Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1874-08-02 / 31. szám
31. bzt«. És az renden van úgy. Mit is kezdene a beteg egymaga a fürdőben, ha ép kísérői nem akadnának ? Hiszen azért beteg, hogy tehetetlen legyen, ha pedig nem tehetetlen, nincs joga ahhoz, hogy betegnek nevezze magát. Franzensbach az Érczhegység tövében nagy síkság közepén fekszik. A kis város jobbára angol kertekkel van körülvéve, melyekben azonban csupán a nyírfák említésre méltók, mert a többi fa gyökereit megőrli és elrontja a bizonyos mélységben lelhető ingovány. A pázsit szintén meglehetős csodabogár, bágyadt szinü, savanyu, úgy hogy meg nem eszi sem borjú, sem tinó. A fehér és a bágyadt szinű fű igen jó Staffage a halvány hölgyvendégeknek. Mert Franzensbad betegei igen érdekes betegek. Nem kell ugyan föltétlenül hitelt adni a gonosz nyelveknek, kik kigyót-békát kiáltanak a nőnemre és azt mondják, hogy ha Franzensbadban véletlenül egy férfi nemű emberi lény mutatkozik, rögtön legalább is tíz hölgy helyezi őt ostromállapotba s aztán lássa, hogyan menekül. Rá akarják fogni e fürdőre, hogy kizárólag női vendégei vannak; ez azonban költői szabadság által megengedett túlzás és úgy értelmezendő, hogy a közönség túlnyomó része a szép nemből kerül ki. A franzensbaci hölgyek vérszegénységben, sápkórban szenvednek. A halványság roppant érdekessé teszi a nőket, amint vannak férfiak, kik csakis a sápadtarczú hölgyeket tartják szépeknek. Reggeli 6 órakor élénkülni kezd már a fürdő. A hölgyek összegyűlnek a rét- és a sósforrásnál és gyógyvizet isznak. Azután a fedett üvegtornáczban vagy a kertben sétálnak és hallgatják a zenét, melynek sebes ütemei feltűnő ellentétet képeznek a beteg hölgyek lassú lépteihez. Pontban hét órakor a zenészek hónuk alá csapják hangszereiket és a Ferenczforráshoz sietnek. A Ferenczforrás terét virágágyak díszítik; közepén áll a zenészek pavillonja. E forrásnál túlnyomó az urak száma. Némelyek görszékekben tolatják magukat, mert bénák és használják a sárosfürdőt; mások vérszegénységben szenvednek, a hátralevő résznek pedig, úgy látszik, sok a vére. A délelőttet még azzal tölthetjük, hogy bebarangoljuk a várost s meglátogatjuk összes fürdőhelyeit. Leimann fürdője 136 fürdőszobával bir, Eger fürdője 52, Cartellierné (a rézforrás közelében) 76 fürdőszobával. Mindenütt a legnagyobb tisztaság uralkodik, ízlés, fény, kényelem és kifogástalan szolgálat. Egy aczélfürdő használata oly bágyadtá teszi az embert, hogy hamarjában rá sem ismer önmagára. Mintha csakugyan aczél csörgedezne vér helyett ereiben, mintha megmerevedtek volna inai, izmai, minden testtagja. Hát meg a sárfürdő! Egészséges embernek jó gyomorral kell bírnia, hogy kiállja a mulatságos procedúrát. Belép az ember káddal ellátott közönséges fürdőszobába. Megkérdezik, milyennek kívánja a fürdőt, hígnak e vagy sűrűnek? Kissé furcsa kérdés, de azt kell rá mondani, hogy „mindenesetre oly sűrűnek, amint csak lehet.“ Azután várjuk a történendőket. Két siheder kerekes kádat hoz be, telve sűrű, fekete, iszapos csúnya ingoványnyal. Odaállítják a tiszta vízzel telt kád mellé és azt mondják, hogy „tessék! alászolgája .“ Ez tehát az az ingovány, gyógyszer a franzensbaci halvány hölgyeknek! S azok be mernek ebbe lépni, meg mernek ebben fürödni! Rózsás tetemeiket a sertelmes sárba mártani ! Hisz ha az ember beledugja kezét, olyan kéreg képződik rajta, mintha fekete keztyűt húzott volna. Csak a tombourirozást kell rápingálni körme hegyével. De hát ha megteszi!* a gyöngéd liliomarczú hölgyecskék, miért ne tennék meg mi is ? Ha jó keresztény katholikus az ember, keresztet vet magára, mielőtt elszánja magát a borzadályos merényletre. Az ingovány annyira sűrű, hogy nem hirtelen, hanem lassan kint süppedünk alá a végzetes kádban. Mintha húznának lefelé, úgy érezzük, a csúnya kásás kabarék tagjainkhoz tapad, körülfog, átölel, mint a kígyó, mint a vérszopó nadály. A sárfürdő azon erős ásványtartalmú ingoványból készül, mely Franzensbad déli végén órajárásnyi területen 2—3 hüvelyknyire a pázsitrétegek alatt lelhető. Mondják, hogy nagy sótartalommal bir s aki nem hiszi, kóstolja meg. Nem kerül semmibe. Minden őszszel kiássák a jövő idényre szükséges mennyiségű ingovány földet, nagy dombokba rakják s kiteszik a levegő hatásának, miáltal a folytonos szénülési processus következtében egyenletes anyag képződik. Az eredetileg sárgásszürke és világosbarna föld fekete szint nyer. E dombokból kerül ki a fürdéshez szükséges ingoványföld; az ingoványföldet nagy kádakba rakják, ásványvízzel egyenletes hig tömeggé vegyítik és gőzzel megmelegítik. A betegekre nagy gyógyerővel hat az ilyen fürdő, de ép embernél különös passzió kell hozzá, hogy belemászszék valaki. Délután a parkban szól a zene, a nagy kávéteremtő összegyűl jóformán az egész fürdői közönség, hölgyek körülbelül kétezerén. Annyi halvány arcz egy rakáson! A betegeket sápadt arczukon kívül ruházatukról is meg lehet ismerni, mely egyszerű, mint betegekhez illik, míg a kisérő nők és azok, kik mulatni jöttek, toiletteken jelennek meg. A hölgyek részint a fák árnyában sétálnak, részint görszékeken tolatják magukat; legtöbben a kávés asztalok körül foglalnak helyet, kávéznak, kötnek, horgolnak vagy olvasnak. A fekete számokkal ellátott, sárga papírdarabok a könyvek hátlapján azt jelentik, hogy a kölcsönykönyvtár szolgáltatja az olvasmány nagy részét. Közben pedig minden asztalnál élénken foly a társalgás s a halványarczú nők dehogy veszítenék el kedvöket a beszédhez. Amint látjuk, igen egyszerű a programm. Reggel vizet inni, sárfürdőt használni, sétálni, olvasni , délután sétálni, olvasni, zenét hallgatni, a tyúkokkal lefeküdni, mint betegekhez illik, s másnap élülről kezdeni ugyanazon rendben az egészet. Mikorra vége szakad az idénynek, a legtöbb hölgy sápadt arczára visszatér az egészség üde frissesége, a rózsapir. Rendesen vissza sem esnek addig sápkórba, a mig a legközelebbi saison kezdetét nem veszi pusztaságon, de a vén czigánynak igen alapos oka van rá, hogy nem megy tovább . . . nem bir tovább menni. . . A czigányok — akár török, akár oláh — rendesen nagyobb csapatokban barangolnak s közösen keresik élelmüket. A csapat minden tagjának részt kell venni a munkában, akár üstfoldozás, akár koldulás vagy lopás van napirenden. Hanem amily egyszerű, patriarchális ez együttlét, és oly szörnyű, durva önzés képezi alapját. Mihelyt a csapat valamelyik tagja nem képes többé sem dolgozni, sem lopni, kímélet nélkül cserben hagyatik társaitól. Minek is hurczolnának magukkal oly fölösleges terhet ? Hiszen különben is oly nehéz megélniük, szól okoskodásuk. Ott hagyták tehát a szegény vakot. Éjjel összeszedték sátorfájukat s azt mondták neki, hogy ő csak várjon itt, fontos üzenetet fog valaki ide hozni, azt majd hírül viszi a többieknek, majd eljönnek érte. Vállára adtak egy rongyos kendőt, melléje ültették kis unokáját s ott hagyták a sors kegyelmére. Az öreg várta a fontos üzenetet,-------várta sokáig s midőn napok múlva sem érkezett, fölismerte végre helyzetét. Most már tudta, hogy a végső nyomor vár reá, itt a pusztaságban, honnan a kisgyermek ki nem tudja vezetni se, a vak nem mutathatja meg az utat. Hídhoz érnek, ott letelepednek. Talán jön utas, ki egy darabka kenyeret ad, talán egy-két fillért is a furulyahangokért ... S ott várják . . . mig az éhség, a hideg szél meg nem dermeszti tagjaikat s a halál véget nem vet szenvedéseiknek. 3 BuuuinniiiuuinnnnnnnnnnnisigSl V' ■ jílj RAJZAINK. 1pl V4 R14 4« ЩЩШЧЦЩЩЩЩНЧ? 1 R 1 Magyarország és aNagyvilág. ..лтнТПГА: A r' A/^ v\Vwv \ /■'v'V' vA'■J-NoТСТГNo Az epres leányka. (Képpel a 379. lapon.)Az erdei eper vagy szamócza a forró nyár igazi gyermeke. Tüzes pirosan és illatozva kandikál ki a sötétzöld bokrok alján a füvek közül s ha testvére, a kerti eper a kertész gondjai alatt szebbre, nagyobbra nő, az erdei vad szamócza illatosabb, zamatosbizű s csalogatóbb ott a magas erdők árnyas ölén, a sziklás, mohos tisztásokban vagy az ős tölgyfa lábánál, hol a nap mosolygva keresi föl a lombernyőn keresztül. Nem ápolja kertész, nem öntözik a nyári hó napjaiban s mégis pompásan fejlődik s kínálja magát, ha valaki meglátná rejtekében. És jön egyszer valaki, aki meglátja, mert keresi, egy kicsiny leányka, üde, piros arcza, de nem vidám s úgy látszik, nem kedvtelésből jár az erdő hősében. Mintha súlyos kötelesség nyomná, oly gondtelten, fürkészve tekintget végig a földön, fölemelgeti a bokrok lehajtó ágait, a magas fűszálakat, keresi a duzzadt szemű epret s rakja szaporán kosárkájába. S annak a szép nagy piros eperszemnek ott azt súgja most egy napsugár: „Ez a kis leányka nem azért jött, hogy maga élvezzen, bár sóváran tekintget rátok, az erdő kellemes gyümölcsére. Kicsiny gyermek, de már az élet gondja nyomja, már keresnie kell kenyerét s gyűjti a város kényes gyermekeinek a csemegét, melyet maga oly jóízűen tudna élvezni. Más munkára még gyenge, egy kosárka epret visz a városba és árán egy falat kenyeret visz haza — talán beteg öreg anyjának.“ És a kis eper kibúvik az őt eltakaró fűszál alól — és a következő perczben a kis leány már megpillantotta s az eprecske benn van kosárban. Mire a nap magasra emelkedett, a kosárka megtelt az illatos gyümölcscsel s a kis leány reménykedve siet a város felé, hol csakhamar vevője akad az illatos csemegének. Török czigány. (Képpel a 382. lapon.) A cserkesz-török vidék egyik elhagyott útján, a rozzant hid mellett áll az öreg vak czigány és várja a szerencsét, az utasokat, kik egy réz fillért dobjanak neki. Hideg szél süvölt végig a A fandango. (Képpel a 383. lapon ) IT fp sak a magyarnak van a csárdásban oly egészen ^Sivérében gyökerező, valóban nemzeti táncza, '^amilyen a spanyolnak a fandango. Szokás mondani, hogy aki a fandangót nem látta, nem ismeri a spanyol népet, — annyira egybeforrt e táncz a spanyol nép egész életével. Örömében úgy mint bujában, sőt még szentjei ünnepének megölésénél is a fandango elmaradhatatlan; a kapu előtt, az udvarban, kertben és mezőn egyanánt járják. A szent ünnepnapot ezzel kezdik és végzik s karácsony hetében szabad ég alatt oltárt állítanak, melyen a szegények javára adományokat gyűjtenek, az oltár előtt pedig szintén a „szegények javára“ fandangót tánczolnak s a legszebb tánczosnő formaszerü árverésen a legtöbbet adónak eladatik — persze csak rövid időre. A fandangót, melyet mai rajzunk egy hírneves festő festménye után híven tüntet elő, részint párosan, részint egész csoportban, részint csak „solo“ tánczolják. A solo-tánczot azonban csak kiváló szépségű leány kockáztatja, kit aztán a néző sereg körül, vesz, hogy részint a szokásos hangszereken: gitáron, tamburinon, castagnetten zenével, részint pedig kéz és lábmozdulatokkal az ütemet kísérje, míg egyesek lelkesült fölkiáltásokban törnek ki. A táncz dala („copla“) nem ritkán rögtönzött dalokból áll, s e tekintetben a spanyol nép kiváló tehetséggel dicsekedhetik. Ha végre a tánczosnő vagy a zenekar belefáradt a mulatságba, a tánczosnő köteles mindenkit, aki zenével vagy dallal kisérte, megölelni Hajdanában a fandangót czigánytáncznak nevezték, mert állítólag czigányok hozták be, most azonban erre már senki sem gondol s a fandango nemzeti táncz lett az egész spanyol népnél. Az kétségtelen azonban, hogy a déli vidéken, hol a czigányok legnagyobb számmal találhatók, ők tánczolják legszebben és legszenvedélyesebben a fandangót, melynek mámorító érzékiségét ők tudják leginkább kifejezésre juttatni. Az érzéki mámor egyik fő jellemvonása a fandangónak s ha szép ifjú nő tánczolja, a nézők ittassága perczről perezre növekedik. Az a szép leány rajzunkon kétségkívül leánya annak az öreges férfinak, ki gyönyörködésében alig tudja megóvni apai méltóságát s csak fuj nagyokat szivarkája füstjéből ; a csarnokból a szomszéd bámul befelé, egy jó barátnő pedig tűzzel emelgeti a tamburint, mig egy „novio“ (udvarló) lelkesülten tapsol; hátrább egy másik csöndesebben gyönyörködik s talán azon a kérdésen töpreng : szeret? nem szeret? Az a csupasz karú öregember nagy tűzzel dalolja a „copla“ t s előre gyönyört érez azon gondolatnál, hogy 381