Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1874-08-02 / 31. szám

31. bzt«. És az renden van úgy. Mit is kezdene a be­teg egymaga a fürdőben, ha ép kísérői nem akad­nának ? Hiszen azért beteg, hogy tehetetlen legyen, ha pedig nem tehetetlen, nincs joga ahhoz, hogy betegnek nevezze magát. Franzensbach az Érczhegység tövében nagy síkság közepén fekszik. A kis város jobbára angol kertekkel van körülvéve, melyekben azonban csu­pán a nyírfák említésre méltók, mert a többi fa gyökereit megőrli és elrontja a bizonyos mélység­ben lelhető ingovány. A pázsit szintén meglehetős csodabogár, bágyadt szinü, savanyu, úgy hogy meg nem eszi sem borjú, sem tinó. A fehér és a bá­gyadt szinű fű igen jó Staffage a halvány hölgy­vendégeknek. Mert Franzensbad betegei igen érdekes bete­gek. Nem kell ugyan föltétlenül hitelt adni a go­nosz nyelveknek, kik kigyót-békát kiáltanak a nő­nemre és azt mondják, hogy ha Franzensbadban véletlenül egy férfi nemű emberi lény mutatkozik, rögtön legalább is tíz hölgy helyezi őt ostromálla­potba s aztán lássa, hogyan menekül. Rá akarják fogni e fürdőre, hogy kizárólag női vendégei van­nak; ez azonban költői szabadság által megenge­­dett túlzás és úgy értelmezendő, hogy a közönség túlnyomó része a szép nemből kerül ki. A franzensbaci hölgyek vérszegénységben, sáp­­kórban szenvednek. A halványság roppant érde­kessé teszi a nőket, amint vannak férfiak, kik csakis a sápadtarczú hölgyeket tartják szépeknek. Reggeli 6 órakor élénkülni kezd már a fürdő. A hölgyek összegyűlnek a rét- és a sósforrásnál és gyógyvizet isznak. Azután a fedett üvegtornácz­­ban vagy a kertben sétálnak és hallgatják a zenét, melynek sebes ütemei feltűnő ellentétet képeznek a beteg hölgyek lassú lépteihez. Pontban hét órakor a zenészek hónuk alá csapják hangszereiket és a Ferenczforráshoz siet­nek. A Ferenczforrás terét virágágyak díszítik; közepén áll a zenészek pavillonja. E forrásnál túl­nyomó az urak száma. Némelyek görszékekben to­latják magukat, mert bénák és használják a sáros­­fürdőt; mások vérszegénységben szenvednek, a hátralevő résznek pedig, úgy látszik, sok a vére. A délelőttet még azzal tölthetjük, hogy be­barangoljuk a várost s meglátogatjuk összes für­dőhelyeit. Leimann fürdője 136 fürdőszobával bir, Eger fürdője 52, Cartellierné (a rézforrás közelében) 76 fürdőszobával. Mindenütt a legnagyobb tisztaság uralkodik, ízlés, fény, kényelem és kifogástalan szolgálat. Egy aczélfürdő használata oly bágyadtá teszi az embert, hogy hamarjában rá sem ismer önmagára. Mintha csakugyan aczél csörgedezne vér helyett ereiben, mintha megmerevedtek volna inai, izmai, minden testtagja. Hát me­g a sárfürdő! Egészséges embernek jó gyomorral kell bírnia, hogy kiállja a mulatsá­gos procedúrát. Belép az ember káddal ellátott kö­zönséges fürdőszobába. Megkérdezik, milyennek kí­vánja a fürdőt, hígnak e vagy sűrűnek? Kissé fur­csa kérdés, de azt kell rá mondani, hogy „minden­esetre oly sűrűnek, amint csak lehet.“ Azután vár­juk a történendőket. Két siheder kerekes kádat hoz be, telve sűrű, fekete, iszapos csúnya ingo­ványnyal. Odaállítják a tiszta vízzel telt kád mellé és azt mondják, hogy „tessék! alászolgája .“ Ez te­hát az az ingovány, gyógyszer a franzensbaci hal­vány hölgyeknek! S azok be mernek ebbe lépni, meg mernek ebben fürödni! Rózsás tetemeiket a sertelmes sárba mártani ! Hisz ha az ember bele­dugja kezét, olyan kéreg képződik rajta, mintha fekete keztyűt húzott volna. Csak a tombouriro­­zást kell rápingálni körme hegyével. De hát ha megteszi!* a gyöngéd liliomarczú hölgyecskék, miért ne tennék meg mi is ? Ha jó keresztény katholikus az ember, keresztet vet ma­gára, mielőtt elszánja magát a borzadályos me­rényletre. Az ingovány annyira sűrű, hogy nem hirtelen, hanem lassan kint süppedünk alá a végze­tes kádban. Mintha húznának lefelé, úgy érezzük, a csúnya kásás kabarék tagjainkhoz tapad, körül­fog, átölel, mint a kígyó, mint a vérszopó nadály. A sárfürdő azon erős ásványtartalmú ingo­­ványból készül, mely Franzensbad déli végén óra­járásnyi területen 2—3 hüvelyknyire a pázsitréte­gek alatt lelhető. Mondják, hogy nagy sótartalom­mal bir s aki nem hiszi, kóstolja meg. Nem kerül semmibe. Minden őszszel kiássák a jövő idényre szükséges mennyiségű ingovány földet, nagy dom­bokba rakják s kiteszik a levegő hatásának, miál­tal a folytonos szénülési processus következtében egyenletes anyag képződik. Az eredetileg sárgás­­szürke és világosbarna föld fekete szint nyer. E dombokból kerül ki a fürdéshez szükséges ingo­­ványföld; az ingoványföldet nagy kádakba rakják, ásványvízzel egyenletes hig tömeggé vegyítik és gőzzel megmelegítik. A betegekre nagy gyógyerővel hat az ilyen fürdő, de ép embernél különös passzió kell hozzá, hogy bele­mászszék valaki. Délután a parkban szól a zene, a nagy ká­véteremtő összegyűl jóformán az egész fürdői közönség, hölgyek körülbelül kétezerén. Annyi halvány arcz egy rakáson! A betegeket sápadt ar­­czukon kívül ruházatukról is meg lehet ismerni, mely egyszerű, mint betegekhez illik, míg a kisérő nők és azok, kik mulatni jöttek, toiletteken jelen­nek meg. A hölgyek részint a fák árnyában sétál­nak, részint görszékeken tolatják magukat; legtöb­ben a kávés asztalok körül foglalnak helyet, ká­véznak, kötnek, horgolnak vagy olvasnak. A fe­kete számokkal ellátott, sárga papírdarabok a köny­vek hátlapján azt jelentik, hogy a kölcsönykönyvtár szolgáltatja az olvasmány nagy részét. Közben pe­dig minden asztalnál élénken foly a társalgás s a halványarczú nők dehogy veszítenék el kedvöket a beszédhez. Amint látjuk, igen egyszerű a programm. Reggel vizet inni, sárfürdőt használni, sétálni, ol­vasni , délután sétálni, olvasni, zenét hallgatni, a tyúkokkal lefeküdni, mint betegekhez illik, s más­nap élülről kezdeni ugyanazon rendben az egészet. Mikorra vége szakad az idénynek, a legtöbb hölgy sápadt arczára visszatér az egészség üde frissesége, a rózsapir. Rendesen vissza sem esnek addig sápkórba, a mig a legközelebbi saison kez­detét nem veszi­ pusztaságon, de a vén czigánynak igen alapos oka van rá, hogy nem megy tovább . . . nem bir to­vább menni. . . A czigányok — akár török, akár oláh — rendesen nagyobb csapatokban barangolnak s kö­zösen keresik élelmüket. A csapat minden tagjának részt kell venni a munkában, akár üstfoldozás,­­ akár koldulás vagy lopás van napirenden. Hanem amily egyszerű, patriarchális ez együttlét, és oly szörnyű, durva önzés képezi alapját. Mihelyt a csapat valamelyik tagja nem képes többé sem dol­gozni, sem lopni, kímélet nélkül cserben hagyatik társaitól. Minek is hurczolnának magukkal oly fö­lösleges terhet ? Hiszen különben is oly nehéz meg­élniük,­­ szól okoskodásuk. Ott hagyták tehát a szegény vakot. Éjjel összeszedték sátorfájukat s azt mondták neki, hogy ő csak várjon itt, fontos üzenetet fog valaki ide hozni, azt majd hírül viszi a többieknek, majd eljönnek érte. Vállára adtak egy rongyos kendőt, melléje ültették kis unokáját s ott hagyták a sors kegyelmére. Az öreg várta a fontos üzenetet,-------várta sokáig s midőn napok múlva sem érkezett, fölis­merte végre helyzetét. Most már tudta, hogy a végső nyomor vár reá, itt a pusztaságban, honnan a kis­gyermek ki nem tudja vezetni s­e, a vak nem mutathatja meg az utat. Hídhoz érnek, ott letelepednek. Talán jön utas, ki egy darabka kenyeret ad, talán egy-két fillért is a furulyahangokért ... S ott várják . . . mig az éhség, a hideg szél meg nem dermeszti tagjaikat s a halál véget nem vet szenvedéseiknek. 3 BuuuinniiiuuinnnnnnnnnnnisigSl V' ■ jílj RAJZAINK. 1pl V4 R14 4« ЩЩШЧЦЩЩЩЩНЧ? 1 R 1 Magyarország és a­­Nagyvilág. ..лтнТПГА: A r' A/^ v\Vwv \ /■'v'V' vA'■J-NoТСТГNo Az epres leányka. (Képpel a 379. lapon.)A­z erdei eper vagy szamócza a forró nyár igazi gyermeke. Tüzes pirosan és illatozva kandi­kál ki a sötétzöld bokrok alján a füvek közül s ha testvére, a kerti eper a kertész gondjai alatt szebbre, nagyobbra nő, az erdei vad szamócza illa­tosabb, zamatosb­izű s csalogatóbb ott a magas erdők árnyas ölén, a sziklás, mohos tisztásokban vagy az ős tölgyfa lábánál, hol a nap mosolygva keresi föl a lombernyőn keresztül. Nem ápolja ker­tész, nem öntözik a nyári hó napjaiban s mégis pompásan fejlődik s kínálja magát, ha valaki meg­látná rejtekében. És jön egyszer valaki, aki meglátja, mert ke­resi, egy kicsiny leányka, üde, piros arcza, de nem vidám s úgy látszik, nem kedvtelésből jár az erdő hősében. Mintha súlyos kötelesség nyomná, oly gondtelten, fürkészve tekintget végig a földön, föl­emelgeti a bokrok lehajtó ágait, a magas fűszálakat, keresi a duzzadt szemű epret s rakja szaporán ko­sárkájába. S annak a szép nagy piros eperszemnek ott azt súgja most egy napsugár: „Ez a kis le­ányka nem azért jött, hogy maga élvezzen, bár sóváran tekintget rátok, az erdő kellemes gyümöl­csére. Kicsiny gyermek, de már az élet gondja nyomja, már keresnie kell kenyerét s gyűjti a vá­ros kényes gyermekeinek a csemegét, melyet maga oly jóízűen tudna élvezni. Más munkára még gyenge, egy kosárka epret visz a városba és árán egy fa­lat kenyeret visz haza — talán beteg öreg anyjá­nak.“ És a kis eper kibúvik az őt eltakaró fűszál alól — és a következő perczben a kis leány már megpillantotta s az eprecske benn van kosárban. Mire a nap magasra emelkedett, a kosárka megtelt az illatos gyümölcscsel s a kis leány re­ménykedve siet a város felé, hol csakhamar vevője akad az illatos csemegének. Török czigány. (Képpel a 382. lapon.) A cserkesz-török vidék egyik elhagyott útján, a rozzant hid mellett áll az öreg vak czigány és várja a szerencsét, az utasokat, kik egy réz fillért dobjanak neki. Hideg szél süvölt végig a A fandango. (Képpel a 383. lapon ) IT fp sak a magyarnak van a csárdásban oly egészen ^Sivérében gyökerező, valóban nemzeti táncza, '^amilyen a spanyolnak a fandango. Szokás mon­dani, hogy aki a fandangót nem látta, nem ismeri a spanyol népet, — annyira egybeforrt e táncz a spanyol nép egész életével. Örömében úgy mint bujában, sőt még szentjei ünnepének megölésénél is a fandango elmaradhatatlan; a kapu előtt, az udvarban, kertben és mezőn egyanánt járják. A szent ünnepnapot ezzel kezdik és végzik s kará­csony hetében szabad ég alatt oltárt állítanak, me­lyen a szegények javára adományokat gyűjtenek, az oltár előtt pedig szintén a „szegények javára“ fandangót tánczolnak s a legszebb tánczosnő for­­maszerü árverésen a legtöbbet adónak eladatik — persze csak rövid időre. A fandangót, melyet mai rajzunk egy hírne­ves festő festménye után híven tüntet elő, részint párosan, részint egész csoportban, részint csak „solo“ tánczolják. A solo-tánczot azonban csak kiváló szép­ségű leány koc­káztatja, kit aztán a néző sereg körül, vesz, hogy részint a szokásos hangszereken: gitá­ron, tamburinon, castagnetten zenével, részint pe­dig kéz és lábmozdulatokkal az ütemet kísérje, míg egyesek lelkesült fölkiáltásokban törnek ki. A táncz dala („copla“) nem ritkán rögtönzött dalokból áll, s e tekintetben a spanyol nép kiváló tehetséggel dicsekedhetik. Ha végre a tánczosnő vagy a zenekar belefáradt a mulatságba, a tán­czosnő köteles mindenkit, aki zenével vagy dallal kisérte, megölelni Hajdanában a fandangót czigánytáncznak ne­vezték, mert állítólag czigányok hozták be, most azonban erre már senki sem gondol s a fandango nemzeti táncz lett az egész spanyol népnél. Az kétségtelen azonban, hogy a déli vidéken, hol a czigányok legnagyobb számmal találhatók, ők tán­czolják legszebben és legszenvedélyesebben a fan­dangót, melynek mámorító érzékiségét ők tudják leginkább kifejezésre juttatni. Az érzéki mámor egyik fő jellemvonása a fan­­dangónak s ha szép ifjú nő tánczolja, a nézők it­tassága perczről perezre növekedik. Az a szép leány rajzunkon kétségkívül leánya annak az öreges fér­finak, ki gyönyörködésében alig tudja megóvni apai méltóságát s csak fuj nagyokat szivarkája füstjé­ből ; a csarnokból a szomszéd bámul befelé, egy jó barátnő pedig tűzzel emelgeti a tamburint, mig egy „novio“ (udvarló) lelkesülten tapsol; hátrább egy másik csöndesebben gyönyörködik s talán azon a k­érdésen töpreng : szeret? nem szeret? Az a csu­pasz karú öreg­ember nagy tűzzel dalolja a „co­pla“ t s előre gyönyört érez azon gondolatnál, hogy 381

Next