Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-08-29 / 35. szám
418 kombináczióban, hogy maga a színház is új homlokzatot nyerjen és az addigi három épület helyett egyetlen monumentális épület álljon a kerepesi út és országút sarkán, mely a főváros legszebb helyeinek egyike. A terveket Skalniczky jónevű építészünk készíti. Hogy a nagy épületcsoport kellő csinosságot nyerjen és a roppant telek megfelelően jövedelmezzen is. Skalniczky oly tervet készített, mely szerint a régi rozzant bérház és magtár helyén négy emeletes bérház emeltessék s ennek megfelelő magasságban nyerjen a színház is új homlokzatot. E homlokzat azonban monumentális stylje által kiválik a bérház rendjéből és rendkívüli magassága mellett is csak két emeletre van osztva. Maga a színház belseje nem nagyobbodott s nem is változott, ellenben az új homlokzat jóval kisebb vitetvén az utczasorra, ez által a régi előcsarnok előtt még egy újabb csarnok támadt földszint s az eddig oly boszantó tolongás véget ért. Ez uj csarnokba három főajtó vezet, itt vannak a pénztárak s innen vezetnek az uj lépcsők föl a karzatra. Az oszlopos homlokzat azonban most is kissé beljebb esik az utczasornál, hogy ekként a kocsiközlekedés könnyitve legyen; általában a ki- és bejárás kényelmességére nagy gond volt s jelenleg négy lépcső és hat ajtó áll a közönség rendelkezésére s különösen az által, hogy a karzatra két külön lépcső vezet, sok baj és nem csekély veszedelem van elhárítva. Azelőtt a karzatra is csaka páholyokhoz vezető lépcsőn lehetett följutni, e lépcső azonban felsőbb részében oly szűk volt, hogy tűzvész esetén a karzati közönség fele sem menekülhetett volna,életveszélyes tolongás pedig minduntalan előfordult, míg lent a szűk csarnokban aztán az összes színházlátogató közönség kínosan vergődő tömeggé vegyült. Az uj lépcsőkön most a karzati látogatók könnyen juthatnak föl és le s a közönség többi része elérte a rég óhajtott kényelmet. Sőt az uj homlokzat még ennél többet is nyújt. Első emeletében az utczára két szép logerterem kínálkozik, szellős, tágas és oly magas, hogy a bérház két emeletének felel meg. A régi kedélyes udvarok eltűntek ugyan, de mégsem egészen. A roppant épülettömegben két udvar van s az egyikben, mely a vendéglőnek vagy kávéháznak szánt sarokhelyiségek mellett terül el, meghagyták a régi élőfákat, hogy nyári időben a vendégek asztala fölé terjeszszék lombjaikat. Kapu három van, egy az országúton, kettő a Kerepesi uton s a közvetlenül a homlokzat mellet levő arra is szolgál, hogy a karzati közönség, ha igen nagy számmal van, a lépcsőről egyenesen kijuthasson a szabadba. A királyi páholyhoz is kényelmes a bejárás, amennyiben a kocsik az egyik kapun behajtván, a másikon megfordulás nélkül kihajthatnak. A »Pannonia« fogadó felé eső kapu vezet a tulajdonképi színházi udvarba s innen a belső helyiségekbe. Azonban nem csupán a közönség nyert kényelmet ; maga a színház végre birtokába jutott a rég szükséges helyiségeknek. A régi bérház és magtár helyét elfoglaló négy emeletes épületnek egy része a színház czéljaira tartatott fenn és ehhez képest építtetett is. A bérlakásokon kívül benne van az állványraktár, a színfalak és díszletek tára, melyeket egy összekötő ajtón át egyenesen a színpadra lehet vinni; itt találjuk továbbá az új ruhatárt, melynek mennyezetét vasoszlopok tartják; az épület e része bolthajtásos és kívülről teljesen biztosítva van a tűz ellen. A belső részekben eszközölt javítások közül nem szabad megfeledkeznünk a színház nézőterének új ventillácziójáról sem. Nagy csöveken át a föld alatti helyiségekből a pinczéken keresztül hajtják a hűs levegőt a terembe, honnan a fülledtség a tetőzeten megfelelő nyilasokon szabadul. Ami az épület külsejét illeti, styljén a most divatos kevert építési modor vehető észre, görög és római reminiscentiák, az olasz renaistance-styl méreteivel. Mindez azonban eléggé szerencsésen van kombinálva és eléggé hatásos is, amit még fokoz az épület roppant nagysága. Legkiválóbb része természetesen a színház bejárása fölött emelkedő része a homlokzatnak; itt a bérház második emeletének niveauján kezdődik a prostylalakú oszlopos erkély. Négy karcsú oszlop tartja a legfelső párkányt, melyre háromszög alakú falazat támaszkodik; ide helyezik a nemzeti czímert. Az oszlopok magassága harminczhárom láb s,a magasság okozza, hogy karcsúaknak látszanak, ámbár átmérőjük nem kevesebb mint három láb. Az oszlopok közti erkélyre nyílnak a foyer ajtai és ablakai. E részszel összhangzásban áll az épület toronyalakú, gömbölyű sarka is a kerepesi út és országút fordulóján; itt is megfelelő alakú és magasságú oszlopok díszlenek. Legegyszerűbb az épületnek a régi füvészkert felé eső homlokzata, mely eredetileg csak tűzfallal volt tervezve; később azonban e helyen egy kis köz nyitása határoztatván el, a színházépület ez oldalról is nyerhetett ablakokat. Ha még hozzáteszszük, hogy az összes költség 600,000 fitot meghaladt s az építést Wagner vállalkozó hajtotta végre szigorúan Skalniczky sikerült tervei szerint, körülbelől kimerítettük a nemzeti színház új palotájára vonatkozó érdekesebb adatokat. De midőn e nagyszabású új palotát nézzük, midőn előestéjén állunk annak, hogy a népszínháznak szintén szép csarnokai megnyíljanak, midőn a dalmű nemsokára szintén saját fényes házába készül költözni, nem állhatjuk meg, hogy mintegy búcsúképen emlékünkbe vissza ne idézzük a nemzeti színház régi képét, azt az egyszerű, szerény épületet, mely a zöld lombos fák között oly barátságosan hivogatólag állott és negyven éven át, magában egyesítve a színművészet minden ágait, gyapontja volt a összes magyar szinügyi mozgalmaknak. Olvasóink bizonynyal szintén szívesen fogják látni második rajzunkat, mely a nemzeti szinházat ábrázolja, a milyen volt; kedves jó ismerőse mindenkinek e kép s országszerte sűrűn fog találkozni olyanokkal, kikben kellemes emlékeket ébreszt s itt-ott talán élnek még, kik emlékeznek arra az időre is, mikor a nemzet hosszas küzdés után örömünnepként üdvözlé a napot, melyen a művészete temploma a fővárosban megnyittatott. Nevezetes emlékek ébrednek föl bennünk, ha ez egyszerű képet szemléljük, melynek eredetije örökre eltűnt szemeink elől; a nemzeti ébredés korszakának, irodalmi, művészi mozgalmaink történelmének egyik lapját látjuk benne, még pedig helyenként fényes sorokkal teleírva. Maga a keletkezése is egyik nyilvánulása volt a nemzet ébredő szellemének. Mikor Pozsony még háborútlanul élvezte jogait mint k koronázási város és az országgyűlés székhelye, a gyakorlati élet már döntött a fölött, hogy Budapest az ország fővárosa. Az anyagi haladás föltételei bőven meg voltak s a múlt század végén alig számbavehető kicsiny Pest gyorsan kezdett a nagy városok sorába emelkedni. Pezsgő élet lüktetett az előretörő városban, de ez élet, nem volt magyar. Pedig magyar fővárost óhajtottak jobbjai, kik akkor már ide gyülekeztek és fájdalommal, talán koszosan is látták, hogy a nemzeti nyelv hirdetésének egyik leghatásosabb eszköze, a színház elvan zárva előlük. A német Thalia volt ekkor kizárólag otthon Pesten s jó szerencse volt, ha egyik-másik vidéki magyar színésztársaság engedélyt nyerhetett néhány előadásra. Végre azonban fölhangzott a jelszó, hogy a nemzeti nyelv érdekében magyar színház kell a magyar fővárosnak s mint majd minden eddigi közintézetünket, úgy a nemzeti színházat is a nemzeti lelkesedés hozta létre. Csakhogy akkoron az áldozat aránylag nagyobb volt, mint volna mai nap; a szellemi és gazdasági tekintetben egyaránt tespedésbe merült országban vajmi kicsiny volt azok száma, kik közczélra adakozni akartak is és birtak is; akik leginkább tehették volna, azokhoz épen akkoriban hangzott a keserű intés a »Külföld magyarjai «-ban. De a nemzeti színház mégis létrejött, és nem is kétkedett senki létrejöttén, midőn a lelkesedés oly példáit látta, hogy a szegény napszámos, ki egy fillért sem adhatott, lerótta hazafias adóját azzal, hogy egy-két napot, a mennyi időre előbbi munkájából kenyere volt, ingyen dolgozott a nemzeti művön. És midőn a szerény külsejű épület, melyért mi most már szégyenkeztünk és melyet a fényes palota monumentális oszlopsorai mögé rejtettünk, elkészült, méltán ültek ünnepet írók, művészek s a nemzeti haladás barátai, mert a nemzeti szinház megnyitásának napja egyik legdöntőbb mozzanat volt a magyar irodalom és művészet fejlesztésében. Tagadhatatlan, hogy a szerencse is kedvezett az új színháznak. Azóta sem volt s talán még hosszú ideig nem lesz együtt oly hosszú sora az elsőrendű művészeknek, amilyen a harmincas évek végén és a negyvenes években találkozott; mintha a sors a kezdet, a fejlődés nehézségein az által akart volna segíteni, hogy oly nagyszabású erőket küldött az út megtörésére, kik önmagukban hordozák a siker teljes biztosítékát. Lendvay, Megyeri, Szentpétery, Bartha, Szerdahelyi, Egressy, Jókainé, Lendvayné, Déryné stb. rögtön oly magas színvonalra emelték a magyar drámát, minő után mai nap is hasztalan áhítozunk. A dalmű is ekkor nyert először magyar színpadon megfelelő előadást, nemsokára pedig előlépett Szigligeti az ő népszínműivel s ezekkel egy egészen eredeti magyar műfajt honosított meg. A három műfaj váltakozó szerencsével szerepelt négy évtizeden át; voltak fényes korszakai mindegyiknek, de nem hiányozottak a hanyatlás szomorú napjai sem. A dráma, elsőrendű hőseinek halála és lelépése után időnként meglehetősen gyarló állapotba jutott s az opera vette át az uralmat, majd ismét a népszínmű eltűnt teljesen s egy uj műfaj, a könnyed operette jelent meg a nemzeti színpadon, hogy rövid időn ismét kiküszöböltessék. A szinház uralkodó köreinek egyéni ízlése szerint hol az opera, hol a dráma, majd ismét a népszínmű nyert vezérszerepet s a harcz a különböző pártok hívei közt szakadatlanul folyt. De ha nem tagadható is, hogy az egyéni befolyások gyakran okoztak visszásságokat, másrészt kétségtelen, hogy a bajok forrása máshol is volt keresendő. Minél inkább fejlődtek művészi viszonyaink, minél inkább bekövetkeztek Budapesten az igazi nagyvárosi viszonyok, annál inkább szembeötlő lett, hogy egy intézet egymaga képtelen a különböző műfajok mindegyikét oly színvonalon megtartani, mint azt napjaink fokozott igényei megkívánják. Naprólnapra élénkebben föltámadt a külön népszínház és a külön operaház szükségének érzete, hogy aztán a nemzeti színház teljesen azzá lehessen, a mire eredetileg rendelve volt: a magasabb műizlés csarnoka. A közelebb múlt évek végre meghozták a teljesülést. A népszínház néhány hét múlva megnyílik s a nemzeti színház most már csak a magasabb dráma és — a már szintén épülendő operaház elkészültéig, — a dalmű számára áll nyitva. E változás következtében anyagi és szellemi téren nem egy nehéz kérdés várja megoldását azon férfiaktól, kik ez idő szerint a nemzeti színház élén állanak; méltán nézhetünk azonban megnyugvással a jövő elébe, mert az intézet vezetése most két oly férfiú kezébe van adva, kiknek már multjuk elég kezesség arra, hogy a reájuk váró nagy feladatnak becsülettel meg fognak felelni. B. Podmaniczky Frigyes, a nemzeti színház intendánsa, a legtiszteltebb és legrokonszenvesebb alakok egyike közéletünk mezején. Ifjú korában katonai pályára lépett, ezt azonban csakhamar elhagyván, minden idejét és tehetségét a közügyeknek szentelé s az alkotmányos korszak beköszöntével mint országgyűlési képviselő azonnal magára vonta a figyelmet. Még előbb föltűnt azonban az irodalom terén több sikerült művei s regényeit a közönség és kritika egyaránt tetszéssel fogadta. A képviselőházban elegáns szónoklata, mindig lovagias, igazi gentleman-like föllépése s minden tárgynak, melyhez hozzászólt, alapos ismerete csakhamar a kitűnőségek sorába emelte és pártkülönbség nélkül mindenkinek szeretetét és becsülését megnyerte számára. Podmaniczky azonban nem pusztán a szavak embere s nemsokára megnyílt előtte a tér, melyen ritka hivatottsággal volt működendő. Az alkotmányos kormány egyéb gondjai között az ország szivének, Budapestnek emelését és szépítését is föladatul tűzte s miután a kellő pénz biztosítva volt, megalakittatott a közmunkák tanácsa a tervezett nagy művek intézésére. B. Podmaniczky Frigyes állíttatott a tanács élére s valóban nálánál senki sem érezhette át mélyebben a feladat fontosságát, senki sem lehetett inkább hivatva annak valósítására; kitűnő ízlése, szépérzéke, erélylyel párosult tapintata, világjártassága nagy mértékben hozzájárultak az elért eredmények biztosításához s ha ma büszkén nézhetünk végig fővárosunknak alig néhány év alatt történt nagy átalakulásán, elismeréssel kell megemlékeznünk arról, hogy mindennek a nemes báró »pars magna fuit.« A közmunkatanács elnökségéről ő felsége a nemzeti szinház élére állita Podmaniczky bárót s itt is nem csekély föladatok várnak reá, hogy a múltban történt hibákat helyrehozza és a jövő átalakulásokat biztos kézzel rendezze. Működésének már eddig is szép sikereit mutathatja föl s hogy mily tisztán a művészet érdekei vezérlik Magyarország és a Nagyvilág. 35. SZÁM.