyavalyát kifejezné — elő ne álljon, egy kis „interimet“ csinálva beballagott a Hypocrine öt okos forrásához, hogy a lopó­tökbe egy kis eloquentiát czitálj­on. Mikor visszatért, ott folytatta a hol elhagyá : — A vérit! Tartsa csak domine Kubacsek ezt a nemes növényt, már t. i. a lopó­tököt, mert nem szere­tem, mikor beszélek, ha a kezemben van valami. Na­gyon szeretett hadonászni. Domine Kubacsek méltó áhítattal fogta meg a karcsú jószágot, nyílását beszorítva mutató ujjával. Tudom, hogy irigyelte mutató­ujjának azt a szép hiva­talát, miszerint az egyik csücske borban áztatja magát. Igazi bitorlása a torok jogainak. — Porro! . . . nógatta magát a falusi ügyvéd. Hát én bizony azt mondtam a parasztoknak, hogy . . . izé . .. ne­hogy . . . elutasítottam. Ezékiei bácsi nagyot nyelt. Meglátszott rajta, hogy fillentett, mert dehogy utasította el őket, de­hogy .. . inkább azt mondta nekik: „Fiaim­­ viszem a port. Majd megtanítom én a Kazáry grófokat. Jó kézbe kerültek. Egész Bécs büdös lesz ettől a portól fiam ! .. — Hát aztán ? — kérdé a számtartó, hogy ásitá­­­­sait tettetett érdekeltség köpönyegével letakarja. — Nos, az történt, hogy nem hagyott békében a sok paraszt, hiába mondtam nekik, hogy a port meg­vesztjük, odajártak nyakamra, kipuhatolták gyenge­­ oldalamat. — És volna a tekintetes urnák is gyengéje ? •— A hizelgett domine Kubacsek. — Van öcsém uram. Csakhogy ez a gyengém is erősebb magánál, mert az magát földhöz üti. — Mi a ménykő lehet az ? — Hát a bor öcsém uram. Nekem az a gyenge oldalam. No meg a kastély . . . — Ah! A kastély ? — Igen hát. Én nem vagyok olyan közönséges bocskoros nemes, az én szemeimet sérti a nád-födél, meg a hétszilvafa a szérű mögött, nekem az öreg apám is hintóban járt, kastélyban lakott. . . — A’ már igaz. — Hát kutya kutyánszky! . . . ezek a bugris szent-péteriek, mondom, kikeresték gyenge oldalamat s egy fényes kastélyt ígértek építeni, ha elvállalom pörüket. Ezékiel bácsi megint félre csavarodott az igaz­mondás utján, mert hát tulajdonkép ő maga kereste ki a saját maga gyenge oldalát, ő maga vette rá a szent­­péterieket, hogy adjanak neki kötelezvényt a kastély megépítésére vonatkozólag. Hétszáz lakos úgyis köny­­nyen megcsinálja. Sok varjú lovat győz. Legfeljebb egy-két tégla­darab esik egyre. Mért ne építenék meg neki ? — Hát csak elvállalta sógor ur ? kérdező Pilászi. . Ezékiei bácsi egy pohár bort ürített ki és meg­csavarta hosszú ősz bajszát. — Muszáj voltam vele. Kiállították a kötelez­vényt, én a port megkezdtem, s a­mint dukált, mind­­ a három fórumon el is vesztettem emberül. — És aztán ? Harcsa úr hamisan hunyorított szemével. — Aztán jött a java. Felszólítottam a szent­péte­­rieket, hogy most már szíveskedjenek megépíteni a­­ kastélyomat itt a malmom végiben , őszre szeretnék bele költözködni. Fogadják meg maguknak Lepeczky­­ építő­mestert, majd én bediktálom neki a tervet a köv­e­telezvény szerint. Október elsején elvárom a kulcsokat. — Mit feleltek vissza ? — Azt, hogy nagyon szívesen megtesznek min­dent, hanem nincsen hozzá fájuk, sem malternek való­­ földük ;azonban a bicsaki pusztán van malternek való , föld, gerendára alkalmas fa elég — majd ha övék lesz az a puszta, akkor aztán mindjárt belekezdenek az építkezésbe Addig nem lehet. — A semmirekellők! nyájaskodik Kubacsek. Harcsa bácsi úgy tett, mint nagy Napóleon a kényes kérdésekkel szemben — az orrát kezdte vakarni.­­ — De majd én megtanítom őket, hogy lehet.­­ Ravasz róka vagyok, úgy stilizáltam a kontraktust, hogy prókátori munkálatok fejében tartoznak kiállítani­­ a kastélyt. Tehát akár nyerem, akár vesztem a pert. — Helyesen ! rikkantott közbe Kubacsek. — Eközben Ezékiei úr szeme elkezdett villogni,­ talán a bortól, vagy talán attól, a­mit mondani fog ? ! — Most tehát nincs egyéb hátra, mint hogy a kö­telezvényt bemutassam a törvényszéknél s rögtön elma­rasztalják az egész falut. Ezalatt harmadszor is elfogyott a bor, Kubacsek­i futott húzni. — No csak szép fogás volt— szólott a számtartó­­ fejével nagyot bólintva. Még ilyen könnyen sem épített kastélyt senki. — Hja, édes sógor uram ! Egy embernek esze van, más embernek pedig pénze; mind a kettő sokat ér. — Most már valóságos kincs az a kötelezvény ! mondá újra a számtartó úr, csakhogy szóljon valamit. — De még mekkora. Anélkül eldisputálnák a jussomat, mert hát úgy is esküt akarnak tenni, hogy ők csak azon esetre ígértek kastélyt építeni, ha a pörü­ket megnyerem, hja! de mikor a kötelezvény mást mond. — Csak attól félek, sógor uram, hogy az ügy­védük, a milyen eszes piócra, elmagyarázza valahogy az írást; ilyes valamit hallottam . . . De már erre felpattant Harcsa bácsi, miután előbb megöblítette egy kis itallal a torkát. — Micsoda ? Elmagyarázza ? Ki ? Az ügyvéd ? Mit? A kontraktust? Én ellenemben? Ne beszéljen zöldet, mert megharagszom. Ezer millióm kutya ku­­tyánszki... Ki merte azt mondani ? A vérit neki!. .. Hol van szaporán egy bicska? Hamar egy bicskát!. . . Harcsa egészen kivörösödött, Pilászi pedig arról kezdett gondolkozni, nem jó volna-e megfutamodni, mert hát részeg emberrel nem lehet tréfálni, kivált mikor már bicskát emleget. Késő volt. Harcsa bácsi kikotorászott zsebéből egy toll­kést, dühös mozdulattal nyitotta ki s villám­­hirtelen végig hasitá vele szürke kaput-rakja bélését. Egy papir-köteg hullott ki a kabátból. Pilászi megkönnyebülten lélegzett fel és gyö­nyörködött sógora virágos kedély állapotán, amint vigyorgó arczc­al bontogatni kezdé a papir-csomagot. Legelőször egy itatós papiros hullott le róla, azután a „Magyar Állam“ egyik csonka száma csavar­tatok le, mely után a harmadik takaró következett — egy darab viaszos vászon. Ezékiei bácsi ezt is lehá­mozta a folyton kisebbedő csomagról, úgy, hogy vékony czigarette-papiros látszott fekete-sárga zsinórral átkötve. Mikor Ezékiei úr ezt honta le, zöld selyem ruha-darab bukkant elő . . . Talán még az öreg anyja bálozott valaha abban a zöld selyem ruhában, a­melyiknek egyik darabja képezte az ötödik takarót ? Mikor ez is lemállott a gondosan őrzött tartalomról, akkor egy­szerre nem maradt ott egyéb, mint egy féliv négy rétben összehajtott regál-papiros — a szentpéteri szerző­dés eredeti példánya. Az öreg Harcsa hozzá­körölte először mindkét kezét a nadrágjához, csak aztán merte megfogni gyön­géden a drága jószágot, azt is csak azért, hogy, ha netalán a szent­péteriek véletlenül valami­­goromba forgó­ szelet találnának leimádkozni a feje fülé — fel ne kaphassa a levegőbe.­­ — Itt van, a­mi van. Ez az igazság! kiáltott Ezékiel bácsi. Ha én ebben a darab papirosban meg­támasztom a lábam, a fél ország nem bír kimozdítani, nem hogy egy fiatal mihaszna fiskális agyonüssön­ — szóval: Hová gondolt sógor úr? Aztán reszketeg járású kezével maga elé terjesz­tette a fontos irományt és sokáig merengett rajta, mint a mahomedánus az alkorás titkos értelmén. Ott volt minden, a minek lenni kellett. Ezt ugyan nem tudta volna jobban megszerkeszteni még­ Bismark sem, pedig okos embernek híresztelik a magyar újságok, jóllehet az még nagy kérdés, mert ami a burkusnál okos ember, az a magyarnál még csak „szintakszista“ gyerek. (Ezékiel bácsival soha sem lehetett elhitetni, hogy nem mi vagyunk a legtudományosabb nemzet). A nappali lámpából kifogyott az olaj­­ az égen, s az éji lámpa szelíd félhomályos fénye kezdett világí­tani. A hold pedig nagyon geniális festő a színek szeli­­dítésében; a pincze torka tündér kioszknak látszik, hátterében narancs-bokrokkal, regényes csalittal, pálma­fákkal — amint kiki képzeli magának. Harcsa Ezékiel tagja végtelenül szép. Az ezer meg ezer fa rejtelmes susogása belevegyül a patakok csörgésébe, a dértől megcsípett fa között zizeg, csiripel a számtalan szöcske, prücsök, távolabbról vidáman hangzik a paraszt­költé­szet egyik legújabb terméke: „A kisasszony Pozsonyba Krinolinba !“ Ezékiel bácsi krumpliját épen most hordják be a megázott vermekbe a paraszt lányok, ezek az eleven verses könyvek, melyekből többet ér egy honorárium­példány, mint az egész egyetemi bibliothéka. Közbe megkondul a harcsai harang esti szava, egy-egy eltévedt csikó élesen nyerít fel a mezőn elve­szett anyja után, az Ezékiel bácsi malmának kelepelése mint fecsegő vén asszony nyelve kellemetlenül botlik bele az est tompa elevenségébe. Aztán lassan kint még sötétebb lesz. A hold búvósdit játszik a kis felhőkkel, s néha öt perc­ig is megfosztja magát attól az élvezettől, hogy a pincze torkában levő három berúgott embert szem­­lélgesse. Alkalmasint többször volt már szerencséje őket ilyen állapotban látni, azért veszi olyan nagyon közönyösen. Pedig ugyancsak volna mit megbámulni. A discursus már értelmetlen hangzavarrá deval­válódott, a mozdulatok tüzesebbek. Ezékiel bácsi azt képzeli, hogy ő hozta be a muszkát 49-ben, s e miatt védbeszédeket tart maga mellett. Kubacsek az otthon maradt gyerekeket dorgálja, hogy miért nem hagyják őt békében pihenni, Pilászi sógor pedig szeretne fel­állni, hogy a többieket haza nógassa, mert az „anyjuk* jutott eszébe, a ki seprűvel várja otthon a kapuajtó­ban. .. . Egy szóval, az egész kompániára ránehezedett Magyarország és a Nagyvilág. 49. Szám, 1871.

Next