Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1875-02-14 / 7. szám
74 egész környezetével. Ott voltak a családtagokon kívül a walesi herczeg, a flandriai gróf, a párisi gróf, Aumale herczeg, József főherczeg magyar egyenruhában. A magas személyek félkört képeztek. Lujza herczegnő a főhelyet foglalta el, jobbról a király, balról a királyné voltak mellette. A menyasszonyt egy magyarosan szőtt csipkefátyol bontotta, ruhája fehér selyem, ezüst ékítésekkel, mellén narancsvirág, ugyanez volt a kezében is. A fátyol lehullt az egész ruhára, mintha palást lett volna. A vőlegény honvéddíszöltözetet viselt a Lipót-rend nagy szalagjával. A brüszeli polgármester szokásos kérdéseket intézett a királyhoz és királynéhoz, szászkóburgi herczeghez és herczegnőhöz, beleegyezésüket illetőleg, ami megtörténvén, leült és felolvasta a házassági szerződést. Majd ismét felállt s a polgári törvénykönyv idevonatkozó czikkét olvasta fel s az „igen“ szó kimondását kérte a herczegi pártól. A vőlegény érthetően ejtette ki a franczia „oui“-t, de a menyasszony hangja alig volt hallható. A polgármester erre a szertartást bevégzettnek nyilvánította s rövid beszédet tartott, mely után a házassági szerződést írták alá. A polgári szertartás ezzel véget ért. A bizottság aztán a bálteremből átalakított kápolnába ment, hol Deschamps érsek várta őket. A herczegi pár letérdelt az oltár elé, miközben az érsek beszédet tartott és katholikus szertartás szerint megszentelte frigyüket. E templomi szertartás után a nászreggelihez siettek a vendégek s ez bezárta a nap ünnepélyeit. Brüszel városa szegényeinek e nap szintén emlékezetes lesz; a községtanács 20,000 frankot, a király (a menyasszony atyja) 30,000 frankot osztatott ki a szegények között. Másnap az ifjú pár Laeken-kastélyba utazott, s onnan Budapestre, állandó lakhelyükre. Palotájuk a lánczhidtéren külsőleg nem mutat fejedelmi palotát. A nagy árvíz után néhai Libasinszky szabómester épitteté azt magának Hild mesterrel s tőle vette meg az öreg Koburg herczeg a negyvenes évek végén negyvenkétezer forintért. Kétemeletes ház s azelőtt nem igen tűnt szembe, mígnem utóbb Hauszmann tanár teljes sikerrel átalakitá, úgy hogy külsőleg is a legszebb épületek egyike, szobrászati épitésekkel. Belsejében a termek az ízlés és pompa luxusában ragyognak. Szebb bútorokat, függönyöket, szőnyegeket képzelni sem lehet. Franczia hisz angol kényelemmel egyesítve. Ami ritkaságot Fülöp herczeg a világ minden tájáról összehordott, azt itt kitűnően felhasználták. Számos műtárgy látható. Igen érdekes a khinai szoba, melynek bátorkelméit a herczeg maga hozta Khinából és Japánból, ő tud is valamit khinául s járat egy lapot a mennyei birodalomból. Fegyverszobája is igen pompás, gyönyörű fegyverekkel. ZSUZSÁNNA. — IS.eg'éna-szа. аэо.а.§гзггьг szina-észi életből — Irta: Ódry Lehel. (Folytatás.)MiELŐTT teljesen elbúcsúztak, a lelkész és Szeverin a hársfák alá mentek s fogadást tettek egymásnak. Bevárták az éjt s a hársfák oldalába belevéstek valamit. Másnap hajnalban kényezve váltak el egymástól. Szeverin Györgyöt mint atyját, Zsuzsánnát mint kedves testvérét csókolta meg, Duffnak megveregette okos fejét és távozott. Soká néztek utána, Zsuzsánna kérte, ne menjen. S mikor Szeverin bánatosan rázta fejét, a gyermek, kit ölbe kapott, átölelte a lengyel nyakát és szenvedélyes sírásra fakadt. Duff a gazdája után iramodott, s megnyalta a bujdosó kezét. — Vissza, Duff! Isten veletek ! A következő perczben Szeverin eltűnt a hársak alatt. A kriptába pedig visszakerültek annak megháborgatott lakói s a föltámadásig tán nem is fogják többé bolygatni. VI. Falusi est. Tizenkét év telt el azóta s a szegénység tanyája, az a kis falu megnépesedett újra. A romok közül kis viskók emelkedtek s nem messze egy omladéktól, mely valaha templom volt, kocsikut vezet, mely elkanyarodik az átelleni rom előtt, hol egykor a paplak díszelgett, mintha ezt kikerülni akarná. Ezen után döczög egy ősz aggastyán, hosszú kopott fekete kabátban, levett föveggel, kezében fekete botocskával, melyen selyem rojtok himbálóznak. Hosszú ősz hajszálaival a hűs esti jég játszadozik. A mellette elmenő tisztelet teljesen kíván neki jó estét s a gyermek kezét csókolva üdvözli. A falu lelkésze volt az, kit a gondviselés megtartott s kinek körében hívei isteni félelemben éltek. Háza felé ballagott az öreg ; egy kicsinyke el ugatása fogadta a ház kapujánál. A ház a régi paplak végébe volt építve, hova az aggastyán bement. Nehány pillanat múlva ablakai megnyíltak, melyekből gonddal ápolt virágok hajoltak ki, mintegy mosolyogva az arra menőkre. Most vizet öntözgetett rájok az öreg lelkész, itt-ott lecsipkedvén rólák a száraz leveleket. A szobában, hol az öreg lelkész lakott, semmi különös. Egy tulipántos kakukos óra, mely a falut regulázza időről-időre; néhány fonott szalmaszék, egy ágy, fehér fa-asztal, rajta nehány könyv, melyből az aggastyán a református hívek lelkébe bölcseséget és áhítatot csöpögtetett. Az ablakhoz közel hangjegy-támlány, előtte szék. A napi munka: reggeli ima, gyermekek oktatása, netáni keresztelés, esketés s egyéb papi és tanítói teendők után, e széken pihent az aggastyán. Elővette sétabotját, melyen libák és billentyűk voltak, lecsavarta gombját és végét s fuvolát rögtönzött belőle. Tizenkét éven át ez volt vigasztaló barátja és Mozart s Beethoven hangjegyeit, ha nem is virtuózi szabatossággal , de elég folyékonyan játszogatta le, ütvén talpával hozzá a taktust. Ma este azonban a szokottnál több hibát ej tett az öreg. Hol elővette, hol félretette fuvoláját, míg végre türelmetlenül egészen abbahagyta s önmagát hordta le: „Nem tudsz semmit, nem is fogsz tudni semmit, te vén gyerek! Mert vén lettél ám már, tudod-e? Hatvannyolcz éves frátresek vagyunk ám már, komám ! Amit Gyuricza korodban nem tanultál meg, Györgyül sem fogod megtanulni. Hogy Socrates 70 évvel kezdett el tanulni czitúrázni, ez még nem bizonyítja azt, hogy tudott is, tűnődött tovább az öreg. „Egy igaz és nagy öröm vár reám az életben még s ha isten ez egyet meg hagyja értem, szenvedéseimet nemcsak feledni fogom, de dús kárpótlást is vettem értük. Az én kis Zsuzsánnám! Az én szeretett gyermekem! Ha téged boldognak látlak és agg korom néhány hátra levő napját veled tölthetem el, ha te fogod be szemeimet, gazdagon vagyok jutalmazva.“ A házikó előtt, a hársfák alatt, két ágú gerenda-állvány volt felállítva, melyet keskeny födél borított; a födél sarkain apró bádog szélkakasok forogtak majd jobbra, majd balra, amint az esti szellő szeszélye akarta. A födél alatt két harang volt s e perczben az egyik megcsöndült, jelezvén a falunak, hogy immáron este van. Az öreg lelkész az ablakban állott s kiszólt a harangozónak. — Mihály, tudja-e kend, hogy holnap mi nap van? Holnap van a kend nevenapja. — Igenis tudom, tiszteletes uram, felesé a harangozó. — Tehát holnaptól kezdve nem 8, hanem 7 órakor van este. — Igenis értem. Ezzel egyet czifrázott a harangon, ami által a csengő kettőset szól s az a harang egyhangú melódiájának cadentiáját képezte. Földobta a kötél végét magasra, mely a hárs egyik kiálló ágára csavarodott. Ez elővigyázat volt, mert néha a gyermekek meg-megrángatták a kötelet s az öreg urat a csöndítéssel sokszor háborgatták. Csend jen. Az öreg ur megint elővette a fuvolát, játszani kezdett rajta sokkal ügyesebben, semmint föntebbi tanutalan nyilatkozatából gondoltuk volna. A zengő fának lágy hangja a hüvösödő esti szellőnek szárnyain lengett a szabadba. Mintha a fuvolaszónál több , mintha dallammá olvadt sóhaj lett volna! A poetikus hangulatnak az utczán azonban végét szakította a közeledő csorda. A poros útról kelt bömbölés viszhangot lelt az istállóban. A borjú bőgésére felelt az anyatehén ; a kutyák ugattak ; malacz, disznó, éleseket refintve, ügetett el a paplak előtt. A hangversenyt az öreg pap, bár éles ellentétben állt hangszerével, megelégedéssel hallgatta. Tetszett neki, hogy míg a szarvasmarha fontolva lépeget, azalatt a csürhe alig várja, hogy kaput érjen. Mulatott rajta, az ártány mint hányjaveti konya fülét és siet haza. A kereszt után a kanász és bojtár megálltak és terelték haza a jószágot, egyik az ostor csattanással adva tudtára az ártánynak, hogy nem arra te, hanem emerre. A bojtár pedig bunkós botját dobja az üsző elé, ha rosz útra tér, közbe kiáltva: nem arra te, Csákó 1 . . füled te, Virág 1 Csak hó 1 ... hó 1 S csípőre tett kézzel forgatja aztán ujjai között botját, ha minden rendben van. A pap előtt elsétálva aztán, elmondta kalap levéve, hogy isten áldja meg békességgel tiszteletes uramat. — Jó éjt, fiaim, végré a pap. Aztán az utcza üres lett és csöndes. A porjelleg lassan kint lecsapódott a hűvös nyári estben. A hold kékes világa ömlött el a békés jeleneten. Távolból olykor még egy-egy tehén bőgése vagy kutya ugatása hallatszott át. A kis falu ablakaiból itt-ott a mécs világa pislogott. Erzsók néni tiszteletes uram tehenét megfejte, a szerény vacsorát betálalta , miközben igyekezett a napi eseményeket a tiszteletesnek tudtára adni. De mi nevezetes eshetik meg az olyan kis faluban, melynek alig van kétszáz lakója ? A tiszteletes rendes vendége, a nagy fekete macska is a szobába bandukolt, óvatos könnyűséggel ugrott fel a lelkész háta mögötti szék támlájára, honnan dorombozva mászott fel lassan s az öreg ur hófehér fürtéi közül dugta ki kerek fejét. Ennyiből állt az öreg lelkész vacsorája és társasága. Erzsók asszony, a tiszteletes iránti jámbor alattvalóság egész odaadásával legeltette szemét a békés jeleneten. Maga a padkára ült, mely a búbos kemencze alját képezte. — Holnap Mihály napja van, Erzsók asszony, tudja-e ? szakitá félbe a csöndet az öreg úr. — Tudom. — Hát azt tudja-e, miféle öröm vár reám a holnapi napon ? — Igenis nem tudom. — Van nekem egy tizenhat éves leányom. — Azt igenis tudom , hiszen mindétig is tetszik emlegetni. — Tehát azt is tudja meg, hogy holnap érkezik meg Szabor, hol a nagynénjénél van nevelésben. Nem leszünk egyedül ezentúl; lesz aki az én öreg napjaimban minden órán örömet fog hozni; aki annyi éven át távol volt, az most közel, egészen közel lesz hozzám és én minden áldott nap szivemre fogom szoríthatni szép fejét. Mert szép ám, Erzsók asszony, mint a virágszál. — Hiszen tudom. — Erzsók asszony, kocsin mintegy mennyi időbe telik, mig Sz . . . városból ide ér az ember ? kérdezé az öreg. — Jó hajtással, jó lovakon hajnaltól késő estig el lehet jönni, volt a válasz. — Köszönöm, Erzsók asszony. A cseléd távozott. Az ősz lelkész fölállt székéről, elvégezte esti imáját és könyveiből egyet elővett, melybe egy kis összehajtott papír volt rejtve. A mécses alig pislogott. Az iratkát fölbontá és olvasá: „Boldogok a békességesek, mert isten fiainak neveztetnek.“ Ez volt a jövő vasárnapi prédikáczió themája. "VII. A kísértet. A hársfák leveleit a csöndes esti szellő néhanéha megrázta, a szobácskában az óra ketyegése volt hallható s midőn a kilenczet elkakukkolta, az öreg ur észre sem vette. A hold teljes pompájában ragyogott. A tiszteletes pápaszemét feltolta homlokára. Pihenni látszott. Megtörülgette szemeit s az ablakra tekintett. — Mi szép este van ! Hol, lélegzet te most, édes gyermekem ? Az a fényes holdvilág a te fejedre is ráragyog, ez a fuvalom tán a te fürteidet is meglebbenti. Lányom, én édes vigasztalásom, de nehezen is várlak! Isten bocsássa bűnömet! A szent igékkel illenék foglalkoznom s az én vén fejem mindig veled foglalkozik. A mély csöndet csosszanó nesz zavarta meg. Mintha mezítláb közeledett volna valami. A nesz egy pillanatra megszűnt az ablak alatt. Majd a külső falat súrolá valami, mintha kéz simítaná. A szokatlan zajra az öreg fölrezzent, s egyszerre úgy rémlett előtte, mintha a titkos neszező elillant volna. A lelkész ülve maradt és várta, mi lesz ebből? Kevés idő múlva a csoszogás ismét élénkült. Az ablaknál megállt. De most nem úgy hallatszék, mintha valaki kézzel simogatta volna a falat, hanem mintha tenyerével az ablak párkányára csapott s a holdvilágos kilátást eltakarta volna félig az ablak elől , magas fekete alakjával. A vitág Magyarország és a Nagyvilág. 7. Szám.